Az 1992-es választások fordulópontot jelentettek Guyana történetében: a csaknem három évtizeden át tartó People’s National Congress (PNC) uralom után a People’s Progressive Party (PPP) a szabad választásokon, nemzetközi megfigyelők, köztük az Egyesült Államok volt elnöke, Jimmy Carter jelenlétében szerezte meg a parlamenti többséget. A hatalomváltás azonban nem oldotta fel a guyanai politika mély etnikai meghatározottságát: az indo-guyanai lakosság túlnyomó többsége továbbra is a PPP-t, az afro-guyanai választók döntő része pedig a PNC-t támogatta. Az 1992 utáni demokrácia tehát nem „posztetnikus” rendszerként működött, hanem olyan versengő pártrendszerként, amelyben a pártok mögötti etnikai tömbök stabilitása a kampányok során rendszeresen a demográfiai arányok kérdését állította a középpontba. A szakirodalomban mindmáig vita folyik arról, hogy az etnikai szavazás okként vagy következményként értelmezendő-e: egyes szerzők a pártok tudatos etnikai mobilizációját emelik ki, mások a gyarmati és a posztgyarmati állam által létrehozott strukturális egyenlőtlenségekre, a cukorültetvények és a bányavidékek eltérő munkaerő-történetére vezetik vissza a jelenséget. Ez a vita a Guyana a gyarmati korban fejezetben tárgyalt szerződéses munkások bevándorlásáig és a Burnham és a kooperatív szocializmus alfejezetben bemutatott autoriter időszakig nyúlik vissza.
A PPP választási győzelme Cheddi Jagant, a párt alapító tagját és az ország egyik legismertebb politikusát juttatta elnöki pozícióba. Jagan 1953-ban, a brit gyarmati rendszer alatt már rövid ideig főminiszter volt, ám a londoni kormányzat – tartva a baloldali, marxista irányultságúnak tartott politikus befolyásától – felfüggesztette az alkotmányt, és brit csapatokat küldött a gyarmatra. Az 1964-es választások után Jagan elvesztette a hatalmat, és az ezt követő évtizedekben a PPP ellenzéki pártként működött, miközben Jagan nemzetközi szerepvállalása, baloldali kapcsolatai és a szovjet tömb iránti nyitottsága miatt a hidegháborús amerikai külpolitika bizalmatlansággal figyelte tevékenységét. Az 1992-es győzelem így egyszerre volt választási siker és rehabilitáció: Jagan hosszú politikai pályafutása után végre szabad választásokon szerzett kormányzati felhatalmazást.
Jagan elnöksége alatt meghirdette a nemzeti megbékélés politikáját, és kormányába egyes PNC-hez közel álló, illetve független szakembereket is bevont. A gesztusok ellenére a politikai rendszer továbbra is rendkívül polarizált maradt. A PNC vezetője, Desmond Hoyte – aki 1985-től Burnham utódaként irányította az országot – elfogadta a választási eredményt, ám pártja folyamatosan azt hangoztatta, hogy a PPP kormányzása az afro-guyanai közösség marginalizálásához vezet. A PNC ezt az érvelést elsősorban a közszférában történő kinevezések, a biztonsági erők vezetésének átalakítása és a gazdaságpolitikai döntések kapcsán fogalmazta meg. A PPP viszont azzal érvelt, hogy a közszolgálat és a rendőrség, hadsereg tisztikara még mindig a PNC-korszak örökségét hordozza, ezért a kiegyensúlyozó intézkedések elengedhetetlenek.
Az etnikai feszültségek a kilencvenes években nem csaptak át a Burnham-korszakban látott mértékű állami erőszakba, de a mindennapokban érzékelhetők voltak. A főváros, Georgetown egyes negyedeiben a bűnözés növekedett, és a rendőrség – amelynek személyi összetétele nem tükrözte a lakosság etnikai arányait – gyakran elfogultnak mutatkozott. Az emberi jogi szervezetek jelentései szerint a kilencvenes években továbbra is jellemző volt a bírósági eljárás nélküli fogva tartás, a rossz börtönkörülmények és a rendőrségi brutalitás, ám ezek a jelenségek már nem a PNC-korszak rendszeres állami terrorjához hasonlítottak, hanem inkább a gyenge intézmények és a forráshiány következményei voltak.
Jagan 1997-ben bekövetkezett halála után Bharrat Jagdeo, aki korábban pénzügyminiszterként dolgozott, vette át a PPP vezetését és az elnöki tisztséget. Jagdeo alatt a guyanai gazdaságpolitika a nemzetközi pénzügyi szervezetek, elsősorban a Nemzetközi Valutaalap (IMF) és a Világbank által támogatott szerkezeti reformok irányába toldott el. Guyanának súlyos adósságterhekkel kellett szembenéznie: a A gazdasági összeomlás és az IMF alfejezetben tárgyalt, a Burnham-korszakból örökölt állami túlköltekezés és a világpiaci áringadozások következtében az ország fizetésképtelenné vált. A reformprogram állami vállalatok privatizálását, a közszektor leépítését és a kereskedelmi liberalizációt irányozta elő.
A gazdasági reformok társadalmi hatása egyenlőtlenül oszlott meg. A cukornád-ágazat, amely a gyarmati kortól az indo-guyanai munkásság egyik fő foglalkoztatójának számított, a privatizáció és a nemzetközi verseny hatására zsugorodni kezdett. A bányászat – elsősorban az arany és a bauxit – ugyanakkor a kilencvenes évek végétől fokozatosan növekedett, ami az ország belsejében élő, jórészt afro-guyanai és őslakos közösségeket érintette. A PPP-kormányok a bányászati koncessziók kiadásával igyekeztek bevételeket szerezni, ám a környezeti károk, a kistermelők kiszorítása és a bányavidékek elégtelen infrastruktúrája miatt bírálatok érték a kormányzatot.
Jagdeo második elnöki ciklusától kezdve a kormány egyre nagyobb hangsúlyt fektetett a környezetvédelmi diplomáciára. Guyana ugyanis a világ egyik legnagyobb, még érintetlen trópusi esőerdejével rendelkezik, és a nemzetközi klímapolitika fórumain Jagdeo kidolgozta azt az álláspontot, amely szerint az ország erdőinek megőrzéséért pénzügyi kompenzáció jár. Ez a politika – amely később a REDD+ mechanizmus keretében vált ismertté – egyszerre szolgált gazdasági és diplomáciai célokat, ám a hazai bírálók szerint a kormány a környezetvédelmet a bányászati koncessziók további kiadásával párosította, ami ellentmondásos gyakorlatnak bizonyult. A kérdés a Környezet, erőforrások és geopolitika fejezetben kerül majd összehasonlító keretbe.
A 2001-es választások ismét a PPP és a PNC közötti éles versenyt hozták. A PNC – amely időközben People’s National Congress Reform (PNCR) néven működött – kampányát a PPP-kormányzat állítólagos indo-guyanai favoritizmusának bírálatára építette. A PPP ezzel szemben az afro-guyanai többségű rendőrség és hadsereg által elkövetett visszaélésekre hívta fel a figyelmet. A választásokat követően több hétig tartó utcai tiltakozások és politikai patthelyzet alakult ki, mivel a PNC nem ismerte el azonnal az eredményt. A nemzetközi megfigyelők a választási folyamatot alapvetően szabadnak és tisztességesnek minősítették, ám rámutattak arra, hogy az etnikai alapú szavazás olyan mértékű, hogy a pártok gyakorlatilag etnikai népszámlálásként értelmezik a választást.
A 2002 és 2006 közötti időszakot a bűnözés látványos növekedése és a politikai erőszak új hulláma jellemezte. Georgetownban és a keleti partvidéken fegyveres bűnbandák alakultak, amelyek emberrablásokat, bankrablásokat és célzott gyilkosságokat hajtottak végre. A bűnözés politikai színezete vitatott: egyes elemzések szerint a bűnbandák egy része korábbi PNC-korszakbeli paramilitáris szervezetekből nőtt ki, míg mások szerint a bűnözés elsősorban a gazdasági kilátástalanságból és a fegyverek könnyű elérhetőségéből fakadt. A kormány a hadsereg bevonásával próbálta visszaszorítani az erőszakot, ami a rendőrségi és katonai egységek túlkapásaihoz, illetve azok etnikai értelmezéséhez vezetett.
A 2006-os választások előtt a PNC vezetője, Robert Corbin a párt hagyományos etnikai mobilizációs stratégiáját folytatta, míg a PPP a stabilitást és a gazdasági növekedést hangsúlyozta. A választást Jagdeo ismét megnyerte, ám a politikai erőszak továbbra sem szűnt meg. 2008-ban fegyveresek megtámadták a Bartica települést és a Lusignan közösséget, több tucat civil halálát okozva. A támadások elkövetőinek kiléte és politikai motivációja máig vitatott; a kormány a bűnbandákat tette felelőssé, az ellenzék pedig a kormányzat bűnüldözési kudarcát és a rendőrség tehetetlenségét hangsúlyozta. Ezek az események rámutattak arra, hogy az etnikai politika és a bűnözés határai elmosódnak, és a közbiztonság kérdése a politikai mobilizáció egyik központi témájává vált.
Jagdeo két elnöki ciklust töltött ki, majd az alkotmányos korlátok miatt nem indulhatott újra. A PPP 2011-ben Donald Ramotar egykori pártfőtitkárt jelölte elnöknek. Ramotar szűk többséggel nyerte meg a választást, ám pártja elvesztette a parlamenti többséget. A törvényhozásban a A Partnership for National Unity (APNU) – egy főként afro-guyanai támogatottságú pártszövetség, amelynek a PNCR is tagja volt – és az Alliance for Change (AFC) – egy kisebb, vegyes etnikai bázisú, reformpárti formáció – együttesen próbálta ellensúlyozni a PPP-t. A kormányzás így rendkívül nehézkessé vált: a parlament blokkolta a költségvetést, és a törvényhozásban patthelyzet alakult ki.
A politikai megosztottság hátterében ekkor már érzékelhető volt az etnikai szavazás részleges fellazulása. Az AFC megalakulása 2005-ben azt jelezte, hogy egyes választók – különösen a fiatalabb generációk és a városi értelmiség köréből – a két hagyományos etnikai párt alternatíváját keresték. Ugyanakkor az APNU szövetségi politikája éppen azt mutatta, hogy a PNC továbbra is az afro-guyanai blokk megszervezését tekinti a hatalom megszerzése felé vezető legbiztosabb útnak. A Ramotar-kormány gyengeségét mutatta, hogy az elnök 2014-ben – részben a költségvetési patthelyzet miatt – a parlament feloszlatása és előre hozott választások kiírása mellett döntött.
A 2015-ös választásokon az APNU és az AFC már választási szövetséget kötött, és David Granger hadtörténész, korábbi hadseregparancsnok vezetésével megnyerte a választást. A PPP – amelynek elnökjelöltje Ramotar volt – elvesztette a hatalmat, és a párt a megfigyelők szerint nem fogadta el azonnal a vereséget. A választási eredmények közzétételének módja, a szavazatszámlálás elhúzódása és a Guyana Elections Commission (GECOM) összetétele mind viták forrása volt. Végül a nemzetközi megfigyelők, köztük a CARICOM és az OAS küldöttségei, valamint az Egyesült Államok diplomatái megerősítették az eredmény hitelességét, és a PPP elfogadta a hatalomváltást. Az etnikai politika tehát nem tűnt el, hanem új koalíciós formában termelődött újjá.
Az 1992 és 2015 közötti guyanai politika egyik visszatérő vitatémája a demográfiai arányok kérdése volt. A hivatalos népszámlálási adatok szerint az indo-guyanaiak alkotják a legnagyobb csoportot, de arányuk folyamatosan csökkent a kivándorlás miatt, míg az afro-guyanaiak aránya viszonylag stabil maradt, a vegyes etnikumúak és az őslakosok száma pedig lassan növekedett. A különböző etnikai szervezetek rendre megkérdőjelezték a népszámlálási módszertant, mivel a „vegyes” kategória eltérően értelmezhető, és a migráció nyomon követése sem pontos. A választási kampányokban a demográfiai előrejelzések gyakran politikai fegyverként szolgáltak: a PPP a „többségi indo-guyanai” álláspontból indult ki, míg a PNC az afro-guyanai és az „eredeti lakosság” együttes többségét állította. A tudományos konszenzus szerint a demográfiai adatok bizonytalansága valós, de a választási eredményeket elsősorban nem a népszámlálási hibák, hanem az etnikai szavazási minták magyarázzák.
A 2001-es és 2006-os választási reformviták során felmerült a választókerületi határok meghúzásának kérdése is. A PNC azt állította, hogy a PPP a keleti partvidék indo-guyanai többségű kerületeit részesíti előnyben, míg a PPP az afro-guyanai többségű városi kerületek túlsúlyát kifogásolta. A GECOM – amelynek tagjait a pártok delegálják – folyamatosan politikai nyomás alatt állt. A választási rendszer arányos elemei ellenére a kerületi határok meghúzása a politikai tét nagysága miatt mindig konfliktusos ügy maradt.
Jagdeo és Ramotar kormányzása alatt az alkotmányos reform ígérete többször napirendre került, de a parlamenti többség hiánya miatt nem valósult meg. A 2003-ban létrehozott alkotmányreform-bizottság jelentése javasolta a hatalommegosztás intézményesítését, a helyi önkormányzatok megerősítését és az etnikai arányosság elvének beépítését a közszolgálatba. A javaslatok azonban a pártpolitikai verseny logikája miatt elakadtak: egyik nagy párt sem akart lemondani a választási győzelemből fakadó teljes kormányzati kontrollról. A hatalommegosztás elmaradása a guyanai demokrácia egyik legsúlyosabb strukturális problémája maradt, és a későbbi fejezetekben szereplő diktatúrákhoz képest is sajátos, mert itt nem katonai rezsim, hanem a választott kormányzat és a mélyen megosztott társadalom közötti feszültség akadályozta a konszolidációt.
A politikai erőszak 1992 utáni öröksége nemcsak a folyamatos bűnözésben, hanem a múlt feldolgozatlanságában is megnyilvánult. A Burnham-korszak emberi jogsértéseit – az 1973-as választások utáni erőszakot, a Jonestown-tragédia guyanai vonatkozásait, a politikai gyilkosságokat, a House of Israel nevű szekta és a rendőrség közötti kapcsolatokat – a kilencvenes években nem vizsgálta hivatalos bizottság. A PPP-kormányok nem kezdeményeztek átfogó átvilágítást, részben azért, mert az etnikai feszültségek kiélezésétől tartottak, részben pedig azért, mert a párt saját múltjában is voltak vitatott időszakok. A PNC ellenben a kilencvenes évek bűnözésére hivatkozva a PPP-felet tette felelőssé a közbiztonság romlásáért, és a maga részéről a „politikai boszorkányüldözés” narratíváját erősítette.
A dokumentált tények szintjén rögzíthető, hogy 1992 és 2015 között több tucat politikai indíttatásúnak tekinthető gyilkosság történt, amelyek egy részét sem a rendőrség, sem a bíróság nem tudta felderíteni. A legfontosabb ügyek közé tartozik a 2002-es Geddes-ügy, a 2006-os Ramlall-gyilkosság és a fent említett bartica-lusignani támadások. Az áldozatok számát illetően nincs egységes, hivatalos statisztika; a különböző emberi jogi jelentések eltérő számokat közölnek; az igazságszolgáltatásban tárgyalt ügyek kis részét képezik az ismert eseteknek. A bírósági eljárások gyakran évekig elhúzódtak, és több ügyben a vádlottakat bizonyítékok hiányában felmentették. Ez a helyzet a guyanai társadalom bizalmatlanságát fokozta a jogállammal szemben, és hozzájárult ahhoz, hogy az etnikai közösségek saját emlékezetpolitikájukat a hivatalos intézményektől függetlenül építsék.
Az etnikai politika fogalma Guyanában így nem csupán a választások kampányait jelenti, hanem a mindennapi élet megszerveződését is: az iskolák, az egyházak, a sportegyesületek és a kulturális szervezetek többsége etnikailag homogén. Ez a társadalmi alap az etnikai pártok folyamatos utánpótlását biztosítja, és nehezíti az ettől eltérő politikai tömörülések megerősödését. Ugyanakkor a városi fiatalok körében megfigyelhető a vegyes házasságok számának lassú emelkedése és a közös kulturális minták terjedése – például a chutney zene, amely az indo-guyanai zenei hagyományból nőtt ki, de afro-guyanai előadók is művelik –, ami a szakirodalom egy része szerint hosszabb távon oldhatja a merev etnikai választóvonalakat. Mások szerint azonban a politikai pártok közötti verseny éppen ezeket a kulturális közeledéseket használja fel arra, hogy az etnikai különbségeket újra megerősítse, például a kampányok során a zenei és vallási jelképek sajátos kisajátításával.
A guyanai politika 1992–2015 közötti időszakának vizsgálatához a dokumentált tények szintjén elsősorban a Guyana Elections Commission hivatalos közleményei, a parlamenti jegyzőkönyvek, a kormányzati költségvetési beszámolók és a nemzetközi megfigyelői jelentések állnak rendelkezésre. Az Egyesült Államok, a Brit Nemzetközösség, a CARICOM és az OAS választási megfigyelő missziói rendszeres jelentéseket tettek közzé, amelyek a választási eljárás technikai szabályszerűségét illetően viszonylag megbízható forrásnak számítanak. Az emberi jogi helyzetről az Amnesty International, a Human Rights Watch és a helyi Guyana Human Rights Association éves jelentései nyújtanak tájékoztatást, ám ezek a szervezetek eltérő módszertannal dolgoznak, és az áldozatok számára vonatkozó adataik nem mindig egyeztethetők össze.
A demográfiai adatok forrása a Bureau of Statistics népszámlálási kiadványsorozata, amelynek 2002-es és 2012-es kötetei az etnikai önbesorolás alapján osztályozzák a lakosságot. A népszámlálási kategóriák időbeli változása – például a „vegyes” kategória bevezetése és annak népszerűsödése – megnehezíti a hosszú távú összehasonlítást. Az etnikai arányokra vonatkozó állítások ezért gyakran politikai viták tárgyát képezik, és a szerzőknek kifejezetten óvakodniuk kell attól, hogy a választási eredményekből visszaszámolva „bizonyítsák” a demográfiai többséget. A választási eredmények maguk ugyanakkor viszonylag jól dokumentáltak: a GECOM hivatalos összesítőiben a pártok szavazatai, a választókerületi bontás és a mandátummegoszlás nyilvános, bár a szavazatszámlálás körüli egyes viták – különösen 1997-ben, 2001-ben és 2015-ben – azt mutatják, hogy a választási adminisztráció politikai elfogultsággal szembeni sebezhetősége visszatérő probléma.
A politikai erőszak eseménytörténete részben újságbeszámolókból, részben bírósági iratokból rekonstruálható. A guyanai sajtó – elsősorban a Stabroek News és a Guyana Chronicle – rendszeresen beszámolt a bűnözési hullámról, de a szerkesztőségi irányvonalak sokszor pártpolitikai elfogultságot tükröznek. A bírósági anyagok nyilvánosak, ám a perek elhúzódása és a tanúvédelem hiánya miatt a büntetőügyek sok esetben nem vezettek jogerős ítélethez. A tudományos szakirodalom – elsősorban a Guyanával foglalkozó karibi politikatudományi és történeti munkák, például Ralph Premdás, David Hinds, Alissa Trotz és mások tanulmányai – részletesen elemzi az etnikai politika működését, de az egyes szerzők értelmezési keretei markánsan eltérnek: a baloldali hagyományt folytató szerzők a PPP örökségét hangsúlyozzák, a posztkoloniális kritikai irányzatok a gyarmati állam folytonosságára mutatnak rá, a választási demokrácia elemzői pedig az intézményi reformok lehetőségeit vizsgálják.
Nem állnak rendelkezésre részletes, megbízható adatsorok a politikai erőszak áldozatainak etnikai megoszlásáról, a bűnözés gazdasági hátteréről vagy a rendőrségi eljárások etnikai aránytalanságáról. A kormányzati statisztikák a szándékos emberölések számát országos szinten közlik, de nem bontják etnikum, régió vagy politikai motiváció szerint. Ezért minden olyan állítás, amely a politikai erőszak etnikai természetét állítja, szükségképpen értelmezési kerettől függ, és vitatott marad. A 2015-ös választások utáni időszak elemzését Guyana ma fejezete, illetve az olaj és a nemzetközi viták kérdését tárgyaló alfejezet folytatja.