A kultúra nem egyszerűen kifejezi az identitást, hanem létre is hozza: az irodalmi kánon, a zenei műfaj, a filmkép és a sportesemény éppúgy alakítja egy közösség határait, mint az iskolai tanterv vagy a múzeum. Az Emlékművek, múzeumok és oktatás alfejezet azt mutatta be, hogyan rögzítik a hivatalos intézmények a kitüntetett emlékezeti narratívákat; itt a kultúra mozgékonyabb, hétköznapi és művészeti gyakorlatait vizsgáljuk. A délkelet-európai régióban a nyelvek, az irodalom, a zene, a film és a sport különösen alkalmas arra, hogy megmutassa a nemzeti keretek és a közös, átfedő örökség feszültségét. A „balkáni kultúra” kifejezés maga is gyakran homogenizáló külső címke, amint azt a Fogalmak: Balkán, Délkelet-Európa, Nyugat-Balkán alfejezet tárgyalta; ezért itt mindig különbséget teszünk a dokumentálható gyakorlat, a tudományos leírás, a nemzeti kánon és az emlékezetpolitikai állítás között.
A régió nyelvi térképét nem lehet a mai országhatárokból visszavetíteni. A délszláv nyelvjárások történeti kontinuumot alkotnak: a mai szlovén, horvát, bosnyák, szerb, montenegrói és macedón sztenderd változatok mögött nyelvjárások sűrű hálózata áll, amelynek besorolása részben nyelvészeti, részben politikai döntés. A modern nemzeti nyelvek kialakulása a 19. századi írástudó elitek munkájához kötődik.
A szerb nyelvújítás központi alakja Vuk Stefanović Karadžić (1787–1864) volt. Karadžić a népi beszédre épülő irodalmi nyelvet, fonetikus cirill írást és széles körű népköltészeti gyűjtést szorgalmazott; híres elve, hogy „írj úgy, ahogy beszélsz”, a szerb nemzeti nyelv demokratizálását szolgálta, de egyúttal a štokavski nyelvjárást emelte normává. A horvát oldalon Ljudevit Gaj (1809–1872) az illír mozgalom keretében dolgozott hasonló célokért, és a horvát latin betűs helyesírást a cseh mintájú mellékjeles rendszerrel alakította ki (č, ž, š). A horvát és a szerb irodalmi nyelv közelítését az 1850-es bécsi irodalmi egyezmény jelképezi, amelyet horvát és szerb értelmiségiek írtak alá; ez azonban nem volt államszerződés, hanem értelmiségi program, és a későbbi jugoszláv szerbhorvát (illetve horvát–szerb) nyelvpolitika előzményeként is vitatott.
A szlovén nyelv kodifikációja korábban, a reformáció korában kezdődött, majd a 19. században France Prešeren (1800–1849) költészete adott neki nemzeti rangot. A bolgár nemzeti ébredés egyik korai szövege Paiszij Hilandarszki 1762-ben befejezett, kéziratos Isztorija szlavjanobolgarszkaja (Szlavjanobolgár történet) című munkája volt, amely a modern bolgár irodalmi nyelv előzményeit is megteremtette. A bolgár sztenderd a 19–20. században az északkelet-bolgár nyelvjárásokat vette alapul. A macedón irodalmi nyelvet a második világháború után, a jugoszláv föderáció keretében kodifikálták; az 1945-ös folyamat kulcsszereplője Blaže Koneski volt. A macedón kérdés körüli bolgár–macedón nyelvi vita azóta is emlékezetpolitikai és nyelvtudományi viták terepe: Bulgáriában hivatalos álláspont szerint a macedón a bolgár nyelvjárási kontinuum része, Észak-Macedóniában viszont önálló nemzeti nyelv. A tudományos leírás a keleti délszláv nyelvjárások folytonosságát állapítja meg; a „külön nyelv-e” kérdés azonban nem pusztán nyelvészeti ténykérdés, hanem szociolingvisztikai és politikai állásfoglalás.
Az albán nyelv két fő történeti nyelvjárási csoportja a geg északon és a tosk délen. A mai egységes albán irodalmi nyelv 1972-ben, a kommunista korszakban jött létre, elsősorban tosk alapokon; ez a döntés nyelvpolitikai és regionális identitásvitákat is hozott. Albánia a latin betűs ábécét az 1908-as manasztiri (bitolai) kongresszuson fogadta el, ami az albán nemzeti mozgalom egységes fóruma volt. Az eltérő felekezeti és regionális ábécéhagyományok után ezt az eseményt máig a modern albán nemzeti egység szimbolikus pillanataként emlegetik, bár a kongresszus résztvevőinek képviseleti jellege vitatható.
Görögországban a nyelvkérdés a katharevusza (tisztító, archaizáló nyelvváltozat) és a dimotiki (népi nyelv) hívei között osztotta meg az értelmiséget. A dimotiki a 19. század demotikus mozgalmában vált irodalmi programmá, de hivatalossá csak az 1976-os nyelvi reform tette. A vita nemcsak nyelvészeti volt: a „tiszta” ókorhoz és Bizánchoz való viszony, valamint az elit képzettségi monopóliuma is kifejeződött benne.
Az írásrendszerek is rétegzettek. A latin és a cirill írás a délszláv térségben párhuzamosan élt; a cirill a szerb, macedón és bolgár, a latin a horvát, szlovén és bosnyák sztenderd elsődleges írásmódja lett. A boszniai muszlim közösségben a szláv nyelvnek létezett arab betűs változata is, az arebica (vagy arabica), amelyet a 16. századtól használtak, és a 20. századig kisebb közösségek fenntartották. A görög írás, az oszmán-török arab betűs írás, a héber betűs ladino és a romani nyelv írásbelisége tovább növelte a sokszínűséget.
A kisebbségi nyelvek szerepét az Népcsoportok, kisebbségek és migráció és a Zsidók, muszlimok és vallási kisebbségek alfejezetek részletezték. Itt elegendő hangsúlyozni: a török, az albán, a romani, az aromán, a ladino, az olasz, a német és más kisebbségi nyelvek évszázadokon át a városi kereskedelem, a kézműipar, a vallási élet és a családi emlékezet nyelvei voltak. A nemzetállami nyelvpolitikák a 19–20. században gyakran az egynyelvű polgárt tekintették normának; ez a többnyelvű gyakorlatot visszaszorította, de nem szüntette meg.
A mai posztjugoszláv térben a bosnyák, horvát, szerb és montenegrói sztenderd változatok különállásának intézményesítése az 1990-es évek háborúi után felgyorsult. A nyelvtudomány egyik, széles körben elfogadott álláspontja szerint ezek olyan pluricentrikus nyelvváltozatok, amelyek kölcsönös érthetősége magas, de a kodifikáció, a szókincs és részben a norma nemzeti alapon elkülönül. Az, hogy ezt egy nyelv több sztenderdjeként vagy több nyelvként írjuk le, ma is érzékeny emlékezetpolitikai kérdés, és a tankönyvek, az alkotmányok, a népszámlálások nem egységesek.
Az írásbeliség régióbeli hagyománya az óegyházi szláv és a glagolita–cirill misszió örökségéből nőtt ki. Az ohridi irodalmi iskola a 9. században a bizánci szertartásrend és a szláv fordítási gyakorlat találkozását képviselte; ezt az örökséget később több ortodox nemzeti elbeszélés is kisajátította. A glagolita hagyomány a horvát tengerparton és a katolikus szláv liturgiában maradt fenn, míg a cirill a szerb és bolgár ortodox írásbeliségben terjedt.
A 19. század előtti epikus költészetet nem szabad nemzeti irodalomként visszavetíteni. A délszláv epikus énekek – különösen a Koszovói ciklus – évszázadokon át szóban terjedtek, és a rigómezei csata (1389) emlékezetét formálták. Vuk Karadžić 19. századi gyűjtései világhírűvé tették ezt a hagyományt, ám a gyűjtői munka egyszerre mentett meg szövegeket és szerkesztette azokat egy elképzelt nemzeti hagyomány képére. A modern folklorisztikai konszenzus szerint a „népdal” gyakran a gyűjtő, az informátor és a kiadó közös konstrukciója, ezért a belőle levont nemzeti jellemzések forráskritikát igényelnek.
A 19. századi nemzeti kánonok az irodalmat az államalkotó és nemzetépítő program szolgálatába állították. A szlovén France Prešeren Zdravljica (Pohárkoccintás, 1844) című költeménye a szlovén nyelvű költészet nemzeti emblematikus műve lett; hetedik versszaka a független Szlovénia himnuszának szövege. A horvát Ivan Mažuranić Smrt Smail-age Čengića (Szmail-aga Csengics halála, 1846) című elbeszélő költeménye a horvát irodalmi nyelv modernségét és a hajdú/határőr tematika nemzeti beállítását egyesítette. A szerb irodalmi kánon a 19. században a Karadžić-féle nyelvújításon és a nemzeti epika újraírásán nyugodott.
A montenegrói vladika, Petar II Petrović Njegoš Gorski vijenac (Hegyi koszorú, 1847) című műve különösen tanulságos. A műben a muzulmán hitre tért rokonok elleni erőszak nagy irodalmi erővel jelenik meg; a 19. századi nemzeti olvasat a „török iga” alóli szabadságharc eposzaként magasztalta. A 20. század végétől párhuzamosan él egy kritikai értelmezés, amely a szöveget az etnikai–vallási erőszak modern előképeként olvassa, míg a szerb és montenegrói emlékezetpolitikai diskurzus egy része ma is nemzeti felszabadítási kánonként védi. Ez nem esztétikai vita, hanem az emlékezetpolitika iskolapéldája: ugyanaz a dokumentált szöveg eltérő értelmező közösségekben ellentétes jelentéseket hordoz.
A bolgár Ivan Vazov Pod igoto (A járom alatt, 1888) című regénye a 19. századi bolgár nemzeti regény mintapéldája; a bolgár felkelések és az oszmán uralom alatti élet képe az iskolai kánonban is erős. Hriszto Botev (1848–1876) költői életműve a forradalmi nemzeti panteonba került. Az albán Rilindja (újjászületés) mozgalom irodalma, mindenekelőtt Naim Frashëri (1846–1900) versei, az albán iskolai és nemzeti kánon alapjait teremtette meg; Gjergj Fishta (1871–1940) Lahuta e Malcís (A hegyek lantja) című nagyepikája a katolikus albán hagyomány és a nemzeti emlékezet kettős örökségét hordozza, de a kommunista korszakban évtizedekig politikai okokból kiszorult a hivatalos irodalomból.
A görög irodalom a római hódítás utáni korszakban a bizánci és népi nyelvű hagyományokból építkezett; a modern görög nemzeti irodalomnak a 19. században Dionisziosz Szolomosz (1798–1857) Himnusz a szabadsághoz (1823) adott nyelvi és szimbolikus programot. A 20. századi görög próza világirodalmi alakja Nikosz Kazantzakisz (1883–1957), akinek Biosz kai politia tu Alexi Zorba (Zorbász, a görög, 1946) című regénye a modern görög identitás, a hagyomány és az ösztönösség viszonyát tette nemzetközi témává. Munkássága a görög ortodox körökben is ellentmondásos volt, ami jól mutatja az irodalmi kánon és az egyházi tekintély feszültségét.
Az első Jugoszlávia és a szocialista Jugoszlávia irodalompolitikája közös délszláv keretet is létrehozott. Ivo Andrić (1892–1975) Na Drini ćuprija (Híd a Drinán, 1945) című regénye 1961-ben irodalmi Nobel-díjat kapott, ami tény; a regény a boszniai együttélés és erőszak hosszú időtartamát ábrázolja. A kortárs értelmezések megosztottak abban, hogy a mű univerzális történelmi látlelet-e, vagy éppen a boszniai muszlim közösséget orientalizáló, passzív szerepbe állító elbeszélés. A horvát Miroslav Krleža (1893–1981) a jugoszláv baloldali modernség meghatározó alakja volt, akinek életműve a horvát és a közös jugoszláv irodalmi tér közötti feszültséget is kifejezi. Az albán Ismail Kadare (1936–2024) a Hoxha-rendszer alatt írt regényeiben a totalitarizmus allegorikus ábrázolását és a nemzetközi irodalmi elismertséget egyszerre érte el; az, hogy mennyire volt a rendszer támogatottja vagy éppen rejtett kritikusa, ma is vitatott.
A kisebbségi irodalom külön figyelmet érdemel. A szefárd zsidó női író, Laura Papo Bohoreta (1891–1942) ladino nyelvű színművei a szarajevói zsidó polgári világot rögzítették, mielőtt a Holocaust elpusztította közösségét. A roma és aromán szóbeli irodalom hosszú ideig a nemzeti filológiák peremén maradt, és csak a 20. század végén kezdték rendszeresen gyűjteni. Női szerzők – például a horvát Marija Jurić Zagorka, a szerb Isidora Sekulić és Desanka Maksimović, vagy a posztjugoszláv Dubravka Ugrešić – munkái gyakran kimaradtak a 19–20. századi hivatalos kánonból, vagy később kerültek be; ez arra figyelmeztet, hogy a „nemzeti irodalom” nem tiszta tükör, hanem szelektív intézményi emlékezet.
A zenei gyakorlatokban különösen jól látszik a régió többrétegű öröksége. A bizánci ortodox egyházi ének a görög, szerb, bolgár és macedón ortodox hagyomány hangzó alapja lett, míg a glagolita horvát énekhagyomány a római liturgiához kötötte a horvát nyelvű rítust. Az oszmán városi zene a 18–19. században sajátos, többnyelvű és sokvallású dallamkincset hozott létre.
A sevdalinka (bosnyák városi szerelmi dal) éneklési stílusa oszmán, szláv és zsidó elemeket ötvözött; a 20. századi jugoszláv korszakban a boszniai kultúra szimbolikus műfajává vált. A görög rebetiko (rebetiko, ρεμπέτικο) a 19. század végi városi szegénység, a kikötővárosok és a kis-ázsiai görög menekültek dalaiból nőtt ki, és az 1922-es kis-ázsiai katasztrófa után tömeges görög identitástapasztalatot közvetített. A čoček és az oszmán–roma zenei közvetítés nemcsak a balkáni városokban, hanem a táncházakban is összekapcsolta a roma és nem roma közösségeket. A gusle (egyhúrú epikus hangszer) a délszláv epika kísérője, a tamburica a délszláv polgári nemzeti mozgalmak népszerű vonós hangszerévé vált; a gaida duda és a kaval pásztorfurulya a balkáni és anatóliai pásztorkultúra közös eszközkészletébe tartozik.
A 20. századi szocialista Jugoszlávia a népi zenét állami folklór-együttesekben szervezte meg, és a kolo (körtánc) látványos nemzetközi színpadi műfajjá is tette. A bolgár női kórusmozgalom és az aszimmetrikus ritmusok (7/8, 9/8, 11/8) iránti nemzetközi érdeklődés a 20. század végén világzenei sikert hozott; a bolgár állami kórusok felvételei a nemzeti hagyomány újrafelfedezését és az egzotizáló világpiaci fogadtatást egyszerre mutatják. Az albán iso-polifónia (többszólamú népi ének) és a horvát ojkanje sajátos, őrzött éneklési technika, amelyet az UNESCO is nyilvántart; az ilyen listák azonban a „hiteles nemzeti kultúra” gondolatát erősíthetik, miközben a hagyomány valójában regionális és vándorló.
A városi populáris zene a nemzeti és a regionális identitás különösen érzékeny terepe. Az 1980-as évek jugoszláv új hullám (Novi val) és a szarajevói, belgrádi vagy zágrábi rockzenekarok a közös ifjúsági urbanitást képviselték; ezzel szemben az 1990-es években megerősödő szerbiai turbofolk (turbofolk) műfaját sokan a Milošević-korszak nacionalizmusával, háborús mobilizációjával és az alvilággal való összefonódással hozták összefüggésbe. Ez az értelmezés azonban vitatott: a turbofolk fogyasztói nem feltétlenül politikai okokból választották, és a műfajnak megvannak a horvát és boszniai párhuzamai is. A görög laïkó és entechno zene a modern görög politikai és érzelmi identitás hordozója lett; a Mikisz Theodorakisz nevével fémjelzett műfajok a görög polgárháború utáni baloldali és nemzeti emlékezetet is közvetítették.
A tánc hasonlóan kettős. A kolo/horo körtánc az 1900-as években nemzeti szimbólummá vált, de a helyi változatok ma is megőrzik a regionális sokszínűséget. A roma zenészek, a városi kávéházi énekesek és a falusi lakodalmi zenészek közötti kapcsolat a nemzeti kánonokban sokszor láthatatlan marad, noha nélkülük a „nemzeti zene” nem létezne abban a formában, ahogyan ma ismerjük.
A film a 20. század második felében vált a regionális identitás meghatározó közegévé. A szocialista Jugoszlávia államilag finanszírozott filmgyára a partizánfilm műfajában a háborús győzelem nemzeti és szövetségi emlékezetét termelte újra. Az 1960-as évek fekete hullám (crni talas) néven emlegetett jugoszláv rendezői generációja – köztük Dušan Makavejev – azonban ironikusan bírálta a hivatalos szocialista társadalmat; a cenzúra és a nemzetközi fesztiválsiker feszültsége jellemezte ezt az irányzatot.
A háborúk idején és után a film különösen alkalmasnak bizonyult az emlékezetpolitikai viták közvetítésére. Emir Kusturica (Szarajevóban született) Underground (Podzemlje, 1995) című filmje Cannes-ban elnyerte az Arany Pálmát, ami dokumentált tény; a film jugoszláv történelemről adott allegóriája azonban éles vitákat váltott ki a háború alatti értelmiségi állásfoglalásokról. A boszniai háborút a nemzetközi közönség számára Danis Tanović No Man’s Land (Ničija zemlja, 2001) közvetítette, amely Oscar-díjat kapott; a macedón–albán konfliktus előzményeit Milčo Mančevski Before the Rain (Pred doždot, 1994) című, Velencében díjazott filmje dolgozta fel. A görög Theo Angelopoulos (1935–2012) lassú, tájközpontú filmjei a határokon átlépő balkáni történelmet, a száműzetést és az emlékezést tették a világfilm részévé. A Szarajevói Filmfesztivál 1995-ös alapítása dokumentáltan az ostrom alatt álló város kulturális túléléséből nőtt ki; ma a posztjugoszláv regionális párbeszéd egyik fontos, de nem kizárólagos platformja.
A sport a 20. században a nemzeti láthatóság, az állami modernizáció és a tömegidentitás egyaránt fontos terepe lett. A szocialista Jugoszlávia a testkultúrát az állami intézményrendszerbe építette; a futball, a kosárlabda, a kézilabda és a vízilabda nemzetközi sikerei a „testvériség–egység” narratíváját hivatottak erősíteni. A jugoszláv sportélet valójában tagköztársasági, nemzeti és klubrivalizálások bonyolult hálójára épült; e feszültségek gyakran a lelátókon és a sajtóban törtek felszínre.
A sport erőszakos és emlékezetpolitikai vonatkozásait egyetlen, gyakran idézett esemény is jól mutatja. 1990. május 13-án a zágrábi Dinamo Zagreb és a belgrádi Crvena zvezda mérkőzése előtti és alatti zavargások a horvát–szerb politikai konfliktus szimbolikus nyitójelenteként vonultak be a köztudatba; a mérkőzés és a rendőri beavatkozás ténye dokumentált, de az, hogy a zavargást „a háború kezdetének” tekintjük-e, már emlékezetpolitikai konstrukció. A jugoszláv sport nemzetközi kizárása az 1992-es szankciók nyomán ugyancsak tény: a szövetségi jugoszláv sportolók egy része semleges olimpiai résztvevőként versenyzett, a labdarúgó-válogatottat pedig az Európa-bajnokságról eltiltották.
A posztjugoszláv államokban a sport máig a nemzeti büszkeség és a szurkolói csoportok politikai mozgósításának terepe. A horvát labdarúgó-válogatott 2018-as világbajnoki döntője, a szerb kosárlabda és vízilabda sikerek, a szlovén kosárlabda és síszámok, valamint a görög 1987-es kosárlabda Európa-bajnoki győzelme nemzeti eseményekké váltak. Ugyanakkor a szurkolói csoportok – a zágrábi Bad Blue Boys, a belgrádi Delije, a spliti Torcida vagy a szarajevói Horde zla – közül több a háború idején félkatonai struktúrákba is integrálódott; ez az átfedés a sport és a politikai erőszak közötti határokat ma is érzékeny kutatási területté teszi. A sport tehát nem csupán vetülete a nemzeti identitásnak, hanem alakítója is annak: a mérkőzésen zajló tömegélmény, a média és az állami emlékezetpolitika együtt termeli újra a közösség határait.
A kulturális identitásról szóló leírások forrásai alapvetően eltérő típusúak. A nyelvpolitikai döntések, alkotmányos rendelkezések, nyelvtankönyvek és népszámlálási kérdőívek dokumentáltak; a nyelvrokonsági és érthetőségi állítások viszont nyelvészeti becslések, gyakran politikai vitákkal terhelve. A 19. századi nemzeti irodalmi kánonok esetében maguk a szövegek általában fennmaradtak, de a kánonba kerülés körülményei, a lefordítottság és a kihagyott szerzők köre folyamatos értelmezést igényel. A népzenei és népdalközléseknél a gyűjtő beavatkozása, a helyszín és az előadó kiválasztása már a 19. században is erősen alakította a forrást; ezt a modern folklorisztika nem „hamisításnak”, hanem a forrásalkotás folyamatának tekinti. A film, a zenei felvétel és a sportesemény dokumentálható tényei mellett a művek jelentősége, a műfaj „autentikus” jellege és a szurkolói erőszak értelmezése vitatott emlékezetpolitikai állítás. A Nobel-díj, az Oscar-díj, az Arany Pálma, az UNESCO-listázás vagy a sportgyőzelmek ellenőrizhetők; az, hogy ezekből milyen nemzeti vagy regionális tanulságot vonunk le, soha nem pusztán a tényekből következik.