A Balkán környezeti állapota nem érthető meg a 20. századi társadalmi-gazdasági átalakulások nélkül. A szocialista iparosítás, a délszláv háborúk, majd az EU-integráció eltérő üteme olyan energiaszerkezetet, vízgazdálkodási gyakorlatot és környezeti terhelést hagyott örökül, amelyre a 21. század klímaváltozása újabb nyomást gyakorol. Ez az alfejezet négy területre összpontosít: az energiaellátásra, a szén-dioxid-kibocsátásra, a vízügyekre és a klímaváltozás hatásaira. Mindegyik esetben megkülönböztetjük a dokumentált tényeket, a tudományos konszenzust és a vitatott értelmezéseket, mivel a környezeti adatok gyűjtése a régióban gyakran hiányos, és a politikai vitákban a számok maguk is vitatottak. A kérdés szorosan kapcsolódik a Biztonság és geopolitika alfejezethez, mert az energiafüggőség és a vízkészletek feletti rendelkezés biztonságpolitikai következményekkel jár.
A vizsgált nyolc ország – Szlovénia, Horvátország, Szerbia, Bosznia-Hercegovina, Észak-Macedónia, Albánia, Bulgária és Görögország – energiaszerkezete ma is magán viseli a 20. század második felének döntéseit. A szocialista korszakban a nehézipar fejlesztése olcsó, helyi szénre, elsősorban lignitre (barnakőszénre) épült, ami Szerbiában, Bosznia-Hercegovinában, Észak-Macedóniában, Bulgáriában és Görögországban is meghatározó maradt. A vízenergia Albániában szinte kizárólagos, mivel a hegyvidéki domborzat és a bőséges csapadék kedvez a vízerőműveknek. Szlovéniában a nukleáris energia a Krško atomerőmű révén jelentős, amelyet a szlovén és a horvát állami tulajdonú vállalat közösen üzemeltet. Bulgáriában a Kozloduj atomerőmű biztosítja a villamosenergia-termelés jelentős részét. A kőolaj és a földgáz nagy része importból származik, ami tartós kiszolgáltatottságot teremt, és az orosz szállításoktól való függés a 2022-es ukrajnai háború óta még inkább a figyelem középpontjába került.
Az EU-csatlakozás vagy a csatlakozási folyamat alapvetően megváltoztatta a szabályozási környezetet. A 2005-ben létrehozott Energiaközösség (Energy Community) a belső energiapiac szabályait terjesztette ki a nyugat-balkáni országokra, előírva a piacnyitást, a megújuló energia támogatását és a környezetvédelmi normák átvételét. Ennek ellenére a végrehajtás egyenetlen: a széntüzelésű erőművek egy része elavult, a megújulók aránya növekszik, de a szél- és napenergia kiépítése lassúbb, mint az EU-átlag. A szén kivezetése – az EU klímacéljaihoz igazodva – különösen Szerbiában és Bosznia-Hercegovinában társadalmi ellenállásba ütközik, mert a bányászat és az erőművek jelentős foglalkoztatók a periférikus régiókban. Itt a igazságos átmenet (just transition) fogalma kulcsfontosságú: a munkavállalók és a helyi közösségek támogatása nélkül a klímapolitika nem lehet sikeres. A foglalkoztatási adatok becslések, és a bányavidékek jövője vitatott, mivel a gazdasági diverzifikáció eddig lassan haladt.
A régió egy főre jutó szén-dioxid-kibocsátása alacsonyabb, mint az EU-átlag, de a gazdasági teljesítményhez viszonyított intenzitás magas, ami a szén dominanciáját és az energiahatékonyság alacsony szintjét tükrözi. A levegőminőség különösen a téli hónapokban romlik, amikor a háztartások szilárd tüzelőanyagokat égetnek, és a szélcsendes időben a szmog megreked a völgyekben. A részecskeszennyezés (PM2,5) egészségügyi hatásai jól dokumentáltak, de a halálozási becslések módszertani viták tárgyát képezik. Az EU-tag országoknak részt kell venniük a kibocsátáskereskedelmi rendszerben (ETS), ami a szén-dioxid-kvótaárak emelkedésével a szén kivezetését ösztönzi, de a szegényebb országokban ez energiaár-emelkedéshez vezethet, ami politikai feszültséget szül. A nem EU-tag országokban az ilyen piaci eszközök még kevésbé fejlettek, és a kibocsátáscsökkentés gyakran a nemzetközi pénzügyi intézmények feltételeitől függ.
A kibocsátási szerkezetet a közlekedés és a mezőgazdaság is befolyásolja, de a legnagyobb kibocsátók a hőerőművek és az ipari létesítmények. A régióban a szén-dioxid-intenzitás (az egységnyi GDP-re jutó kibocsátás) az egyik legmagasabb Európában, ami a gazdasági szerkezetváltás elmaradását jelzi. A levegőminőség javítása érdekében néhány országban – például Észak-Macedóniában és Szerbiában – a háztartási tüzelőanyagok korszerűsítését célzó programok indultak, de ezek hatékonysága a forráshiány és a lakossági ellenállás miatt korlátozott. A karbonárazás bevezetése a nyugat-balkáni országokban az EU-csatlakozási feltételek része lehet, de a társadalmi hatásokat – különösen a szegényebb háztartások energiaköltségeinek emelkedését – kompenzációs mechanizmusok nélkül nehéz kezelni.
A régió vízkészletei földrajzilag egyenlőtlenül oszlanak meg. A Dinári-hegység és a Balkán-hegység bőséges csapadékot kap, míg az égei-tengeri görög szigetek és a macedóniai Vardar-völgy vízhiányos. A nagy folyók – a Duna, a Száva, a Drina, a Morava, a Vardar, a Marica – határokon átnyúló vízgyűjtőket alkotnak, ami szoros együttműködést igényel. A vízerőművek építése a Drinán és a Vardaron gyakran vitákat vált ki, mert a környezeti hatások mellett a helyi halászati és mezőgazdasági érdekek is sérülhetnek. A vízerőművek a villamosenergia-termelésben fontos szerepet játszanak, különösen Albániában, ahol a termelés szinte teljes egészét vízenergia adja, de a száraz években ez az ország energiahiányhoz vezethet.
Az öntözéses mezőgazdaság, különösen Görögországban és Bulgáriában, növeli a vízigényt, míg a turizmus – a horvát tengerparton és a görög szigeteken – a nyári hónapokban csúcsigényt teremt. A vízhiány a szigeteken és a szárazabb belső területeken már ma is érzékelhető, és a klímaváltozás tovább súlyosbítja. A szennyvízkezelés az EU-tag országokban javult, de a nyugat-balkáni országokban a kezeletlen szennyvíz aránya még mindig magas, ami a folyók és a tengerpart szennyezéséhez vezet. A határon átnyúló vízgazdálkodás intézményei gyengék, a politikai bizalmatlanság pedig akadályozza a közös projekteket. Például a Drina vízgyűjtőjén a vízerőművek tervezése Szerbia és Bosznia-Hercegovina között vitákat okoz, mert az áramtermelési érdekek ütköznek a helyi közösségek és a környezetvédők aggályaival.
A Balkán a mediterrán térség részeként a globális felmelegedés egyik forró pontja. A tudományos konszenzus szerint a hőmérséklet-emelkedés itt gyorsabb a globális átlagnál. A hőhullámok gyakorisága és intenzitása nő, ami különösen a városi lakosságot és a mezőgazdasági munkásokat érinti. Az erdőtüzek – Görögországban, de egyre inkább Horvátországban és Bosznia-Hercegovinában is – súlyos károkat okoznak, és a tűzoltási kapacitások túlterheltek. Az aszályok és az árvizek váltakozása a vízgazdálkodást is próbára teszi, mivel a csapadék egyre inkább intenzív, rövid idő alatt lezúduló esőzések formájában érkezik. A tengerszint-emelkedés az Adriai- és az Égei-tenger partvidékét fenyegeti, ahol a turisztikai infrastruktúra és a települések koncentrálódnak. A mezőgazdasági hozamok csökkenhetnek, különösen a szárazságtűrő növények hiányában, ami az élelmiszer-ellátás biztonságát is érintheti.
A klímaadaptáció terén az EU-s források – például a Helyreállítási és Ellenállóképességi Eszköz – lehetőséget adnak, de a nemzeti stratégiák végrehajtása lassú és egyenetlen. A mitigációs intézkedések, mint a szén kivezetése és a megújulók bővítése, ütköznek a gazdasági érdekekkel és a foglalkoztatási aggodalmakkal. A társadalmi sebezhetőség egyenlőtlen: a szegényebb, vidéki, idősebb népesség kevésbé tud alkalmazkodni a szélsőséges időjáráshoz, és kevésbé fér hozzá a klímaadaptációs támogatásokhoz. A klímaváltozás hatásai emellett felerősítik a meglévő társadalmi egyenlőtlenségeket, például az energiaárak emelkedése a szegényebb háztartásokat aránytalanul sújtja. A régióban a környezeti igazságosság (environmental justice) kérdése egyre inkább a nyilvános viták részévé válik, de a politikai döntéshozatalban gyakran háttérbe szorul a gazdasági növekedés rövid távú céljai mögött.
Ez az alfejezet elsősorban másodlagos forrásokra támaszkodik, mint az IPCC jelentései, az Európai Környezetvédelmi Ügynökség (EEA) országjelentései, a nemzeti statisztikai hivatalok adatai és a tudományos folyóiratokban publikált tanulmányok. Ugyanakkor a régióra vonatkozó adatok gyűjtése nem egységes: a nyugat-balkáni országokban a levegőminőség-mérő állomások hálózata ritka, a vízminőségi adatok hiányosak, és a múltbeli kibocsátási idősorok gyakran becsléseken alapulnak. A klímaprojekciók modellfüggőek, és a regionális léptékű előrejelzések bizonytalansága nagyobb, mint a globális átlagé. A szövegben ezért nem adtunk meg konkrét, könnyen elavuló számokat; a hangsúly a tendenciákon és a strukturális okokon van. Az energiaügyi adatoknál a feketegazdaság és a nem hivatalos tüzelés miatt alulbecslések lehetségesek, a vízügyi adatoknál pedig a határon átnyúló mérési együttműködés hiányosságai okoznak torzítást. A politikai vitákban a környezeti mutatók gyakran válnak emlékezetpolitikai vagy identitáspolitikai eszközzé, ezért a számokat mindig a forrás és a módszertan feltüntetésével kell kezelni.