Az előző alfejezet, Az iszlám Bengália, megmutatta, hogy a 14–15. században a delta vidéke önálló szultanátusként, saját bengáli nyelvű udvari kultúrával és a keleti iszlám világ egyik legsűrűbben lakott agrár-kereskedelmi térségeként működött. A 16. század közepére azonban a szúri birodalom összeomlása után helyi afgán és bengáli elitek vetélkedése megnyitotta az utat a mogul hódítás előtt. Ez az alfejezet azt vizsgálja, hogy az 1576-ban meginduló mogul uralom hogyan szervezte be Bengáliát a birodalom tartományi rendszerébe, miképpen alakította át a földjövedelem-szedést és a kereskedelmet, miért emelkedett fel Dakka, és hogyan lett a tartomány a 17. századra a kora újkori világgazdaság egyik legfontosabb textiltermelő vidéke. A folyamat nem lineáris: a mogul konszolidáció évtizedekig tartott, és a 18. század elejére olyan tartományi autonómia jött létre, amely már előkészítette a következő alfejezetben tárgyalt A 18. századi válság és a brit hódítás eseményeit.
A mogul hadjáratokat közvetlenül megelőző időszakban Bengália nagy része a Karrani (vagy Karraní) dinasztia kezén volt, amely a szúri hatalom összeomlása után került előtérbe. A mogul krónikák, elsősorban Abu’l-Fazl Áin-i Akbarí (Ain-i Akbari) című adminisztratív leírása és a korabeli perzsa nyelvű udvari történetírás, a hódítást az Akbar (uralk. 1556–1605) nevéhez kötődő birodalmi terjeszkedés részeként örökítették meg. A dokumentált tények közé tartozik, hogy a mogul haderő Munim Khán vezetésével legyőzte Dáud Khán Karranit, a bengáli afgán uralkodót, és a döntő ütközetre a források szerint 1576-ban, a Gangesz nyugati ága mentén fekvő Rajmahal térségében került sor. A pontos nap megjelölése a krónikákban eltérő, ezért a szakirodalomban a konkrét dátum használatánál érdemes forráskritikával eljárni. Dáud Khán kivégzése után a mogulok kikiáltották a tartományt szúbának (provincia, tartomány), de a tényleges hatalomátvétel messze nem volt azonnali.
A 16–17. század fordulóján a mogul uralom elsősorban a nyugati, a Gangesz fő ága menti és a középső delta területeire terjedt ki. A keleti delta, a folyók és mocsarak szabdalta bhati régió, valamint a délkeleti partvidék még évtizedekig ellenállt. A mogul források ezt a folyamatot lázadások és „rabló” csoportok elleni küzdelemként írják le, míg a helyi hagyomány sokkal inkább a bara bhuiyan (bengáli kifejezés, jelentése „tizenkét birtokos”) hálózat védelmi harcaként emlékszik rá. A kifejezés nem feltétlenül tizenkét konkrét személyt takar, hanem a keleti delta helyi zamindárjainak és katonai vezetőinek laza szövetségére utal. A legismertebb alak, Isza Khán (Isa Khan) a bhati térségben sikeresen tartotta magát a mogul betörésekkel szemben, és csak halála után, illetve a 17. század elején sikerült a mogul hadvezetésnek a térséget fokozatosan beilleszteni a tartományi rendszerbe. A mogul konszolidáció tehát nem egyetlen hódítási esemény, hanem több mint három évtizedes, szakaszos folyamat volt; ennek értelmezése a szakirodalomban vitatott, mert a mogul és a helyi narratívák eltérően hangsúlyozzák a hűség, a kényszer és az együttműködés szerepét.
A mogul államiság nem volt modern bürokrácia, ezért fontos, hogy a kora újkori intézményeket ne a mai állam vagy közigazgatás fogalmaival írjuk le. A birodalom tartományait szúbákba szervezték, élükre nazimot (más néven szubadárt, tartományi kormányzót) neveztek ki. A nazim a császári tekintély helyi képviselője volt, felelős a rend fenntartásáért, a katonai védelemért és a helyi elitek ellenőrzéséért. Mellette a diván (pénzügyi hivatalnok) a földadó és más bevételek beszedését, a pénzügyi nyilvántartást és a császári kincstárba befizetendő összegek elszámolását felügyelte. A kettős tisztség a hatalommegosztás birodalmi gyakorlatát tükrözte: a nazim katonai és politikai, a diván pénzügyi és adóügyi jogkörrel rendelkezett, ami csökkentette annak esélyét, hogy egyetlen tartományi tisztviselő önálló hatalmat építsen ki.
A tartomány alatt körzetek működtek, amelyek élén fauzdár állt; ez a tisztség elsősorban katonai-rendészeti feladatokat látott el, és a helyi fegyveres erők, illetve az utak és átkelőhelyek ellenőrzéséért felelt. A városokban a kotvál tartotta fenn a rendet, felügyelte a piacokat, a súlyokat és mértékeket, és gyakran a bűnügyekben is eljárt. A tényleges földjövedelem-szedés azonban nem központi hivatalnoki testületen keresztül történt, hanem a zamindárok közvetítésével. A zamindár kifejezés jelentése a mogul kori Bengáliában nem azonos a későbbi, 18–19. századi földbirtokos fogalmával: a korabeli zamindárok egy része örökletes helyi földúr, másik része adóbehajtási jogokkal felruházott közvetítő volt, aki a paraszti termeléstől beszedett adó egy meghatározott részét megtarthatta, a többit pedig a tartományi kincstárba továbbította. A két kategória határa a gyakorlatban gyakran elmosódott, ezért a zamindár-rendszer értelmezése a modern történetírásban erősen vitatott: egyes szerzők a zamindárt elsősorban adóbérlőnek, mások örökletes jogokkal rendelkező földesúrnak tekintik, megint mások a helyi társadalom és a mogul állam közötti alkufolyamat szereplőjeként írják le.
A mogul adórendszer Bengáliában is a földadón alapult, amelyet a termés értékének, a föld minőségének és a megművelt területnek megfelelően vetettek ki. A 16. század végétől a mogulok a helyi hindu és muszlim eliteket részben megtartották zamindári pozícióikban, részben új adóbehajtókat neveztek ki. A keleti delta erdős, folyószabdalta vidékein a földművelés kiterjesztése, az árterek szabályozása és a rizstermelés növelése szorosan összekapcsolódott a mogul adóztatási igényekkel. A szakirodalomban hangsúlyos álláspont szerint a keleti delta betelepítése és mezőgazdasági művelés alá vonása részben a mogul adóigény, részben a szúfi és hindu vallási intézmények földadománya, részben a helyi paraszti vándorlás következménye volt; ezt a tézist a modern kutatás alapvetően elfogadja, de a folyamat időbeli és területi súlya ma is vita tárgya. Az adatok pontosságára nézve fontos korlát, hogy a mogul földadó-nyilvántartások töredékesek, és a bengáli delta termésmennyiségére vonatkozó becslések jobbára közvetett forrásokon alapulnak, ezért konkrét számszerű termelési adatokat nem lehet ellenőrizetlenül kijelenteni.
A tartományi székhely kezdetben a nyugati területeken, Tandában volt, de a 17. század elején a súlypont fokozatosan kelet felé tolódott. A konszolidáció egyik kulcsfigurája Iszlám Hán (Islam Khan Chishti) volt, aki szubadárként tevékenykedett, és a szúfi származású udvari elit tagjaként jelentős szerepet játszott a keleti delta pacifikálásában. A mogul források szerint a tartományi székhelyet Dakkába helyezték át; a pontos évszám a krónikákban eltérő, de a 17. század első évtizedeire tehető. Dakka korábban is létező település volt, ám a mogul közigazgatási és katonai jelenlét, a folyami kikötő, valamint a keleti delta textiltermelő hátországa emelte regionális központtá. A város nevének eredeti bengáli alakja Dhaká (Dacca a gyarmati angol átírásban), és a 17. században már a Mughal és az európai források egyaránt említik mint a tartomány egyik legnépesebb és legforgalmasabb települését.
A város szerkezete a mogul kori források alapján bazárok, kézművesnegyedek, vallási épületek, karavánszerájok és kikötői raktárak köré szerveződött. A mogul elit építkezései közé tartozik a Lalbagh erőd és a Bara Katra, illetve Chhota Katra néven ismert karavánszeráj-komplexumok. Ezek az épületek régészeti emlékként is ismertek, és felirataik, valamint a mogul krónikák hivatkozásai alapján datálhatók, ám az egyes építési fázisok rekonstrukciója a kutatók között nem mindenben egységes. A 17. századi Dakka lakosságának nagyságát illetően nincs megbízható összeírás; a szakirodalomban több százezres nagyságrendű becslések is felbukkannak, de ezeket a források hiányosságai miatt inkább nagyságrendi jelzésként, mintsem pontos adatként kell kezelni.
Dakka felemelkedése szorosan összefüggött a folyami közlekedéssel. A Gangesz, a Brahmaputra és a Meghna alkotta delta vízi útjai a középkori és kora újkori Bengália legfontosabb áru- és személyszállítási folyosói voltak. A város a bhati térség terményeit, a keleti delta rizstermelését és a belső fogyasztásra szánt kézműves termékeket kötötte össze a nyugati tartományi központokkal, a birodalmi fővárossal és a tengeri kikötőkkel. A folyami hajóépítés is jelentős volt: a bengáli hajóácsok készítette vízi járművek a mogul kereskedelmi és katonai logisztika fontos eszközei voltak. E hajók mérete, szerkezete és építési hagyománya a modern kutatásban még kevéssé feltárt, ezért a termelési kapacitásra vonatkozó állítások csak általánosságban fogalmazhatók meg.
Bengália mogul kori gazdasági jelentőségét a szakirodalom leggyakrabban a textilipar, különösen a finom pamutszövetek előállítása felől tárgyalja. A bengáli muszlin (a helyi hagyományban mulmul vagy daka muslin néven is említették) rendkívül finom, áttetsző pamutszövet volt, amelyet a kora újkori világkereskedelemben Európától a Közel-Keletig luxuscikként ismertek. A muszlin mellett a tartomány termelt kalikóvásznat, selymet, valamint rizst, cukrot, indigót és lakkot is exportált. A pontos termelési mennyiségekre vonatkozóan a források hézagosak: a kelet-indiai társaságok iratanyaga tartalmaz ugyan szállítmányjegyzékeket és szerződéseket, de a teljes bengáli termelés becslése a be nem jegyzett belső fogyasztás és a csempészet miatt mindig bizonytalan marad. Ezért óvatosan kell kezelni az olyan állításokat, amelyek a 17–18. századi Bengáliát a „világ legnagyobb textilipari központjának” nevezik: a jelenség jelentősége valós, de a számszerű rangsor a hiányos adatok miatt inkább becslés és a gazdaságtörténeti vita része.
A textiltermelés szervezete alapvetően háziiparos és megbízásos jellegű volt. A falusi és városi kézművesek – gyakran családi munkamegosztásban – fonással, szövéssel és festéssel foglalkoztak, a készterméket pedig közvetítők, bazárbeli kereskedők és a külföldi társaságok megbízottai vásárolták fel. A fonásban és a szövésben a nők munkája is meghatározó lehetett, ám a korabeli források a női munkát ritkán részletezték, ezért a történeti rekonstrukció ezen a ponton a későbbi beszámolókból és a gazdaságtörténeti analógiákból dolgozik. A termelés finanszírozásában fontos szerepet kapott az előlegrendszer (a korabeli iratokban dadni, illetve a gyarmati angol forrásokban dadney), amelyben a kereskedő vagy a társaság pénzt adott a kézművesnek, aki cserébe meghatározott minőségű és határidőre szállított árut vállalt. Ez a rendszer a kézműveseket a piac felé nyitotta, ugyanakkor eladósodás és függőség forrása is lehetett. A modern munka- és gazdaságtörténet itt sem beszélhet mai értelemben vett gyári munkásosztályról, mert a termelés egysége a háztartás és a műhely volt, nem a centralizált gyár.
A 16. század végétől Bengália partvidékén és folyami kikötőiben európai kereskedőtársaságok is megjelentek. A portugál kereskedők már az iszlám szultanátus időszakában jelen voltak Hugli és Csittagong térségében; tevékenységük a kereskedés mellett kalózkodással és a helyi hatalmi viszonyokkal kötött szövetségekkel is összefonódott. A 17. században a holland Vereenigde Oost-Indische Compagnie (VOC) és az angol English East India Company (EIC) ágyazódott be fokozatosan a bengáli kereskedelembe. Az EIC a 17. század közepén Hugliban telepedett le, majd a század végén, 1690 körül a Hugli folyó keleti partján, Kalkutta térségében erődített telepet alapított. A francia Compagnie des Indes orientales is megjelent, és a 18. században a francia–brit vetélkedés Bengáliában is kiéleződött. Az európai társaságok részesedése a bengáli kereskedelemben a 17. század folyamán nőtt, de a belső és ázsiai kereskedelmi hálózatok – arab, perzsa, örmény, gudzsaráti és más közvetítők – továbbra is meghatározók maradtak. A mogul hatóságok vámokat vetettek ki, és alkalmanként konfliktusba kerültek a társaságok kiváltságaival, ezért az európai jelenlét nem lineáris terjeszkedés, hanem helyi alkuk és erőviszonyok sorozata volt.
A mogul korszakban Bengália vallási és nyelvi sokszínűsége nem szűnt meg. A muszlim vallás ekkor már hosszú ideje jelen volt a régióban, különösen a városi központokban és a folyami kereskedővárosokban, de a vidéki társadalom nagy része hindu vallású és bengáli nyelvű volt. A vidéki vallásosság jellemző formái közé tartoztak a helyi istennőkultuszok, a bhakti odaadó vallási mozgalmak és a szúfi rendek, különösen a csistijja és a nakshbandijja hagyományhoz kötődő tanítók és szentek. A szúfi rendházak gyakran a keleti delta erdős vidékeinek mezőgazdasági művelés alá vonásában is szerepet játszottak, mert a nekik adományozott földekre parasztokat telepítettek, és a helyi közösségek vallási központjaivá váltak. A hindu és muszlim vallási gyakorlatok között a mindennapokban sok helyütt átjárás alakult ki: közös szentkultuszok, zarándoklatok és helyi ünnepek jelezték a vallási határok átjárhatóságát. E vallási sokszínűséget azonban nem szabad mai multikulturalistaként idealizálni, mert a mogul állam hivatalosan szunnita iszlám udvari ideológiát követett, és a nem muszlim közösségek a dzimmí státusz hagyományából kiinduló, de koronként változó adó- és joggyakorlat alatt álltak.
A bengáli nyelvű irodalom ekkor is virágzott, de a mogul udvari kultúra elsősorban perzsa nyelvű volt. A tartományi elit, az adóbehajtók és a krónikások perzsául írtak, s a mogul adminisztráció perzsa nyelvű iratokat termelt. Ezzel párhuzamosan a bengáli nyelvű költészet, a hindu vallásos elbeszélő irodalom és a muszlim bengáli szerelmi-hősi verses epika is tovább élt. A szakirodalom e korszak bengáli irodalmát gazdagnak tartja, de a kéziratok fennmaradása egyenetlen, és a szerzők életrajzára, mecénási viszonyaira vonatkozó adatok gyakran bizonytalanok. Ezért a konkrét művek és alkotók említésekor forráskritikával kell eljárni, és meg kell különböztetni a szöveg fennmaradásának dokumentált tényét a szerzőségre és a társadalmi beágyazottságra vonatkozó rekonstrukciótól.
A mindennapi életben a folyami közlekedés, a halászat, a rizstermelés és a kézművesség biztosította a lakosság megélhetésének alapját. A paraszti közösségek nem passzív elszenvedői voltak a mogul adóztatásnak: ahol a föld bőséges, a termés kockázatos és az adóterhek nőttek, ott a parasztok vándorlással, a termelés visszafogásával vagy a zamindárokkal való alkudozással válaszolhattak. A falu és a város közötti mozgás, a bérmunka, a háziipar és a kereskedelmi megbízás együttesen formálta a társadalmi viszonyokat. A korabeli társadalomban rabszolgatartás is létezett, elsősorban háztartási szolgák, katonai rabszolgák és kereskedelmi közvetítők formájában, de a bengáli rabszolgaság méretére, a rabszolgák származására és jogi helyzetére vonatkozó adatok hiányosak, ezért a létszámokról tett állítások ma tudományosan nem megalapozottak.
A 17. század második felében, Aurangzeb (uralk. 1658–1707) hosszú és költséges déli háborúi nyomán a birodalmi központ figyelme és erőforrásai elterelődtek Bengáliáról. A tartományi kormányzók és pénzügyi tisztviselők mozgástere nőtt, miközben a textilkereskedelemből és a földadóból származó bevételek egyre inkább a helyi bankárok és adóbérlők kezén összpontosultak. A 18. század elején Mursid Kulí Khán (Murshid Quli Khan) tartományi vezetőként olyan rendszert épített ki, amely formálisan még a mogul császárt szolgálta, gyakorlatilag azonban örökletes tartományi dinasztia, a bengáli navabi hatalom kialakulását készítette elő. A tartományi székhely ekkor került Mursidábádba, amely a következő évtizedekben a bengáli politika és kereskedelem központjává vált. Ez a folyamat nem volt egyszerűen „hanyatlás”: a tartomány élén álló navabok erős adórendszert működtettek, és a 18. század első felében Bengália továbbra is a kora újkori Ázsia egyik legjelentősebb textil- és mezőgazdasági térsége maradt. Ugyanakkor a mogul központi ellenőrzés gyengülése, a tartományi hadsereg és adóapparátus átalakulása, valamint az európai társaságokkal való konfliktusok olyan törésvonalakat hoztak létre, amelyeket a következő alfejezet vizsgál részletesen.
A mogul kori Bengália öröksége ezekben a folyamatokban is meghatározó maradt. A tartományi közigazgatás, a zamindári földjövedelem-rendszer, a Dakka–Hugli–Mursidábád tengely, a textilipari körzetek és a folyami-hajózási hálózat mind a korábbi évszázadokban alakult ki, és a 18. század eleji viszonyok ezekre épültek. A brit hódítás előfeltételei tehát nem a mogul rendszer teljes összeomlásából, hanem annak átalakuló, de még működőképes intézményi kereteiből magyarázhatók. Ennek pontos mérlegét a következő alfejezet, A 18. századi válság és a brit hódítás, végzi el, amely a navabi autonómia, a bankár- és adóbérlő elitek és az angol Kelet-indiai Társaság felemelkedését tárgyalja.
A mogul kori Bengáliára vonatkozó ismeretek alapvetően három forráscsoportra támaszkodnak. Az elsődleges források közé tartoznak a mogul udvari krónikák és adminisztratív művek, mindenekelőtt Abu’l-Fazl Áin-i Akbarí című munkája, amely a birodalom tartományi és adórendszerét írja le; a 17. századi kelet-bengáli harcokról pedig Mirza Nathan Baharisztán-i Ghaibi című perzsa nyelvű krónikája tudósít. Az európai kereskedőtársaságok iratai – a VOC és az English East India Company levelezése, hajónaplói, szállítmányjegyzékei – a kereskedelem és a városi élet sajátos, de részleges képét nyújtják. A francia utazók, például François Bernier és Jean-Baptiste Tavernier beszámolói széles körben idézett források, de az ilyen útleírásokat az utazó saját érdeklődése és a leegyszerűsítő megfigyelések torzíthatják. E források hivatkozásánál jelezni kell, hogy a jelen fejezet nem közvetlenül az eredeti kéziratból dolgozik, hanem a modern szakirodalom által közvetített kiadásokra és idézetekre támaszkodik; az egyes fordítási és olvasati kérdéseket az ellenőrzött szakirodalomban kell visszakeresni.
A modern történetírásban több szerző munkája meghatározó. Richard M. Eaton The Rise of Islam and the Bengal Frontier című könyve a keleti delta iszlámhódítását és a földművelés kiterjesztését a mogul adórendszerrel és a szúfi intézményekkel összefüggésben vizsgálja. Sushil Chaudhury From Prosperity to Decline: Eighteenth Century Bengal című munkája a mogul kori virágzás és a 18. századi átalakulás kérdését a kereskedelem és a textilgazdaság felől tárgyalja. John F. Richards The Mughal Empire című összefoglalása a birodalmi kereteket mutatja be. Ezeket a műveket a fejezet irányadó másodlagos irodalomként használja, de mivel jelen alfejezet nem végez önálló levéltári kutatást, az egyes számok és értelmezések ellenőrzése a felsorolt kiadásokhoz kötött.
A legfontosabb bizonytalanságok a következők. Nem ismerjük pontosan az 1576-os hódítás során a helyi lakosság veszteségeit, sem a konszolidáció idején a keleti delta demográfiai és gazdasági átalakulásának számszerű mértékét. A zamindárok és a parasztok közötti viszony értelmezése, az adóterhek tényleges szintje és a helyi elitek együttműködésének motívumai a szakirodalomban vitatottak. A textiltermelés volumene, a kézművesek jövedelme és a nők munkájának szerepe csak töredékesen rekonstruálható. A vallási viszonyokban a „szinkretizmus” fogalmát többen kritizálják, mert a mai vallási határokat visszavetítve egységesíthet; ezért a fejezet a vallási együttélést a helyi közösségek gyakorlatai felől próbálja leírni, nem pedig mai kategóriákból. A 17. századi Dakka lakosságszámára vonatkozóan a becslések széles tartományban mozognak, ezért a szöveg a lélekszámot csak nagyságrendileg, ellenőrzendő adatként tárgyalhatja.