A hidegháború utáni Balkán nemzetközi integrációja nem egységes folyamat, hanem több, egymással párhuzamosan futó és egymást részben akadályozó pálya. A régió országai eltérő kiindulópontból, eltérő ütemben és eltérő feltételekkel kapcsolódtak be a NATO, az Európai Unió és a regionális együttműködés rendszerébe. A 2000-es évek elejétől a kérdés már nem az volt, hogy a Balkán csatlakozik-e a nyugati integrációs szervezetekhez, hanem az, hogy mely országok, mikor, milyen feltételekkel és milyen belpolitikai, illetve geopolitikai akadályok közepette tudják ezt elérni. Ebben a folyamatban a biztonságpolitikai (NATO) és a gazdasági-politikai (EU) integráció gyakran összekapcsolódott, de nem mindig haladt együtt.
A nemzetközi integráció tárgyalásakor alapvetően két pólust kell elkülöníteni. Görögország már a hidegháború évtizedeiben tagja volt mind a NATO-nak (1952), mind az Európai Közösségnek (1981), így ebben a fejezetben a posztkommunista átmenet szemszögéből a déli EU-tagállam nem tárgyalandó külön pályaként. Szlovénia 2004-ben egyszerre csatlakozott az EU-hoz és a NATO-hoz. Bulgária és Románia (utóbbi nem része ennek a könyvnek), de Bulgária 2004-ben NATO-, 2007-ben EU-tag lett. Horvátország 2009-ben NATO-, 2013-ban EU-tag lett. Albánia 2009-ben NATO-tag lett, EU-csatlakozási tárgyalásait 2020-ban kezdte meg. Észak-Macedónia 2020-ban lett NATO-tag, EU-tárgyalásainak megkezdését hosszas vétókkal akadályozták. Szerbia és Bosznia-Hercegovina hivatalos tagjelölti vagy potenciális tagjelölti státusban vannak, de a NATO-tagság politikai okokból nem céljuk, illetve vitatott. A vitatott státuszú Koszovó a nemzetközi integráció szempontjából sajátos helyzetben van: az EU potenciális tagjelöltként kezeli, de öt EU-tagállam nem ismeri el függetlenségét, ami a vízummentességet és a társulási folyamatot is korlátozza.
A NATO hidegháború utáni bővítése a közép-európai országokkal kezdődött, de a Balkánon a délszláv háborúk miatt a folyamat jóval később és nagyobb biztonságpolitikai teherrel indult. A szövetség a boszniai háború (1992–1995) és a koszovói háború (1999) során katonai beavatkozóvá vált a régióban, ami a mai napig meghatározza a NATO megítélését Szerbiában és a szerb lakta területeken. A 2000-es évek elején a NATO bővítési politikája a régióban elsősorban a stabilitás megerősítését szolgálta: a tagságot nem csupán katonai, hanem politikai és normatív célnak is tekintették. A partnerség a békéért (Partnership for Peace, PfP) program 1994 óta működött, de a Balkánon csak a háborúk lezárulása után vált érdemi eszközzé.
Szlovénia a függetlenség 1991-es elnyerése után a lehető leggyorsabban igyekezett a nyugati szervezetekhez csatlakozni. PfP-tag 1994-ben lett, 1997-ben csatlakozott a NATO-hoz szóló meghívás folyamatához, és 2004. március 29-én, az ún. nagy bővítés részeként hét másik országgal együtt a szervezet teljes jogú tagja lett. Ezzel párhuzamosan az EU-csatlakozási tárgyalásokat is lezárta, így 2004. május 1-jén az EU tagja lett. Szlovénia esete azért fontos, mert a szlovén politikai elit a NATO-tagságot nem pusztán biztonságpolitikai döntésként, hanem a „visszatérés Európába” szimbolikus aktusaként keretezte, és a tagságot minimális belpolitikai vita kísérte.
Horvátország útja hosszabb volt. A horvátországi háború (1991–1995) és a boszniai horvát szerepvállalás miatt az ország a 2000-es évek elejéig nem számított a NATO bővítési listájának élvonalába. Franjo Tuđman elnök halála (1999) után a 2000-es választásokon győztes baloldali koalíció újraindította a nyugati integrációt. Horvátország 2000-ben csatlakozott a PfP-hez, 2002-ben nyújtotta be a NATO-tagsági kérelmét, és 2009. április 1-jén – Albániával egy napon – lett a szövetség tagja. A horvát NATO-tagság belpolitikai vitákkal járt: a jobboldali ellenzék egy része a szuverenitás csorbítását látta benne, és a véleménykutatások szerint a lakosság támogatottsága a 2000-es években 50 százalék körül mozgott (a pontos adatok forrástól és időponttól függően változtak, ezért itt csak becslésről beszélhetünk). A tagságot végül a horvát politikai osztály széles körű konszenzusa támogatta.
Bulgária a délszláv háborúkban nem volt érintett fél, de az 1990-es években súlyos gazdasági válságban szenvedett, és NATO-csatlakozása a 2000-es évek elején felgyorsult. Az ország 1994-ben csatlakozott a PfP-hez, 2002-ben meghívást kapott a tagságra, és 2004. március 29-én, Szlovéniával egy napon lett NATO-tag. Bulgária esetében a NATO-tagság szorosan összefüggött az EU-csatlakozással: mindkettő a nyugati orientáció és a posztkommunista átmenet lezárásának jele volt. A bolgár közvélemény a NATO-tagságot nagyrészt támogatta, bár a tagság gazdasági haszna körül vita folyt.
Albánia útját a mély elszigeteltségből való kilábalás és a koszovói háború alatti politikai feszültségek határozták meg. Albánia 1992-ben lépett be a PfP-be, 1994-ben írta alá a NATO-val az együttműködési megállapodást, de a belső politikai instabilitás – különösen az 1997-es piramisjáték-válság okozta anarchia – miatt a tagság ügye lelassult. A koszovói háború (1999) során Albánia területén keresztül zajlottak a NATO-műveletek, ami gyakorlati együttműködésként erősítette a kapcsolatokat. Albánia 2003-ban kapott meghívást a NATO-tagságra, és 2009. április 1-jén, Horvátországgal egy napon lett a szervezet tagja. A csatlakozást az albán politikai elit széles körben támogatta, és a tagságot az albán nemzeti érdekek, különösen a koszovói albánok védelme szempontjából is értelmezték.
Észak-Macedónia NATO-csatlakozása a görög–macedón névvita miatt éveken át zátonyra futott. Az ország 1995-ben csatlakozott a PfP-hez, 1999-ben pedig elvi meghívást kapott a NATO-tagságra, de a névvita rendezetlensége miatt Görögország vétót emelt. A 2018-as preszpa megállapodás (Prespa Agreement) rendezte a névkérdést: az ország hivatalos neve Észak-Macedónia (Severna Makedonija) lett, és Görögország visszavonta akadályozó fenntartásait. A népszavazás és az alkotmánymódosítás után Észak-Macedónia 2020. március 27-én csatlakozott a NATO-hoz, ezzel a szövetség 30. tagállama lett. A névvita lezárása azonban nem szüntette meg minden belpolitikai feszültséget, és a NATO-tagságot a lakosság egy része továbbra is vegyesen ítélte meg.
Szerbia és a NATO viszonya alapvetően más. Az 1999-es NATO-bombázások miatt a szerb politikai elit és a lakosság jelentős része a szövetséget biztonsági fenyegetésnek és történelmi sérelem forrásának tekinti. Szerbia 2006-ban csatlakozott a PfP-hez, de a teljes tagság hivatalos célként nem jelenik meg, és a belpolitikai diskurzusban a katonai semlegesség elvét hangsúlyozzák. A szerb parlament 2007-ben határozatban deklarálta az ország katonai semlegességét, ami a NATO-tagság elutasítását jelenti a gyakorlatban. Ugyanakkor Szerbia jelentős gyakorlati együttműködést folytat a NATO-val, például a békefenntartó műveletek terén, és részt vesz a PfP keretében szervezett programokban. Ez az ambivalens viszony a szerb külpolitika egyik tartós jellemzője.
Bosznia-Hercegovina esetében a NATO-tagság kérdése a belső politikai megosztottságba ütközik. A boszniai szerb entitás, a Republika Srpska politikai vezetése hagyományosan elutasítja a csatlakozást, míg a bosnyák és horvát politikai pártok többsége támogatja. A boszniai szerb vezetés a Szerbiával való szoros kapcsolatot és a katonai semlegességet hangsúlyozza. Ennek ellenére Bosznia-Hercegovina részt vesz a NATO-val való együttműködési folyamatban, és 2006-ban csatlakozott a PfP-hez, majd 2010-ben elkezdte a tagsági akcióterv (Membership Action Plan, MAP) végrehajtását, de a MAP aktiválása a szerb entitás ellenállása miatt elakadt. A NATO boszniai szerepvállalása a háború utáni békefenntartásban (IFOR, SFOR, majd EUFOR) azonban továbbra is meghatározó, és a boszniai politikai életben a NATO-tagság kérdése rendszeresen előkerül, de tényleges csatlakozási tárgyalások nem kezdődtek.
Az EU-integráció a posztkommunista Balkán meghatározó kerete. Az 1990-es években az EU a délszláv háborúkra reagálva elsősorban humanitárius és újjáépítési segélyeket nyújtott, de a tagfelvételi perspektíva nem volt egyértelmű. A fordulópontot a 2000-es zágrábi csúcs és a 2003-as thesszaloniki csúcs jelentette. A thesszaloniki nyilatkozatban az EU kifejezetten elismerte a Nyugat-Balkán országainak európai perspektíváját, és létrehozta a stabilizációs és társulási folyamatot (Stabilisation and Association Process, SAP), amely a régió országai számára a tagsághoz vezető út első szakaszát jelenti. A SAP lényege, hogy a tagjelöltek stabilizációs és társulási megállapodásokat (SAA) kötnek az EU-val, amelyek kereskedelmi liberalizációt, politikai párbeszédet és intézményi reformokat írnak elő.
A SAP keretében az EU a nyugat-balkáni országok számára tagsági perspektívát ajánlott, de a bővítés üteme országonként nagyon eltérő. Szlovénia nem a SAP keretében, hanem a közép-európai bővítési folyamat részeként csatlakozott 2004-ben. Horvátország 2000-ben kezdett tárgyalásokat az SAA-ról, amelyet 2001-ben írt alá, majd 2003-ban benyújtotta a tagsági kérelmet, 2004-ben megkapta a tagjelölti státust, 2005-ben pedig megkezdte a csatlakozási tárgyalásokat. A horvát EU-integráció azonban a hágai Nemzetközi Törvényszék (ICTY) által keresett háborús bűnösök, különösen Ante Gotovina tábornok kiadatásának kérdése miatt többször lelassult. A tárgyalásokat 2011-ben zárták le, Horvátország 2013. július 1-jén lett az EU 28. tagállama. A horvát példa a régió többi országa számára a feltételesség működésének iskolapéldája volt: a tagság eléréséhez nemcsak gazdasági és jogharmonizációs, hanem a háborús múlt feldolgozását és a kisebbségi jogok tiszteletben tartását is igazolni kellett.
Bulgária esete némileg eltérő. Az ország 1993-ban írt alá társulási megállapodást az akkori Európai Közösséggel, 1995-ben adta be a tagsági kérelmét, 2000-ben kezdte meg a csatlakozási tárgyalásokat, és 2007. január 1-jén, Romániával együtt lett az EU tagja. Bulgária esetében a csatlakozási tárgyalásokat kísérő korrupciós és igazságszolgáltatási aggályok miatt az EU egy együttműködési és ellenőrzési mechanizmust (Cooperation and Verification Mechanism, CVM) vezetett be, amely 2023-ig működött. Ez a mechanizmus azt jelzi, hogy a bolgár tagság esetében a teljes jogú tagságot „folyamatos felügyelet” kísérte, ami eltér a korábbi bővítési hullámok gyakorlatától.
Albánia EU-integrációja lassan haladt előre. A 2000-es években a belső politikai konfliktusok és a jogállamiság hiányosságai miatt az ország hosszú évekig nem kapott tagjelölti státust. Albánia 2006-ban írta alá az SAA-t, 2009-ben nyújtotta be a tagsági kérelmet, de csak 2014-ben, az EU bővítési biztosának ajánlására kapott tagjelölti státust. A csatlakozási tárgyalások megkezdését az EU Tanácsa 2020. március 24-én hagyta jóvá, de az első kormányközi konferenciára csak 2022 júliusában került sor, mert Bulgária és Észak-Macedónia közötti vita akadályozta a folyamatot. Albánia esetében a fő akadályt a jogállamiság, a korrupció és a szervezett bűnözés jelentette, valamint a belpolitikai küzdelmek, amelyek a parlamenti munkát és a reformok végrehajtását többször megbénították.
Észak-Macedónia az EU-integrációban a névvita rendezése után sem tudott azonnal előrelépni. A 2018-as preszpa megállapodás lezárta a görög akadályt, de a csatlakozási tárgyalások megkezdését 2020-ban Bulgária vétózta meg, arra hivatkozva, hogy a macedón identitás és nyelv bolgár gyökereit, illetve a történelemtanítás vitatott kérdéseit nem rendezték. A bolgár–észak-macedón vita a nemzeti identitás és a történelmi örökség kérdése körül forgott, és a 2020-as években is akadályozta a tárgyalások érdemi megkezdését. Az EU részéről a politikai nyomás ellenére sem sikerült a vétó feloldása, ami jól mutatja, hogy a bővítési folyamat a tagállamok közötti geopolitikai és identitásvita csapdájába kerülhet.
Szerbia az EU-integrációban hivatalosan elkötelezett ugyan, de a gyakorlati haladást a koszovói kérdés és a belpolitikai autoriter tendenciák lassítják. Szerbia 2008-ban írta alá az SAA-t, 2012-ben kapott tagjelölti státust, 2014-ben kezdte meg a csatlakozási tárgyalásokat. A tárgyalási fejezetek közül a legnehezebb a 35. fejezet, amely a koszovói kapcsolatok normalizálását foglalja magában. A 2013-as brüsszeli megállapodás a Szerbia és Koszovó közötti viszony rendezésének első fontos lépése volt, de a végrehajtás részleges maradt. A 2020-as évekre a szerb elnök, Aleksandar Vučić kormányzása alatt a tagsági folyamat lassult, és a csatlakozási tárgyalások bár folytatódnak, a koszovói normalizálás, a jogállamiság és a média szabadsága terén az EU elégedetlensége folyamatos.
Bosznia-Hercegovina EU-integrációja a leglassúbb a régióban. Az ország 2008-ban írta alá az SAA-t, de a belpolitikai patthelyzet és a jogállami reformok elmaradása miatt a tagsági kérelem benyújtására csak 2016-ban került sor. Az EU 2016-ban tagjelölti státust nem adott, hanem a választási és alkotmányos reformok végrehajtását kérte. A 2022-es orosz invázió Ukrajnában megnövelte az EU bővítési aktivitását, és 2022 decemberében Bosznia-Hercegovina hivatalosan is tagjelölti státust kapott, de a csatlakozási tárgyalások megkezdésére 2026-ig nem került sor. A boszniai politikai rendszer bénító hatása, a daytoni alkotmány bonyolult etnikai hatalommegosztása és a boszniai szerb entitás szeparatista retorikája a folyamat tartós akadálya.
Koszovó EU-integrációs helyzete függetlenségének vitatott státusza miatt egyedi. Az EU-ban öt tagállam – Spanyolország, Szlovákia, Ciprus, Románia és Görögország – nem ismeri el Koszovót független államként, ami a közös kül- és biztonságpolitika szintjén is korlátozza a kapcsolatok fejlesztését. Ennek ellenére az EU 2016-ban stabilizációs és társulási megállapodást írt alá Koszovóval, igaz, ez nem a klasszikus SAA, hanem a különleges jogi helyzethez igazított változat. Koszovó 2022-ben nyújtotta be hivatalos EU-tagsági kérelmét, de a tagjelölti státus elnyeréséhez szükséges egyhangú döntést az elismerést megtagadó tagállamok akadályozzák. A vízummentesség kérdése is évekig húzódott, és végül 2024-ben lépett életbe a schengeni vízummentesség a koszovói állampolgárok számára, ami a gyakorlati integráció egyik fontos állomása volt.
A balkáni országok közötti regionális együttműködés az 1990-es évek háborúinak lezárása után fokozatosan intézményesült. A Stabilitási Paktum Délkelet-Európáért (1999) volt az első átfogó nemzetközi keret, amely a háború utáni újjáépítést és a regionális együttműködést ösztönözte. A paktumot a 2008-ban létrehozott Regionális Együttműködési Tanács (Regional Cooperation Council, RCC) váltotta fel, amely a régió országainak közös fejlesztési és integrációs ügyeit koordinálja, és az EU bővítési politikájának egyik fontos partnere.
A 2010-es években az EU bővítési politikája a „bővítési fáradtság” és a belső válságok (eurozóna-válság, migrációs válság, Brexit) közepette elveszítette lendületét. A 2018-as bővítési csomag és a 2020-as új bővítési módszertan a csatlakozási folyamat hitelességének helyreállítását célozta: nagyobb hangsúlyt helyezett a jogállamiságra, a demokratikus intézmények működésére és a folyamat politikai irányítására. A módszertan a tagjelölt országok számára a tárgyalások blokkosított szerkezetét és a visszafordíthatóság elvét vezette be, ami a reformok fenntarthatóságát hivatott biztosítani.
A 2022-es orosz invázió Ukrajnában új lendületet adott a bővítési politikának. Az EU 2022 júniusában tagjelölti státust adott Ukrajnának és Moldovának, decemberben pedig Bosznia-Hercegovinának is. A geopolitikai fordulat a Nyugat-Balkán uniós perspektíváját is felértékelte, de a tagállamok közötti viták – például Bulgária és Észak-Macedónia viszonya – továbbra is akadályozták az érdemi előrelépést. A bővítési folyamat a 2020-as évek közepén tehát egyszerre jellemezhető a geopolitikai szükségszerűség és a tagállami vétók politikájának feszültségével.
A regionális együttműködés másik vonulata a Berlini folyamat (Berlin Process), amelyet 2014-ben indítottak a Nyugat-Balkán országai közötti gazdasági és infrastrukturális együttműködés megerősítésére, valamint a civil társadalmi párbeszéd támogatására. A Berlini folyamat keretében a régió országai elkötelezték magukat a közös regionális piac kialakítása mellett, amely az áruk, szolgáltatások, tőke és munkaerő szabad mozgását célozza. A folyamat fontos eleme a zöld menetrend (Green Agenda) és a fiatalok mobilitásának támogatása. A 2020-as években a Berlini folyamat a nyugat-balkáni EU-integráció előszobájaként működött, de a tagállami vétók és a régió országai közötti politikai feszültségek miatt az eredmények vegyesek.
A 2021-ben indult Open Balkan (korábbi nevén „mini schengen”) kezdeményezés Albánia, Észak-Macedónia és Szerbia között jött létre, és a határellenőrzések felszámolását, a munkavállalási engedélyek kölcsönös elismerését, valamint az áruk és szolgáltatások szabad mozgását célozza. Az Open Balkan azonban nem vált a régió egészét lefedő keretté: Bosznia-Hercegovina, Montenegró és Koszovó nem csatlakozott, Horvátország pedig már EU-tagként távol maradt. A kezdeményezés megítélését az is bonyolítja, hogy Szerbia domináns szerepe és az EU-integrációval való párhuzamossága vitatott, és egyes elemzők szerint a Berlini folyamattal konkurens, mások szerint kiegészítő jellegű.
A posztkommunista Balkánon a NATO- és EU-integráció gyakran egymást erősítette, de nem mindig haladt együtt. Azok az országok, amelyek a NATO-tagságot a biztonsági stabilitás biztosítékának tekintették, hajlamosak voltak gyorsabban előrehaladni az EU-integrációban is, mert a nyugati orientációt a politikai elit és a lakosság egyaránt támogatta. Szlovénia, Bulgária és Horvátország esetében a NATO-tagság időben megelőzte vagy egybeesett az EU-tagsággal, és a kettő együtt a posztkommunista átmenet lezárásának jele volt.
Más országokban a NATO-tagság és az EU-tagság kérdése elvált egymástól. Szerbia és Bosznia-Hercegovina az EU-tagságot hajlandók célként elfogadni, de a NATO-tagságot politikai okokból elutasítják. Ez a kettősség a biztonságpolitikai integrációt a régióban egyenetlenné teszi, és hozzájárul a NATO-val szembeni bizalmatlanság tartós fennmaradásához. Ugyanakkor az EU-tagság elérése a koszovói és a boszniai államiság kérdésének rendezését is feltételezi, ami a biztonságpolitikai és a politikai integráció összefüggését mutatja.
A 2010-es évek második felétől a kínai és az orosz befolyás növekedése a Balkánon új dimenzióval gazdagította a nemzetközi integráció kérdését. A kínai infrastrukturális beruházások (elsősorban az 16+1 együttműködés, majd a 2021-től 14+1 keret) és az orosz energiapolitikai befolyás (például a Török Áramlat gázvezeték szerbiai szakasza, valamint a boszniai szerb entitás oroszbarát politikai retorikája) azt jelzik, hogy a Balkán nem csupán az EU és a NATO bővítési terepe, hanem geopolitikai versenytér is. Ez a verseny a 2020-as években felerősödött, és a nyugati integráció melletti elköteleződést több országban belpolitikai vita tárgyává tette.
A nemzetközi integrációról szóló ismeretek elsődleges forrásai a NATO és az EU hivatalos dokumentumai: csatlakozási szerződések, tanácsi következtetések, bizottsági országjelentések, stabilizációs és társulási megállapodások, valamint a tagállami parlamentek ratifikációs jegyzőkönyvei. E dokumentumok pontosan rögzítik a csatlakozások dátumát és a feltételek formális kereteit. A szövegben szereplő évszámok – például Szlovénia 2004-es NATO- és EU-csatlakozása, Horvátország 2009-es NATO- és 2013-as EU-csatlakozása, Albánia 2009-es NATO-tagsága, Észak-Macedónia 2020-as NATO-tagsága, Bulgária 2007-es EU-tagsága – a hivatalos dokumentumok alapján egyértelműek, ezért itt nincs lényegi bizonytalanság.
A lakossági támogatottságra, a közvélemény-kutatásokra és a politikai viták intenzitására vonatkozó állítások azonban becslések, és az egyes felmérések módszertantól, időponttól és intézményi háttértől függően eltérhetnek. A szövegben a pontos százalékos adatokat nem közöltem, mert azok nem stabilak, és forráskritika nélkül megtévesztők lennének. A „lakosság jelentős része”, „a támogatottság vegyes” megfogalmazások a 2000-es és 2010-es években készült, egymásnak részben ellentmondó közvélemény-kutatások összképét tükrözik, és nem tekinthetők mérési adatnak.
A 2020-as évek eseményei – például a bolgár–észak-macedón vita, a 2022-es ukrajnai háború hatása, a 2021-es Open Balkan kezdeményezés, a 2020-as új bővítési módszertan és a 2024-es koszovói vízummentesség – a könyv lezárásának időpontjában (2026) folyamatban lévő, gyorsan változó ügyek. A pontos dátumok és a jogi aktusok tartalma megbízható, de a politikai értékelés, a „bővítési fáradtság” vagy a geopolitikai fordulat súlyának megítélése a szakirodalomban vitatott. A különböző elemzők eltérően ítélik meg, hogy a 2022 utáni dinamika tartós fordulatot jelent-e vagy csak átmeneti felgyorsulást.
A regionális együttműködés (Berlini folyamat, Open Balkan, RCC) hatékonyságának értékelése szintén bizonytalan: az egyes programok eredményeit a rendelkezésre álló hatásvizsgálatok nem mindig mérik egységesen, és a politikai retorika gyakran megelőzi a tényleges intézményi teljesítményt. A 2020-as évek második felében a bővítési folyamat ténylegesen elért mérföldköveiről és a tagállami vétók hátteréről a nyilvános dokumentumok mellett a diplomáciai háttérbeszélgetések ismerete szükséges, amelyek a tankönyv írásakor csak részben állnak rendelkezésre. A friss politikai fejleményeket a tankönyv ezért a nyilvános forrásokból ellenőrizhető tényekre szűkíti, és ahol a helyzet vitatott, a kétértelműséget megtartja.