A 16. századra a Balkán északnyugati és adriai peremén három birodalmi szereplő – a Habsburg Monarchia, a Velencei Köztársaság és az Oszmán Birodalom – érdekei ütköztek, és ez a határzóna sajátos intézményeket termelt ki. A határ ebben a kora újkorban nem éles vonal, hanem átmeneti sáv volt, amelyben a katonai védelem, a vallási különbségek és a kereskedelmi kapcsolatok egymásra rétegződtek. Az itt vizsgált három alakulat – a Habsburg katonai határőrvidék, a velencei dalmáciai és isztriai birtokok, valamint a Raguzai Köztársaság – egyaránt a birodalmi peremvidékek logikáját követte: folyamatosan egyensúlyoztak a nagyhatalmak között, miközben saját belső autonómiájukat és gazdasági érdekeiket igyekeztek megőrizni.
A 15. század végétől az oszmán hadsereg fokozatosan elfoglalta a középkori Horvát Királyság déli és keleti területeit. Az 1493-as korbáviai csatában (Krbavsko polje) a horvát nemesség súlyos vereséget szenvedett, és a 16. század elejére a török előrenyomulás elérte a Kulpa folyót. A horvát rendi gyűlés (sabor) és a magyar király, majd később a Habsburg uralkodók egyre inkább katonai határzónát alakítottak ki a megmaradt területek védelmére. A horvát nemesség hagyományos banderiális hadereje nem volt elegendő a török portyákkal szemben, ezért a védelem új formája jött létre: a határ menti területeket katonai igazgatás alá vonták, és oda menekülőket, valamint katonai szolgálatra kötelezett telepeseket telepítettek.
A 16. század folyamán a katonai határőrvidék (németül Militärgrenze, horvátul Vojna krajina) intézményesülése a bécsi Udvari Haditanács (Hofkriegsrat) irányítása alatt zajlott. A határőrvidék különböző szakaszokra tagolódott: a horvát határőrvidék (Banska krajina vagy Varaždinska krajina) a Kulpa és az Una folyók mentén, a szlavón határőrvidék (Slavonska krajina) keletebbre, valamint később a dunai határőrvidék (Dunavska krajina). A határőrvidék kapitányságokra (kapetanije) oszlott, amelyek élén kapitányok álltak; a katonai parancsnoklás a bécsi udvartól függött, nem a horvát szábor-tól.
A határőrvidék benépesítése több hullámban történt. A török hódítás elől menekülő katolikus horvátok mellett a 16. században nagy számban érkeztek a balkáni hegyvidékekről vlach (horvátul vlah) pásztorközösségek, akik gyakran ortodox vallásúak voltak. A „vlach” kifejezés ekkor már nem elsősorban etnikai, hanem jogi-társadalmi kategória volt: a vlach jogállású közösségek saját belső önkormányzattal, pásztorkodó gazdálkodással és katonai szolgálattal rendelkeztek. A Habsburg hatóságok szándékosan telepítették őket a határzónába, mert mozgékony, fegyverforgató közösségek voltak.
A határőrök (horvátul krajišnici, németül Grenzer) katonai szolgálat fejében földhasználati jogot kaptak, mentesültek a jobbágyi terhek alól, és nem tartoztak a földesúri joghatóság alá. Ez a kiváltságos helyzet vonzotta a menekülőket, és a határőrvidék a 17. századra a Habsburg Monarchia egyik legütőképesebb katonai erejévé vált. A határőrök könnyűgyalogos és lovas egységekben szolgáltak, és a török elleni portyákban, valamint a nagyobb hadjáratokban egyaránt részt vettek.
A határőrvidék társadalmi rendjének alapdokumentuma az 1630-ban kiadott Statuta Valachorum, amelyet II. Ferdinánd német-római császár (magyar királyként II. Ferdinánd) bocsátott ki a varasdi határőrvidék vlach közösségei számára. A kiváltságlevél megerősítette a vlachok szabad földhasználatát, belső önkormányzatát (a falusi bírók és a vlach kenézek választását), katonai kötelezettségét és vallási szabadságát. A dokumentum nem etnikai, hanem jogi kategóriaként kezelte a vlachokat: a kiváltságok mindazokra vonatkoztak, akik a vlach jogállású közösségekhez tartoztak, vallási és nyelvi hovatartozástól függetlenül.
A Statuta Valachorum jelentősége abban áll, hogy a határőrvidéki társadalmat elválasztotta a horvát rendi társadalomtól. A horvát nemesség és a zágrábi püspök többször tiltakozott a vlachok kiváltságai ellen, mert azok kivonták a lakosságot a földesúri és egyházi joghatóság alól. A vita a 17. században állandó feszültségforrás volt a horvát rendek és a bécsi udvar között. A határőrvidék lakosságának etnikai és vallási összetétele folyamatosan változott: a katolikus horvátok mellett egyre nagyobb számban telepedtek le ortodox szerbek, akik a 16. század végétől a török elől menekülve érkeztek.
Az 1690-es nagy szerb vándorlás (szerbül Velika seoba Srba) során Arsenije Čarnojević ipeki szerb pátriárka vezetésével több tízezer szerb és más ortodox menekült érkezett a Habsburg uralom alatti területekre, miután a törökellenes Habsburg hadjárat kudarcot vallott. A létszámra vonatkozó becslések 30 000 és 70 000 között mozognak, de a pontos szám nem ismert. A menekültek jelentős része a határőrvidéken telepedett le, és a szerb ortodox egyház a Habsburg Monarchiában is megszervezte egyházmegyéit. A betelepülők a határőrvidék katonai szolgálatában megtarthatták ortodox vallásukat, ami hosszú távon a határőrvidék vallási sokszínűségét erősítette.
A 18. században Mária Terézia és II. József reformjai a határőrvidéket tovább centralizálták. A katonai határőrvidék ezredekre (Regiment) tagolódott, a határőrök kiképzése szabályozottá vált, és a határőrvidéki iskolákban német nyelvű oktatást vezettek be. A határőrvidék katonai jelentősége a török veszély csökkenésével fokozatosan átalakult, de az intézmény egészen 1881-ig fennmaradt, amikor a horvát polgári közigazgatás alá vonták.
A Velencei Köztársaság adriai jelenléte a kora középkorra nyúlik vissza, de a 15. század elején szerezte meg Dalmácia nagy részét: 1409-ben Nápolyi László eladta Zárát (Zadar) és a dalmát városokat Velencének. A 16. században az oszmán hódítás nyomán a velencei Dalmácia keskeny tengerparti sávra zsugorodott, amelyet a megerősített városok – Zára, Sebenico (Šibenik), Trau (Trogir), Spalato (Split) – és a szigetek alkottak. A dalmát hátországot (Zagora) a törökök tartották ellenőrzésük alatt.
A 17. századi Habsburg–oszmán háborúk és a velencei–török háborúk (candiai háború 1645–1669, moreai háború 1684–1699) után a pozsareváci béke (1718) új határvonalakat hozott létre. A velencei Dalmácia határait a 18. században a Linea Mocenigo és a Linea Grimani nevű határvonalak jelölték ki, amelyek a tengerparti sáv és a török hátország között húzódtak. A határ menti területek a 18. században gyakran vitatottak voltak, és a helyi lakosság a határ mindkét oldalán fenntartotta a családi és kereskedelmi kapcsolatokat.
A velencei Dalmácia közigazgatása a dalmáciai főkapitány (olaszul provveditore generale) irányítása alatt állt, aki Zárában székelt. A városok élén a velencei rektorok (rettori) álltak, akiket a velencei szenátus nevezett ki. A városi tanácsok (consigli) a helyi patrícius családokból álltak, és a velencei uralom meghagyta a városi autonómia látszatát. A vidéki lakosság – a dalmát hátország és a szigetek parasztjai – jobbágyi vagy szabad paraszti státuszban élt, és a velencei kapitányok adót szedtek tőlük. A katolikus egyház a velencei uralom alatt erős intézményi jelenléttel bírt, de a velencei hatóságok ügyeltek arra, hogy az egyházi birtokok és a pápai befolyás ne csorbítsák a város hatalmát.
Isztria (Istra) a 14–15. században fokozatosan került velencei uralom alá. A tengerparti városok – Koper (Capodistria), Piran (Pirano), Rovinj (Rovigno), Poreč (Parenzo) – olasz patrícius elitje megtartotta helyi autonómiáját, a belső területek szláv (horvát és szlovén) parasztsága a velencei kapitányok alatt élt. A velencei uralom gazdasági hatása Isztriában a sólepárlásban, az olívaolaj- és bortermelésben, a halászatban és a hajóépítésben mutatkozott meg. A tengeri kereskedelem Velence monopóliuma alatt állt, de a helyi hajósok is részt vehettek a part menti szállításban.
A velencei uralom megítélése a későbbi történetírásban vitatott: a horvát nemzeti történetírás gyakran negatívan ítélte meg a velencei jelenlétet, mert az a horvát területek megosztottságát és az olasz kulturális befolyást erősítette; az olasz történetírás viszont a velencei civilizációs missziót hangsúlyozta. A források szintjén a velencei levéltárak és a helyi városi jegyzőkönyvek gazdag anyagot kínálnak, de a vidéki lakosság mindennapjairól kevesebb közvetlen forrás áll rendelkezésre.
A Raguzai Köztársaság (olaszul Repubblica di Ragusa, horvátul Dubrovačka Republika) a Balkán adriai partjának legjelentősebb autonóm városállama volt. Raguza (Dubrovnik) a 14. században vált függetlenné Velencétől: az 1358-as zárai béke után a magyar király fennhatósága alá került, de tényleges önállóságot élvezett. A 15. században, az oszmán hódítás közeledtével a város okos diplomáciával elkerülte a megszállást: évi adó (törökül harac, a magyar szakirodalomban haradzs) fejében az Oszmán Birodalom vazallusa lett, de megtartotta belső önkormányzatát, katolikus vallását és kereskedelmi szabadságát. A raguzai követek rendszeresen jártak Isztambulban, és a város adóját pontosan fizette, ami garantálta a viszonylagos biztonságot.
A raguzai alkotmány a Nagy Tanács (Consilium Maius) és a Szenátus (Consilium Rogatorum) kettős szerkezetén alapult. A Nagy Tanács a nemesek testülete volt, a Szenátus a fő döntéshozó szerv, a végrehajtó hatalom élén a havonta választott rektor (horvátul knez) állt. A nemesség zárt kasztot alkotott: a 14. században rögzítették a nemesi családok listáját, és a politikai jogok kizárólag e családok leszármazottait illették meg. A város lakosságának többsége – a köznép (popolo) – nem vett részt a hatalomban, de a raguzai állam viszonylag széles szociális hálót tartott fenn: gabonatartalékok, szegényházak és járványkórházak működtek.
A raguzai kereskedelem a kora újkorban a Mediterráneum és a Balkán belső területei közötti közvetítésre épült. A város a tengeri és szárazföldi kereskedelem csomópontja volt: exportja ezüstöt, ólmot, bőrt, viaszt, sót és halat, importja textilt, fűszert, üveget és fémárut foglalt magában. A raguzai hajók a Földközi-tenger egészén jelen voltak, de a legfontosabb útvonal a Balkán belsejébe vezető karavánút volt, amely Szarajevón, Novi Pazaron és Pristinán át a bányavidékekre (Novo Brdo, Trepča) vezetett. A 15. században a balkáni ezüst- és ólombányák termékei a raguzai kereskedelem motorját jelentették; a 16. században a török hódítás után a kereskedelem átalakult, de továbbra is jelentős maradt.
A raguzai zsidó közösség a 16. században jött létre: a spanyol és portugál kiűzetés után szefárd zsidók telepedtek le a városban, és 1515-ben kialakították a gettót (olaszul ghetto). A raguzai hatóságok – Velencéhez hasonlóan – korlátozták a zsidók lakhelyét, de a városban viszonylagos tolerancia uralkodott: a zsidók részt vehettek a kereskedelemben, és a 17. században zsinagóga is épült.
Az 1667-es nagy földrengés (horvátul Velika trešnja) súlyosan megrongálta a várost, és a lakosság jelentős része meghalt; a korabeli becslések 3 000–5 000 áldozatról szólnak, de a pontos szám nem ismert. A földrengés után a város újjáépült ugyan barokk stílusban, de a raguzai kereskedelem hanyatlani kezdett: a török hatalom gyengülése, a balkáni bányák kimerülése és az atlanti kereskedelem felívelése csökkentette a város jelentőségét. A Raguzai Köztársaság azonban fennmaradt egészen 1808-ig, amikor Napóleon csapatai megszállták, és a területet a napóleoni Illír tartományokhoz csatolták.
A Habsburg és velencei határvidék, valamint a Raguzai Köztársaság kereskedelmi hálózatai a kora újkorban összekapcsolódtak, bár a politikai határok gyakran akadályozták a szabad mozgást. A tengeri kereskedelemben Velence és Raguza versengett, de a 17. századtól a Habsburg Monarchia is megjelent az Adrián: a karlócai béke (1699) és a pozsareváci béke (1718) után a Habsburg uralkodók szabad hajózást kaptak az Adrián, ami a velencei monopólium végét jelentette. A 18. században Trieszt (Trieste) és Fiume (Rijeka) kikötői fejlődésnek indultak, és a Habsburg tengeri kereskedelem fokozatosan átalakította az adriai erőviszonyokat.
A szárazföldi kereskedelem a határvidéken gyakran csempészet formájában zajlott. A katonai határőrvidék lakói – a határőrök és a vlach pásztorok – a török és a Habsburg területek közötti határ sávjában rendszeresen kereskedtek, állatot, bőrt, viaszt és gabonát szállítottak. A határ menti vásárok (pl. a szlavóniai és a dalmáciai vásárok) a regionális csere fontos színterei voltak. A raguzai karavánkereskedelem a 16. században érte el csúcspontját, de a 17. században is működött: a raguzai kereskedők a balkáni bányavidékekről ezüstöt és ólmot szállítottak a tengerpartra, onnan pedig textilt és fűszert vittek a belső területekre.
A határvidék társadalma rendkívül sokszínű volt. A katonai határőrvidéken a katolikus horvátok, az ortodox szerbek és a görögkatolikusok (uniaták) együtt éltek, gyakran vegyes házasságokkal. A vlach pásztorközösségek nyaranta a hegyi legelőkre hajtották állataikat, télen a völgyekbe húzódtak; ez a transzhumáló gazdálkodás a határvidék gazdasági alapját képezte. A velencei Dalmáciában és Isztriában a városi olasz (vagy elolaszosodott) patrícius elit és a vidéki szláv parasztság közötti társadalmi és nyelvi különbség meghatározó volt. A raguzai városban a nemesi elit horvát nyelvet beszélt (a 16. századra a horvát lett a mindennapi nyelv), de az olasz és a latin a diplomácia és az adminisztráció nyelve maradt.
A határvidék vallási viszonyai is összetettek voltak. A Habsburg határőrvidéken az ortodox egyház a 17. századtól intézményesült, és a szerb pátriárka, illetve a karlócai metropolita joghatósága alá tartozott. A katolikus egyház a horvát területeken erős maradt, de a határőrvidéken a bécsi udvar gyakran az ortodox hierarchiát is támogatta, hogy a határőröket ne idegenítse el. A velencei Dalmáciában a katolikus egyház dominált, de a 17. századtól ortodox közösségek is megtelepedtek, különösen a török elől menekülők. A raguzai vallási életet a katolikus dominancia jellemezte, de a zsidó közösség és a kisebb ortodox jelenlét is megfigyelhető.
A kora újkori határvidék tehát nem egyszerűen a háborúk és a hódítások terepe volt, hanem olyan kontaktzóna, ahol a birodalmi elitek, a helyi nemesség, a pásztorközösségek és a kereskedők érdekei találkoztak. A határőrvidék katonai rendje, a velencei tengeri uralom és a raguzai diplomácia egyaránt a folyamatos egyensúlyozás logikáját követte, és a 18. század végére olyan intézményi mintákat hagyott hátra, amelyek a 19. századi nacionalizmusok számára is hivatkozási alapot jelentettek.
A Habsburg és velencei határvidék, valamint a Raguzai Köztársaság története viszonylag gazdag levéltári anyaggal dokumentálható, de a források egyenetlenek. A Habsburg katonai határőrvidékre vonatkozó legfontosabb elsődleges források a bécsi Udvari Haditanács iratai, a határőrvidéki kapitányságok jelentései, az egyházi vizitációk és az összeírások. A Statuta Valachorum szövege fennmaradt, és a jogtörténeti kutatás számára elsőrendű forrás. A velencei Dalmáciára és Isztriára a velencei szenátus határozatai, a főkapitányi jelentések (relazioni), valamint a városi tanácsi jegyzőkönyvek nyújtanak részletes képet. A raguzai levéltár – amely a Földközi-tenger egyik legjobban megőrzött városi levéltára – a raguzai állam működésének szinte minden aspektusát dokumentálja: a tanácsi jegyzőkönyveket, a diplomáciai levelezést, a kereskedelmi szerződéseket és a vámregisztereket. Az oszmán defterek (adóösszeírások) a török uralom alatti területek lakosságáról és gazdaságáról adnak képet, de a határvidékre vonatkozóan gyakran hiányosak.
A legfontosabb bizonytalanságok a következők:
A kora újkori határvidék társadalomtörténetének rekonstrukciója a fentiek miatt jelentős óvatosságot igényel. A tankönyvi állítások közül dokumentált ténynek tekinthetők a Statuta Valachorum kiadása, a velencei és raguzai intézmények működése, valamint a határőrvidék katonai szerepe; becslésnek vagy vitatott értelmezésnek minősül a lakosság etnikai összetétele, a kereskedelem volumene és a földrengés áldozatszáma.