A szerb despotátus 1459. évi bukását követően a korábbi középkori állam magterületén oszmán közigazgatás épült ki, amely a 16. század közepére megszilárdította a szandzsákok, a timár-birtokok és a vallási közösségek rendjét. Ez a korszak alakította ki azokat a társadalmi és egyházi intézményeket, amelyek a szerb lakosság mindennapi életét a 19. századig meghatározták. Az oszmán uralom ugyanakkor nem egységes elnyomó rendszert jelentett: a határvidékek katonai logikája, a helyi közösségek önigazgatása és a vallási autonómia egymásra épülő, de feszültségekkel terhelt szerkezetet alkotott.
Az oszmán hódítás a 14. század második felében érte el a szerb területeket, és a 15. század folyamán fokozatosan felszámolta a középkori államalakulatokat. A Szerb Despotátus bukásának döntő állomása Szendrő (Smederevo) 1459. évi elfoglalása volt, majd 1463-ban Bosznia, 1482-ben Hercegovina, 1496-ban pedig a Zeta fejedelemség került oszmán fennhatóság alá. Belgrád (Beograd) vára azonban egészen 1521-ig magyar kézen maradt, és stratégiai jelentősége miatt a középkori magyar–szerb végvárrendszer része volt. A despotátus bukása után a meghódított területek nem alkottak önálló közigazgatási egységet, hanem beillesztették őket a ruméliai beglerbégségbe, amely az oszmánok első és legfontosabb európai tartománya volt.
A szandzsák (oszmán-török: sancak, magyarul gyakran „zászló”) a tartomány (beglerbégség vagy ejálet) alatti közigazgatási és katonai egység volt. A szerb területek legfontosabb szandzsákja a Szendrői szandzsák lett, amelynek székhelye kezdetben Szendrő, később Belgrád volt. Ez a szandzsák nagyjából a korábbi despotátus magterületét fedte le: a Morava völgyét, a Šumadija erdős dombvidékét és a Duna–Száva vonalát. Mellette kisebb szandzsákok is létrejöttek, például Kruševac, Vidin, Niš vagy Alaca Hisar (a mai Kruševac környéke), amelyek határai a katonai helyzet és a helyi viszonyok szerint változtak. A szandzsák élén a szandzsákbég állt, akit a szultán nevezett ki, és aki egyszerre volt katonai parancsnok, adóbehajtó és közigazgatási vezető.
Az oszmán terjeszkedés logikája szerint a hódított területeket nem azonnal szervezték klasszikus tartományokká, hanem gyakran hűbéres államocskákként vagy határ menti katonai övezetekként kezelték. A 15. század folyamán a szerb területeken voltak olyan időszakok, amikor a despoták – például Đurađ Branković – oszmán hűbéresként részleges önállóságot élveztek, és adófizetés, valamint katonai segítség fejében megtarthatták birtokaik egy részét. Ez a hűbéresi viszony azonban instabil volt: a nagyhatalmi konfliktusok, különösen a magyar–oszmán háborúk idején a hűbéresek gyakran váltottak oldalt, amit a Porta árulásként értékelt. A hódítás betetőzésével, a 16. század első felében ez a köztes állapot megszűnt, és a szerb területek teljesen beilleszkedtek a birodalmi közigazgatásba.
Az oszmán uralom alapintézménye a timár-rendszer (oszmán-török: tımar) volt, amely a földjövedelmek katonai szolgálat fejében történő kiutalásán alapult. A timár nem magántulajdon, hanem a föld feletti állami adójövedelem haszonélvezete volt: a szpáhi (oszmán-török: sipahi) lovas katona illetménye abból az adóból származott, amelyet a rábízott földön élő parasztok fizettek. A timár mérete és jövedelme meghatározta, hogy a birtokos hány katonát volt köteles kiállítani a hadjáratokra. A szerb területeken a 15–16. század fordulóján számos timárt osztottak ki, és a birtokosok között megtalálhatók voltak iszlámra tért helyi elemek, valamint a birodalom más részeiről érkező török és szláv származású katonák.
A paraszti lakosság, a reája (oszmán-török: reaya, szó szerint „nyáj”) jogilag szabad volt, de a földhasználat fejében adót kellett fizetnie. A legfontosabb adó a termény tizede (ösr, a magyar forrásokban gyakran „tized” vagy „dézsma”) volt, amelyet a szpáhi közvetlenül szedett be. Emellett a keresztény férfiak dzsizjét (oszmán-török: cizye), azaz fejadót fizettek, amely a nem muszlimok katonai mentességét váltotta meg. Az adók mellett a parasztok gyakran robotra is kötelezhetők voltak, bár a robot (különösen a szpáhi földjének művelése) a korai oszmán rendszerben nem volt olyan súlyos, mint a későbbi Habsburg vagy orosz jobbágyrendszerben. A 16. századi oszmán defterek – adóösszeírások – viszonylag stabil, alacsony vagy mérsékelt adóterhet mutatnak a korabeli Európához képest.
A timár-rendszer a 16. század végéig hatékonyan működött, és a szerb területek mezőgazdasági termelése, különösen a Morava és a Duna menti síkvidékeken, integrálódott a birodalmi piacba. A 17. századtól azonban a rendszer fokozatosan átalakult. A hosszú Habsburg–oszmán háborúk (1593–1606, 1683–1699, 1716–1718) miatt a timárok jövedelme csökkent, a birtokosok pedig igyekeztek a timárt örökletessé vagy magánbirtokká (csiftlik) alakítani. A csiftlik (oszmán-török: çiftlik) a 17–18. században terjedt el, amikor a helyi hatalmasságok – gyakran janicsár tisztek, adóbérlők vagy bégek – megszerezték a föld feletti tényleges ellenőrzést, és a parasztokat egyre inkább röghöz kötött, adós függésben tartották. Ez a folyamat a 18. században a szerb falusi társadalom elszegényedéséhez és a helyi elit (a muszlim földbirtokosok és a keresztény adóbérlők közötti feszültség) növekedéséhez vezetett, ami később a nemzeti ellenállás egyik táptalaja lett.
Belgrád a Duna és a Száva találkozásánál fekvő erődváros volt, amely a középkortól kezdve a magyar déli védelmi vonal kulcspontjaként szolgált. 1521-ben I. Szulejmán szultán foglalta el, miután a védők, Zimony és a magyar királyság erőinek késedelme miatt, feladták a várat. Belgrád ezzel az oszmánok egyik legfontosabb európai erőssége lett, és kiindulópontja az 1526. évi mohácsi hadjáratnak, majd a magyar főváros, Buda 1541. évi elfoglalásának. A város a ruméliai beglerbégség legjelentősebb katonai és kereskedelmi központjává vált, ahol jelentős muszlim (török és iszlamizált szláv) lakosság telepedett le, miközben a keresztények a város peremkerületeiben éltek.
A Habsburg–oszmán háborúk során Belgrád és tágabb környéke többször cserélt gazdát, és a határvidék lakossága állandó bizonytalanságnak volt kitéve. 1688-ban a Habsburg csapatok elfoglalták a várost, majd 1690-ben az oszmánok visszafoglalták. A Rijswijki béke (1697) és a karlócai béke (1699) után a határ a Száva–Duna vonalán stabilizálódott: a Habsburgok megszerezték a Bácskát, a Bánság egy részét és a Szerémséget, míg Belgrád oszmán kézen maradt. 1717-ben Savoyai Jenő herceg foglalta el a várat, és a Habsburgok egészen 1739-ig birtokolták. A pozsareváci béke (1718) idején a Habsburg Birodalom rövid ideig ellenőrizte a mai közép-szerbiai területek egy részét is, de a belgrádi béke (1739) visszaállította a Száva–Duna határt. 1789-ben a Habsburgok ismét rövid időre bevették Belgrádot, de a szisztovói béke (1791) ismét oszmán fennhatóság alatt hagyta.
A határ menti terület katonai megszervezéséhez tartozott a Habsburg oldalon a katonai határőrvidék (németül: Militärgrenze, horvátul/szerbül: Vojna krajina) kialakítása, amely a 16. század végétől a török elleni védekezés első vonalát jelentette. A határőrvidékre a Habsburgok nagy számban telepítettek szerb és vlach menekülteket, akik fegyveres szolgálat fejében adómentességet, szabad vallásgyakorlatot és bizonyos önkormányzati jogokat kaptak. Ez a katonai paraszti réteg a határ menti társadalom jellegzetes alakjává vált, és később a szerb nemzeti mozgalom egyik bázisát alkotta.
A határvidék állandó konfliktusai miatt a lakosság gyakran kényszerült menekülésre vagy áttelepülésre. A legnagyobb ilyen esemény a nagy szerb vándorlás (szerbül: Velike seobe Srba) volt 1690-ben, amikor a Habsburgok visszavonulása után Arsenije III Čarnojević pátriárka vezetésével a szerb lakosság egy része – a becslések szerint 30–40 ezer család, tehát mintegy 100–200 ezer ember – települt át a Habsburg területekre, elsősorban a Szerémségbe, a Bácskába és a Bánságba. A pontos létszámot a források bizonytalansága miatt nehéz megállapítani; egyes kutatások ennél alacsonyabb számokat valószínűsítenek, mások hangsúlyozzák, hogy a vándorlás több hullámban, évtizedeken át zajlott. A „nagy vándorlás” emlékezete a 19. századtól a szerb nemzeti narratíva központi eleme lett, és ma is emlékezetpolitikai vita tárgya, mivel a történeti kutatás nem tudja egyértelműen igazolni a hagyományos elbeszélés valamennyi részletét (például azt, hogy a pátriárka mennyiben irányította a vándorlást, és hányan érkeztek valóban az első hullámban).
A szerb ortodox egyház az oszmán uralom alatt a közösségi identitás legfontosabb intézményévé vált. A középkori Peći patriarchátus (szerbül: Pećka patrijaršija, albánul: Patriarkana e Pejës) 1346-ban jött létre, miután IV. Dušan szerb királyt császárrá koronázták, de az oszmán hódítás után, a 15. század második felében az egyházi szervezet fokozatosan szétzilálódott. A patriarchátus önállósága megszűnt, és a Balkán ortodox egyházai a konstantinápolyi pátriárka fennhatósága alá kerültek. Az áttörés 1557-ben következett be, amikor I. Szulejmán nagyvezíre, a szerb származású Mehmed Szokoli (törökül: Sokollu Mehmed Paşa, szerbül: Mehmed-paša Sokolović) közbenjárására a szultán engedélyezte a patriarchátus visszaállítását. Az első pátriárka Makarije Sokolović lett, aki a nagyvezír rokona volt. A helyreállított patriarchátus fennhatósága a balkáni ortodox keresztények széles körére terjedt ki, beleértve a mai Szerbia, Bosznia-Hercegovina, Észak-Macedónia, részben Bulgária és a határ menti Habsburg területek ortodox lakosságát is.
A szerb egyház működését az oszmán millet-rendszer (oszmán-török: millet, arab „közösség”) keretei között érthetjük meg. A millet az oszmán állam és a nem muszlim vallási közösségek közötti viszony gyakorlati szabályozása volt: a keresztények, zsidók és más nem muszlim csoportok saját vallási vezetőik alatt éltek, akik az állammal szemben feleltek a közösség adói, rendje és belső jogi ügyei iránt. Az ortodox keresztények a konstantinápolyi pátriárka milletjéhez tartoztak, de a peći patriarchátus regionális autonómiát élvezett, és a szerb pátriárka a szerb ortodoxok vallási és részben világi vezetőjeként működött. A patriarchátus saját bíróságot tartott fenn, iskolákat és kolostorokat irányított, valamint képviselte a szerb lakosságot a szultáni udvar előtt.
A kolostorok – különösen a Hilandar (szerbül: Hilandar) az Athosz-hegyen, valamint a szerbiai Studenica, Žiča, Peć és Sopoćani – a szerb írásbeliség, kéziratmásolás és ikonfestészet központjai maradtak. A szerb egyház a középkori uralkodók és szentek emlékezetének ápolásával fenntartotta a dinasztikus és állami hagyományokat, és ezzel előkészítette a későbbi nemzeti ébredés kulturális alapjait. A pátriárka ugyanakkor politikai szereplő is volt: a Habsburg–oszmán háborúk idején a szerb egyházi vezetők gyakran tárgyaltak a Habsburgokkal, ami a Porta részéről bizalmatlanságot szült. A 17. század végén a pátriárka nyíltan a Habsburgokat támogatta, ami a nagy szerb vándorláshoz vezetett.
A peći patriarchátus autonómiája azonban a 18. században fokozatosan csökkent. A konstantinápolyi pátriárka befolyása nőtt, és a szerb egyházi hierarchiában egyre több görög származású püspök kapott kinevezést. 1766-ban III. Musztafa szultán a peći patriarchátust megszüntette, a szerb ortodox egyházmegyéket pedig a konstantinápolyi pátriárka fennhatósága alá helyezte. Ez az intézkedés a szerb egyházi autonómia végét jelentette, és a görög egyházi hierarchia térnyerésével járt. A görög püspökök uralmát a szerb lakosság gyakran idegen elnyomásként élte meg, és ez később a nemzeti ébredés egyik központi sérelmévé vált. A peći patriarchátus emlékezetét a szerb egyház a 19. században saját autonómiájának visszaállításakor hivatkozási alapként használta.
Az oszmán állam a falusi közösségeket nem számolta fel, hanem beépítette a birodalmi adóztatás és rendfenntartás rendszerébe. A szerb vidék alapegysége a seoska opština (falusi közösség) volt, amely a közös földhasználatot, az adók elosztását és a helyi viták rendezését szervezte. A falvak élén a knez (többes számban knezovi) állt, akit a közösség választott, és az oszmán hatóságok elismertek. A knez felelt a falu adóinak beszedéséért, a rend fenntartásáért és a közösség képviseletéért a hatóságok előtt. A knez gyakran a korábbi középkori helyi elitből származott, és pozíciója örökletes is lehetett. A falvak feletti területi egységekben, a knežina (knezség) szintjén több falu közös elöljárót választott, aki a szandzsákbéggel tartotta a kapcsolatot. A városokban a keresztény kereskedők és kézművesek hasonló önkormányzati szervezetekkel bírtak; a kocabasi (oszmán-török: kocabaşı) a keresztény községek elöljárója volt, akin keresztül a hatóságok az adókat behajtották.
A családszerkezetben a zadruga (szerbül/horvátul: zadruga) nagycsalád intézménye játszott központi szerepet. A zadruga több generációs, közös tulajdonú háztartás volt, amelyben a fiúk házasságuk után is egy fedél alatt éltek, és a vagyont, a munkát közösen kezelték. A zadruga gazdasági racionalitása a szűkös földforrások megőrzése és a munkamegosztás volt; a 19. századi romantikus etnográfia gyakran idealizálta mint a „szerb ősi demokrácia” intézményét, de a kutatás kimutatta, hogy a nagycsalád formái koronként és régiónként változtak, és a zadruga részben az oszmán adórendszerhez való alkalmazkodás eredménye volt (a nagy háztartás csökkentette a fejadó terhét, mivel a dzsizjét háztartásonként vetették ki).
A társadalom vallási és etnikai összetétele a szerb területeken az oszmán korban fokozatosan változott. A városokban a muszlim lakosság aránya 16–17. században nőtt, részben betelepült törökök, részben iszlamizált szlávok révén. A falusi lakosság túlnyomó többsége azonban ortodox keresztény maradt, és az iszlamizáció Szerbiában – Boszniával vagy Albániával ellentétben – viszonylag alacsony arányú volt. A muszlim lakosság elsősorban a városi elitben, a katonai rétegben és a vám- és adóbérleti pozíciókban koncentrálódott. A zsidó közösségek, különösen a szefárdok, az 1492-es kiűzetés után a Balkán nagyvárosaiban telepedtek le, és Belgrádban is jelentős kereskedelmi szerepet játszottak (lásd később Népcsoportok, kisebbségek és migráció).
A határ menti területeken, különösen a Habsburg oldalon, a vlach (szerbül: vlah, többes számban vlasi) pásztorkodó, félnomád közösségek különleges jogállással bírtak. A vlach kifejezés az oszmán és Habsburg forrásokban nem elsősorban etnikai, hanem foglalkozási és adójogi kategóriát jelölt: a pásztorkodó, katonai szolgálatra alkalmas keresztény közösségeket értették alatta. A vlach statútumok (pl. a 16. századi „Vlach Law”) kiváltságokat biztosítottak: csökkentett adót, önkormányzatot és fegyverviselési jogot, cserébe a közösségek katonai szolgálatot láttak el. Ez a rendszer később a Habsburg határőrvidék szerb lakosságára is kiterjedt, és a határőrök (granicsárok, szerbül: graničari) társadalmi rétegét alkotta.
Az erőszak és a kényszer intézményei közé tartozott a devsirme (oszmán-török: devşirme, „gyűjtés”) rendszere, amelynek során a birodalom bizonyos keresztény közösségeiből – elsősorban a Balkánon – fiúkat vittek el a janicsár hadtestbe vagy az állami szolgálatba. A devsirme alkalmazása a szerb területeken dokumentált, de mértéke és hatása vita tárgya. A szerb nemzeti emlékezet a devsirmét egyértelműen erőszakos elhurcolásként és traumaként őrizte meg, és a 19. századi nemzeti irodalomban (pl. a koszovói ciklusban) a „török iga” egyik szimbólumává vált. Ezzel szemben egyes oszmánista kutatások arra hívják fel a figyelmet, hogy a devsirme a birodalmi elitbe való bekerülés egyik útja volt, és számos devsirme származású személy – mint Mehmed Szokoli – magas állami tisztséget ért el. A két értelmezés nem feltétlenül zárja ki egymást, de a történetírásban a devsirme megítélése a mai napig vitatott; a források többsége a kényszer jellegét hangsúlyozza, miközben a társadalmi mobilitás lehetőségét sem tagadja.
Az oszmán kori Szerbia kutatása alapvetően az oszmán adóösszeírásokra (defterek) támaszkodik, amelyek a timár-birtokokat, a háztartások számát, az adókat és a földhasználatot rögzítették. Ezek a források páratlan adatgazdagságot kínálnak, de értelmezésük módszertani nehézségekkel jár: a defterek adózási kategóriáit nem lehet közvetlenül népességi adatokká konvertálni, mert a háztartások taglétszáma, a ténylegesen adózók köre és a nyilvántartás pontossága változó volt. A nyugati utazók leírásai – például Evliya Çelebi 17. századi útleírása vagy a Habsburg tisztek jelentései – értékes kiegészítéseket nyújtanak a városi életről és a határvidék viszonyairól, de gyakran elfogultak, és a saját közönségük elvárásaihoz igazodnak. Az egyházi források – a patriarchátus oklevelei, a kolostori krónikák – a szerb közösség belső életét dokumentálják, de a 18. század végétől egyre inkább a nemzeti emlékezet szűrőjén keresztül fogalmaznak.
A legfontosabb bizonytalanságok közé tartozik a nagy szerb vándorlás létszáma. A hagyományos szerb történetírás 30–40 ezer családot említ, ami 100–200 ezer embert jelenthet, de a Habsburg és oszmán források összevetése ezt nem erősíti meg egyértelműen. Egyes kutatások szerint a vándorlás kisebb léptékű volt, és a szerb lakosság folyamatos, kisebb hullámokban települt át a 17. század végétől a 18. század közepéig. A kérdés ma is emlékezetpolitikai vita tárgya, mert a vándorlás nagyságának hangsúlyozása a nemzeti sérelmek és a demográfiai folytonosság narratíváját erősíti.
A devsirme megítélése hasonlóan vitatott: a szerb nemzeti történetírásban az oszmán erőszak egyértelmű bizonyítékaként szerepel, míg az oszmánista szakirodalom egy része a birodalmi integráció komplexebb képét rajzolja. A források jellege miatt a devsirme által érintett családok számát és a gyakorlat földrajzi kiterjedését nehéz pontosan megállapítani. A millet-rendszer fogalma is vitatott a modern kutatásban: a 19. századi oszmán reformok előtt a millet nem volt egységes, rögzített jogi kategória, hanem a vallási közösségek autonómiájának gyakorlati, rugalmas rendszere, amelynek működése régiónként és korszakonként eltért.
Az oszmán uralom egészének megítélése a szerb történetírásban sokáig a „török iga” (tursko ropstvo) fogalma köré szerveződött, amely a nemzeti felszabadulás előtti sötét korszakként ábrázolta a kora újkor századait. Az újabb társadalom- és gazdaságtörténeti kutatások ezt a képet árnyalják: rámutatnak az oszmán állam stabilitására, a paraszti jogok védelmére, a vallási autonómiára és a birodalmi piacba való integráció előnyeire. Ugyanakkor a 17–18. századi válság, a csiftlik-rendszer terjedése és a helyi hatalmasságok visszaélései valós terheket jelentettek, amelyeket a lakosság saját tapasztalata és emlékezete is megerősített. E két szempont együttes figyelembevétele nélkül a korszak nem érthető meg.