A puccs közvetlen politikai háttere az 1960-as évek görög belpolitikai válságában keresendő. Az 1961-es választásokon a jobboldali Nemzeti Radikális Unió (ERE) győzött, de az ellenzéki Centrum Unió választási csalást kiáltott. 1963-ban a Jórgosz Papandreu (Γεώργιος Παπανδρέου) vezette Centrum Unió került kormányra, és reformokat ígért, beleértve a hadsereg politikai befolyásának visszaszorítását. A király, II. Konstantin (Κωνσταντίνος Β΄) és a hadsereg vezetői ezt fenyegetésként élték meg. 1965 júliusában a király elutasította Papandreu azon törekvését, hogy maga vegye át a hadügyminiszteri tárcát; ez az „1965. júliusi események” (Ioulianá) néven ismert alkotmányos válsághoz vezetett, amelynek során a király több átmeneti kormányt nevezett ki, az utcán pedig tömegdemonstrációk zajlottak. Az 1967 májusára kiírt választásokat valószínűleg a Centrum Unió nyerte volna, ezért a hadsereg egyes tisztjei a választások előtt, 1967. április 21-én végrehajtották a puccsot.
A puccs fő szervezői Jeórjiosz Papadópulosz (Γεώργιος Παπαδόπουλος) ezredes, Sztilianosz Pattakosz (Στυλιανός Παττακός) dandártábornok és Nikólaosz Makarézosz (Νικόλαος Μακαρέζος) ezredes voltak. A hadsereg „Prometheus-terve” formálisan a kommunista veszély elhárítására készült, de valójában a választások megakadályozását és a katonai hatalomátvételt szolgálta. A puccs során a páncélosok elfoglalták a parlamentet, a királyi palotát, a rádió- és távközlési központokat, valamint a főbb útvonalakat. A rádióban hajnali órákban beolvasott közlemény szerint „a hadsereg átvette a hatalmat, hogy megmentse a nemzetet a kommunizmus és a káosz fenyegetésétől”. A király, II. Konstantin kezdetben vonakodva, de elfogadta a junta által kinevezett polgári miniszterelnököt, és ezzel ideiglenesen legitimálta az új rendszert.
Az ezredesek rendszere önmagát „az 1967. április 21-i forradalomnak” nevezte, de a kortársak és a későbbi történetírás következetesen katonai diktatúraként vagy juntaként írja le. A junta ideológiája a görög-keresztény civilizáció védelmére, az antikommunizmusra, a nacionalizmusra és a rend, a fegyelem, valamint a hagyományos családmodell hangoztatására épült. A vezetők retorikája gyakran hivatkozott a „görög-keresztény Kelet” örökségére, és a nyugati liberális demokráciát erkölcsi hanyatlásként állította be. Ez a beszédmód azonban nem jelentett egységes ideológiai programot; a junta elsősorban represszív államgépezet volt, amelynek elsődleges célja a hatalom megtartása és a politikai ellenzék felszámolása volt.
Az államszervezet alapja a hadsereg, a rendőrség és a biztonsági szolgálatok hálózata lett. A parlamentet feloszlatták, a politikai pártokat betiltották, a szakszervezeteket és az egyetemi önkormányzatokat ellenőrzés alá vonták. Az 1968-ban kihirdetett új alkotmány széles jogköröket adott a hadseregnek, felfüggesztette az alapvető szabadságjogokat, és a király szerepét jelképessé tette. A gyakorlatban a tényleges hatalom Papadópulosz kezében összpontosult, aki 1967 decemberétől miniszterelnöki, később köztársasági elnöki címet is viselt. A katonai hierarchián belül azonban nem volt teljes egység: a keményvonalas tisztek egy csoportja, amelyet Dimítriosz Ioannídisz (Δημήτριος Ιωαννίδης) dandártábornok vezetett, idővel szembefordult Papadópulosz fokozatos liberalizációs kísérleteivel.
A represszió kulcsszervezete a Görög Katonai Rendőrség (Ellinikí Sztratiotikí Asztinomía, ESA) volt, amely a kínzások és az emberi jogi jogsértések legfőbb eszközévé vált. Az ESA a hadsereg soraiban is ellenőrzést gyakorolt, és a polgári lakosság megfigyelésében is részt vett. Mellette a rendőrség, a csendőrség és a hírszerző szolgálatok is részt vettek a rendszer fenntartásában. A bíróságok egy része katonai irányítás alá került, a politikai pereket gyakran rögtönítélő bíróságokon tárgyalták.
A junta hatalomra kerülése után azonnali, tömeges letartóztatási hullám indult. Az első napokban több ezer embert vettek őrizetbe: baloldali politikusokat, szakszervezeti vezetőket, értelmiségieket, újságírókat, diákokat és más, a rendszer számára gyanúsnak minősített személyeket. A bebörtönzöttek és internáltak pontos számát nehéz megállapítani, mert a junta nem tett közzé megbízható statisztikát, a becslések pedig forrásonként eltérnek. A legismertebb internálótáborok az égei-tengeri Jarosz (Γυάρος) és Lérosz (Λέρος) szigeteken működtek, ahol a foglyokat gyakran embertelen körülmények között tartották. A kínzás módszerei közé tartozott a verés, az elektrosokk, a megfosztás az alvástól, a kényszertesthelyzet és a pszichés nyomás. Az Amnesty International már 1968-tól dokumentálta ezeket a gyakorlatokat, és a Nemzetközi Vöröskereszt is többször tiltakozott. A kínzás rendszeres alkalmazása a nemzetközi közvélemény előtt is fokozatosan lelepleződött, hozzájárulva Görögország elszigetelődéséhez.
A cenzúra a kulturális élet minden területére kiterjedt. A sajtóban csak a junta szempontjából megbízhatónak minősített lapok jelenhettek meg, a rádió- és televízióadásokat közvetlenül ellenőrizték. Betiltották Míkisz Theodorákisz (Μίκης Θεοδωράκης) zeneszerző több művét, számos könyvet, színdarabot és filmet cenzúráztak vagy vontak be. Az egyetemek működését szigorú felügyelet alá helyezték, több oktatót elbocsátottak, a diákokat megfigyelték és besúgóhálózattal ellenőrizték. Az értelmiség egy része külföldre emigrált, más részét bebörtönözték vagy hallgatásra kényszerítették. Ugyanakkor a társadalom nem volt egységesen szembenálló: a vidéki konzervatív rétegek, az egyházi hierarchia egy része, a hadsereghez kötődő csoportok és egyes üzleti körök hallgatólagosan vagy nyíltan támogatták a rendszert. A junta a paraszti lakosság egy részét hitelekkel, infrastrukturális beruházásokkal és a közrend ígéretével próbálta maga mellé állítani.
A gazdaságban a diktatúra időszaka kettős képet mutatott. Az 1960-as évek végétől az 1970-es évek elejéig a görög gazdaság gyors ütemben növekedett: a turizmus, a hajózás, az építőipar és a feldolgozóipar bővült, az egy főre jutó jövedelem emelkedett. Ezt a növekedést részben a politikai elnyomás árán fenntartott társadalmi stabilitás, részben a külföldi működőtőke beáramlása és a vendégmunkások hazautalásai tették lehetővé. A látványos makrogazdasági mutatók azonban nem tükrözték a jövedelmi egyenlőtlenségeket, a vidéki szegénységet és a munkavállalói jogok hiányát. Az 1973-as olajválság és az infláció megroppantotta a gazdasági stabilitást, és aláásta a junta azon érvét, hogy a katonai rend a jólét záloga.
A belső feszültség 1973 novemberében robbant ki. Az Athéni Műszaki Egyetem (Polytechnió) hallgatói november 14-én elfoglalták az egyetem épületét, és a junta elleni tüntetésbe kezdtek. A felkelés rádión keresztül széles nyilvánosságot kapott, és más athéni lakosok is csatlakoztak. A junta november 17-én katonai erővel, köztük harckocsival verette le a felkelést. A hivatalos vizsgálat 24 halottat ismert el, a túlélők, az ellenzéki csoportok és a későbbi demokratikus kormányzati vizsgálatok ennél magasabb áldozatszámot valószínűsítenek. A pontos halottak száma máig vitatott, és a Műegyetem felkelés emlékezete szimbolikus törésvonallá vált a görög politikai kultúrában. A felkelés leverése után Ioannídisz hívei november 25-én belső puccsal eltávolították Papadópuloszt, és a hatalmat a katonai keményvonalasok vették át. Ez a fordulat nem hozott enyhülést, hanem a rendszer további radikalizálódását és növekvő nemzetközi elszigetelődését eredményezte.
A junta bukásának közvetlen kiváltója a ciprusi konfliktus volt. Ciprus 1960-ban vált függetlenné, és a görög ciprióta többségű köztársaság elnöke Makáriosz érsek (Μακάριος Γ΄) lett. A szigeten a görög és a török ciprióta közösségek között lappangó feszültséget az 1960-as alkotmány bonyolult hatalommegosztási rendszere próbálta kezelni, de a görög ciprióta nacionalisták egy része továbbra is az enózisz (egyesülés Görögországgal) célját követte. A görög junta, különösen Ioannídisz hatalomra kerülése után, ezt a törekvést támogatta, és szoros kapcsolatot épített ki a ciprusi görög nacionalista fegyveres csoporttal, az EOKA-B-vel. Makáriosz ezzel szemben a független Ciprus fenntartását és a török ciprióta közösséggel való tárgyalást szorgalmazta.
A ciprusi katasztrófa közvetlenül a görög junta összeomlásához vezetett. Július 24-én a görög katonai vezetés, felismerve a teljes kudarcot és a nemzetközi nyomást, átadta a hatalmat a polgári politikusoknak. Konstantínosz Karamanliszt (Κωνσταντίνος Καραμανλής), aki 1963 óta Párizsban élt önkéntes száműzetésben, visszahívták, és nemzeti egységkormányt alakított. A junta vezetőit letartóztatták, és 1975-ben bíróság elé állították. Papadópuloszt, Pattakoszt, Makarézoszt és Ioannídiszt halálra ítélték, de az ítéleteket később életfogytig tartó börtönbüntetésre változtatták. 1974 decemberében népszavazáson a görög választók döntő többsége a monarchia eltörlésére és a köztársasági államforma fenntartására szavazott; a népszavazás eredményét a demokratikus kormányzat és nemzetközi megfigyelők hitelesnek tekintették.
A ciprusi válság hosszú távú következményei máig meghatározzák a görög–török viszonyt és Ciprus megosztottságát. Görögország 1974-ben kilépett a NATO katonai szervezetéből, tiltakozásul amiatt, hogy a szövetségesek nem akadályozták meg a török inváziót; a katonai integrációhoz csak 1980-ban tért vissza. A ciprusi kérdés azóta is a nemzetközi diplomácia és az ENSZ tárgyalásainak egyik legösszetettebb konfliktusa. A junta bukása azonban paradox módon megnyitotta az utat a görög demokrácia megszilárdulása előtt: a katonai diktatúra összeomlásával a hadsereg visszaszorult a politikai életből, és a harmadik görög köztársaság intézményei fokozatosan megerősödtek.
A görögországi katonai diktatúra történetének rekonstrukciója többféle forrástípusra támaszkodik. Elsődleges forrásként szolgálnak a junta hivatalos közleményei, rendeletei és alkotmányos dokumentumai, a hadsereg belső utasításai, a bírósági perek jegyzőkönyvei, a túlélők és volt foglyok visszaemlékezései és tanúvallomásai, valamint az Amnesty International, a Nemzetközi Vöröskereszt és más emberi jogi szervezetek korabeli jelentései. A nemzetközi dimenzió megértéséhez az amerikai és brit kormányzati iratok, az ENSZ-határozatok és a NATO belső dokumentumai jelentenek fontos forrást. A ciprusi eseményekre vonatkozóan a görög, török, brit és ENSZ-archívumok anyagai, valamint a menekültek és katonák visszaemlékezései használhatók. A másodlagos szakirodalomban a görög, nyugat-európai és angolszász történetírás egyaránt jelentős, de a szerzők interpretációi eltérnek abban, hogy mekkora szerepet tulajdonítanak a királynak, az Egyesült Államoknak, illetve a görög hadsereg belső dinamikájának.
Több kérdés máig vitatott. A Műegyetemi felkelés halálos áldozatainak száma nem állapítható meg pontosan; a hivatalos junta-állítás, a későbbi demokratikus vizsgálóbizottságok becslései és a túlélők emlékezete között jelentős eltérések vannak. Az Egyesült Államok szerepe szintén vita tárgya: egyes történészek szerint Washington hallgatólagosan támogatta a juntát, mert a görög NATO-tagság stratégiai fontossága felülírta a demokrácia iránti elkötelezettséget; mások szerint az amerikai kormányzat megosztott volt, és a CIA bizonyos körei kapcsolatban álltak a puccsistákkal, míg a külügyminisztérium inkább a választások megtartását szorgalmazta. A ciprusi puccs részleteiben is vannak feltáratlan elemek: a görög junta és az EOKA-B közötti pontos együttműködés, Ioannídisz személyes felelőssége, valamint az amerikai és brit tudomás mértéke továbbra is vitatott. Az áldozatok, a kínzások és az internáltak számai becslések, mivel a junta hivatalos statisztikái hiányosak és manipuláltak.
Emlékezetpolitikai szempontból a görög társadalomban a junta elítélése széles konszenzust élvez, de a múlt egyes szereplőinek megítélése, a Műegyetem felkelés szimbolikus kisajátítása és a ciprusi katasztrófa nemzeti traumája továbbra is értelmezési vitákhoz vezet. A tankönyvben ezért különösen fontos megkülönböztetni a dokumentált tényt (például a puccs dátumát, a junta vezetőinek nevét, a monarchia eltörlését), a tudományos konszenzust (például azt, hogy a junta represszív katonai diktatúra volt, és hogy a ciprusi invázió a junta ciprusi beavatkozásának következményeként robbant ki), a vitatott értelmezéseket (például az USA szerepét vagy az áldozatszámokat), valamint az emlékezetpolitikai állításokat (például a felkelés hőseinek emlékezete).