Stefan Uroš IV Dušan uralkodása (1331–1355) a Nemanjić-dinasztia hatalmának csúcspontja, egyúttal a szerb államterjeszkedés leglátványosabb időszaka. Az előző alfejezet A Nemanjić-dinasztia a dinasztia felemelkedését, az egyházi intézményrendszer és a királyi hatalom összekapcsolódását mutatta be; ez a rész azt vizsgálja, hogyan alakult át ez a királyság rövid életű, több régiót összefogó birodalommá. Dušan uralma nemcsak katonai hódításokat és egyházi átszervezést hozott, hanem egy olyan törvénykönyvet is, amely a 14. századi szerb társadalom egyik legfontosabb írott forrása. A birodalom azonban törékenynek bizonyult: Dušan halála után gyorsan széttöredezett, és a szerb területek fokozatosan az oszmán hódítás útjába kerültek. Az 1389-es koszovói csata ennek a folyamatnak a legismertebb, de egyben legerősebben mítoszképző mozzanata; értelmezése ma is elválaszthatatlan a szerb emlékezetpolitikától.
Dušan 1331-ben, apja, Stefan Uroš III Dečanski ellenében szerezte meg a trónt. A részleteket a korabeli források nem teljes egyértelműséggel rögzítik, de a dinasztikus erőszak a Nemanjić-udvarban nem volt szokatlan: a hatalom átadása gyakran családtagok, tartományurak és egyházi elitcsoportok alkufolyamatában dőlt el. Az új uralkodó kezdettől dél felé, Bizánc belső válsága felé tekintett. A 14. század első felének bizánci polgárháborúi – különösen VI. Ióannész Kantakuzénosz és a Palaiologosz-udvar híveinek küzdelme – lehetővé tették, hogy a szerb uralkodó egész tartományokat vonjon ellenőrzése alá anélkül, hogy egyetlen központi bizánci haderővel kelljen megütköznie.
A terjeszkedés nem „felszabadító” háború volt, hanem hatalmi terjeszkedés: a mai Észak-Macedónia, Albánia belső területei, Epirusz és Thesszália fokozatosan szerb ellenőrzés alá kerültek. A helyi görög, albán és vlach elit gyakran pragmatikusan igazodott az új hatalomhoz, megtartva birtokait és helyi jogait. A hódítás tehát nem járt a társadalom teljes átrendezésével; a városok és kolostorok kiváltságai sok helyen fennmaradtak. A szerb uralkodó Bizánc legitimációját kívánta kisajátítani: címei és udvari jelképei tudatosan utánozták a bizánci udvart.
A fordulópont 1346 húsvétján következett be Szkopjéban (ma Észak-Macedónia fővárosa), amikor Dušan cárrá (car) koronáztatta magát. A cím nem egyszerűen a királyi rang fokozása volt, hanem a bizánci császári tekintély balkáni adaptációja. Dušan a „szerbek és görögök császára” (car Srba i Grka) címet használta, ami kifejezte a bizánci örökségre formált igényt, ugyanakkor a szerb uralom többnemzetiségű jellegét is. Ezzel párhuzamosan a korábbi szerb érsekséget peći patriarchátussá (Pećka patrijaršija) emelték, ami az egyházi hierarchia csúcsát is a szerb állami projekthez kötötte. A bizánci pátriárka azonban nem ismerte el a lépést, és a szerb egyház státusa évekig súlyos kánonjogi viták tárgya volt. Ez a feszültség jól mutatja, hogy a szerb birodalmi cím nem volt automatikusan legitim a kortárs ortodox világban.
A birodalom kormányzásának egyik legmaradandóbb emléke az 1349-ben elfogadott, majd valószínűleg 1354 körül kiegészített Dušan törvénykönyve (Zakonik cara Dušana). A kódex nem modern alkotmány, és nem is a teljes joganyag rendszeres összefoglalása, hanem a korabeli szerb uralkodói akarat írásba foglalása: egyházi, rendi, büntetőjogi, birtokjogi és közigazgatási szabályok gyűjteménye. Szerkezete és nyelvezete a bizánci jogi hagyományt követi, de a cikkelyek jelentős része a szerb társadalom sajátos berendezkedését tükrözi.
A törvénykönyv megkülönböztette a vlastelát (nemesi réteg) és a sebrit (nem nemes közemberek, elsősorban parasztok). A rendi különbség nem pusztán jogi, hanem társadalmi és gazdasági értelemben is meghatározó volt. A vlastela birtokai közül a baština (baština) örökölhető nemesi birtoknak számított, míg a pronija (pronija) a bizánci pronoia mintájára szolgálatért, elsősorban katonai szolgálatért adott, gyakran visszavonható birtok volt. Ez a kettősség a középkori szerb állam hűbéri jellegét mutatja, de nem azonos a nyugat-európai hűbériséggel: a földesúri jogok és a központi hatalom viszonya rugalmasabb, a helyi szokások erősebbek voltak.
A paraszti réteg jogait a törvénykönyv nem egyenlősítette, hanem rögzítette. A sebriknek földesúri járadékot kellett fizetniük, meghatározott munkajáradékot teljesíteniük, és jogállásuk a nemesekével szemben alárendelt volt. A szöveg szabályozza a gyűlésezés tilalmát, a bíráskodás útját, a földesúri hatalommal való visszaélések egyes eseteit, de a társadalmi hierarchia alapjait nem kérdőjelezi meg. A törvénykönyv említést tesz különböző csoportokról – így a vlachokról (Vlasi) és az albánokról (Arbanasi) –, akikre helyenként eltérő adózási vagy katonai szabályok vonatkoztak. Ez a forrás fontos a középkori balkáni etnikai és jogi sokszínűség rekonstrukciójához, de a csoportok határai nem azonosak a modern nemzeti kategóriákkal.
A törvénykönyv jelentősége tehát kettős. Egyrészt a Dušan-kori állam önképe: a legitim uralkodó, aki törvényt ad, a bizánci császárhoz hasonlóan. Másrészt forrásértéke rendkívüli, mert a 14. századi szerb társadalom viszonyairól, gazdálkodásáról, egyházi intézményeiről és büntetőjogi gondolkodásáról ad részletes képet. A kutatók azonban óvatosságra intenek: a fennmaradt kéziratok többsége későbbi, 15–16. századi másolat, ami felveti, hogy a szöveg egyes részei a későbbi joggyakorlatot tükrözik, nem feltétlenül az 1349-es állapotot.
Dušan birodalma nem modern értelemben vett nemzetállam volt, hanem dinasztikus konglomerátum. A központi hatalom erős, de a perifériákon a helyi elitek – szerb, görög, albán, vlach – megtartották befolyásukat. A cári udvar nem tudta teljesen felszámolni a tartományi lojalitásokat; a hódításokkal párhuzamosan növekedett a katonai szolgálatért adott birtokok szerepe, ami hosszú távon a központi hatalom gyengülését készítette elő. A szerb állam így egyszerre volt expanzív és belsőleg törékeny.
Dušan 1355. december 20-án halt meg, valószínűleg betegségben, miközben újabb hadjáratot tervezett Bizánc ellen. Utóda fia, Stefan Uroš V lett, akit a későbbi szerb hagyomány „gyenge cárként” tart számon. Uralkodása alatt a birodalom gyorsan széthullott: a regionális hatalmasságok – például a Mrnjavčević testvérek Makedóniában, Nikola Altomanović a középső területeken, a Balšić család a mai Montenegró térségében – saját fejedelemségeket építettek ki. A bizánciak visszafoglalták a déli tartományok egy részét, a peremterületeken pedig az oszmánok már lábukat megvetették. A birodalom szétesése tehát nem kizárólag a központi hatalom gyengeségének következménye volt, hanem a sokszereplős balkáni hatalmi tér visszatérése.
A török előretörés szempontjából különösen fontos a Marica menti csata (1371. szeptember 26.), amelyben Vukašin és Uglješa Mrnjavčević is elesett. Az ütközet a későbbi szerb történeti emlékezetben is sorsfordítóként jelenik meg: az oszmánok tért nyertek Makedóniában, és a szerb területi elitek egyre inkább az oszmán vazallusi viszony vagy a további ellenállás között választottak. A 14. század utolsó harmadában a Morava völgyében Lazar Hrebeljanović (knez Lazar) emelkedett fel, aki nem vette fel a cári címet, de fejedelmi hatalmat épített ki, és átmenetileg az oszmán nyomással szembeni ellenállás egyik központjává vált.
A koszovói csata (Kosovska bitka), magyar történeti hagyományban rigómezei csata, 1389. június 15-én (a Julián naptár szerint; a modern megemlékezés gyakran június 28-án, a Gergely-naptárra átszámított napon tartja) zajlott a mai Koszovó területén, Pristina közelében. A szemben álló felek nem egyszerűen „szerb” és „török” hadsereg volt: Lázár oldalán több területi egység – köztük a bosnyák Tvrtko I Kotromanić erői – vett részt a hagyomány szerint, míg az oszmán haderő maga is soknemzetiségű volt, beleértve balkáni keresztény vazallusokat is. A csata tehát nem etnikai háború volt, hanem egy dinasztikus-hatalmi konfliktus az oszmán terjeszkedés határán.
A csata lefolyását a kortárs források nem rögzítik részletesen. A legkorábbi elbeszélések a 15. századból származnak, és már erősen formált emlékezeti anyagot tartalmaznak. Annyi bizonyosnak tekinthető, hogy mindkét uralkodó elesett: I. Murád oszmán szultán és Lázár fejedelem. A szultán halálának körülményei különösen vitatottak; a későbbi szerb hagyomány Miloš Obilić nevű harcost emeli ki, aki a szultánt a táborban ölte meg. Ez a történet azonban a 15–16. századi elbeszélésekben formálódott, és nem tekinthető dokumentált ténynek.
Stratégiai értelemben az oszmánok győzelmet arattak, mert a szerb területi ellenállás katonailag megtört, és Lázár fia, Stefan Lazarević oszmán vazallus lett. Ugyanakkor a közvetlen oszmán hódítás nem egyszerre következett be: a szerb fejedelemségek még évtizedekig megőriztek bizonyos önállóságot vazallusi keretben. A szerb ortodox egyház pedig Lázár halálát vértanúságként kezdte értelmezni, ami hosszú távon a csata jelentőségét messze a katonai kimenetelen túlra emelte.
A koszovói csata emlékezete a modern szerb nemzeti identitás egyik legterheltebb pontja. A 19. századi szerb nemzeti ébredés irodalma és történetírása a csatát nemzeti tragédiaként, a középkori államiság bukásának pillanataként építette be a kollektív emlékezetbe. Ez a koszovói mítosz nem a 14. századi esemény egykorú leírása, hanem későbbi kulturális és politikai konstrukció, amely a 20. századi jugoszláv válságokban is újraértelmeződött. A történetírás ezért megkülönbözteti a kortárs forrásokból rekonstruálható eseményeket, a későbbi emlékezeti rétegeket, valamint azokat a politikai állításokat, amelyek a csatát mai területi igények igazolására használják.
A szerb birodalom történetének vizsgálata egymást kiegészítő, de egymásnak ellentmondó forrásokra támaszkodik. A Zakonik cara Dušana a legfontosabb szerb jogi forrás, de a fennmaradt kéziratok későbbiek, és a cikkelyek számozása, szövege sem egységes. A kutatók vitatják, hogy az 1349-es alapszöveg mennyire rekonstruálható pontosan, és hogy a kiegészítés mennyiben tükrözi a Dušan halála utáni állapotokat. A bizánci történetírók – például Ióannész Kantakuzénosz és Niképhorosz Grégorasz – értékes beszámolókat hagytak hátra, de részrehajlóak: Kantakuzénosz saját szerepét védi, és a szerb hódítást gyakran ellenséges színben tünteti fel. A szerb egyházi források – uralkodói életrajzok, kolostori oklevelek – a Nemanjić-dinasztia legitimációját szolgálják, ezért adataikat a reprezentációs szándék szerint kell olvasni.
Az 1389-es koszovói csata forrásbázisa különösen problémás. A csata napjának és főbb szereplőinek rögzítése viszonylag elfogadott, de a lefolyás részletei, a haderők mérete és az áldozatszámok ismeretlenek. Az oszmán krónikák és a későbbi szerb, illetve nyugati elbeszélések különböző narratívákat hordoznak. A történeti kutatás széles körű konszenzusa szerint a csata az oszmán előrenyomulás fontos állomása volt, de nem „a szerb állam vége” abban az értelemben, ahogy a nemzeti hagyomány állítja. A középkori szerb államiság és a modern szerb nemzetfogalom összekapcsolása emlékezetpolitikai művelet, nem forrásból levezethető tény.