Amikor a római hadseregek a Kr. e. 3. század végétől átlépték a Jón-tengert, és a mai Balkán-félsziget partjain megvetették a lábukat, nem egy egységes területet hódítottak meg, hanem különböző politikai és kulturális egységekkel – illír törzsekkel, a makedón királysággal, görög városállamokkal, trák törzsi királyságokkal – kerültek kapcsolatba. A hódítás nem egyetlen hadjárat eredménye volt, hanem közel három évszázadon át zajló, fokozatos és gyakran erőszakos folyamat. A római közigazgatás kategóriái – provincia (latin provincia), Illyricum (görög Illyrikón), Macedonia, Achaea (görög Achaía), Moesia, Thracia – fokozatosan alakultak ki, és sokáig nem a mai értelemben vett, rögzített határú területi egységet jelölték. A provincia eredetileg a római magistratus hivatali hatáskörét és hadserege működési területét jelentette, nem pedig egy közigazgatási térképet. Ezt az alapvetést érdemes szem előtt tartani, mert a modern nemzeti területek logikájának visszavetítése torzítaná a római integráció megértését. Ahogyan az előző alfejezetben láttuk, a régió lakosságáról és a források természetéről alkotott kép még a római korban is töredékes, ezért a hódítás eseménytörténete mellett mindig jelezni kell a bizonytalanságot.
Róma a Balkánon az illír kalózkodásra válaszul jelent meg. Az első illír háború (Kr. e. 229–228) a Jón-tenger partján fekvő görög városok, elsősorban a római kereskedőket érintő kalóztámadások miatt tört ki. A római sereg a Dalmácia partvidékén élő illír Ardiaei királynője, Teuta (görög Teuta) ellen vonult, és a háborút lezáró békében Róma protektorátust hozott létre a partvidék egyes görög települései felett. A második illír háború (Kr. e. 219–218) ugyancsak a kalózkodás és az illír terjeszkedés megfékezését szolgálta, de ekkor még nem beszélhetünk provincia szervezéséről. A római jelenlét Szicília és a dél-itáliai görög városok biztonsága miatt vált rendszeressé, a tenger keleti medencéjében pedig a görög világ belügyeivel való találkozás elkerülhetetlenül bekövetkezett.
A makedón királyság Róma számára a görög térség legnagyobb katonai hatalma volt. A második pun háború (Kr. e. 218–201) alatt Róma és Makedónia között az első makedón háború (Kr. e. 215–205) zajlott, amelyet a római diplomácia a görög államok közötti ellentétek kihasználásával vívott. A második makedón háború (Kr. e. 200–197) már egyértelműen a hellenisztikus világ római beavatkozását hozta: a római sereg a künoszkephalai csatában (Kr. e. 197) legyőzte a makedón falanxot, és a római hadvezér a korinthoszi Isthmoson kihirdette a görög városok „szabadságát”. Ez a szabadság azonban római felügyeletet jelentett, nem függetlenséget. A harmadik makedón háború (Kr. e. 171–168) végén a püdnai csata (Kr. e. 168) után Róma nem kebelezte be Macedóniát, hanem felszámolta a monarchiát, és a területet négy, a római senatusnak adófizető köztársasági körzetre osztotta. Ez a lépés a hellenisztikus nagyhatalom megszüntetését jelentette, de még nem provincia létrehozását.
A fordulópont a Kr. e. 140-es években következett be, amikor a görög térségben kitört az utolsó ellenállás. A negyedik makedón háború (Kr. e. 149–148) akkor robbant ki, amikor egy Andriskos nevű trónkövetelő, aki magát a makedón királyi ház leszármazottjának adta ki, megpróbálta visszaszerezni a királyságot. A római hadsereg Quintus Caecilius Metellus vezetésével legyőzte, és Róma ezután a korábbi négy körzetet egyetlen Macedonia provincia (görög Makedonía) alá szervezte, élén egy római helytartóval (proconsul). A provincia magában foglalta a mai Észak-Macedónia, Észak-Görögország és a mai Albánia keleti szegélyének egy részét, valamint a görög térség felé vezető utakat. A provincia területe a későbbiekben változott; a Kr. e. 1. században határait módosították, és a római köztársaság belső polgárháborúi során a helytartók katonai bázisaként működött.
A könyv korábbi fejezetei szerint az ókori görög világot az olvasó már ismeri, ezért itt elegendő annyit kiemelni, hogy a római hódítás a hellenisztikus államok meggyengülése után, a görög városállamok közötti konfliktusok kihasználásával zajlott. A makedón monarchia felszámolása után az Akháj Szövetség (görög Koinón tón Achaión) – a Peloponnészosz és Közép-Görögország városait tömörítő katonai-politikai szerveződés – megpróbálta visszaállítani a görög autonómiát, és ellenállt a római követeléseknek. A konfliktus Kr. e. 146-ban a korinthoszi háborúban tetőzött. A római hadsereg Lucius Mummius vezetésével elfoglalta és lerombolta Korinthoszt, a szövetséget feloszlatták, a görög városok egy részét adófizetővé és a római helytartó felügyelete alá helyezték. A hagyományos elbeszélés szerint ebben az évben jött létre Achaea provincia, de a modern kutatás ezt vitatja. A konszenzus szerint a görög területek nagy része Kr. e. 146-tól Macedonia provincia kormányzójának ellenőrzése alatt állt, de önálló Achaea provincia csak Augustus alatt, Kr. e. 27-ben alakult meg. Az eltérés abból fakad, hogy a provincia szervezése a köztársaság korában fokozatos volt, és a jogi státuszok – szabad város, adófizető szövetséges, római ager – egymás mellett éltek. Korinthoszt később Iulius Caesar újraalapította coloniaként, ami jól mutatja a római városalapítási gyakorlatot.
A görög integráció sajátossága, hogy a római uralom a görög nyelvet és kultúrát nem számolta fel, hanem átengedte a helyi eliteknek a közéleti és kulturális intézmények működtetését. A római arisztokraták görögül tanultak, a görög filozófia, retorika és művészet a római elit műveltségének részévé vált. Ez az aszimmetria nem jelentette a római uralom enyheségét: a hódítás rabszolgák tömegét, adókat, elkobzott vagyonokat és a városok kiszolgáltatottságát hozta. A görög városok viszont megőrizhették belső tanácsukat és vallási intézményeiket, és a császárkori görög irodalomban a római uralmat gyakran a görög műveltség védelmezőjeként értelmezték – ez azonban a helyi elit érdekviszonyait tükrözte, nem a teljes lakosság tapasztalatát.
A Kr. e. 2. század folyamán Róma a keleti partvidéken is terjeszkedett. Az illír törzsek elleni hadjáratok – Kr. e. 156–155-ben a dalmátok ellen, később a Iapodok, Liburnok, Dalmatae és más csoportok ellen – fokozatosan a mai Szlovénia déli része és Horvátország partvidéke felé tolták a római befolyást. A Dalmácia (latin Dalmatia) név a dalmata törzstől származik, és a későbbi provincianév is ezt őrzi. A római hódítás ebben a térségben lassú és ellenállásba ütközött; a hegyvidéki terep és a törzsi szervezet miatt a partvidéki városok – például Salona (a mai Solin) és Narona – római szövetségesekként vagy coloniaként működtek, míg a belső területek sokáig katonai ellenőrzés alatt álltak.
A Kr. e. 1. században Iulius Caesar galliai proconsulsága alatt Illyricum is a felügyelete alá tartozott, és a polgárháború idején innen toborzott csapatokat. Augustus (Kr. e. 27 – Kr. u. 14) már a principátus kezdetén Illyricumot a császári provinciák közé sorolta, mert katonai irányítást igényelt. A pannóniai–dalmáciai felkelés (Kr. u. 6–9) a római uralom elleni egyik legnagyobb felkelés volt a térségben: a Duna és a Száva mentén élő törzsek, valamint a dalmata területek lakói összehangoltan támadtak a római helyőrségekre. A felkelést a források szerint csak nagy erőfeszítéssel, Tiberius és Germanicus vezetésével verték le. A felkelés után a római igazgatás felosztotta Illyricumot: Dalmatia és Pannonia külön provincia lett. Dalmatia a part menti sávot és annak hátországát foglalta magában, egészen a mai Albánia északi határáig; Pannonia a Száva középső folyásától északra terült el, és már a Kárpát-medence felé nyitott. A könyv szempontjából Dalmatia a mai Horvátország és Bosznia-Hercegovina tengerparti és dinári területeinek előzménye.
A dalmáciai romanizáció a partvidéki városokban erős volt, a belső területeken viszont a törzsi szervezet és a helyi nyelvek sokáig fennmaradtak. A latin nyelvű feliratok sűrűsége a tengerparton magas, a hegyvidéken ritka; ez a különbség tükrözi a római városi kultúra és a vidéki lakosság közötti társadalmi szakadékot. A bányászat – különösen az ezüst-, arany- és vasérc – a római gazdaság számára fontossá tette a területet, ami a későbbi Horvátország és Bosznia római kori emlékeiben is nyomot hagyott.
A Balkán-félsziget északi és keleti részének római meghódítása a Duna vonalának biztosításával kapcsolódott össze. A Duna (latin Danuvius, görög Istros) a római birodalom egyik legfontosabb természetes határa lett. A Moesia provincia létrehozását a források a Kr. u. 6. év körülire teszik, amikor Augustus uralkodása alatt a római hadsereg a Duna alsó szakaszán szervezte meg védelmét a dákok és a szarmata törzsek betöréseivel szemben. A provincia a mai Szerbia, Észak-Bulgária és a mai Észak-Macedónia északi részét foglalta magában. Moesiát később, Domitianus alatt (Kr. u. 86 körül) két részre osztották: Moesia Superior (a mai Szerbia területének nagy része) és Moesia Inferior (a Duna alsó folyása mentén, a mai Bulgária északi része). A felosztás oka a Duna hosszú határszakaszának jobb katonai igazgatása volt.
A római hódítás előtt a Duna mentén trák törzsek éltek, akik a görög gyarmatosítás és a hellenisztikus királyságok peremén saját törzsi királyságaikat szervezték. A mai Bulgária területén a Thracia (görög Thráki) elnevezés a trák törzsekre utal. Róma a Kr. e. 1. században és a Kr. u. 1. század első felében klienskirályságként hagyta meg a trák területeket, így a Odrüsz királyság és más törzsi államok formálisan szövetségesek voltak. Claudius császár (Kr. u. 41–54) azonban Kr. u. 46-ban a mai Bulgária déli és keleti részét Thracia provincia néven bekebelezte. Ezzel a Duna alsó szakasza és a Fekete-tenger partja közvetlen római ellenőrzés alá került. A provincia a mai Bulgária mellett a mai Görögország északkeleti sávját és a mai Törökország európai részét is magában foglalta, de ez utóbbi terület a könyv földrajzi fókuszán kívül esik.
A római határvédelem a Dunán az idők folyamán rendkívül összetetté vált. A limes (latin limes, határvonal) mentén erődök, tornyok és katonai táborok épültek, amelyeket a hadsereg – a legio (latin legio) és a auxilia (segédcsapatok) – tartott fenn. A Duna menti települések közül Singidunum (a mai Belgrád), Viminacium (a mai Kostolac közelében) és Ratiaria (a mai Bulgária északnyugati részén) katonai és polgári központtá fejlődtek. A limes nem hermetikus határ volt, hanem a kapcsolattartás és az ellenőrzés zónája: a túlparti törzsekkel kereskedelem, diplomácia és időnként konfliktus zajlott. A dunai határ katonai jelentősége a Kr. u. 2. század végétől, a markomann háborúk és a gót betörések idején növekedett meg, ami előrevetíti a késő antikvitás korszakát.
A Balkánon kialakult római provincia-rendszer a Kr. u. 2. században a következő fő egységeket foglalta magában: Dalmatia, Moesia Superior és Moesia Inferior, Thracia, Macedonia, Epirus és Achaea. Epirus provincia a mai Észak-Görögország és Dél-Albánia nyugati részét fedte, és gyakran Macedonia kormányzójának felügyelete alá tartozott, önálló szervezete a császárkorban megerősödött. A provinciák jogállása eltérő volt. A császári provinciák – mint Dalmatia, Moesia, Thracia – helytartója a császár által kinevezett legatus Augusti pro praetore volt, mert állandó hadsereg állomásozott ott. A senatusi provinciák – mint Macedonia és Achaea – élére a senatus sorsolta a proconsult, és a belső béke fenntartása kevesebb katonai erőt igényelt. Ez a megosztás Augustus uralkodása alatt vált rendszerré, és tükrözte a császár tényleges katonai hatalmát.
A római közigazgatás a helyi közösségek autonómiájára épített. A városok – a római colonia (telepesváros), a municipium (bennszülött közösség római polgárjoggal vagy latin joggal) és a görög polis – saját tanácsukkal, bíráikkal és vallási kultuszukkal működtek, de adót fizettek, és a helytartó bírói felügyelete alatt álltak. A görög területeken a polis hagyományai erősek maradtak; a latin nyelvű adminisztráció mellett a mindennapi élet, a kereskedelem és a helyi politika nyelve a görög volt. A Duna menti és dalmát területeken viszont a latin vált a katonaság, a közigazgatás és a városi elit nyelvévé, míg a vidéki lakosság körében a trák, illír vagy kelta nyelvek tovább éltek. Ez a nyelvi rétegződés a későbbi romanizált és görög nyelvű kultúrák kialakulásának egyik alapja.
A római integráció leglátványosabb eszköze az úthálózat volt. A Via Egnatia a Jón-tenger partján fekvő Dyrrachiumtól (a mai Durrës) Apollónián és Thesszalonikén át Philippihez, majd tovább keletre vezetett, összekötve a Balkán nyugati és keleti partját. Ez az út a korai császárkorban katonai és kereskedelmi főütőérré vált, és a mai ballkani országok közötti térstruktúra egyik legkorábbi előfutára. A kelet–nyugati tengely mellett a Duna menti utak és a Morava-völgyi út is Rómát szolgálták a hadsereg mozgatásában és a kereskedelemben. A városok – Thessaloniki, Philippi, Salona, Singidunum, Serdica (a mai Szófia) – a provincia-igazgatás, a piac és a kultusz központjai lettek, lakosságuk a helyi elitből, betelepült veteránokból, kereskedőkből és rabszolgákból tevődött össze.
A római uralom társadalmi hatásai régiószerte eltértek. A görög városok elitje a római hatalommal együttműködve megtarthatta vagyonát és befolyását, miközben a lakosság nagy része továbbra is paraszti munkából élt, és adóval, terménnyel, robotmunkával tartozott. A dalmát és belső illír területeken a törzsi vezető réteg egy része római polgárjogot kapott, és bekapcsolódott a birodalmi hadseregbe, ami a romanizáció egyik csatornája volt. A trák területeken a falusi lakosság és a városi görögök közötti különbség ugyancsak mély volt. A római hódítás áldozatai – a lemészárolt lakosok, a rabszolgaként eladottak, a kifosztott közösségek – a forrásokban gyakran névtelenek maradnak; az emlékezetük a régészeti rétegekben és a pusztulási horizontokban érhető tetten.
A Balkán római integrációja tehát nem egységesítette a térséget, hanem a birodalmi intézmények, a helyi elitek és a természeti földrajz kölcsönhatásában új hierarchiákat hozott létre. A görög kelet és a latin nyugat határvonala a Balkánon belül húzódott, és a későbbi kulturális, nyelvi és egyházi megosztottság – a görögkeleti és a latin nyugati kereszténység eltérő öröksége – ebből a római kori szerkezetből is táplálkozott.
A római hódításról szóló ismereteink elsődleges forrásai görög és latin történetírók, földrajzi művek, feliratok és régészeti leletek. A legfontosabb görög történetírók közé tartozik Polybios, aki a Kr. e. 2. században a római terjeszkedést szemtanúként és elemzőként írta le, de a makedón háborúkról szóló könyvei csak töredékesen maradtak fenn. A római történetírás hagyományát Livius és Appianus képviseli, akik a köztársaság korának háborúit retrospektíve, a római senatusi hagyomány alapján dolgozták fel; Livius szövegéből az érintett könyvek nagy része elveszett, ezért gyakran a későbbi kivonatokra (periochae) vagyunk utalva. A császárkori eseményekhez Cassius Dio és Tacitus ad keretet, bár a Balkánra vonatkozó szövegeik szintén töredékesek. A földrajzi és igazgatási viszonyokról Strabón (Kr. e. 1. század vége – Kr. u. 1. század eleje) és Idősebb Plinius írt, az utóbbi a provinciák és városok felsorolását is tartalmazza.
A feliratos anyag – elsősorban a Corpus Inscriptionum Latinarum III. kötete (a Balkán, a Duna-vidék és a keleti provinciák feliratai) és a görög feliratok gyűjteményei – a provincia-igazgatás, a katonaság, a városi elit és a vallási élet nélkülözhetetlen forrása. A feliratok előnye, hogy a helyi közösségek mindennapi életébe engednek bepillantást, hátránya viszont, hogy a fennmaradásuk erősen egyenlőtlen: a városokban és a katonai táborokban sűrű, a vidéki és hegyi területeken ritka. A régészeti kutatások – erődök, utak, villagazdaságok, sírok, települések feltárása – a gazdasági életről, a demográfiai változásokról és a római jelenlét anyagi kultúrájáról adnak képet, de az etnikai azonosítást gyakran nem teszik lehetővé. A pénzérmék, a kerámia és a fémleletek keltezése további támpont, de a pusztulási rétegek és a településszerkezet értelmezése sokszor vitatott.
A legfontosabb bizonytalanságok közé tartozik a provincia-szervezés időrendje. A modern kutatás egyetért abban, hogy Macedonia provincia Kr. e. 146-ban jött létre, de Achaea esetében a külön provincia felállítása Augustus korára tehető, és a korábbi időszakban a görög városok jogállása változatos volt. Az illír területek római hódításáról szóló beszámolók gyakran a római szerzők katonai narratíváját őrzik; a bennszülött lakosság szempontjai csak közvetve, a régészeti leletek és a későbbi ellenállási hullámok révén rekonstruálhatók. Moesia létrehozásának pontos éve (Kr. u. 6 körül) források híján nem rögzíthető, és a Duna menti területek katonai megszállása fokozatos volt. A provinciák határai az idők folyamán többször változtak, így a térképszerű ábrázolás mindig egy kiválasztott időmetszetet mutat. Végezetül a hódítás emberi veszteségeiről nincsenek megbízható számok; a római szerzők által említett áldozat- és rabszolgaszámok retorikai túlzásokat is tartalmazhatnak, ezért csak nagyságrendi becslésre alkalmasak.