A 7. század első felében a mai Omán területe törzsi szervezetű, tengeri kereskedelemmel összefonódott régió volt, amelyet az ókori Magan hagyományaihoz hasonlóan a partvidéki kikötők és a belső oázisok közötti kapcsolat tartott össze. Az előző alfejezetben az ókori Omán kapcsán bemutatott földrajzi keretek – a Hádzsar-hegység, a belső síkság és az Indiai-óceán felé nyitott partvidék – továbbra is meghatározták a politikai és gazdasági életet. Az iszlám megjelenése ebbe a sokszínű, törzsi és kereskedői hálózatokkal átszőtt világba érkezett, és nem egyszerűen „kívülről” jött hódításként, hanem részben a helyi törzsi szövetségek és a kalifátus katonai-politikai törekvéseinek kölcsönhatásaként. Ez az alfejezet azt vizsgálja, hogyan lett Omán az iszlám világ egyik legjellegzetesebb, ibádí (ibádijja) irányzatot követő régiója, hogyan alakult ki az imámátus (imáma) mint választott vallási-politikai vezetés intézménye, és hogyan kapcsolódott mindez a térség tengeri kereskedelméhez és a 16. század eleji portugál hódításhoz.
Az iszlám korai terjeszkedésének ománi eseményei – hasonlóan az Arab-félsziget más peremterületeihez – nem rekonstruálhatók egyetlen, kortárs elbeszélésből. A hagyományos arab és ibádí krónikák, amelyek többnyire a 9. század után íródtak, úgy ábrázolják a folyamatot, hogy Mohamed próféta (Muhammad) már életében küldött követeket Ománba, és a helyi törzsek, elsősorban az Azd törzsi szövetség, önként vagy kisebb összecsapások után elfogadták az iszlámot. A próféta halála (632) utáni ridda háborúk során – amikor az arab törzsek egy része elszakadt a medinai kalifátustól – Ománban is kitört egy felkelés, amelyet az iszlám források szerint a kalifátushoz hű erők levertek. A legtöbb modern történész ezt az eseménysort nem a mai nemzeti történetírás kategóriái szerint értelmezi, hanem a korai iszlám állam katonai és adóztatási hatalmának kiterjesztéseként írja le, amelyben a helyi törzsi vezetők részben a kalifátus oldalára álltak, részben pedig ellenálltak.
A 630-as évek végétől Omán a kalifátus – előbb a medinai, majd a damaszkuszi Omajjád Kalifátus – egyik tartományává vált. A kalifátus hatalma azonban Omán belső területein mindvégig közvetett maradt. A helyi törzsi vezetők gyakran megtartották tényleges hatalmukat, és az adófizetés, illetve a katonai szolgálat formájában ismerték el a kalifa fennhatóságát. A partvidék városai, mint Szohár (Suhar) és Maszkat (Muscat), a kalifátus kereskedelmi hálózatának fontos csomópontjai lettek, és a helyi hajósok, kereskedők bekapcsolódtak az Indiai-óceán felé irányuló forgalomba. Ez a kettősség – a belső területek törzsi autonómiája és a partvidék kereskedővárosainak kalifátushoz kötődő, de önálló érdekekkel rendelkező elitje – a későbbi ománi történelem egyik alapvető szerkezeti feszültségévé vált.
Az ibádí irányzat gyökerei az iszlám korai belső vitáiba, pontosabban a kháridzsita (kháridzsijja) mozgalomba nyúlnak vissza. A kháridzsiták az első fitna (656–661) során, Ali kalifa és Muávija konfliktusában azok közé tartoztak, akik elutasították mindkét fél kompromisszumát, és azt hirdették, hogy a muszlim közösség vezetőjének erkölcsileg feddhetetlennek kell lennie, függetlenül a törzsi vagy családi származásától. Ez a radikális álláspont a 7. század végén és a 8. században több irányzatra bomlott. Az ibádí irányzat a kháridzsita hagyomány egyik mérsékeltebb ága volt, amely nevét a hagyomány szerint Abdalláh ibn Ibád baszrai tudósról kapta, bár a mozgalom tényleges szerveződése valószínűleg ennél összetettebb volt. A modern kutatás óvatosan kezeli az ibádí forrásoknak az irányzat korai történetére vonatkozó állításait, mert a későbbi ibádí közösségek a saját identitásukat vetítették vissza a múltba.
Az ibádí tanítás lényege szerint a muszlim közösség vezetőjét – az imámot – a hívők közössége választja, és nem a Próféta rokonsága vagy egy meghatározott törzs adja. Az ibádí felfogás elutasította mind a síita örökletes imámság gondolatát, mind a szunnita kalifátusnak a Kurajs törzsből való származáshoz kötését. Az ibádík ugyanakkor – a szélsőségesebb kháridzsita csoportokkal ellentétben – nem tartották kötelezőnek a fegyveres felkelést minden „bűnös” uralkodó ellen, és lehetővé tették a más muszlimokkal való együttélést bizonyos feltételek mellett. Ezt a gyakorlatiasabb álláspontot a 8. században a baszrai ibádí közösség képviselte, amely jelentős szerepet játszott az irányzat tanainak terjesztésében.
Ománban az ibádí tanok a 8. század folyamán terjedtek el, részben baszrai tudósok és kereskedők közvetítésével, részben helyi törzsi vezetők támogatásával. A belső területek törzsi társadalma, amely hagyományosan gyanakvással tekintett a kalifátus központosító törekvéseire, termékeny talajnak bizonyult egy olyan irányzat számára, amely a választott vezetés és a közösség erkölcsi ellenőrzésének eszméjét hirdette. A 8. század végén az ibádí mozgalom Ománban politikai hatalomra tett szert, és megalakult az első ománi ibádí imámátus. Ez a fordulat nem egyetlen hódítás eredménye volt, hanem hosszabb, törzsi szövetségek és vallási tanítók közötti alkufolyamat eredménye, amelyről a források csak töredékesen tudósítanak.
Az ibádí imámátus intézménye Ománban a 8–9. század fordulójától vált a belső területek meghatározó politikai keretévé. Az imám – aki egyben vallási és politikai vezető volt – elvileg nem örökletes jogon uralkodott, hanem a közösség képviselői, elsősorban a törzsi vezetők és a vallástudósok választották. A választás feltétele a vallási tudás, az erkölcsi feddhetetlenség és a közösség védelmére való alkalmasság volt. Az imám feladatai közé tartozott a saría (iszlám jog) érvényesítése, az adók beszedése, a közösség védelme és a belső viták rendezése. Ez a modell lényegesen eltért a környező monarchiáktól és a szunnita kalifátus hatalmi gyakorlatától, mert a vezető legitimitását nem a származás, hanem a közösség jóváhagyása adta.
A gyakorlatban az imámátus működése ritkán felelt meg teljesen ennek az ideálnak. A törzsi szövetségek és a nagy családok közötti versengés gyakran befolyásolta az imámválasztást, és előfordult, hogy egyszerre több imámot is elismertek különböző területeken. Az imámátus központja kezdetben a belső oázisváros, Nizva (Nizwa) volt, amely a törzsi hálózatok és a mezőgazdasági termelés szempontjából stratégiai helyen feküdt. A partvidék városai – Szohár, Maszkat és más kikötők – gyakran kívül estek az imám közvetlen fennhatóságán, és saját kereskedői oligarchiáik vagy helyi uralkodóházaik irányították őket. Ez a belső-partvidék megosztottság az ománi történelem egyik legtartósabb strukturális jellemzője maradt, és a későbbi századokban is visszatért.
Az imámátus korai történetének kronológiája bizonytalan. Az ibádí hagyomány szerint az első ománi imámot, al-Dzsulandá ibn Maszúdot 751 körül választották, de egyes források 793-ra teszik, és a név azonosítása is vitatott. A 9. században az imámátus megszilárdult, és több imám is sikeresen szervezte meg a belső területek védelmét a kalifátus vagy a szomszédos hatalmak támadásaival szemben. Az ibádí közösség ugyanakkor nem zárkózott el a külvilágtól: a partvidéki kereskedelem továbbra is virágzott, és az ománi hajósok, kereskedők részt vettek az Indiai-óceán kereskedelmi hálózataiban, gyakran az imámátus jóváhagyásával vagy éppen annak ellenére.
A 9–10. században Omán az Indiai-óceáni kereskedelem egyik legjelentősebb szereplője volt. Az arab geográfus, al-Maszúdí (meghalt 956-ban) leírása szerint az ománi kikötőkben Indiából, Kelet-Afrikából és Kínából érkező áruk cseréltek gazdát. Szohár különösen híres volt hajóépítőiről és tengerészeiről, és a középkori arab források gyakran emlegetik gazdagságát. Ez a kereskedelem nemcsak a partvidéki városokat gazdagította, hanem a belső területek mezőgazdasági termékeit – datolyát, rezet, állatokat – is bekapcsolta a regionális cserébe. A 10. században egyes ománi tengerészek és kereskedők eljutottak egészen Délkelet-Ázsiáig és Kelet-Afrikáig, és részt vettek a mai Tanzánia és Mozambik partvidékén kialakuló szuahéli kereskedővárosok életében is. Ez a tengeri jelenlét később az ománi identitás fontos elemévé vált.
A 11. századtól a régió hatalmi viszonyai megváltoztak. A szeldzsuk terjeszkedés a Perzsa-öböl térségében is éreztette hatását, és a partvidéki városok időnként idegen uralom alá kerültek. A belső területeken az imámátus fennmaradt, de hatalma meggyengült, és több törzsi dinasztia is versengett a befolyásért. A 13. században a mongol invázió közvetve érintette Ománt, de a térség nagyrészt elkerülte a pusztítást, ami hozzájárult ahhoz, hogy a belső területek viszonylagos stabilitása megmaradjon. A 14–15. században azonban az imámátus tekintélye tovább hanyatlott, és a Nabahina-dinasztia (Banu Nabhan) emelkedett fel, amely a belső területek világi uralkodóháza volt, és időnként maga is viselte az imám címet, bár legitimitását az ibádí vallástudósok egy része vitatta.
Ezzel párhuzamosan a partvidéken a Hormuzi Királyság vált meghatározó tényezővé. Hormuz a Perzsa-öböl bejáratánál fekvő szigetváros volt, amely a 13–15. században a térség egyik legfontosabb kereskedelmi központjává nőtte ki magát. A hormuzi uralkodók – akik gyakran a perzsa szárazföldi hatalmakkal szövetkeztek – befolyásukat kiterjesztették az ománi partvidék több kikötőjére is, és adót szedtek a hajóforgalomtól. A belső területek imámátusa és a hormuzi befolyás alatt álló partvidéki városok közötti viszony gyakran feszült volt, de a két hatalmi szféra közötti kereskedelem továbbra is működött, mert mindkét fél érdekelt volt a tengeri forgalom fenntartásában. Ez a kettős struktúra – a belső területek viszonylag önálló, törzsi-vallási alapú politikai közössége és a partvidék kereskedői, idegen befolyás alatt álló városai – a kora újkorra is átöröklődött.
A 15. század végén az európai hatalmak – elsősorban a Portugál Királyság – megjelentek az Indiai-óceánon, hogy közvetlenül ellenőrizzék a fűszer- és luxuscikk-kereskedelmet, és megtörjék a muszlim kereskedői hálózatok közvetítő szerepét. A portugálok indiai-óceáni terjeszkedését saját forrásaik részben vallási küldetésként, részben a „mór” (muszlim) kereskedelem elleni küzdelemként írták le; a modern történetírás ezt a retorikát a korabeli európai expanzió legitimációs eszközeként értelmezi, és hangsúlyozza a gazdasági és stratégiai motivációkat. Omán partvidéke kiemelt célpont volt, mert a Hormuzi Királyság és az ománi kikötők ellenőrzése lehetővé tette a Perzsa-öböl bejáratának és az Indiai-óceán északnyugati részének felügyeletét.
1507-ben Afonso de Albuquerque portugál flottája támadást intézett az ománi partvidék ellen. A portugál források szerint a városok – köztük Maszkat és Szohár – ellenálltak, de a portugál tüzérség és katonai fölény győzött. A harcok során sok helyi lakos meghalt vagy fogságba esett; a portugál krónikák maguk is beszámolnak a mészárlásokról, de ezeket gyakran a győzelem dicsőségének részeként tálalják. A portugálok a meghódított kikötőkben erődöket emeltek, és adót vetettek ki a hajóforgalomra. A belső területek imámátusa és törzsi szövetségei azonban nem kerültek közvetlen portugál uralom alá, és a partvidéki megszállás elleni ellenállás egyik bázisává váltak. A portugál jelenlét így nem számolta fel az ománi politikai közösségeket, hanem új konfliktusvonalat hozott létre, amely a következő évtizedekben az ománi tengeri hatalom felemelkedéséhez vezetett – ezt a folyamatot a következő alfejezet az ománi tengeri birodalom tárgyalja.
A portugál hódítás ténye dokumentált, de a források erősen egyoldalúak. A portugál krónikák és levelek a hódítók perspektíváját rögzítik, és a helyi lakosság tapasztalatairól, ellenállásáról és veszteségeiről keveset árulnak el. Az ibádí ománi hagyomány a portugál támadást a muszlim közösség elleni idegen agresszióként értelmezi, és a későbbi ellenállást a vallási és politikai közösség önvédelmeként mutatja be. A kétféle elbeszélés nem egyszerűen „ugyanannak az eseménynek két oldala”, hanem eltérő forrástípusok, eltérő időbeli távlatok és eltérő emlékezetpolitikai célok terméke. A modern történész feladata ezek együttes, forráskritikai kezelése.
Az iszlám hódítás és az ibádí imámátus korai történetének rekonstrukciója jelentős forráskritikai kihívásokkal jár. A legfontosabb elbeszélő források az ibádí krónikák, amelyek közül a legismertebb a Kasf al-Gumma („A bánat eloszlatása”) című, a 17. században összeállított gyűjtemény. Ez a mű – és más, hasonló ománi történetírói munkák – évszázadokkal az események után keletkezett, és szerzői a saját koruk vallási-politikai vitáinak fényében értelmezték a múltat. Az imámválasztások, a törzsi szövetségek és a kalifátussal való viszony ábrázolása ezért nem tekinthető semleges tudósításnak. A korabeli arab geográfusok, például al-Maszúdí (10. század), al-Idríszi (12. század) és Ibn Battúta (14. század) értékes leírásokat adnak a kereskedelemről, a városokról és a tengeri útvonalakról, de ők sem az ománi belső viszonyok részletes krónikásai voltak.
A portugál hódításról viszonylag bőséges európai forrásanyag áll rendelkezésre, elsősorban Albuquerque levelei, a portugál királyi udvar számára készült jelentések és korabeli krónikák. Ezek a források azonban a hódítók katonai és gazdasági céljait helyezik előtérbe, és a helyi lakosság szenvedéseit gyakran elhallgatják vagy bagatellizálják. Az ománi ibádí hagyomány ezzel szemben a portugál támadást a muszlim közösség elleni igazságtalan háborúként értelmezi, de az erre vonatkozó helyi források nagy része szintén későbbi, és a 17. századi ománi állam legitimációjának részeként született. A régészeti kutatás – például a kikötők, erődök és kereskedelmi lerakatok feltárása – folyamatosan bővíti az ismereteket, de a belső területek korai iszlám kori településeiről még mindig kevés a szisztematikus adat.
A legfontosabb bizonytalanságok a következők: (1) az iszlám hódítás pontos menete és a ridda háborúk ománi eseményei; (2) az ibádí irányzat kialakulásának és elterjedésének kronológiája Ománban; (3) az első imámok neve és uralkodási ideje; (4) a belső területek és a partvidék közötti hatalmi viszonyok részletei a középkorban; (5) a portugál hódítás áldozatainak száma és a helyi ellenállás mértéke. A becslések és a forráshagyományok közötti eltéréseket a szövegben jeleztük; ahol a források hallgatnak, ott a hiányt magát is történeti tényként kell kezelni.