A posztkommunista átmenet gazdasági oldala nem egyszerűen a piacgazdaság bevezetését jelentette, hanem a tervgazdaságból a kapitalista rendszerbe való átmenet kísérletét, amely a rendszerváltások politikai keretei között ment végbe. Ahogyan A rendszerváltások alfejezet bemutatta, az 1989–1991 közötti politikai fordulatok eltérő ütemben és eltérő alkotmányos keretek között zajlottak le, de a gazdasági szerkezetváltás mindenhol mélyrehatóbbnak bizonyult, mint a politikai intézmények cseréje. Az átmenet során a privatizáció, a piaci liberalizáció és a külföldi befektetések bevonása három, egymással összefonódó folyamatként alakította a régió társadalmi és regionális egyenlőtlenségeit. A posztkommunista országok – Szlovénia, Horvátország, Bosznia-Hercegovina, Szerbia, Észak-Macedónia, Albánia, Bulgária, valamint a vitatott státuszú Koszovó – különböző kiindulópontokról indultak, és a 2008-as globális pénzügyi válság, majd a 2020-as évek migrációs és energiaválságai tovább árnyalták a képet. Görögország nem posztkommunista állam, így gazdasági pályája eltérő logikát követett, ám a 2008 utáni adósságválság és a mentőcsomagok regionális összehasonlításban is tanulságosak; erre a kérdésre a görög fejezet (lásd A válság és a jelenkor) tér ki részletesen.
A posztkommunista gazdasági átalakulás megértéséhez először a kiinduló állapotot kell rögzíteni. A második világháború után a régió országai – Albánia, Bulgária, Jugoszlávia – különböző mértékben ugyan, de mind tervgazdasági rendszert építettek ki. Jugoszlávia esetében ez a rendszer az 1950-es évektől az önigazgatási szocializmus (samoupravni socijalizam) sajátos változatát jelentette, amely a vállalati szintű döntéshozatalt és a részleges piaci koordinációt egyaránt lehetővé tette. Albánia az enverista rendszerben a legzártabb, államilag irányított gazdaságot működtette, míg Bulgária a szovjet típusú tervutasításos modellt követte. A 1970-es és 1980-as években a régió államai egyre nagyobb mértékben támaszkodtak külföldi hitelekre; Jugoszlávia és Bulgária adósságállománya a nyugati bankokkal szemben jelentősen megnőtt, Albánia pedig Kínától, majd az 1970-es évek végétől szinte teljesen elszigetelődve próbálta fenntartani autarkiáját. Az eladósodás és a külső fizetési nehézségek már a rendszerváltások előtt aláásták a tervgazdasági modellek fenntarthatóságát, így a politikai fordulatokat követő gazdasági reformok részben kényszerpályán indultak.
A szlovén és a horvát gazdaság kiindulópontja lényegesen kedvezőbb volt, mint a délebbre fekvő jugoszláv tagköztársaságoké. Az 1980-as években a szlovén GDP/fő a jugoszláv átlag kétszerese, a koszovói átlag pedig annak töredéke volt; ezek a regionális különbségek a későbbi átmenet során tovább mélyültek. A háború által sújtott Bosznia-Hercegovina és Koszovó gazdasági infrastruktúrája a 1990-es években részben megsemmisült, ami a posztkommunista átmenetet ott a háború utáni újjáépítéssel kapcsolta össze. A kiindulópont tehát nem egységes „balkáni” állapot volt, hanem egy sor, egymástól mélyen eltérő gazdasági szerkezet és intézményi örökség.
A privatizáció – az állami tulajdon magánkézbe adása – a posztkommunista gazdasági átalakulás leglátványosabb, de egyben legvitatottabb eleme volt. A régió országaiban a privatizáció több hullámban zajlott, és az alkalmazott módszerek országonként és időben is jelentősen különböztek.
Szlovénia a fokozatos, belső tulajdonosi modellt választotta. Az 1992–1993-ban elfogadott privatizációs törvény a vállalatok dolgozóinak és menedzsmentjének kedvező vételi lehetőségeket biztosított, emellett a lakosság számára szétosztott tulajdonosi igazolványok (lastniški certifikati) révén tömeges, de viszonylag szétaprózott magántulajdon jött létre. A bankok és a stratégiai nagyvállalatok egy része állami, illetve belföldi intézményi tulajdonban maradt, ami politikai viták forrása lett, de a szlovén vezetés így megőrizte az irányítást a gazdaság kulcságazatai felett. A modell következtében a külföldi befektetők szerepe a 1990-es években kisebb volt, mint a régió más országaiban.
Horvátországban a privatizáció az 1990-es évek elején a háború körülményei között indult meg. A törvényi keret gyorsított privatizációt tett lehetővé, amely során a vállalatok menedzsmentje és a politikai elithez közel álló személyek gyakran kedvezményes feltételekkel jutottak állami vagyonhoz. A vadprivatizáció (divlja privatizacija) kifejezés a horvát közbeszédben a törvényi hézagok kihasználását, a vagyon kimentését és az átláthatatlan tulajdonosi viszonyokat jelölte; ennek megítélése a horvátországi emlékezetpolitikai viták egyik központi témája maradt. A 2000-es években, különösen az Európai Unióhoz való közeledés során, a horvát kormányok a privatizációs folyamatok átláthatóságának növelésére törekedtek, de a korábbi időszak igazságszolgáltatási feldolgozása csak részlegesen történt meg.
Szerbiában a privatizáció a 1990-es években a nemzetközi szankciók és a háborús környezet miatt erősen korlátozott volt. A 2000-es demokratikus fordulat után, a Nemzetközi Valutaalap (IMF) és a Világbank támogatásával indult meg a nagyszabású privatizáció, amely elsősorban a külföldi befektetőknek való értékesítésre épített. A szerb kormány 2005-ben elfogadott privatizációs törvénye a szociális tulajdonú vállalatok felszámolását gyorsította fel, ami a munkanélküliség átmeneti megugrásával járt együtt. A privatizációs bevételek részben a költségvetés hiányát fedezték, de a folyamatot számos korrupciós vád övezte; ezek közül több a 2010-es években bírósági eljárásokhoz vezetett, de a rendszerszintű felelősség megítélése vitatott maradt.
Bosznia-Hercegovinában és Koszovóban a privatizáció a háború utáni intézményi vákuumban, nemzetközi felügyelet alatt zajlott. Bosznia-Hercegovinában az 1999–2001 között elfogadott törvények egy tömeges privatizációs modellt vezettek be, amelyben a lakosság ingyenes vagy kedvezményes jegyeket kapott, de a háború által szétzilált vállalatok értéke csekély volt. A tényleges magánosítás sok esetben a helyi politikai elitek hálózatait erősítette. Koszovóban a háború utáni ENSZ-igazgatás (UNMIK) alatt a társadalmi tulajdonú vállalatok privatizációját a Koszovói Vagyonügynökség (Kosovo Trust Agency) végezte, amely a szerb tulajdoni igények rendezését is próbálta kezelni. A folyamat lassú volt, és a 2008-as függetlenségi nyilatkozat után sem zárult le teljesen.
Albánia a legradikálisabb, de egyben legkaotikusabb privatizációt hajtotta végre. Az 1990-es évek elején a mezőgazdasági földeket gyakorlatilag szétosztották a falusi családok között, amit a földhasználati jogok rendezetlenül maradása kísért. Az ipari és szolgáltató szektor privatizációja során a lakosság ingyenes jegyeket kapott, de a vállalatok értékét gyakran a helyi elitek kivonták. Az 1996–1997-es piramisjáték-válság, amely az ország lakosságának jelentős részét érintette, részben a privatizációból fakadó vagyonfelhalmozás átláthatatlan formáihoz kapcsolódott; a válság politikai felkeléshez és a rend fenoménjének összeomlásához vezetett. Az 1997 utáni nemzetközi segítségnyújtás és a 2000-es évek reformjai fokozatosan stabilizálták a gazdaságot, de a korai privatizáció társadalmi költségei hosszú távon éreztették hatásukat.
Bulgária a privatizációt a pénzügyi stabilizáció keretében indította el. Az 1997-es hiperinfláció után bevezetett valutatanács (currency board) a bolgár leva árfolyamát a német márkához, majd az euróhoz kötötte, ami radikálisan lecsökkentette az inflációt, de a bankrendszer és a nagyvállalatok privatizációja során a külföldi befektetők domináltak. A bolgár gazdaság 1998–2008 között gyors növekedést mutatott, amit a szakirodalom a privatizáció sikerének és az európai integrációs perspektívának tulajdonít, de a társadalmi egyenlőtlenségek növekedése és a korrupció problémája itt is éles vitákat váltott ki.
A privatizáció formái tehát a fokozatos belső tulajdonosi modelltől a tömeges jegyosztáson át a külföldi befektetőknek való értékesítésig terjedtek. A folyamat mindenütt új tulajdonosi eliteket hozott létre, és a társadalmi vagyon átalakulása a posztkommunista átmenet egyik legmaradandóbb, de legvitatottabb öröksége maradt.
A privatizációval párhuzamosan a piaci reformok a kereskedelem liberalizálását, az árak felszabadítását, a támogatások leépítését és a pénzügyi szektor szabályozását célozták. Az átmenet első éveiben a reformok sorrendje és sebessége országonként eltért. Szlovénia a fokozatos megközelítést választotta: a stabilizációt a nemzeti valuta, a tolár (tolar) bevezetésével kezdte, és a külkereskedelmet fokozatosan nyitotta meg, miközben a szociális háló egyes elemeit fenntartotta. A szlovén gazdaság 1993 után stabil növekedésre tért át, ami lehetővé tette az EU-csatlakozási tárgyalások 1998-as megkezdését.
Horvátország a háborús helyzet miatt a 1990-es években csak részleges liberalizációt hajtott végre. A kormányzati bevételek egy része a turizmusból és a diaszpóra átutalásaiból származott, de a bankrendszer átalakítása és a külső adósság kezelése csak a 1990-es évek végén, a tádzsmani rendszer lezárulta után gyorsult fel. A horvát kormány 2001–2003 között IMF-megállapodást kötött, ami a költségvetési hiány csökkentését és a bankok privatizációját irányozta elő.
Szerbiában és Montenegróban a 2000-es évek elején egy sokkterápia-szerű stabilizációs program indult el, amelyet a nemzetközi pénzügyi szervezetek feltételrendszere keretezett. A szerb kormány 2001-ben eltörölte a hiperinflációt örökítő árszabályozás nagy részét, liberalizálta a külkereskedelmet, és hozzákezdett a bankrendszer rendezéséhez. A 2000-es évek közepén a szerb GDP növekedése évi 5-7 százalék körül alakult (a nemzeti statisztikai adatok szerint; a módszertani revíziók miatt a konkrét értékek vitatottak), ám a növekedés nagyrészt a privatizációból származó bevételeken és a külföldi hiteleken alapult.
Bosznia-Hercegovina és Koszovó esetében a piaci reformokat a nemzetközi közösség felügyelete mellett hajtották végre. Bosznia-Hercegovinában a 1995-ös daytoni békeszerződés létrehozta a konvertibilis márkát (konvertibilna marka), amelyet a német márkához kötöttek, és amely stabilizálta a pénzügyi rendszert. A piaci liberalizációt azonban akadályozta a széttöredezett államszervezet, a két entitás és a Brčko-körzet közötti joghatósági viták. Koszovó a 1999-es háború után az észak-és nyugat-afrikai valuták helyett (itt a szerb dinár és a német márka közötti átmenet zajlott) 2002-ben egyoldalúan bevezette az eurót, ami a monetáris szuverenitás hiánya mellett is adott egy stabil fizetőeszközt.
Bulgária az 1997-es valutatanács bevezetésével a régió egyik legszigorúbb stabilizációs politikáját valósította meg. A leva euróhoz kötött árfolyama, a költségvetési szigor és a bankrendszer felügyeletének megerősítése gyors dezinflációt eredményezett, de a belső fogyasztás visszaesése és a munkanélküliség növekedése átmeneti társadalmi feszültségeket okozott. A bolgár eset a sokkterápiás megközelítés iskolapéldája lett, és a későbbi EU-csatlakozás egyik előfeltételének tekintették.
Albánia a piaci reformok terén a legnagyobb kilengéseket élte meg. Az 1992-es stabilizációs program a hiperinfláció megfékezését és a forinttá alakítás logikáját követte (a lek konvertibilitását), de a piramisjátékok 1997-es összeomlása a teljes bankrendszert maga alá temette. A nemzetközi segélyek és a 1999-es koszovói válság során nyújtott támogatások után Albánia a 2000-es években fokozatosan csökkentette inflációját és növelte a legális magánszektort, de a szürkegazdaság aránya a térségben itt maradt a legmagasabb (a becslések a GDP 30–50 százalékát is említik; ezek az adatok módszertanilag erősen vitatottak).
A piaci reformok tehát együtt jártak a monetáris stabilizációval, a bankrendszer átalakításával és a külkereskedelem liberalizálásával. A stabilizáció és a liberalizáció sorrendje országonként eltért, és a válságok – különösen az albán piramisjáték-válság és a 2008-as globális pénzügyi válság – próbára tették a reformok fenntarthatóságát.
A külföldi működőtőke-befektetések (foreign direct investment, FDI) a posztkommunista átmenet egyik legfontosabb hajtóerejévé váltak, de megoszlásuk és hatásuk erősen egyenlőtlen volt. A befektetők elsősorban a privatizációhoz kapcsolódó vásárlásokon keresztül érkeztek, különösen a bankszektorban, a telekommunikációban, az energiaszektorban és a kereskedelemben.
Szlovénia a 1990-es években viszonylag alacsony FDI-aránnyal működött, mivel a vezetés a belföldi tulajdonosi szerkezetet védte. A 2000-es évektől, az EU-csatlakozás közeledtével a külföldi befektetések növekedni kezdtek, de a szlovén gazdaság továbbra is erős belföldi vállalati szektorral rendelkezett. A 2008-as válság után a szlovén bankok állami feltőkésítése és a privatizáció újraindítása vitákat váltott ki, és a külföldi tulajdon térnyerését ellenző politikai erők megerősödéséhez vezetett.
Horvátország számára a turizmus és az ingatlanbefektetések jelentették a fő vonzerőt. A 2000-es években a horvát tengerparton jelentős nyugat-európai tőke áramlott az idegenforgalomba, a szolgáltatásokba és a bankszektorba. Az FDI beáramlása hozzájárult a GDP növekedéséhez, de a gazdaság sebezhetővé vált a turisztikai szezonalitással és a külső kereslet ingadozásával szemben. Az EU-csatlakozás 2013-ban tovább növelte a befektetői bizalmat, de a kivándorlás és a munkaerőhiány a 2010-es évek végétől komoly strukturális problémává vált.
Szerbiában a külföldi befektetések a 2000-es évek demokratikus fordulata után indultak meg nagyobb mértékben. A kormány adókedvezményekkel és ipari parkokkal vonzotta a befektetőket, különösen az autóiparban (például a kragujevaci gyár Fiat általi átvétele 2008-ban, amelynek pontos foglalkoztatási hatásait a későbbi válságok módosították). A kínai befektetések 2010-es évekbeli növekedése az infrastruktúra és az energia területén új függőségi viszonyokat hozott létre, amelyek geopolitikai viták tárgyát képezik.
Bosznia-Hercegovinában és Koszovóban a külföldi befektetések a háború utáni újjáépítéshez kapcsolódtak, de a politikai instabilitás, a korrupció és a jogbiztonság hiánya visszatartotta a tőkét. Bosznia-Hercegovina a 2008-as válságig lassú, donorok által támogatott növekedést ért el, majd a reformok lelassulása és a politikai patthelyzet miatt az FDI beáramlása megrekedt. Koszovóban a fiatal lakosság és az alacsony bérköltségek ellenére a befektetések alacsony szinten maradtak, részben a szerb-koszovói normalizáció bizonytalanságai miatt.
Bulgária a külföldi befektetések egyik fő célpontjává vált a 2000-es években, különösen az ingatlan- és a bankszektorban. Az EU-csatlakozás (2007) tovább erősítette a tőkebeáramlást, de a 2008-as válság a balti és a dél-európai országokhoz hasonlóan súlyos visszaesést hozott. A bolgár gazdaság a 2010-es években lassan állt talpra, és továbbra is az EU egyik legalacsonyabb GDP/fő mutatójával rendelkezett (a vásárlóerő-paritásos adatok az EU-átlag alatt maradtak; a konkrét értékek évről évre változtak).
Albánia a külföldi befektetések vonzásában kevésbé volt sikeres, bár az olasz és görög vállalatok a textiliparban és a könnyűiparban jelen voltak. A 2000-es években az energetikai beruházások (különösen a vízerőművek) és a turizmus fejlődése növelte a tőkebeáramlást, de a korrupció és a gyenge intézményi környezet továbbra is akadályozta a szélesebb körű befektetéseket.
A külföldi befektetések tehát egyszerre voltak a modernizáció motorjai és az új függőségi viszonyok forrásai. A befektetések eloszlása regionálisan egyenlőtlen maradt: a fővárosok és a turisztikai központok részesültek a tőke nagy részéből, míg a vidéki, ipari régiók gyakran leszakadtak.
A posztkommunista gazdasági átalakulás legmélyebb társadalmi következménye a jövedelmi és vagyoni egyenlőtlenségek növekedése volt. A tervgazdasági időszak viszonylag alacsony, bár nem teljesen egyenlő jövedelmi különbségei után a piacgazdaságra való átállás új szegénységi kockázatokat hozott létre. A legtöbb posztkommunista országban a Gini-együttható (a jövedelmi egyenlőtlenség mérőszáma) az 1990-es évek folyamán jelentősen emelkedett; a pontos értékek az Eurostat és a Világbank adatai alapján országonként eltértek, de a tendencia egyértelmű volt.
A munkanélküliség a privatizáció és a stabilizációs programok első éveiben drámaian megnőtt. Szerbiában a 2000-es évek elején a hivatalos munkanélküliségi ráta 20-25 százalék körül mozgott (a nemzeti statisztikai hivatal adatai szerint; a tényleges, a szürkegazdaságot is figyelembe vevő ráta ennél magasabb lehetett). Bulgáriában az 1997-es valutatanács bevezetése után, 2000 körül a regisztrált munkanélküliek aránya meghaladta a 15 százalékot, ami a belső fogyasztás visszaesésével párosult. Albániában a hivatalos munkanélküliségi adatok alacsonyak voltak, de a mezőgazdaságban foglalkoztatottak jelentős része informálisan dolgozott; a fiatalok körében a munkanélküliség tartósan magas maradt. A 2008-as válság minden országban újabb hullámot indított el, különösen a férfiak által dominált építőiparban és feldolgozóiparban.
A munkaerőpiac átalakulása új típusú egyenlőtlenségeket hozott: a fiatalok, a nők, a romák és a vidéki lakosság csoportjai fokozottan ki voltak téve a munkanélküliség és az alacsony bérek kockázatának. A roma közösségek helyzete a posztkommunista átmenet során különösen romlott, mivel a korábbi, gyakran kényszermunkára épülő foglalkoztatási formák megszűntek, és a diszkrimináció a munkaerőpiacon tovább nőtt. A nemzetközi szervezetek jelentései – például az ENSZ Fejlesztési Programja (UNDP) és a Világbank – rendszeresen felhívták a figyelmet a roma közösségek csökkenő foglalkoztatási arányára, de a pontos adatok a nem nyilvántartott munkavégzés miatt bizonytalanok.
Az egyenlőtlenségek növekedése a migrációt is felerősítette. A 1990-es években a háborúk és a gazdasági összeomlás elől a lakosság jelentős része külföldre távozott. Horvátországból és Bosznia-Hercegovinából a háború évei alatt menekülthullámok indultak Nyugat-Európába, Szerbiából a 1990-es évek szankciói és hiperinflációja miatt sokan távoztak, Albániából pedig a piramisjátékok összeomlása után indult meg tömeges kivándorlás, elsősorban Görögországba és Olaszországba. A 2010-es években a munkaerő szabad áramlása az EU-csatlakozás után újabb kivándorlási hullámokat hozott, különösen Horvátországból és Bulgáriából. A fiatal, képzett munkaerő elvándorlása – az agyelszívás (brain drain) – a régió több országában demográfiai válságot és munkaerőhiányt eredményezett.
A társadalmi egyenlőtlenségek növekedése politikai következményekkel is járt: a privatizáció vesztesei körében a populista és nacionalista pártok megerősödtek, ami a posztkommunista demokratizálódás ingatag jellegét erősítette (lásd Demokratizálódás és autoriter visszacsúszás). A gazdasági átalakulás tehát nem csupán gazdasági, hanem mélyen társadalmi és politikai folyamat is volt.
A posztkommunista gazdasági átalakulás regionális mintázatai markáns különbségeket mutattak. A volt Jugoszlávia tagköztársaságai közül Szlovénia és Horvátország a leggyorsabban integrálódtak a nyugat-európai piacokba, míg Bosznia-Hercegovina, Koszovó és részben Észak-Macedónia a háborúk és a politikai bizonytalanság miatt lemaradtak. Szerbia a 2000-es évek után zárkózott fel, de a 2010-es években a növekedés lassult. Bulgária és Albánia saját pályát futott be, az előbbi az EU-csatlakozás révén, az utóbbi a késői stabilizáció és a magas informális szektor miatt.
Görögország, amely nem posztkommunista ország, a 2008 utáni adósságválság során a régió gazdasági stabilitásának egyik kockázati tényezőjévé vált. A görög válság a balkáni országok bankjait is érintette, mivel a görög bankok leányvállalatai Bulgáriában, Észak-Macedóniában és Albániában is működtek. A görög mentőcsomagok 2010–2015 közötti feltételrendszere a megszorítások társadalmi hatásaira irányította a figyelmet, és párhuzamokat kínált a posztkommunista országok privatizációs és stabilizációs programjainak társadalmi költségeivel. A görög gazdasági válság regionális hatását a válság és a jelenkor alfejezet tárgyalja részletesen, itt csak annyit szükséges rögzíteni, hogy a dél-európai adósságválság a posztkommunista átmenet országaira is kihatott, különösen a bankrendszeren és a külkereskedelmen keresztül.
A regionális különbségek tartósan fennmaradtak: a 2020-as évek elején a régió országainak GDP/fő mutatója az EU-átlag töredékétől (Koszovó, Albánia, Bosznia-Hercegovina) annak mintegy 70-80 százalékáig (Szlovénia) terjedt, ami a posztkommunista átmenet egyenlőtlen kimenetelét mutatja (ezek az adatok vásárlóerő-paritáson számolt becslések, és évről évre változnak).
A posztkommunista gazdasági átalakulás tanulmányozásának elsődleges forrásai közé tartoznak a nemzeti statisztikai hivatalok kiadványai, a központi bankok jelentései, a Nemzetközi Valutaalap (IMF) és a Világbank országjelentései, valamint az Európai Unió statisztikai szolgálatának (Eurostat) adatbázisai. A privatizációs folyamatok jogi kereteit az egyes országok törvényei és rendeletei dokumentálják, míg a társadalmi hatásokat a háztartási költségvetési felvételek és a társadalmi felmérések (például a UNDP humán fejlettségi jelentései) mérik.
A legfontosabb bizonytalanságok a következők. Először, a GDP- és a munkanélküliségi adatok a rendszerváltás utáni években erősen alulbecsültek lehetnek, mivel a szürkegazdaság és az informális munkavégzés kiterjedt volt, és a statisztikai rendszerek átalakítás alatt álltak. Másodszor, a privatizációs bevételek és a vagyonvesztés becslései politikai viták tárgyát képezik: a „vadprivatizáció” mértékét a különböző szerzők eltérően ítélik meg, és az igazságszolgáltatási eljárások nem adtak teljes képet. Harmadszor, a külföldi befektetések hatása nem egyértelmű: a makrogazdasági mutatók javulása nem feltétlenül tükrözi a társadalmi jólét növekedését, és az FDI vonzására alkalmazott adókedvezmények valós nettó hatását módszertanilag nehéz mérni. Negyedszer, a társadalmi egyenlőtlenségek mérésére használt Gini-együttható értékei a háztartási felvételek módszertanától függenek, és a roma, illetve a migráns háztartások gyakran alulreprezentáltak. Végül, a görög válság regionális hatásairól szóló elemzések részben ellentmondásosak, mivel a bankrendszeri és kereskedelmi adatok hiányosak.