A Mogul Birodalom 1857-re már csak árnyéka volt egykori önmagának: a britek által támogatott regionális hatalmak, a Kelet-indiai Társaság (East India Company) hadserege és a tartományi adminisztráció fokozatosan átvette az ellenőrzést a szubkontinens nagy része felett. Ez a folyamat nem egyszerűen katonai hódítás volt, hanem a fiskális, jogi és oktatási intézmények lassú gyarmati átalakítása is. A 19. század közepére az indiai muszlim közösségek – amelyek korábban az udvari, katonai és jogi elitek fontos részét alkották – egyszerre szembesültek a mogul hatalom hanyatlásával és a brit gyarmati rend új társadalmi hierarchiáival. Ez az alfejezet azt vizsgálja, hogyan alakult ki ebben a helyzetben az indiai muszlim politikai közösség önálló megszerveződése, amely a 20. század közepére a Pakisztán iránti követelésbe torkollt. A folyamat nem egyenes vonalú, és nem vezethető le automatikusan a vallási különbségből: a muszlim nacionalizmus a brit gyarmati politika, a választójogi reformok, a gazdasági változások és a hindu többségű indiai nacionalizmussal folytatott versengés kölcsönhatásában formálódott.
Az 1857-es felkelés (a brit korabeli szóhasználatban Indian Mutiny, az indiai és pakisztáni nemzeti emlékezetben gyakran első függetlenségi háború) az indiai gyarmati uralom egyik legnagyobb válsága volt. A felkelés a Kelet-indiai Társaság hadseregének bengáli egységeinél kezdődött, és gyorsan kiterjedt Észak- és Közép-Indiára. A lázadókhoz csatlakoztak vidéki földbirtokosok, városi kézművesek, vallási vezetők és egyes fejedelmek is; a felkelés névleges vezetőjévé az utolsó Mogul uralkodó, Bahadur Sah Zafar (II. Bahadur Sah) vált. A britek a felkelést kegyetlenül leverték, és a megtorlás során számos várost, köztük Delhit is, súlyos pusztítás érte.
A felkelés áldozatainak száma nem állapítható meg pontosan. A korabeli brit becslések és a későbbi történeti rekonstrukciók széles skálán mozognak; a legtöbb kutató szerint a halottak száma legalább százezres, de egyes becslések ennél jóval magasabbra teszik. A források elfogultsága és a polgári lakosság szenvedésének alul dokumentáltsága miatt a pontos adat vitatott. Az mindenesetre dokumentált tény, hogy a felkelés leverése után a brit parlament 1858-ban megszüntette a Kelet-indiai Társaság uralmát, és India kormányzását közvetlenül a brit korona alá helyezte. Az 1858-as Government of India Act és Viktória királynő kiáltványa formálisan megszüntette a Mogul Birodalom maradék intézményeit.
A muszlim elitek helyzete a felkelés után különösen nehézzé vált. A britek a felkelés egyik fő okát a muszlim elitek állítólagos restaurációs törekvéseiben látták, és a megtorlás, valamint a későbbi kormányzati politika aránytalanul sújtotta a muszlim földbirtokosokat, vallási intézményeket és hivatalnokokat. Ezt a brit percepciót a korabeli hivatalos jelentések és sajtóbeszámolók támasztják alá, de a történészek vitatják, hogy a muszlim közösségek valóban egységesen támogatták volna a felkelést. A kép sokkal összetettebb: számos muszlim fejedelem és zsoldos a britek oldalán harcolt, míg mások távol maradtak. A kollektív bűnösség képzete tehát brit konstrukció volt, amelyet a későbbi muszlim politikai érvelés is felhasznált a közösség hátrányos helyzetének magyarázatára.
A felkelés utáni évtizedekben a muszlim közösség politikai és társadalmi vezetői közül többen arra a következtetésre jutottak, hogy a britekkel való együttműködés és a modern oktatás átvétele nélkül a muszlimok tovább marginalizálódnak. Ennek a törekvésnek a legismertebb alakja Szir Szaid Ahmad Khán (Sir Syed Ahmed Khan, 1817–1898) volt, aki az Aligarh-i mozgalom (Aligarh Movement) néven ismert reformirányzatot alapította. Szir Szaid 1875-ben hozta létre a Muhammadan Anglo-Oriental College-ot (ma Aligarh Muslim University), amely a muszlim fiatalok számára kívánt modern, angol nyelvű oktatást nyújtani, miközben megőrizte az iszlám műveltséget is.
Az Aligarh-i mozgalom nem vallási megújulási mozgalom volt elsősorban, hanem oktatási és társadalmi emancipációs program. Szir Szaid írásaiban azt hangsúlyozta, hogy a muszlimoknak el kell fogadniuk a brit uralmat, tanulniuk kell a modern tudományokat, és kerülniük kell a fegyveres ellenállást. Ez az álláspont a korabeli indiai viszonyok között erősen vitatott volt, mivel a Kongresszus (Indian National Congress, 1885) megalakulásával egyidejűleg a hindu többségű politikai szerveződés is erősödött. Szir Szaid kezdetben nem ellenezte a Kongresszust mint intézményt, de attól tartott, hogy a többségi képviseleti rendszerben a muszlimok kisebbségként elveszítik politikai súlyukat. Ezt a félelmet a későbbi muszlim politikai érvelés gyakran idézte, de a történészek szerint Szir Szaid maga nem követelt külön államot; célja a muszlimok modernizálása volt egy közös indiai keretben.
Az Aligarh-i mozgalom értékelése a mai napig vitatott. A brit gyarmati történetírás és a muszlim nacionalista hagyomány gyakran a modern muszlim identitás megteremtőjeként ünnepelte; mások szerint viszont a mozgalom elitista volt, és a hindu–muszlim politikai elkülönüléshez járult hozzá azzal, hogy a muszlim érdekeket a hindu többségtől elkülönítve fogalmazta meg. Az Aligarh-i főiskola hallgatói később a Muszlim Liga és a pakisztáni mozgalom fontos utánpótlásbázisát alkották, de ez nem jelenti azt, hogy az alapító szándéka eleve Pakisztán létrehozása volt.
A brit gyarmati állam a 19. század végén és a 20. század elején fokozatosan bevezette a korlátozott választójogon alapuló képviseleti intézményeket. Az 1892-es Indian Councils Act a helyi testületekben, az 1909-es Morley–Minto reformok pedig a tartományi és központi tanácsokban biztosítottak választott mandátumokat. Az 1909-es reform különösen fontos volt, mert bevezette a külön választói körzeteket (separate electorates) a muszlimok számára. Ez azt jelentette, hogy a muszlim szavazók csak muszlim jelöltekre szavazhattak, a muszlim képviselőket csak muszlim választók választhatták. A reformot a brit kormányzat hivatalosan a kisebbségi érdekvédelem eszközeként indokolta, de számos kritikus – mind a korában, mind a későbbi történetírásban – úgy értékelte, hogy a britek szándékosan ékelték szét a hindu és muszlim politikai közösségeket, hogy gyengítsék az egységes indiai nacionalizmust.
A Muszlim Liga (All-India Muslim League) 1906. december 30-án alakult meg Dakkában, elsősorban muszlim földbirtokosok, jogászok és vallási vezetők kezdeményezésére. Az alapítók között voltak az Aligarh-i mozgalomhoz közel álló személyek is. A Liga céljait az alapító okirat a muszlimok politikai jogainak védelmében, a britek iránti lojalitás fenntartásában és a muszlim közösség modern oktatásának előmozdításában határozta meg. A Liga tehát nem született szeparatista szervezetként; programja a muszlim érdekek artikulálására irányult a brit gyarmati kereteken belül. Az 1906-os megalakulás ténye dokumentált, de a szervezet társadalmi bázisa eleinte szűk maradt, és a Liga hosszú ideig nem tudott tömegmozgalommá válni.
A külön választói körzetek bevezetése alapvetően átalakította a muszlim politika feltételeit. A muszlim politikai elitek számára a képviselet immár vallási alapon megszervezett csatornákon keresztül valósult meg, ami intézményesítette a hindu és muszlim választópolgárok közötti különbséget. Ez nem csupán brit döntés volt: a muszlim elitek egy része maga is követelte a külön képviseletet, mert úgy látta, hogy a hindu többségű választói körzetekben a muszlimok elveszítik a mandátumokat. Az 1916-os Lucknow-i egyezmény (Lucknow Pact) a Kongresszus és a Liga közötti kompromisszum volt: a Kongresszus elfogadta a külön választói körzeteket, cserébe a Liga támogatta a nagyobb alkotmányos reformokat. Az egyezmény ugyanakkor rögzítette a muszlim képviselet arányát a muszlim kisebbségű tartományokban is, amely meghaladta a muszlim lakosság számarányát. Ezt a későbbi hindu nacionalista történetírás gyakran a Kongresszus engedékenységének és a muszlim szeparatizmus első sikerének tekintette; más értelmezések szerint az egyezmény a hindu–muszlim együttműködés egyik utolsó jelentős pillanata volt.
A 20. század elején a muszlim politikai identitást nemcsak az indiai belpolitika, hanem a nemzetközi iszlám szolidaritás is alakította. Az Oszmán Birodalom első világháborús veresége és a szövetségesek által tervezett területi felosztása Indiában élénk tiltakozást váltott ki, mivel a szultánt sokan a kalifának (a próféta utódjának) tekintették. Az 1919–1924 közötti Khilafat mozgalom (Khilafat Movement) az oszmán kalifátus megőrzését követelte, és Gandhi, valamint a Kongresszus egy része támogatta, abban a reményben, hogy a hindu–muszlim összefogást erősítheti.
A khilafat mozgalom rövid távon valóban látványos együttműködést hozott: hindu és muszlim aktivisták közösen szerveztek tiltakozásokat, bojkottokat és polgári engedetlenségi akciókat. A mozgalom azonban 1924-ben összeomlott, miután a török nemzeti mozgalom Mustafa Kemal vezetésével eltörölte a kalifátust. A mozgalom kudarca mély nyomot hagyott a muszlim politikai közösségben: egyes aktivisták úgy érezték, hogy a Kongresszus csak taktikai okokból támogatta a muszlim ügyet, és hogy a hindu nacionalista erők a kalifátus megszűnését közömbösen vagy ellenségesen fogadták. Ezt a narratívát a későbbi muszlim nacionalista történetírás gyakran hangsúlyozta, de a történészek szerint a szakítás okai összetettebbek: a mozgalom belső megosztottsága, a brit elnyomás és a különböző társadalmi rétegek eltérő érdekei is szerepet játszottak.
A khilafat mozgalom tapasztalata hozzájárult ahhoz, hogy a muszlim politikai aktivisták egy része elfordult a Kongresszustól, és a Muszlim Liga felé fordult. A Liga ugyanakkor az 1920-as években még mindig gyenge szervezet volt, és a muszlim politika regionálisan erősen megosztott maradt: Bengáliában, Pandzsábban, a határvidéken és a dekkáni régióban különböző helyi érdekcsoportok működtek. A muszlim nacionalizmus tehát nem volt egységes áramlat, hanem több, egymással versengő elképzelésből állt.
Mohammad Ali Dzsinnah (Muhammad Ali Jinnah, 1876–1948) politikai pályája jól mutatja a muszlim politika átalakulását. Dzsinnah a század elején a Kongresszus és a Liga közötti közvetítőként vált ismertté; az 1916-os Lucknow-i egyezmény egyik kidolgozója volt, és hosszú ideig a hindu–muszlim egység híveként lépett fel. Az 1920-as években azonban fokozatosan eltávolodott a Kongresszustól, részben Gandhi tömegmozgalmi módszerei miatt, amelyeket Dzsinnah alkotmányos úton kívánt volna elkerülni, részben pedig a muszlim érdekképviselet elégtelensége miatt.
Dzsinnah csak az 1930-as évek második felében vált a Muszlim Liga meghatározó vezetőjévé. Az 1937-es tartományi választásokon – amelyeket az 1935-ös Government of India Act tett lehetővé – a Liga gyengén szerepelt, míg a Kongresszus elsöprő győzelmet aratott a hindu többségű tartományokban. A Kongresszus tartományi kormányainak politikája, valamint a muszlim tömegek megszólításának nehézségei a Liga újjászervezésére ösztönözték a muszlim politikusokat. Dzsinnah ekkor kezdte határozottan hangoztatni, hogy a muszlimok nem puszta vallási kisebbség, hanem külön nemzet (nation), amelynek saját politikai jövője van. Ez az úgynevezett két nemzet elmélet (two-nation theory) szerint a hinduk és a muszlimok két külön nemzetet alkotnak, mert vallásuk, kulturális hagyományaik és történelmi tapasztalataik alapvetően eltérnek.
A két nemzet elmélet nem Dzsinnah találmánya volt; gondolati elemei már korábban megjelentek muszlim reformgondolkodók és költők írásaiban. Dzsinnah szerepe abban állt, hogy az elméletet a ligai politika hivatalos programjává tette, és alkotmányos követeléssé formálta. Ugyanakkor a történészek vitatják, hogy Dzsinnah mikor és mennyire őszintén fogadta el a külön állam gondolatát. Ayesha Jalal és más kutatók szerint Dzsinnah az 1940-es években a két nemzet elméletet elsősorban alkupozícióként használta, hogy a muszlimok számára a leendő független India központi hatalmában egyenlő vagy arányos részesedést biztosítson; a külön állam követelése pedig taktikai eszköz volt, nem feltétlenül végső cél. Ezzel szemben a pakisztáni nemzeti történetírás és a Liga hivatalos narratívája szerint Dzsinnah egyértelműen a muszlim állam létrehozásáért küzdött.
A Muszlim Liga 1940. március 22–24. között Lahoréban tartott éves ülésén fogadta el a később Lahore-i határozat (Lahore Resolution) vagy Pakisztáni határozat (Pakistan Resolution) néven ismert dokumentumot. A határozat szövege szerint a muszlimok nem kisebbség, hanem nemzet, és a muszlim többségű területeket – különösen India északnyugati és keleti régióit – úgy kell csoportosítani, hogy azok független államokat alkossanak, amelyekben a muszlimok szabadon élhetnek saját vallási, kulturális és politikai normáik szerint. Fontos nyelvi részlet, hogy a határozat az „államok” kifejezést többes számban használta, és a „Pakisztán” szó nem szerepelt benne. A „Pakisztán” elnevezést Choudhary Rahmat Ali és társai alkották meg az 1930-as években, és csak a határozat utólagos elnevezéseként terjedt el.
A határozat elfogadása dokumentált tény, szövege korabeli jegyzőkönyvekben és angol nyelvű fordításban fennmaradt. Az értelmezése azonban a mai napig vitatott. A pakisztáni hivatalos emlékezet a határozatot a független Pakisztán alapító követeléseként ünnepli, és 1940. március 23-át Pakisztán nemzeti napjává nyilvánította. Ezzel szemben több történész – köztük Ayesha Jalal – rámutat, hogy a határozat többes számú „államok” megfogalmazása nem feltétlenül jelentett egyetlen szuverén Pakisztánt, hanem autonóm muszlim többségű régiók laza szövetségét is jelenthette. Ebből a szempontból a Lahore-i határozat nem feltétlenül volt szakítás az indiai föderáció eszméjével, hanem a tárgyalási pozíció erősítését szolgálta. Más kutatók viszont úgy vélik, hogy a határozat a két nemzet elmélet logikus következménye volt, és a Liga vezetői 1940-től már valóban a külön államot tekintették célnak, még ha a pontos határokat és a központi intézményeket nem is határozták meg.
A vita részben azért marad nyitott, mert Dzsinnah és a Liga vezetői a következő években különböző tárgyalási helyzetekben eltérően fogalmaztak: hol egyetlen Pakisztánról, hol két vagy több muszlim államról, hol pedig egy laza konföderációról beszéltek. A források tehát nem engedik meg, hogy a lahore-i határozatot egyetlen, egyértelmű politikai programként olvassuk. Az bizonyos, hogy a határozat radikálisan szakított az addigi muszlim politika lojalista és kisebbségi képviseleti kereteivel, és a muszlim kérdést területi-nemzeti kérdéssé emelte.
Ez az alfejezet elsősorban másodlagos történeti szakirodalomra támaszkodik, mivel a korabeli elsődleges forrásokat – brit hivatalos jelentéseket, a Liga ülésjegyzőkönyveit, Dzsinnah beszédeit, újságcikkeket – e könyv keretei között nem közvetlenül idézzük, hanem a nemzetközi kutatás közvetítésével ismerjük. Az 1857-es felkelés, a Morley–Minto reformok, a Muszlim Liga megalakulása és a Lahore-i határozat elfogadása olyan dokumentált események, amelyeket a szakirodalom egybehangzóan rögzít. A viták az értelmezés szintjén jelentkeznek.
Az áldozatok és a résztvevők számát illetően mind az 1857-es felkelés, mind a későbbi vallási zavargások esetében becslésekre vagyunk utalva. A brit gyarmati statisztikák gyakran alulbecsülték a helyi lakosság veszteségeit, és a hivatalos narratívák elfogultak. A muszlim közösség társadalmi-gazdasági helyzetéről szóló állítások szintén vitatottak, mert a „muszlim elit” és a „muszlim tömegek” közötti különbségek nagyok voltak, és a vallási alapú statisztikák nem mindig megbízhatók.
A két nemzet elmélet és a Lahore-i határozat jelentőségének megítélése emlékezetpolitikai viták tárgya. Pakisztánban a hivatalos állami narratíva Dzsinnah és a Liga történetét lineáris, szükségszerű folyamatként mutatja be, amely a nemzeti felszabaduláshoz vezetett; Indiában viszont gyakran a brit divide et impera politika termékeként és a nemzeti egység megbontásaként értelmezik. A könyv ezt a két végletet nem fogadja el automatikusan, hanem a források és a történészi viták bemutatásával igyekszik rekonstruálni a folyamatot. Nyitott kérdés például, hogy a muszlim nacionalizmus mennyiben volt önálló társadalmi mozgalom, és mennyiben reagált a brit gyarmati politikára, a hindu nacionalizmusra vagy a nemzetközi iszlám áramlatokra.