A mai Csehország területének középkori története nem érthető meg kizárólag a mai államhatárok felől. A kora középkorban a Cseh-medence (česká kotlina) – a hegyláncokkal övezett, termékeny folyóvölgyekkel tagolt terület – a szláv nyelvű népességek több törzsi csoportjának adott otthont. A 9–10. században ezekből a csoportokból alakult ki a Přemysl-dinasztia vezetésével az a politikai alakulat, amelyet a korabeli források latinul Bohemia, németül Böhmen néven emlegettek. Ez az államalapítás nem egyetlen hódítás vagy egyetlen uralkodó döntés eredménye volt, hanem több évszázados folyamat, amelyben a dinasztikus hatalom kiépítése, a kereszténység felvétele és a szomszédos birodalmi alakulatokkal való kapcsolat egymással összefonódva formálta a középkori cseh állam alapjait.
A Cseh-medence kora középkori betelepüléséről a régészeti leletanyag és a nyelvészeti rekonstrukciók alapján alkothatunk képet; írott források ebből az időszakból alig állnak rendelkezésre. A mai Csehország területén a késő ókori germán népesség – a régészetileg kimutatható markomann és más csoportok – után a 6. század folyamán, feltehetően a 6. század második felében és a 7. században jelentek meg a szláv nyelvű közösségek. A régészeti kultúrák, elsősorban a prágai típusú kerámia (Prager Typus) elterjedése alapján a kutatók a betelepülés fokozatos, kisebb közösségekben történő folyamatát valószínűsítik. Ez a rekonstrukció azonban becsléseken és tipokronológiai érvelésen alapul; a régészeti kultúrák és a nyelvi-etnikai csoportok közötti megfeleltetés mindig bizonytalan.
A 7. század első feléből származó írott forrás, a frank Fredegar-krónika (Chronica Fredegarii) egy bizonyos Samo nevű kereskedő vagy fegyveres vezető körül kialakult szláv politikai képződményt említ. A krónika szerint Samo a frankok ellen összefogott szlávok vezetője lett, és sikeresen ellenállt I. Dagobert frank király támadásának. A kutatók egy része Samo birodalmának központját a mai Csehország, Morvaország vagy éppen a Duna-vidék területére helyezi, de a krónika földrajzi adatai nem teszik lehetővé a pontos lokalizációt. A Samo-féle alakulat így a kora középkori szláv politikai szerveződés fontos, de földrajzilag bizonytalan példája. A későbbi cseh hagyomány – elsősorban a 12. századi Kosmas-krónika – Samót nem kötötte a Přemysl-ház eredetéhez, ami arra utal, hogy a cseh dinasztikus emlékezet nem a Samo-hagyományból, hanem saját, legendás ősökről szóló elbeszélésekből építkezett.
A 8–9. századi Cseh-medence törzsi viszonyairól bajor és frank évkönyvek, valamint a 9. század közepi Bajor Geográfus (Descriptio civitatum et regionum ad septentrionalem plagam Danubii) nevű forrás nyújt szórványos adatokat. Ez utóbbi a szláv törzsek és „civitates” (itt valószínűleg megerősített települések vagy körzetek) számát sorolja fel. A felsorolásból kirajzolódik, hogy a mai Csehország területén több, viszonylag kis léptékű törzsi egység létezett, amelyek közül a forrás a csehek (Bohemi, Behemi) mellett említi például a lučanékat, a sedličanékat, a litoměřicéket és a pšovanékat. E nevek egy része későbbi közigazgatási területek vagy települések nevében él tovább, de a törzsek pontos számát, területi kiterjedését és belső viszonyait a források alapján nem lehet rekonstruálni. A Bajor Geográfus adatainak értelmezése ezért vitatott: egyes kutatók viszonylag szilárd törzsi területeket látnak benne, mások inkább a kora középkori várkörzetek változékony rendszerét.
A Přemysl-dinasztia eredetére vonatkozó középkori elbeszélést a prágai káptalan dékánja, Kosmas (Cosmas Pragensis) foglalta össze a 12. század elején írt Cseh krónikájában (Chronica Boemorum). A krónika szerint a csehek ősei egy Bohemus nevű ősapa vezetésével érkeztek a Cseh-medencébe, és az uralkodóház a mitikus Přemysl szántóvető és a jósnő Libuše házasságából származott. Ez az elbeszélés a dinasztikus hatalmat a földművelői munka és a szakrális választás kettős igazolásával ruházta fel. A modern történetírás ezt az eredettörténetet a dinasztia önlegitimációs hagyományaként kezeli, nem pedig történeti beszámolóként. Ugyanakkor a krónikában megőrzött helynevek, várak és családok egy része összevethető a régészeti és okleveles anyaggal, ami a hagyomány bizonyos elemeinek nagy kora mellett szól – anélkül, hogy a legendát tényként lehetne elfogadni.
Az első, viszonylag egykorú írott adat a Přemysl-házból származó uralkodóról a 9. század utolsó harmadából való. A fuldai évkönyvek (Annales Fuldenses) 872-ben említik, hogy a keleti frank uralkodó serege több cseh fejedelemmel harcolt, köztük egy bizonyos Bořivoj nevével. Ugyanezt a nevet hordozta az a Přemysl-fejedelem, akit a későbbi hagyomány a dinasztia első keresztény uralkodójaként tart számon, és akinek felesége, Ludmilla a cseh keresztény hagyomány egyik első mártírja lett. A Bořivoj név 872-es előfordulása és a későbbi dinasztikus hagyomány közötti kapcsolat valószínű, de nem bizonyítható teljes bizonyossággal; a források ebben az időszakban még nem beszélnek egységes cseh államról, hanem több fejedelem párhuzamos működését sejtetik.
A 9. század végén a Přemysl-központ a Moldva bal partján fekvő Prágai vár (Pražský hrad) körül kezdett kirajzolódni. A régészeti feltárások szerint a várterület a 9–10. század fordulóján jelentős erődítéssel, fából és földből emelt sáncokkal rendelkezett, és a környező településekkel együtt korán regionális központtá vált. A prágai vár mellett a dinasztia hatalmi térképe a Vyšehrad nevű második prágai erődítményt is magába foglalta, amely a későbbi hagyományban saját uralkodói temetkezőhellyel és udvari szereppel bírt. A két központ közötti viszony a 10–12. században változó volt, és a források nem mindig teszik egyértelművé, melyik várban székelt az aktuális fejedelem.
A cseh területek kereszténységének kezdetei elválaszthatatlanok a 9. századi Morva Fejedelemség (Moravia, csehül Velká Morava) történetétől. A Morva-medencében létrejött, a frank forrásokban regnum vagy ducatus elnevezéssel szereplő alakulat a 9. század folyamán jelentős katonai és politikai hatalomra tett szert. A morva fejedelmek, különösen I. Mojmír és utódai, a frank birodalom keleti peremvidékével és a pannóniai térséggel is kapcsolatban álltak. A 862 vagy 863 körül Konstantinápolyból Morvaországba érkező Kyrill (Konsztantinosz) és Metód hittérítő tevékenysége a szláv nyelvű liturgia és írásbeliség megteremtésével mély nyomot hagyott a régióban. A morva egyházszervezet azonban a 9. század végén, a keleti frank egyházi nyomás és a belső hatalmi viszonyok alakulása következtében meggyengült.
A Přemysl-fejedelemség számára a morva örökség kettős volt. Egyrészt a morva elitek egy része, valamint a kialakuló egyházi és közigazgatási gyakorlatok a 10. század elején részben átszivárogtak a cseh területekre; másrészt a morva központ politikai összeomlása a 10. század elején – a források szerint a magyarok támadásai nyomán – hatalmi vákuumot hagyott maga után, amelyet a Přemysl-fejedelmek fokozatosan kihasználtak. A morva területek Přemysl-fennhatóság alá kerülésének pontos időpontja vitatott; egyes kutatók már a 10. század közepére, mások inkább a 10. század végére, Boleszláv vagy Boleszló (Boleslav) idejére teszik a cseh uralom megszilárdulását Morvaországban.
Bořivoj kereszténységével kapcsolatban a legfontosabb narratív forrás Kosmas krónikája, amely a fejedelmet I. Szvatopluk morva uralkodó udvarában keresztelteti meg Metód által. A modern kutatás ezt a jelenetet leegyszerűsítőnek tartja, mert a cseh kereszténység felvétele nem egyetlen uralkodói döntés, hanem évtizedeken át tartó, a helyi elitek és a bajor, majd szász egyházi központok közötti kapcsolatokon keresztül zajló folyamat volt. Az első cseh egyházmegye, a prágai püspökség alapítására csak a 970-es években került sor, ami azt jelzi, hogy a keresztény intézményrendszer kiépítése hosszabb időt vett igénybe.
A Přemysl-állam megszilárdulásának kulcsfontosságú időszaka a 10. század első fele és közepe. A dinasztia második vagy harmadik generációjához tartozó Vencel (Václav, latinosan Wenceslaus) fejedelem alakja köré a későbbi hagiográfiai hagyomány – elsősorban a 10. századból fennmaradt, ószláv nyelvű Vencel-legenda és a latin nyelvű legendaváltozatok – erős szakrális értelmezést épített. A legendák szerint Vencel keresztény uralkodóként kormányzott, templomokat építtetett, és a szász uralkodóval szemben adót fizetett, hogy megőrizze országa békéjét. A források továbbá arról tudósítanak, hogy Vencel belső ellentétekbe keveredett öccsével, Boleszlávval (Boleslav I.), és 935-ben (vagy 929-ben; a források évszáma eltér) Boleszláv hívei meggyilkolták. Az eseményt a hagiográfia Vencel vértanúságaként értelmezte, és a 10. század végétől Vencel a Přemysl-dinasztia és a cseh keresztény államiság védőszentjévé vált.
A modern történetírás számára Vencel alakja elsősorban a korai cseh állam szász kapcsolatrendszerét mutatja. A 10. századi német királyság – különösen I. Henrik és I. Ottó – a keleti peremvidékeket befolyási övezetének tekintette. A cseh fejedelmek adófizetése és alkalmi hűségesküje a kora középkori politikai viszonyokban nem jelentett tartós területi alávetettséget, inkább a szomszédos nagyhatalommal való kiegyezés változó formája volt. Vencel legendája ezt a viszonyt „békeadóként” értelmezi, míg a szász évkönyvek a cseh fejedelmeket időnként lázadóként vagy hűbéresként írják le. A két perspektíva közötti eltérés jól mutatja, hogy a kora középkori politikai függés fogalmai nem vetíthetők vissza a modern szuverenitás vagy hűbériség kategóriáival.
Vencel meggyilkolása után testvére, I. Boleszláv (Boleslav I., a későbbi „Kegyetlen” melléknévvel) hosszú uralkodása alatt a Přemysl-állam jelentős katonai és területi megerősödést ért el. A források szerint Boleszláv aktívan részt vett a 955-ös Lech-mezei csatában (Lechfeld), ahol I. Ottó szövetségeseként a magyarok felett aratott győzelem hozzájárult a térség erőviszonyainak átrendeződéséhez. A cseh fejedelem a 950-es években meghódította Morvaországot, és befolyást szerzett a mai Szlovákia és a Visztula-vidék egyes területein. A Přemysl-fejedelmek ekkori hatalmi gyakorlatáról azonban kevés közvetlen forrás szól; a területi kiterjedésre vonatkozó ismereteink elsősorban a későbbi okleveles anyagra, a várhálózat régészeti kutatására és a szomszédos uralkodók elbeszélő forrásaira támaszkodnak.
A 10. századi Cseh-medencében a Přemysl-ház nem az egyetlen regionális hatalmi csoport volt. A keleti országrészen, a mai Libice nad Cidlinou környékén birtokos Slavník-ház a források szerint saját városerődítménnyel, kiterjedt birtokokkal és külföldi – elsősorban szász és lengyel – kapcsolatokkal rendelkezett. A dinasztia legjelentősebb tagja, Szent Adalbert (Vojtěch) prágai püspök volt, aki a 980-as években a prágai püspöki székből missziós tevékenységbe kezdett, majd a poroszok közötti hittérítés során 997-ben mártírhalált szenvedett.
A Slavník-ház és a Přemysl-központ közötti viszony a 10. század végén nyílt konfliktusba torkollott. 995-ben – a források szerint – Přemysl-fejedelmi hatalom által vezetett vagy támogatott támadás pusztította el Libicét, és a Slavník-család számos tagját megölték, köztük Adalbert testvéreit. Az esemény értelmezése a szakirodalomban vitatott. A hagyományos nemzeti történetírás a történetet a Přemysl-központ és a rivális „független” hercegség közötti küzdelemként beszélte el, és a libicei mészárlást a központi államhatalom győzelmeként értékelte. Egy másik, összehasonlító szemléletű értelmezés szerint a 10. századi politikai rend nem két egymástól élesen elkülönülő „állam” vetélkedéséből állt, hanem a dinasztikus és regionális elitek közötti, családi és katonai erőforrásokon nyugvó versengésből, amelyben a fegyveres konfliktus a politikai rend részét képezte. Bizonyos, hogy 995 után a Přemysl-ház ellenőrzése a Cseh-medence nagy részén megerősödött, és a rivális elitcsoportok közül senki sem tudott tartósan alternatív központot kialakítani.
A 11. század elején a Přemysl-állam fokozatosan beépült a Német-római Birodalom keleti peremvidékének politikai rendjébe. A cseh fejedelmek a birodalmi hatalommal hol szövetségben, hol annak befolyása ellenében cselekedtek. II. Boleszláv (Boleslav II.) uralkodása alatt jött létre a prágai püspökség, amely eleinte a mainzi érsekség, később közvetlenül a római egyházi hierarchia alá tartozott. A püspökség alapítása a keresztény igazgatás megszilárdítását célozta, de egyben a Pfemysl-központ és a birodalmi egyház közötti intézményes kapcsolatot is jelentette.
A 11. század belső politikatörténete a dinasztia férfiágon belüli trónviszályaival jellemezhető. Az uralkodói hatalom átadásának rendje nem volt pontosan rögzítve; a szeniorátus – a legidősebb férfi rokon öröklése – és a primogenitúra – az elsőszülött fiú öröklése – közötti feszültség ismétlődő konfliktusokhoz vezetett. A források a 11. században több olyan fejedelmet említenek, akik német, lengyel vagy éppen belső csehországi támogatókkal szerezték meg vagy veszítették el a hatalmat. Ez a politikai rendszer távol állt a későbbi nemzeti monarchiától, de a Přemysl-dinasztia mint egyedül legitim uralkodóház folytonossága mindvégig fennmaradt.
Břetislav (Břetislav I.) uralkodása (1035–1055) a 11. századi Přemysl-állam egyik csúcspontja volt. A források szerint Břetislav 1039-ben hadjáratot vezetett Lengyelországba, ahonnan többek között Szent Adalbert ereklyéit is Prágába hozatta. Az esemény egyszerre volt katonai vállalkozás, dinasztikus legitimációs aktus és egyházi reprezentáció. A prágai püspök ereklyéinek megszerzése a cseh központot a szláv missziós hagyomány és a regionális szakrális tér egyik súlypontjaként jelenítette meg. A lengyel hadjárat hosszabb távú területi nyereséget nem hozott, de a Přemysl-állam katonai képességét és a birodalmi környezetben elfoglalt helyét látványosan demonstrálta.
A 11. század második felében a cseh fejedelmek és a német császárok viszonyát a kölcsönös katonai segítség adta. II. Vratiszláv (Vratislav II.) a császár oldalán harcolt több hadjáratban, és ezért 1085-ben megkapta a cseh királyi címet (rex Boemorum). A cím ekkor még elsősorban személyes megtiszteltetés volt, nem öröklődő intézmény, és nem jelentett tartósan kiépült királyságot. Vratiszláv fia, II. Boleszláv is elnyerte a királyi címet 1158-ban, de a királyi rang örökletessé tétele csak a 12–13. század fordulóján valósult meg. A királyi cím körüli bizonytalanság jól mutatja, hogy a középkori államiság nem lineárisan fejlődő, kiszámítható intézményrendszer volt, hanem uralkodói címek, egyházi kiváltságok és birodalmi kapcsolatok folyamatosan alakuló együttese.
A 12. század folyamán a Přemysl-fejedelemség fokozatosan tovább intézményesült. A korábbi, fejedelmi várközpontokra épülő hatalmi szerkezet mellett egyre fontosabbá váltak a földbirtokon alapuló udvari hivatalok, az oklevélkiadás és a prágai káptalan írásbelisége. A 12. század második feléből származó oklevelek már rendszeresebben dokumentálják a fejedelmi adományokat, a kolostoralapításokat és a birtokviszonyokat. A premonterei, ciszterci és más szerzetesrendek megtelepedése a 12. század közepétől a cseh területek gazdasági és szellemi integrációját erősítette a nyugati keresztény világba.
A 12. század végén a dinasztia belviszályai ismét felerősödtek. I. Ottokár (Přemysl Otakar I.) 1197-ben szerezte meg a hatalmat, és ügyes külpolitikával elérte, hogy a német trónért folyó küzdelemben mindkét vetélkedő fél elismerje a Přemysl-uralkodó pozícióját. A III. Ince pápa által 1204-ben kibocsátott bulla, valamint az 1212-es szicíliai aranybulla (Zlatá bula sicilská) – amelyet a későbbi cseh jogi hagyomány a cseh korona alapokmányaként ismer – rögzítette a cseh uralkodó királyi címét és a cseh rendek azon jogát, hogy uralkodójukat megválasszák. A dokumentum tényleges jogi jelentőségét a történészek vitatják: egyes értelmezések szerint a cseh állam birodalmon belüli különállását alapozta meg, mások inkább a cseh uralkodó és a császár közötti személyes viszony aktualizálását látják benne. A 13. század elejére mindenesetre a Přemysl-király hatalma már nem egyszerű törzsfői uralom volt, hanem a középkori királyi hatalom intézményi keretei között működő, a birodalmi rangsorban önálló ranggal bíró monarchia.
A Přemysl-állam alapját nem csupán a dinasztia katonai ereje, hanem a várakra és a szolgálónépekre épülő igazgatási rendszer jelentette. A 10–12. századi Cseh-medencében a fejedelmi hatalom a várkörzetek (castrum) hálózatán keresztül gyakorolta az adóztatást, az igazságszolgáltatást és a katonai mozgósítást. A várnagyok (comes, castellanus) a fejedelem által kinevezett tisztségviselők voltak, akik a körzetükből származó jövedelmek egy részét beszolgáltatták a központnak. Ez a rendszer a kora középkori központi hatalom jellemző formája volt, amely nem a mai értelemben vett közigazgatás, hanem a személyes hűségen és a jövedelem-megosztáson alapult.
A társadalom túlnyomó többsége földművelő szabad vagy félszabad parasztság volt, amelynek helyzete tájanként és birtoktípusonként eltért. A rabszolgákra és a szolgálónépekre vonatkozó források – elsősorban oklevelek és törvénykönyvek – a falusi társadalom hierarchikus, de nem mereven zárt jellegét mutatják. A 12. századtól a földesúri magánbirtokok és az egyházi birtokok növekedése fokozatosan átalakította a korábbi, fejedelmi központú gazdálkodást. A pénzverés, amelyet a prágai műhelyben vertek, már a 10. században megindult, és az éremleletek a cseh területek kereskedelmi kapcsolatainak fontos régészeti forrásai. A gazdasági folyamatokról azonban a 12. század előttről elsősorban régészeti és numizmatikai adatokból, nem írott forrásokból tájékozódhatunk.
A Přemysl-állam korai időszakára vonatkozó ismereteink alapvetően három forrástípusra támaszkodnak: a 9–10. századi évkönyvekre és krónikákra (Fulda, Regensburg, Fredegar, Bajor Geográfus), a 10–12. századi csehországi narratív forrásokra – mindenekelőtt Kosmas krónikájára és a Vencel-legendákra –, valamint a régészeti leletanyagra. Az írott források javarészt külföldi, egyházi vagy dinasztikus ellenőrzés alatt álló intézményekben keletkeztek, ezért a cseh fejedelmekről szóló beszámolóik nem tekinthetők semleges tényszerű tudósításnak. A források sok esetben nem közölnek pontos évszámot, vagy egymással ellentmondó dátumokat adnak; Vencel halálának éve például a forráshagyományban 929 és 935 között ingadozik.
A régészeti források a településtörténet, a várépítés és a kereskedelem szempontjából pótolhatatlanok, de a törzsi és etnikai azonosításuk bizonytalan. A cseh medencei szláv megtelepedés időrendje, a „törzsek” pontos kiterjedése és a prágai vár korai szerepe ma is aktív kutatási vita tárgya. A Slavník-kérdésben a hagyományos nemzeti elbeszélés és a kritikai összehasonlító értelmezés között továbbra is feszültség van. A királyi cím 1085-ös, 1158-as és 1204-es adományozásának jogi jelentőségét a cseh és a német nyelvű szakirodalom részben eltérően súlyozza. A kereszténység felvételének folyamatát a források szétszórtsága miatt csak hozzávetőlegesen lehet rekonstruálni; a Bořivoj-keresztelkedés Kosmas-féle elbeszélése egyes kutatók szerint a 12. századi püspöki egyház legitimációs igényét vetíti vissza a dinasztikus múltba.