A szerb történelem kezdetei a kora középkorban, nagyjából a 7. és 9. század között, egyszerre jelentenek régészeti rekonstrukciót, nyelvészeti következtetést és a későbbi krónikás hagyomány értelmezését. A kérdés azért fontos, mert itt nem egy már meglévő, folyamatosan dokumentált állam megalakulásáról van szó, hanem arról a folyamatról, ahogyan a szláv nyelvű csoportok, köztük a szerbek, megjelentek a Balkán középső és nyugati részén, beilleszkedtek a Bizánci Birodalom peremvidékére, majd fokozatosan saját politikai központokat hoztak létre. Ez az alfejezet Bosznia-Hercegovina szocialista korszakának tárgyalásához kapcsolódik abban a tágabb értelemben, hogy a délszláv népek korai történetének értelmezése később, a 19–20. században is meghatározó szerepet kapott a nemzeti identitás és az állami legitimitás vitáiban. A korai szerb állam létrejötte nem írható le mai nemzetállami fogalmakkal, ezért a fejezet a kora középkori „szerb” megjelölést elsősorban nyelvi és politikai-közösségi értelemben használja, nem modern nemzeti kategóriaként.
A 6–7. században a Balkán félsziget etnikai és politikai térképe alapvetően átalakult. A Bizánci Birodalom a keleti határain folyó háborúk és a belső vallási viták miatt nem tudta tartósan ellenőrizni a Dunától délre eső területeket. A latinul és görögül beszélő, késő római városi lakosság megfogyatkozott, a hegyvidéki és belső területeken pedig szláv nyelvű közösségek telepedtek meg. A korabeli bizánci szerzők, például Prokopiosz (Prokopios) és Menasz (Menas) tudósításai, valamint a későbbi Miracula Sancti Demetrii (Szent Démétriosz csodái) szövegei a szláv és avar támadásokat, ostromokat és letelepedéseket egyszerre írják le csapásként és fokozatos népességcsereként. A régészeti anyag – főként a kézzel formált, korongolatlan cserépedények, a félig földbe mélyített házak és a hamvasztásos, illetve csontvázas temetkezések – megerősíti, hogy a 7. századra a Balkán belső vidékein jelentős lélekszámú, szláv nyelvű népesség élt, de a leletanyag etnikai azonosítása önmagában nem lehetséges.
A szerbekre vonatkozó első, kifejezetten rájuk utaló forrás VII. (Bíborbanszületett) Konstantin császár 10. század közepén összeállított műve, a De administrando imperio (DAI, A birodalom kormányzásáról). A császár szövege szerint a szerbek a „fehér szerbek” földjéről, a Kárpátoktól északra vagy északkeletre fekvő területről érkeztek, és Hérakleiosz (Hērakleios) császár (ur. 610–641) engedélyével telepedtek le a Balkánon. A DAI elbeszélése a 10. századi bizánci udvari szemléletet tükrözi, amely a birodalom fennhatóságát hangsúlyozta, és ezért a betelepülést császári engedélyhez kötötte. A történettudományban vitatott, hogy a „fehér szerbek” földje pontosan hol helyezkedett el, és hogy a szerb csoportok egyetlen hullámban vagy több szakaszban érkeztek-e. A nyelvészeti rekonstrukciók a szerb és horvát nyelvjárások közötti korai különbségekre, valamint a keleti és nyugati délszláv nyelvterület közötti átmenetre mutatnak rá, de ezekből nem lehet egyértelmű kronológiát vagy pontos útvonalat levezetni.
A szerbek első szállásterületei a források alapján a mai Montenegró, Hercegovina és a mai Szerbia délnyugati részén fekvő hegyvidéki régiók, valamint a Drina, a Lim, a Tara és a Piva folyók völgyei köré szerveződtek. A DAI felsorolja a szerbek lakta területeket és azok „fejedelmeit”, de a felsorolás már a 10. századi állapotokat tükrözi, és nem olvasható a 7. század pontos leírásaként. A korai szerb társadalom alapvetően faluközösségi és törzsi-nemzetségi szerveződésű volt; a politikai hatalom a lokális vezetők, a későbbi forrásokban županoknak (zsupán) nevezett elöljárók kezében összpontosult. A „zsupa” (župa) elnevezés később egy-egy kisebb területi egységet jelölt, amelynek élén a zsupán állt. A régészeti leletek alapján a 8–9. században a településhálózat ritkás volt, a gazdaság alapját pedig az állattenyésztés, a hegyvidéki földművelés és a helyi csere jelentette.
A szerb politikai szerveződés első központjai a forrásokban eltérő néven jelennek meg. A DAI a Raška (Raszka) névvel illeti a későbbi szerb állam magterületét, amely a mai Novi Pazar környéki hegyvidéken és a Raška folyó völgyében terült el. Emellett a forrás említi Duklja (Duklja) vagy Diokleia területét, amely nagyjából a mai Montenegró tengerparti és mögöttes vidékét foglalta magában, valamint Travunija (Travunija), Zahumlje (Zahumlje) és Bosna (Bosna) kisebb területi egységeit. Ezek nem alkottak egységes szerb államot, hanem egymással laza kapcsolatban álló, időnként szövetséges, időnként vetélytárs fejedelemségek voltak. A „szerb” megjelölés a 9–10. században tehát nem feltétlenül jelentett egyetlen politikai közösséget, hanem olyan nyelvi-kulturális csoportokat, amelyeket a bizánci udvar és részben önmaguk is szerbekként azonosítottak.
A szerb területek a 8–9. században három nagyobb hatalom ütközőzónájában helyezkedtek el. Nyugaton a Frank Birodalom terjeszkedett, és a 9. század elején a horvát területek egy része frank fennhatóság alá került. Délen és keleten a Bizánci Birodalom próbálta visszaszerezni a Balkán feletti ellenőrzést, különösen a tengerparti városok, Dalmácia és az Égei-tenger partvidéke révén. Keleten pedig a bolgár állam vált egyre jelentősebb katonai és politikai tényezővé. Ez a hármas nyomás egyszerre veszélyeztette a szerb fejedelemségek önállóságát, és kényszerítette őket arra, hogy válasszanak a nagyhatalmak között, illetve időnként kiegyensúlyozzák azokat.
A 9. század elején az írott forrásokban feltűnő szerb vezetők közül az egyik legkorábbi Višeslav (Viseszlav), akit a DAI a szerbek egyik korai uralkodójaként említ. A forrás szerint utódai között volt Radoslav, Prosigoj és Vlastimir is. Ezek az adatok azonban nagyon szűkszavúak: sem a pontos uralkodási időt, sem az egyes vezetők közötti kapcsolatot nem lehet biztosan rekonstruálni. A régészeti nyomok arra utalnak, hogy a 9. században a raskai központokban fokozatosan megjelentek a korábbi falusias településeknél nagyobb, erődített udvarházak és templomok, ami a politikai hatalom koncentrációjának és a keresztény térítés kezdeteinek jeleként értelmezhető.
A szerb korai állam történetének egyik legfontosabb, bár a forrásokban csak vázlatosan dokumentált szakasza Vlastimir (ur. kb. 830–851) kora. A DAI szerint Vlastimir a Vlastimirović-dinasztia névadója volt, és az ő uralkodása alatt a szerbek először szerveztek jelentős ellenállást a bolgárok ellen. A bolgár uralkodó, Preszijan (Presijan) vagy Borisz (Boris) – a források ezen a ponton nem egyértelműek – hadjáratot vezetett a szerbek ellen, de a DAI elbeszélése szerint a háború három évig tartott, és a bolgárok nem tudták meghódítani a szerb területeket. A modern történetírás ezt az ellenállást a szerb fejedelemségek közötti szövetség első komolyabb próbájaként értékeli, bár a részletek, a hadszíntér és a résztvevők köre bizonytalan.
Vlastimir uralkodásának másik fontos fejleménye a szerb területek és a bizánci érdekszférák közötti kapcsolat alakulása volt. A 9. század közepén Bizánc igyekezett a balkáni szláv államokat a maga oldalára állítani a bolgár terjeszkedéssel szemben. A szerb fejedelmek ebben a játszmában kezdetben Bizánc felé tájékozódtak, de a kapcsolat nem jelentett egyértelmű alávetettséget. A bizánci források a szerbeket „a birodalom barátainak” vagy „szövetségeseinek” nevezték, ami a 10. században inkább udvari formulának tekinthető, mintsem a 9. század valós hatalmi viszonyainak pontos leírásának.
Vlastimir halála után a források szerint fiai közösen uralkodtak, ami a korabeli szláv fejedelemségekben megszokott, a hatalom megosztásán alapuló gyakorlat volt. A DAI említi Mutimir (Mutimir), Strojimir és Gojnik nevét. A testvérek közötti hatalommegosztás azonban törékenynek bizonyult, és a későbbi szerb hagyományban visszatérő motívummá vált a dinasztián belüli trónviszály. A 9. század második felében a bolgár nyomás ismét felerősödött, és Borisz bolgár kán (ur. 852–889) hadjáratai során a szerb területek egy része bolgár befolyás alá került. A források hiányosak, ezért nem lehet pontosan megmondani, hogy a bolgár uralom kiterjedt-e a raskai központokra, vagy inkább csak a keleti szerb határvidékeket érintette.
A szerbek kereszténységre térítése fokozatos folyamat volt, amely a 9. században kezdődött, és a 10. században vált tartóssá. A kereszténység a Balkánon nem ismeretlen vallásként érkezett: a késő római városokban, Dalmácia tengerparti településein és a bizánci központokban évszázadok óta jelen voltak a püspökségek és a keresztény közösségek. A szláv nyelvű, vidéki népesség azonban csak lassan, a politikai központokkal és a tengerparti kereskedővárosokkal való érintkezés révén ismerte meg a keresztény tanítást. A térítésben két irányzat versengett: a Róma felől érkező latin rítusú egyházi befolyás, különösen a dalmát püspökségeken keresztül, és a Bizánc felől érkező görög rítusú misszió.
A szerb területek e két egyházi központ közötti helyzete évszázadokra meghatározta a vallási és kulturális identitás alakulását. A 9. században a frank és római térítés elsősorban a horvát területeken és a dalmát városokban volt sikeres, míg a szerb fejedelemségek keleti része fokozatosan a bizánci egyház befolyása alá került. Baszileosz (I. Baszileiosz) bizánci császár (ur. 867–886) uralkodása alatt Bizánc tudatosan törekedett arra, hogy a Balkán szláv népeit a görög rítusú kereszténységen keresztül kösse magához. Ebben az összefüggésben a DAI azt állítja, hogy a szerbek egy csoportja a 9. század második felében, Mutimir idején kérte a bizánci császártól, hogy küldjön papokat és keresztelje meg őket. A szöveg azonban retrospektív igazolás is lehet a 10. századi bizánci befolyás alátámasztására, ezért a térítés pontos időpontját és lefolyását a kutatók óvatosan kezelik.
A kereszténység felvétele nem jelentette a régi hitvilág azonnali eltűnését. A régészeti anyagban a 9–10. századból még párhuzamosan jelennek meg a keresztény templomok és a korábbi, pogány rítusokra utaló temetkezési szokások. A hegyvidéki, nehezen megközelíthető területeken a keresztény tanítás terjedése lassabb volt, és a régi, természeti elemekhez kötődő hiedelmek, szokások még évszázadokig fennmaradtak a népi vallásosságban. A kereszténység felvétele ugyanakkor alapvetően megváltoztatta a szerb fejedelemségek politikai helyzetét, mert a keresztség révén azok bekerültek a keresztény uralkodók közösségébe, ami a diplomáciai kapcsolatok és a belső hatalmi legitimáció szempontjából is új távlatokat nyitott.
A 9. századi szerb fejedelemségeket nem lehet a mai értelemben vett államoknak nevezni. A politikai hatalom a fejedelem (knez vagy arkhón) személye körül összpontosult, de a tényleges hatalomgyakorlás nagymértékben függött a nemzetségi vezetők, a zsupánok támogatásától. A terület ellenőrzése nem folyamatos határokon alapult, hanem a völgyek, erődített települések és a hozzájuk tartozó falvak hálózatán. A hadsereg valószínűleg a szabad közösségi tagokból állt, akiket a fejedelem vagy a zsupánok mozgósítottak. Az adó és a szolgáltatások beszedése is ezen a lokális rendszeren keresztül történt, bár a 9. századból erre vonatkozóan alig van közvetlen forrás.
A korai szerb állam kialakulásában a bolgár és a bizánci fenyegetés egyszerre játszott kényszerítő és mintaképző szerepet. A bolgár állam 9. századi megerősödése megmutatta, hogy a szláv nyelvű közösségek képesek tartós politikai egységet létrehozni, és a bolgár udvar intézményei, a keresztény uralkodói reprezentáció, valamint a katonai szervezet mintát jelenthetett a szerb vezetők számára is. Ugyanakkor a szerb fejedelemségek nem váltak a bolgár állam részévé, és a bizánci diplomácia is igyekezett megakadályozni, hogy a szerbek a bolgárok oldalára álljanak. A 9. század végére a szerb területek tehát megőrizték politikai különállásukat, de a nagyhatalmi versengés állandó külső nyomást gyakorolt rájuk, ami a későbbi szerb állam fejlődésének egyik meghatározó vonása lett.
A korai szerb történelemre vonatkozó ismereteink alapvetően három forrástípusra támaszkodnak: a bizánci elbeszélő forrásokra, a régészeti leletekre és a későbbi középkori hagyományra. A legfontosabb írott forrás a De administrando imperio, amely azonban a 10. század közepén, tehát a leírt események után több mint egy évszázaddal készült, és erős bizánci udvari ideológiai célokat szolgált. A DAI szerb fejezetei ezért nem tekinthetők a 7–9. század eseményeinek közvetlen beszámolóinak, hanem a 10. századi bizánci külpolitika és udvari felfogás tükröződéseiként olvasandók. A szerb vezetők nevei és a dinasztikus kapcsolatok felsorolása különösen bizonytalan, mert a szóbeli hagyományból lejegyzett névsorok könnyen torzulhattak.
A régészeti kutatás a szerb betelepülés időszakáról elsősorban településszerkezeti és temetkezési adatokat szolgáltat, de a leletanyag etnikai azonosítása nem lehetséges. A szláv jellegű kerámia és a félig földbe mélyített házak jelenléte azt jelzi, hogy a 7. századra a Balkán belső területein új, szláv nyelvű lakosság élt, de a leletek nem árulják el, hogy ezek a csoportok magukat szerbnek, horvátnak vagy más névvel nevezték-e. A 9. századi keresztény templomok és az erődített központok régészeti nyomai pedig csak közvetve utalnak a politikai hatalom koncentrációjára; a lelőhelyek értelmezése gyakran a későbbi, 12–13. századi állapotok visszavetítésén alapul.
A történeti szakirodalomban vitatott, hogy a szerb csoportok betelepülése egyetlen, szervezett vándorlás volt-e, vagy hosszabb, több évtizedes folyamat, amelyben kisebb csoportok érkeztek és olvadtak be a helyi lakosságba. Ugyancsak vitatott, hogy a DAI-ban szereplő „fehér szerbek” földje pontosan hol helyezkedett el, és hogy a szerb és horvát csoportok korai története mennyire párhuzamos vagy éppen eltérő pályán haladt. A 9. századi bolgár–szerb háborúk időrendje és a résztvevő bolgár uralkodók kiléte szintén bizonytalan. A kereszténység felvételének dátumát a források nem rögzítik pontosan, és a modern kutatásban a 870-es évektől a 9. század végéig terjedő időszak egyaránt felmerült.
A korai szerb állam jellegére vonatkozóan nincs elegendő adat ahhoz, hogy részletes képet rajzoljunk az intézményekről, az adózásról vagy a társadalmi rétegződésről. A zsupánok és a fejedelem közötti hatalmi viszonyok rekonstrukciója nagyrészt elméleti modell, amely a későbbi szerb és más szláv államok analógiáján alapul. Ezért a 7–9. századi szerb történelem leírásakor a tankönyvi szöveg írójának különösen hangsúlyoznia kell, hogy a rekonstrukció bizonytalan, és hogy a későbbi nemzeti történetírás sok olyan állítást tett meg tényként, amely a források alapján csak feltételesen igazolható.