A 15. század első felének csehországi eseményei a késő középkori Európa egyik legnagyobb vallási, társadalmi és rendi válságát alkotják. A dinasztiaváltások és egyházi reformviták feszültségei a Cseh Királyságban évtizedes fegyveres konfliktussá érlelődtek, amelynek következményei túlmutattak a vallási vitákon: a cseh rendi állam megerősödéséhez, a királyi hatalom tartós meggyengüléséhez és a felekezeti együttélés sajátos, korlátozott formájához vezettek. A későbbi történetírás ezt az időszakot gyakran huszita forradalomnak nevezi, azonban ez a kifejezés elemzői kategória. A kortársak inkább eretnekségről, kelyhes mozgalomról vagy prágai háborúról beszéltek, és a „forradalom” fogalma sem a modern politikai forradalmak mintáját követte. Az alfejezet a Károly Róbert és a Luxemburgok alfejezetben megismert egyházi, városi és dinasztikus viszonyokból indul ki, és a huszita korszakot a maga középkori fogalmi keretei között mutatja be.
A 14. század második felének Cseh Királysága a Luxemburgok alatt a Német-római Birodalom egyik központi területévé vált. Prága császári rezidenciaként, érseki székhelyként és egyetemvárosként egyszerre volt az udvari reprezentáció, az egyházi intézmények és a tanult klerikusok színtere. A nyugati egyházszakadás (1378–1417) időszakában azonban a pápai hatalom két, egymással versengő központra szakadt, ami aláásta az egyházi tekintélyt, és felerősítette a papság világi birtokaival, adóival és erkölcsi állapotával kapcsolatos kritikákat. A prágai udvari és egyetemi körökben már a 14. század utolsó harmadában megjelentek azok a reformprédikátorok, akik a bibliai igét és az apostoli szegénységet állították szembe az egyházi visszaélésekkel. Jan Milíč z Kroměříže és kortársai nyomán a prágai egyházkritika fokozatosan intézményes kereteket kapott.
A prágai egyetem ebben a vitában kiemelt szerepet játszott. Az egyetem nemzetek (latinul nationes) szerinti testületi szerveződése nem modern etnikai kategória volt, hanem a tanárok és diákok származási alapon szerveződő jogi közössége. A cseh, bajor, szász és lengyel nemzet közötti belső arányok politikai feszültségeket hordoztak, mert a cseh mesterek a reformgondolatok iránt fogékonyabbak voltak, míg a német nyelvű mesterek egy része az egyházi hagyomány védelmében foglalt állást. A Kutná Hora-i dekrétum (Dekret kutnohorský) 1409-ben IV. Vencel királytól a cseh egyetemi nemzetnek három szavazatot adott a korábbi egy ellenében, ami a német mesterek és diákok tömeges távozását váltotta ki; sokan közülük a frissen alapított lipcsei egyetemre mentek. Ezt a döntést a későbbi cseh nemzeti történetírás előszeretettel ábrázolta a modern cseh–német nemzetiségi küzdelem korai előképeként, ám a középkori forrásokban elsősorban egyetemi kiváltságokról és rendi-hatalmi alkukról van szó, nem a modern értelemben vett nemzeti önrendelkezésről.
Jan Hus (latinosan Ioannes Hus, csehül Jan Hus) a prágai egyetem mestere és a Betlehem-kápolna (Betlémská kaple) prédikátora volt. Husz nem új teológiai rendszert alkotott, hanem az angol John Wyclif egyházképét és a cseh prédikátori hagyományokat kapcsolta össze. Tanításának középpontjában az Írás tekintélye, az egyház erkölcsi megújulása és a világi papság bírálata állt. Husz az egyházat nem a pápa és a hierarchia jogi intézményeként, hanem a krisztusi életet követő hívők közösségeként fogta fel, ami magában rejtette az engedetlenség lehetőségét a méltatlan egyházi elöljárókkal szemben. A búcsúk (odpustky) elleni fellépése, különösen a III. Sándor pápa által a nápolyi háború javára hirdetett búcsú elutasítása, nyílt konfliktusba sodorta a prágai érsekkel és a királyi udvarral. Husz önértelmezése szerint azonban katolikus reformer volt, nem szakadár; kiközösítését és elítélését követően is hangsúlyozta, hogy hajlandó visszavonni minden olyan tanítást, amelyet a Szentírásból és az egyházi tekintélyből megcáfolnak. Ez a megkülönböztetés a későbbi huszita emlékezetben gyakran elhalványult.
A konstanzi zsinat (Kostnický koncil, 1414–1418) az egyházszakadás megszüntetésére hivatott egyetemes zsinat elé idézte Hust, akit Luxemburgi Zsigmond német-római és magyar király menlevéllel (glejt, latinul salvus conductus) látott el. A menlevél pontos jogi tartalma a mai napig vitatott. A zsinat 1415. július 6-án Hust eretnekként elítélte és máglyán kivégeztette; társát, Jeroným Pražskýt 1416. május 30-án követték. A cseh rendek és a prágai egyetem tiltakozó nyilatkozatokat küldtek, és a prágai egyházmegye jelentős része a kivégzéseket nem az eretnekség elítélésének, hanem a cseh királyság rendi és egyházi ügyeibe való külső beavatkozásnak tekintette. A konstanzi ítélet tehát nem zárta le a vitát, hanem a prágai reformköröket radikalizálta.
Husz halála után a kelyhesek (utrakvisté, latinul calixtini) követelése – vagyis hogy a laikusok is két szín alatt, kenyérrel és borral áldozhassanak – a cseh reformmozgalom megkülönböztető jegyévé vált. A két szín alatti áldozás a korabeli egyházi gyakorlatban a papság kiváltsága volt, követelése ezért egyszerre hordozott szentségi és rendi-kritikai tartalmat. A prágai városokban és a vidéki nemesség egy részében a kelyhes gyakorlat rohamosan terjedt, miközben IV. Vencel király hol engedékeny, hol korlátozó intézkedéseket hozott. Az uralkodói ingadozás, valamint a prágai újvárosi tanács katolikus tagjainak fellépése vezetett az első prágai defenesztrációhoz (defenestrace) 1419. július 30-án, amikor a feldühödött tömeg a városháza ablakán kilökte a tanácstagokat. Az esemény a huszita háborúk nyitányának tekinthető, bár önmagában még nem jelentett országos felkelést.
A keresztes hadak 1420-ban Prágát vették ostrom alá. A huszita védők Jan Žižka vezetésével a város keleti oldalán, a Vítkov-hegyen verték vissza a támadást. A prágai csata a huszita fegyverek első nagy sikerét hozta, és megerősítette a mozgalom katonai önbizalmát. Ugyanebben az időszakban fogadták el a huszita csoportok a prágai négy cikkelyt (čtyři pražské artikuly), amely négy pontban foglalta össze a mozgalom programját: (1) Isten igéjének szabad hirdetése; (2) a laikusok két szín alatti áldozása; (3) az egyházi világi uralom és birtokok megszüntetése; (4) a halálos bűnök nyilvános megbüntetése. A négy cikkely szövege és pontos keletkezéstörténete forrástól függően kisebb eltéréseket mutat, ezért a történeti kutatásban a cikkelyek egységes „huszita programként” való olvasata vitatott.
A huszita hadviselés katonai sikereit a szekérvár (vozová hradba) taktikája alapozta meg. A paraszti és városi gyalogság szekerekből kialakított erődítmények mögül védekezett, és a lovasság rohamait tűzfegyverekkel, számszeríjakkal és hosszú nyelű fegyverekkel hárította el. A huszita seregek így a korabeli nehézlovassággal szemben is hatékonyan működtek, és több alkalommal a szomszédos német területekre, valamint a Magyar Királyság északi, a mai Szlovákia területével részben átfedő részeire is betörtek. Ez utóbbi hatásait a későbbi szlovák fejezet tárgyalja részletesebben.
A huszita mozgalom soha nem volt egységes. A prágai egyetemhez kötődő mérsékelt irányzat, a kelyhesek, elsősorban a négy cikkely érvényesítését és a békés reformot keresték. Elfogadták a rendi társadalmi rendet, és nem törekedtek a világi vagy egyházi hierarchia forradalmi átalakítására. Ezzel szemben a dél-csehországi Tábor városából kinőtt táboriták (táborité) a cikkelyeket radikálisan értelmezték, és egyes irányzataik a „Isten törvénye” szerinti társadalmi rend megteremtését hirdették. A táboriták közössége részben parasztokból, kézművesekből és elszegényedett városiakból állt; bizonyos források rövidebb ideig tartó vagyonközösségről is beszámolnak, ám ennek tényleges mértéke és időtartama a kutatásban vitatott, mert a kortárs beszámolók részben ellenséges, polemikus célúak.
A prágai radikalizmus másik fontos alakja Jan Želivský prédikátor volt, aki a városi szegénység vallási és szociális elégedetlenségét fordította a városi elit ellen. A prágai mérséklettek és a vidéki radikálisok közötti feszültség a háborúk alatt többször felszínre tört, ám a külső keresztes nyomás időlegesen összetartotta a feleket. Žižka halála után (1424) a táborita seregek vezetését Prokop Holý vette át, akit a magyar szakirodalom Nagy Prokopként is ismer. Prokop a védekező háborút támadó hadjáratokká szélesítette, és a huszita csapatok jelentős zsákmányszerző és politikai nyomást gyakorló tényezővé váltak a környező országokban.
A huszita mozgalom értelmezése körüli modern viták egyik sarkalatos pontja, hogy mennyire volt paraszti vagy városi jellegű, illetve mennyire hordozott „nemzeti” tartalmat. A 19. századi cseh nemzeti történetírás a huszitákat a demokrácia, a nemzeti ellenállás és a szláv szabadság előfutáraiként állította be. A mai kutatás ezt az emlékezetpolitikai állítást árnyalja: a huszita közösségek identitása elsősorban vallási és rendi volt, a cseh nyelvű prédikáció és a cseh egyetemi nemzet ügye pedig nem azonos a modern cseh nemzetépítéssel. A forradalmi értelmezés is pontatlan lehet, mert a husziták céljai korántsem voltak egységesen társadalmi átalakulásra irányulók.
A keresztes hadjáratok kudarcai és a husziták katonai sikerei után a tárgyalásos rendezés vált szükségessé. A bázeli zsinat (Basilejský koncil) 1431-ben nyílt meg, és a cseh küldöttséggel folytatott viták középpontjában a négy cikkely lehetséges elfogadása állt. A zsinat azonban csak megosztva volt hajlandó engedményekre, míg a huszita oldalon a mérsékeltek és a táboriták közötti belső ellentét egyre élesebbé vált. A mérsékelt kelyhesek és a katolikus rendi erők végül katonai koalícióra léptek a táboriták ellen. A lipanyi csata 1434. május 30-án a táboriták vereségével zárult, Prokop Holý pedig elesett. A csata a radikális huszitizmus katonai végét jelentette, és megnyitotta az utat a kiegyezés előtt.
A kompaktáták (kompaktáta) 1436-ban jöttek létre a bázeli zsinat és a cseh kelyhes rendek megállapodásaként. Elfogadták a két szín alatti áldozást a Cseh Királyság és a hozzá tartozó területek laikusai számára, a többi cikkelyt azonban kompromisszumos, korlátozott vagy elutasított formában kezelték. A kompaktáták nem jelentettek modern értelemben vett vallásszabadságot: a kelyhes egyház és a katolikus egyház együttélése rendi kiváltságokon nyugodott, és a felekezeti viták nem zárultak le. Zsigmondot még ugyanebben az évben elismerték cseh királynak, de a kelyhes-katolikus egyensúly törékeny maradt. A kompaktáták pápai megerősítését később részben visszavonták vagy vitatták, így a 15. század második felében a cseh vallási rendezés továbbra is ingatag alapokon állt.
Érdemes hangsúlyozni, hogy a kompaktátákat sem a kortársak, sem a későbbi kutatás nem tekinti a tolerancia eszméjének. A Cseh Királyságban létrejött felekezeti együttélés elsősorban rendi alkuk eredménye volt: a kelyhes rendek politikai súlya kényszerítette ki a katolikus oldal engedményeit, és a békét a királyi hatalom gyengesége tartotta fenn. A mai „vallásszabadság” fogalmának visszavetítése ezért anakronizmus lenne.
A huszita háborúk egyik legmaradandóbb következménye a cseh rendi állam (stavovský stát) megerősödése volt. A királyi hatalom meggyengült, a rendi gyűlés (zemský sněm) rendszeres fórummá vált, amelyben a páni rend, a lovagi rend és a királyi városok egyaránt részt vettek. A városok országgyűlési szerepe a Cseh Királyságban a korabeli Európában kivételesnek számított, és közvetlenül a huszita idők városi katonai és gazdasági megerősödéséből fakadt. A rendi gyűlés hatásköre a törvényhozásra, az adómegajánlásra és a trónutódlás kérdéseire is kiterjedt, ami a későbbi évszázadokban a Habsburg uralkodókkal szembeni rendi ellenállás alapja lett.
A huszita korszakban az egyházi birtokok egy része világi kézbe került. A szekularizáció elsősorban a nemesség és a királyi városok gazdasági pozícióit erősítette, miközben a vidéki lakosság terhei a hadjáratok pusztításai miatt növekedtek. A demográfiai veszteségekre nincsenek megbízható össznépesség-adatok; a becslések általában a pusztítások súlyosságát hangsúlyozzák, de a háború előtti és utáni források töredékessége miatt a pontos áldozatszám nem ismert. A hadjáratok, a zsoldosok és a járványok együttes hatása azonban tartósan átrajzolta a településhálózatot, és sok helyen a városok demográfiai súlyát is megváltoztatta.
A kelyhes egyház fennmaradása a cseh korona országaiban a 15. század végéig a rendi identitás részévé vált. A cseh nyelvű vallási irodalom, a prédikációk és az énekeskönyvek a huszita korszak örökségét hordozták tovább. Ugyanakkor a katolikus egyház sem tűnt el: a királyi udvar, a pápa és a szomszédos országok támogatásával fokozatosan visszaépítette intézményeit. A felekezeti határvonalak a 16. században a reformáció terjedésével újabb átrendeződésen mentek át, de a kelyhes hagyomány és a huszita emlékezet a cseh protestáns identitás egyik gyökerévé vált. A következő alfejezetben tárgyalt A Jagelló-kor és a Habsburgok ebből a felekezeti és rendi örökségből indult ki.
A huszita korszak rekonstrukciója több forrástípuson nyugszik. Az elsődleges források közé tartoznak Jan Hus prédikációi, levelei és egyetemi írásai, a konstanzi zsinat aktái, a prágai egyetem és a királyi kancellária iratai, valamint a városi könyvek és bírósági jegyzőkönyvek. A háborúk elbeszélő forrásai közül kiemelkedik a huszita oldalhoz közel álló prágai krónikás, Vavřinec z Březové elbeszélése, amely a prágai eseményeket a kelyhesek szemszögéből mutatja be, ezért elfogultságát a kutatás forráskritikailag kezeli. A katolikus és német nyelvű források, például a környező egyházmegyék és kolostorok feljegyzései, ellenséges képet rajzolnak a huszitákról. A két oldal összevetése nélkül sem a katonai események, sem a táboriták tana nem értelmezhető megbízhatóan.
Számos pont bizonytalan vagy vitatott. Nem tudjuk pontosan, hogy a táboriták vagyonközössége milyen időtartamig és milyen mértékben működött; a kortárs beszámolók részben polemikusak. A huszita mozgalom társadalmi bázisának összetétele – a parasztok, a városi szegények és a kisebb nemesek aránya – szintén becsléseken nyugszik. A háborúk pusztításainak demográfiai következményei nem számszerűsíthetők a fennmaradt adóösszeírások és urbáriumok töredékessége miatt. A prágai négy cikkely keletkezéstörténete és a kompaktáták jogi érvénye továbbra is értelmezési vita tárgya. Végül maga a „huszita forradalom” mint történetírói címke is vitatott: a 19. századi cseh nemzeti történetírás, elsősorban František Palacký, a huszitizmust a demokratikus és nemzeti szabadság előképeként jelenítette meg. Ez az emlékezetpolitikai hagyomány hosszú ideig meghatározta a cseh közbeszédet, ám a mai szakirodalom inkább a vallási, rendi és társadalmi dimenziók együttes vizsgálatát hangsúlyozza.