A kelet-közép-európai régióban a 20. századi határváltozások és a birodalmi keretek felbomlása olyan területi és nemzetiségi konfliktusokat hagyott hátra, amelyeket a nemzetközi jog, a belső közigazgatás és az emlékezetpolitika egymással versengő logikája egyszerre próbált kezelni. Míg az előző alfejezet a kisebbségi jogok és a nemzetközi rendszer kapcsolatát vizsgálta, ebben a részben az autonómia és a területi viták konkrét eseteire összpontosítunk. Az autonómia kérdése Kelet-Közép-Európában mindig túlmutat a puszta közigazgatási technikán: egyszerre hordoz történeti sérelmeket, etnikai identitást, gazdasági érdekeket és geopolitikai biztonsági dimenziót. Erdély és a Székelyföld, Gagauzia, Transznisztria és a Krím esetei eltérő történelmi utakat és eltérő megoldási kísérleteket mutatnak, de közös bennük, hogy a területi autonómia kérdése soha nem választható el a regionális hatalmi viszonyoktól és a nemzetépítés örökségétől.
A modern nemzetközi jogban a területi autonómia olyan közigazgatási berendezkedést jelent, amelyben egy állam egy meghatározott területi egységnek, ahol egy etnikai, nyelvi vagy vallási csoport koncentráltan él, szélesebb önkormányzati jogköröket biztosít, mint az állam többi területi egységének. Ezzel szemben a nem területi autonómia (kulturális autonómia) nem földrajzilag, hanem a csoport tagságához kötve biztosít önszerveződési jogokat, például az oktatás vagy a kulturális intézmények terén. Kelet-Közép-Európában a két világháború közötti időszakban a nemzeti kisebbségi szerződések és a Népszövetség kisebbségvédelmi rendszere elsősorban egyéni jogokat és kulturális intézményeket próbált garantálni, míg a területi autonómia iránti követelések jellemzően a revíziós vagy szeparatista törekvésekkel kapcsolódtak össze. A hidegháború idején a szovjet föderalizmus és az autonóm köztársaságok rendszere formálisan területi kereteket biztosított, de a valóságban a központi pártállami irányítás mellett az autonómia formulája inkább legitimációs eszköz volt. Az 1989 utáni demokratikus átmenetekben a területi autonómia ismét napirendre került, de az új nemzetállami elitek gyakran úgy tekintettek rá, mint a szeparatizmus előszobájára, nem pedig a konfliktusok intézményes kezelésének eszközére.
Erdély (románul Transilvania, németül Siebenbürgen) területi hovatartozása a 20. század fordulóján vált a román és a magyar nemzeti mozgalom központi vitájává, de a régió története mélyen a középkorba nyúlik vissza. A terület a 11. századtól a Magyar Királyság része volt, majd a 16–17. században a Erdélyi Fejedelemség önálló államalakulatként az Oszmán Birodalom és a Habsburg Monarchia közötti ütközőzónában működött. A 18. században Habsburg fennhatóság alá került, a 19. században pedig a magyar országgyűlés és a román nemzeti mozgalom között a terület politikai irányítása állandó viták forrása volt. Az 1867-es kiegyezés után Erdély a Magyar Királyság szerves részét képezte, de a román többségű lakosság politikai részvétele korlátozott maradt, ami fokozta a román nemzeti mozgalom sérelmeit.
Az első világháború után a trianoni békeszerződés (1920) Erdélyt Romániának ítélte. A döntést a győztes hatalmak a nemzeti önrendelkezés elvére és a románság többségi helyzetére alapozták, de a pontos etnikai határok megállapításánál a román és a magyar statisztikák közötti különbségek már akkor éles vitákhoz vezettek. Az 1910-es magyar népszámlálás és az 1930-as román népszámlálás adatai között a románság aránya 53,8 százalékról 57,8 százalékra nőtt, míg a magyarságé 31,6 százalékról 24,4 százalékra csökkent – ez a különbség részben a tényleges demográfiai változásokból, részben a kategorizálás eltérő módszertanából adódott. A két világháború közötti román állam centralizált nemzetállamot épített, és a magyar kisebbség területi autonómiára vonatkozó követeléseit rendre elutasította. Az 1940-es második bécsi döntés Észak-Erdélyt visszacsatolta Magyarországhoz, majd az 1947-es párizsi béke ismét teljes egészében Romániának ítélte a területet.
A kommunista Romániában 1952 és 1968 között létezett a Magyar Autonóm Tartomány (később Maros-Magyar Autonóm Tartomány), amely a Székelyföld jelentős részét és a környező vegyes lakosságú területeket foglalta magában. Az autonómia azonban a sztálini nemzetiségpolitika mintája szerint formális volt: a pártállami irányítás, a tervgazdaság és a politikai rendőrség nem hagyott teret valódi önkormányzatiságnak. 1968-ban a Ceaușescu-rezsim meg is szüntette a tartományt, és a területet a szokványos megyerendszerbe olvasztotta. A közigazgatási reform hivatalos indoklása a közigazgatási hatékonyság volt, de a nemzetiségi arányok megváltoztatása és a román betelepítés politikája nyíltan asszimilációs célokat szolgált. Az 1989-es fordulat után a romániai magyar érdekvédelem – elsősorban a Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) – nem területi autonómiát, hanem a kisebbségi jogok intézményes garantálását követelte, miközben a székelyföldi helyi mozgalmak időről időre felvetik a Székelyföld területi autonómiájának kérdését.
A jelenkori vita lényege, hogy a román alkotmány a „nemzetállam” és a „szuverenitás” elvére hivatkozva elutasítja a területi alapú etnikai autonómiát, míg a székelyföldi szervezetek azt hangsúlyozzák, hogy a régió történeti hagyománya, a magyar nyelvű többség és a földrajzi koncentráció indokolná egy autonóm státust. A 2011-es román népszámlálás szerint Románia lakosságának 6,5 százaléka vallotta magát magyarnak, de ez az arány Hargita megyében 84,8 százalék, Kovászna megyében 73,6 százalék volt – ami azt mutatja, hogy a kérdés regionálisan erősen koncentrált. A 2021-es népszámlálás előzetes adatai a romániai magyarok számának lassú csökkenését jelzik, ami részben a kivándorlásnak, részben a kisebbségi identitásváltásnak tudható be. A székelyföldi autonómiatervezetek azonban mind a mai napig politikai szimbólumok, amelyek a román–magyar viszony és a román belpolitika érzékeny pontját jelentik.
Gagauzia (gagauzul Gagauz Yeri) Moldova déli részén, a Prut folyótól keletre fekvő terület, ahol egy török nyelvű, de ortodox keresztény népcsoport, a gagauzok élnek. A gagauzok eredete máig vitatott: egyes elméletek szerint középkori török nomád csoportok leszármazottai, mások szerint a bolgárokkal rokonságban álló, a 13. században a Balkánról elvándorolt keresztény törökök. A 18–19. században a gagauzok a Oszmán Birodalom területéről, elsősorban Dobrudzsából települtek be Besszarábiába, ahol a cári Oroszország által biztosított földművelési lehetőséget és vallásszabadságot kerestek. A szovjet korszakban a gagauzok helyzete a moldáviai nemzetiségpolitika ingadozásait követte: 1957 és 1962 között létezett egy rövid életű Gagauz Nemzetiségi Körzet, de a lakosság nagy része a moldáv és orosz nyelvű környezetben fokozatosan elvesztette anyanyelvi dominanciáját.
Az 1980-as évek végén, a Szovjetunió fellazulásával párhuzamosan a gagauz elitek is nemzeti mozgalmat indítottak. 1989-ben, amikor Chișinăuban a Moldáviai Szovjet Szocialista Köztársaság Legfelsőbb Tanácsa a moldáv nyelvet (románt) tette hivatalossá és a latin írást vezette be, a gagauz és a keleti, szláv többségű Dnyeszter-melléki területek egyaránt tiltakoztak. A gagauzok attól tartottak, hogy a román nyelvű nemzetállami projekt asszimilációs nyomást fog gyakorolni rájuk, és 1990 augusztusában kikiáltották a Gagauz Köztársaságot a Szovjetunión belül. Bár ez az államalakulat sosem vált elismertté, a konfliktus eszkalációját végül sikerült elkerülni. A Dnyeszter-melléki erőszakkal ellentétben Gagauziában a chișinăui kormány és a gagauz vezetők tárgyalásos útra léptek, és 1994 decemberében a moldáv parlament elfogadta a Gagauzia különleges jogállásáról szóló törvényt.
A törvény létrehozta Gagauzia Autonóm Területi Egységet (Gagauz Yeri), amely három városi és több tucat falusi önkormányzatot foglal magában, és biztosítja a gagauz nyelv hivatalos státusát a régióban, valamint a helyi választott törvényhozó testület, a Népi Gyűlés működését. A moldáv alkotmány 111. cikkelye garantálja Gagauzia különleges státusát, és kimondja, hogy ha Moldova állami státusza megváltozik (például Romániával egyesülne), a gagauzoknak joguk van a kiválásra. Ez a rendelkezés a moldáv–román egyesülés lehetőségétől való gagauz félelmet tükrözi, és a mai napig érvényben van. Gagauzia azonban jelentős gazdasági nehézségekkel küzd: a Szovjetunió felbomlása óta a régió a moldáv átlag alatti jövedelmi szintet mutat, és a lakosság jelentős része Oroszországban vállal idénymunkát. A régió politikai elitje hagyományosan oroszbarát és gyanakvó a nyugati integrációval szemben, ami a 2020-as években ismételten feszültségeket okoz Chișinăuval. 2023-ban a Népi Gyűlés olyan határozatokat fogadott el, amelyek a központi kormány reformjait „alkotmányellenesnek” minősítették, és a moldáv alkotmánybíróság egyes rendelkezéseket megsemmisített. A gagauz autonómia így ma is működő intézmény, de a központ és a régió közötti bizalom törékeny.
A Dnyeszter-melléki terület (oroszul Pridnyestrovje, románul Transnistria) Moldova keleti határán, a Dnyeszter folyó bal partján, keskeny sávban húzódik. A terület a középkortól a Moldvai Fejedelemség peremvidékéhez tartozott, de a 18. század végétől, amikor az Orosz Birodalom annektálta Besszarábiát, a Dnyeszter jobb és bal partja eltérő közigazgatási és településtörténeti utat járt be. A bal parti sávot a cári kormányzat – a krími háború után felszabadított területekkel együtt – a Herszoni kormányzóság részeként kormányozta, és intenzív orosz, ukrán, német és zsidó betelepítést hajtott végre. Ennek következtében a mai Transznisztria etnikai összetétele már a 19. században is eltért a jobb partitól: az 1897-es orosz népszámlálás szerint a terület lakosságának mintegy 33 százaléka volt román/moldáv, 29 százaléka ukrán, 24 százaléka orosz, és jelentős zsidó közösség is élt itt.
A terület politikai jelentősége a szovjet korszakban nőtt meg. 1924-ben a Szovjetunió a Dnyeszter bal partján létrehozta a Moldáv Autonóm Szovjet Szocialista Köztársaságot (Moldáv ASZSZK) az Ukrán SZSZK részeként. Ez a konstrukció elsősorban propagandacélokat szolgált: Moszkva a Besszarábiára támasztott területi igényét kívánta alátámasztani azzal, hogy a moldáv anyaországnak tekintett területből alkotott autonóm egységet. 1940-ben, amikor a Szovjetunió a Molotov–Ribbentrop-paktum titkos záradéka alapján annektálta Besszarábiát, a Moldáv ASZSZK nagy részét egyesítették a megszállt területtel, és létrehozták a Moldáv SZSZK-t. Az új tagköztársaság vezetésében azonban a Dnyeszter-melléki orosz és ukrán káderek aránytalanul nagy befolyást szereztek, mivel őket a szovjet központ megbízhatónak tekintette, szemben a frissen megszállt, „burzsoá nacionalizmussal” gyanúsított besszarábiai elitekkel. Ez a szovjet kori rekrutációs minta a mai napig meghatározza Transznisztria politikai kultúráját.
Az 1980-as évek végén, amikor a moldáviai nemzeti mozgalom a román nyelv hivatalossá tételét és a Szovjetuniótól való elszakadást kezdte követelni, a Dnyeszter-melléki iparvárosok (Tiraspol, Bender) orosz és ukrán többségű munkásai és politikusai szovjetbarát ellenmozgalmat szerveztek. 1990 szeptemberében kikiáltották a Dnyeszter-melléki Moldáv Köztársaságot, amelyet sem Moldova, sem a nemzetközi közösség nem ismert el. 1992 tavaszán fegyveres konfliktus robbant ki a moldáv kormányerők és a transznisztriai szakadárok között. A harcoknak az vetett véget, hogy a térségben állomásozó 14. orosz hadsereg beavatkozott a szakadárok oldalán, és a moldáv erőket visszaszorította. Az 1992 júliusában aláírt tűzszünet óta a konfliktus „befagyott” állapotban van.
Transznisztria azóta de facto államként működik: saját kormánnyal, hadsereggel, valutával, útlevéllel és igazságszolgáltatással rendelkezik, de nemzetközi elismerése nincs. A területen a mai napig orosz katonai kontingens állomásozik, ami a moldáv szuverenitás nyílt megsértése. A gazdaság a nehéziparra, az acélgyártásra és az energiaiparra épül, és erősen függ az orosz gáztól és piacoktól. A lakosság számát 2020 körül 450–500 ezerre becsülik, de megbízható népszámlálás a területen 2004 óta nem készült. A Transznisztria területén élő moldáv/román anyanyelvű lakosság érdekeit a de facto kormányzat szisztematikusan korlátozza: a latin írást hivatalosan nem ismerik el, a román nyelvű iskolákat időszakosan zaklatják. A konfliktus rendezése évtizedek óta holtponton van. Az 5+2 tárgyalási formátum (Moldova, Transznisztria, Oroszország, Ukrajna, EBESZ, valamint az EU és az USA mint megfigyelők) nem hozott áttörést, és a 2022-es orosz invázió Ukrajna ellen teljesen új stratégiai helyzetet teremtett: Transznisztria katonailag és gazdaságilag elszigeteltebbé vált, miközben a moldáv kormány uniós csatlakozási törekvései felerősödtek.
A Krím-félsziget története a 15. században kezdődött, amikor a Krími Kánság az Arany Horda utódállamaként, az Oszmán Birodalom védnöksége alatt megszerveződött. A félsziget lakossága ekkor a krími tatárokból, török anyanyelvű muszlim csoportokból, valamint görög, örmény, karaita és zsidó közösségekből állt. A 18. században a cári Oroszország az Oszmán Birodalom elleni háborúk során fokozatosan megszerezte a területet: 1783-ban II. Katalin cárnő annektálta a Kánságot. A cári uralom alatt megkezdődött a krími tatárok tömeges kivándorlása az Oszmán Birodalomba – a becslések 100 ezer és 300 ezer közé teszik a távozók számát a 18. század vége és a 19. század közepe között –, miközben orosz, ukrán, német és bolgár telepesek áramlottak a helyükre. 1944-ben a szovjet vezetés a krími tatárokat kollaboráció vádjával tömegesen deportálta Közép-Ázsiába. A halálos áldozatok becsült száma a deportálás során és azt követően 20–40 százalék közötti a közösség létszámához képest, ami emberiesség elleni bűncselekményként értékelhető. A krími tatárok csak a peresztrojka idején térhettek vissza, és jelenleg a félsziget lakosságának mintegy 10–13 százalékát teszik ki; pontos arányukat a 2014 óta tartó megszállás alatt nem lehet független forrásból ellenőrizni.
A Krím politikai hovatartozása a szovjet korszakban többször változott. 1921-ben a félsziget a Krími Autonóm SZSZK lett az Oroszországi SZSZSZK részeként, majd 1945-ben, a tatárok deportálása után a szovjet vezetés a területet egyszerű területi egységgé fokozta le. 1954-ben a Szovjetunió Legfelsőbb Tanácsa a Krímet az Ukrán SZSZK fennhatósága alá helyezte. Az átadást a szovjet vezetés a két testvérköztársaság közötti barátság ünnepi aktusaként mutatta be, bár az okok között a háború utáni újjáépítés és az ukrán mezőgazdasági integráció is szerepelt. A döntést akkoriban belügynek, formalitásnak tekintették; a későbbi ukrán–orosz vita alapja azonban az, hogy Oroszország hivatalosan sosem ismerte el a terület jogi értelemben vett átruházását, míg Ukrajna és a nemzetközi közösség az 1954-es és az 1991-es határokat egyaránt érvényesnek tekintette. Az 1991-es függetlenség után Ukrajna a Krímnek autonóm köztársasági státust adott az alkotmányában, de az autonómia tartalma folyamatos vita tárgya volt, és Oroszország a 2000-es években fokozatosan növelte nyomását a félszigeten állomásozó fekete-tengeri flottája révén.
2014 februárjában, a kijevi Majdan-forradalom után, orosz katonai erők – hivatalosan „kis zöld emberkék”, vagyis jelvény nélküli katonák – szállták meg a Krímet. Március 16-án a megszállás alatt megtartott referendumon a hivatalos eredmény szerint a résztvevők 96,8 százaléka támogatta a csatlakozást Oroszországhoz. A referendumot a nemzetközi közösség túlnyomó többsége illegitimnek és jogellenesnek ítélte, mert azt megszálló katonai erők jelenlétében tartották, megsértve az ukrán alkotmányt és a nemzetközi jogot. Az ENSZ Közgyűlése 2014. március 27-én 100 szavazattal 11 ellenében elfogadta azt a határozatot, amely megerősítette Ukrajna területi integritását, és nem ismerte el a krími változást. Az orosz kormány ezzel szemben a népek önrendelkezési jogára és a krími lakosság többségének vélt akaratára hivatkozott, hangsúlyozva a fekete-tengeri flotta biztonsági igényét. A Krím annexiója óta a félszigeten a krími tatár közösség rendszeres üldöztetésnek van kitéve: a Méjlisz (a krími tatár nemzeti tanács) működését betiltották, vezetőit letartóztatták, a tatár nyelvű oktatást és médiát visszaszorították. A 2022-es teljes körű orosz invázió óta a Krím logisztikai és katonai bázisává vált az ukrán déli területek elleni támadásoknak.
A négy eset összehasonlítása több fontos tanulsággal szolgál. Először is, a területi autonómia Kelet-Közép-Európában akkor működött, ha a központi állam és a kisebbségi elitek közötti hatalmi egyensúly kölcsönös engedményeket tett lehetővé, és a nemzetközi környezet nem gerjesztett szeparatista reményeket. Gagauzia esete azt mutatja, hogy az autonómia a konfliktusmegelőzés hatékony eszköze lehet, ha a központi kormány hajlandó a hatalommegosztásra, és a kisebbség nem támaszkodik külső katonai támogatásra. Másodszor, Transznisztria esete azt példázza, hogy a de facto államok és a „befagyott konfliktusok” akkor jönnek létre, ha a területi vitához külső nagyhatalmi érdek társul, és a konfliktus intézményesített tárgyalásos rendezése nem tudja áttörni a status quót. A Dnyeszter-melléki esetben az orosz katonai jelenlét a de facto állam létalapja, és a rendezés hiánya Moszkva regionális befolyásának eszköze. Harmadszor, a Krím esete a területi autonómia totális kudarcát jelzi: amikor egy erősebb szomszédos állam annektál egy területet, az autonómia intézményei nem védik meg a helyi lakosságot, és a kérdés a nemzetközi jog és a nagyhatalmi geopolitika csatatérévé válik. Végül, Erdély és a Székelyföld esete a belső nemzeti vita példája, ahol a területi autonómia kérdése elsődlegesen a nemzetépítés és az emlékezetpolitika konfliktusa, szemben a közvetlen nemzetközi beavatkozással. A székely autonómiatörekvések kapcsán a román állam a területi integritást félti, míg a székely elitek a román nemzetállami homogenizálástól tartanak; a két álláspont közötti párbeszéd hiánya évtizedek óta újratermeli a feszültséget.
A négy eset abban is közös, hogy a területi autonómia és a határviták soha nem pusztán jogi vagy közigazgatási kérdések. A történeti sérelmek, a demográfiai változásoktól való félelem, a nyelvi és oktatási jogok, valamint a geopolitikai orientáció mind szerves részét képezik a vitáknak. A régióban a területi autonómia iránti követelések gyakran destabilizáló hatásúak, mert a többségi elitek a nemzetállam szétesésének első lépcsőjeként értelmezik őket. Ugyanakkor a területi autonómia elutasítása olyan konfliktusokat is konzerválhat, amelyek évtizedeken át mérgezik a belpolitikát és a szomszédos államok közötti viszonyt.
A fenti alfejezet alapvetően másodlagos szakirodalomra, nemzetközi szerződésekre és alkotmányos dokumentumokra támaszkodik. A népszámlálási adatoknál jelzett bizonytalanságok valósak: a nemzetiségi önbevallás módszertana, a kérdezőbiztosok hovatartozása, a válaszmegtagadás és a migrációs nyilvántartások pontatlansága mind torzíthatja az eredményeket. Az 1897-es orosz népszámlálás és a későbbi szovjet cenzusok a „nemzetiség” kategóriáját a mai fogalmaktól eltérően kezelték. A romániai és moldáviai demográfiai adatokban az „anyanyelv” és a „nemzetiség” nem mindig esik egybe, ami további értelmezési nehézséget okoz. A transznisztriai és krími jelenkori helyzetről szóló állításoknál figyelembe kell venni, hogy a független, pártatlan forrásokhoz való hozzáférés korlátozott, és mindkét fél aktív információs műveleteket folytat. A 2014-es krími referendum hivatalos eredményét a nemzetközi megfigyelők nem hitelesítették, és a valós részvételi arányról, illetve a támogatottságról nincs független adat. A krími tatárok deportálásának áldozatszáma becslés, amely a szovjet levéltárak megnyitása óta is folyamatos kutatás tárgya. A székelyföldi autonómiatörekvések esetében a támogatottságról nincs rendszeres, az összes érintett fél által elfogadott közvélemény-kutatás, így a népszerűségről szóló állítások politikai narratívának tekintendők.