Miután 1932-ben az úgynevezett alkotmányos forradalom megdöntötte a szakrális királyi abszolutizmust, Thaiföld – korabeli hivatalos nevén Sziám – belpolitikája a polgári és katonai körök közötti ingatag egyensúlyra épült. Az 1930-as évek végére ebből az egyensúlyból egyre határozottabban emelkedett ki a hadsereg, amelynek vezetője, Plaek Phibunszongkhram (thaiul แปลก พิบูลสงคราม, a továbbiakban Phibun) 1938-ban a miniszterelnöki székbe is beült. Ez a kiindulópont azért meghatározó, mert Thaiföld második világháborús szereplését nem lehet kizárólag a japán nyomás vagy a nemzetközi kényszerpályák felől érteni: a bangkoki vezetés 1941 és 1945 között olyan szövetségpolitikát folytatott, amely egyszerre törekedett revíziós területi célokra, a hadsereg belpolitikai befolyásának megőrzésére és a nominális szuverenitás fenntartására. A háború azonban megosztotta a thai politikai elitet, és a hivatalos japán szövetséggel párhuzamosan egy részben szervezett, részben informális belső ellenállás is kialakult, amely a háború utáni korszak politikai irányválasztását alapvetően befolyásolta.
A Japánnal való 1941. decemberi szövetség nem előzmények nélküli, de nem is elkerülhetetlen fordulat. Phibun kormánya az 1938–1941 közötti időszakban tudatosan erősítette a thai nemzetépítést és a hadsereg társadalmi presztízsét. Ennek egyik eleme volt a gyarmati hatalmakkal szembeni területi revíziós igény, amely a 19. század végi és a 20. század eleji szerződések következtében veszteségeket szenvedett Sziám önértelmezéséből táplálkozott. A bangkoki vezetés különösen a francia Indokína egyes területeit tekintette „elveszett” területeknek, és 1940–1941-ben, amikor a náci Németország európai győzelmei után a francia gyarmati adminisztráció Nemzeti Franciaország (Vichy-kormány) fennhatósága alá került, Phibun megragadta az alkalmat a revízióra.
Az 1940. november és 1941. január közötti francia–thai határháború dokumentált eseménysora rövid, de a thai emlékezetpolitikában máig fontos időszak. A szárazföldön kambodzsai területek, a Mekong mentén pedig laoszi határvidékek kerültek harcba. A konfliktusban a japán diplomácia közvetítésével, 1941. május 9-én Tokióban írták alá a békeszerződést, amelynek értelmében Thaiföld visszaszerezte a nyugat-kambodzsai tartományok egy részét, köztük Battambang és Sziszophon térségét. Ez a siker a thai kormányzat és a hadsereg számára egyszerre jelentett belpolitikai megerősödést és a japán befolyás növekedését. A háborús szövetség későbbi megértéséhez fontos látni, hogy Phibun külpolitikája nem kizárólag ideológiai azonosulásból közeledett a japánokhoz: a revíziós törekvések és a japán geopolitikai érdekek időlegesen egy irányba mutattak, de a kölcsönös bizalmatlanság már ekkor is jelen volt.
A japán vezetés a délkelet-ázsiai gyarmati területek elleni készülődés során Thaiföldnek kulcsszerepet szánt mind az utánpótlási útvonalak, mind a Maláj-félsziget elleni támadás szempontjából. A thai kormány a japán közeledést a maga eszközeiként igyekezett felhasználni: egyesült államokbeli és egyesült királysági diplomáciai csatornákon keresztül is fenntartotta a kapcsolatokat, és a nyugati hatalmakkal szembeni nyomásgyakorlásra használta a japán lehetőségeket. Arra azonban, hogy a Japán Birodalom 1941 decemberében közvetlen tranzitigényekkel lép fel, a thai politikai elit nem készült fel egységes stratégiával.
A Thaiföld és Japán közötti szövetségi szerződés 1941. december 21-én született meg; a szövetség tehát néhány nappal a japán csapatok thai területen való megjelenését követően jött létre. A szerződés dokumentálta a katonai együttműködést és Thaiföld elköteleződését a japán hadicélok mellett, bár a szöveg részleteit érdemes óvatosan kezelni: nyilvános része a semlegesség és a kölcsönös segítségnyújtás kereteit hangsúlyozta, míg titkos kiegészítő jegyzőkönyvek rendezték a csapatmozgásokat, a gazdasági együttműködést és a területi ígéreteket. A thai fél a japán térnyeréshez való alkalmazkodás és a szuverenitás látszatának megőrzése között egyensúlyozott.
A szövetség katonai értelme elsősorban abban állt, hogy a japán csapatok a thai vasúthálózaton, kikötőkön és észak-déli útvonalakon keresztül szervezhették meg a burmai front és a maláj hadjárat logisztikáját. A thai kormány a saját hadseregét is mozgósította, és thai csapatok vettek részt a burmai területeken – a mai kelet-mianmari San-államok egy részén – 1942 és 1944 között japán irányítás alatt, valamint a karen és más hegyi közösségek által lakott határvidéken. E katonai epizódok értelmezése a mai napig érzékeny, mert a thai csapatok részvétele a brit gyarmati erők ellen és a helyi lakossággal szembeni erőszakos cselekményekben egyaránt értelmezhető; a konkrét felelősségi körök kutatása még nem lezárt.
A háborús időszak gazdasági hatása súlyosan érintette a thai lakosságot. A japán katonai jelenlét, a szállítási igények és a szövetséges légitámadások együtt vezettek infrastrukturális károkhoz, élelmiszer- és rizshiányhoz, inflációhoz, valamint a kényszermunka jelenségeihez. A thai–burmai vasút építése – amelyet gyakran „halálvasútként” emlegetnek, és amelynek építése 1942–1943-ban zajlott – nem thai területen, hanem a japán megszállás alatt álló burmai és thai határvidéken folyt, de thai munkásokat és hadifoglyokat is érintett. A vasútépítés során elhunytak számát a források és a későbbi emlékezetpolitika eltérően becsüli; az áldozatok túlnyomó része brit, ausztrál, holland és más szövetséges hadifogoly, valamint burmai, maláj, tamil és más ázsiai munkás volt. Thaiföld szerepe itt kettős: a bangkoki kormány a japán hadseregnek biztosította a tranzitot, de a vasút közvetlen építési területe és a munkások soraiból elhunytak ügye a japán hadsereg parancsnokságának felelőssége. A thai hivatalos álláspont a háború alatt és után is kerülte a felelősség egyértelmű elismerését.
A Phibun-kormány a háború alatt a „Thai Nemzet” retorikáját erősítette, és a thai hadsereg hősi ábrázolása a bangkoki propaganda részévé vált. Ugyanakkor a lakosság jelentős része a japán jelenlétet nem felszabadításként, hanem megszállásként élte meg: a japán katonaság a városi közterületeken, a piacokon és a vidéki úthálózaton mindennapos jelenség volt, és a helyi lakossággal való konfliktusokról széles körben terjedtek beszámolók. A thai kormányzat a japán követelések teljesítése és a belső feszültségek elfojtása között fokozatosan elvesztette a közvélemény egy részének bizalmát.
A háború thai történetének központi fogalma a Seri Thai (เสรีไทย), magyarul „Szabad Thai Mozgalom”. Ez a szervezet nem egységes katonai-politikai erő volt, hanem laza hálózat, amelynek magja thai diplomatákból, diákokból, egyetemi oktatókból és a politikai elit azon tagjaiból állt, akik ellenezték a Japánnal való hivatalos szövetséget. A mozgalom legismertebb alakja Pridi Banomyong (ปรีดี พนมยงค์), az 1932-es alkotmányos forradalom egyik vezetője, ekkoriban kormányzati tisztségeket viselő, de a japán irányzattal szembeforduló politikus volt. Pridi és a Seri Thai a háború alatt kapcsolatot épített a szövetséges hatalmakkal, különösen az amerikai OSS-szel (Office of Strategic Services), és azt az álláspontot képviselte, hogy Thaiföld hivatalos politikája nem azonos a thai nép akaratával.
A Seri Thai tevékenysége több szinten zajlott. A külföldi thai diplomaták közül többen – például az Egyesült Államokban működő Szeni Pramot (Seni Pramoj) – nem tettek eleget a hadüzenetnek, és ellenkormányt szerveztek. A belső hálózat pedig információs csatornákat, később pedig fegyveres egységeket hozott létre, amelyek a háború utolsó szakaszában, 1944–1945-ben a japán erőkkel szembeni szabotázsakciókban vettek részt. A Seri Thai pontos létszámát, fegyverkezési szintjét és műveleti hatékonyságát a szakirodalom eltérően ítéli meg: az egyes források tízezres hálózatról beszélnek, de a reguláris fegyveres ellenállás valódi ütőképessége korlátozott volt.
Fontos megjegyezni, hogy a Seri Thai és a Phibun-kormány viszonya nem egyszerű ellenségeskedésként írható le. Phibun szerepe a háború alatt a mai napig vitatott: egyes értelmezések szerint a miniszterelnök tudomásul vette a Seri Thai működését, sőt hallgatólagosan fedezte is, mert ezzel a maga számára is biztosította a háború utáni túlélés lehetőségét. Ezt az álláspontot azonban nem minden történész osztja, és a dokumentált bizonyítékok egy része arra utal, hogy Phibun elsősorban a japán nyomásnak való engedésben volt érdekelt. A thai belpolitika tehát a háború alatt valódi kettős szerkezetűvé vált: a hivatalos kormányzat Japán mellett, a részben informális hálózatok pedig a szövetségesek felé nyitottak. Ez a kettősség nem volt nyilvános, és a japán titkosszolgálatok gyanakvása ellenére sem számolta fel teljesen a kapcsolatokat.
1944-ben a japán hadi helyzet romlása és a thai gazdasági-társadalmi elégedetlenség együtt vezetett a Phibun-kormány lemondásához. A miniszterelnököt formálisan a parlament bizalmatlansági indítványa buktatta meg 1944 közepén, de a valódi ok összetettebb: a japán szövetség kudarcai, a gazdasági nehézségek és a Seri Thai befolyásának növekedése egyaránt szerepet játszott. Utódja, Khuang Aphaiwong (ควง อภัยวงศ์), majd egy új polgári kormányzat a japán szövetséget már nem tudta teljes körűen felszámolni, de a nyilvános politikában óvatosan távolodni próbált tőle. A japán hadsereg továbbra is thai területen állomásozott, és a tranzitútvonalak feletti ellenőrzését megtartotta, így a háború utolsó évében Thaiföld helyzete a formális semlegesség és a tényleges japán hatalom közötti szürke zónában maradt.
A japán kapituláció után, 1945 augusztusában Thaiföld a győztes hatalmakkal szembeni rendezés nehéz helyzetével nézett szembe. A francia és brit fél területi visszacsatolást és jóvátételt követelt, a thai politikai elit pedig a Phibun-korszak felelősségét próbálta elhatárolni az ország egészétől. A rendezés kulcsfontosságú dokumentuma az 1946. januári brit–thai megállapodás volt, amely a háborús károk enyhítésére és a megszállt területek visszaadására irányult. Thaiföldnek le kellett mondania a francia indokínai területekről, amelyeket 1941-ben visszaszerzett, és háborús jóvátételt kellett fizetnie, elsősorban Nagy-Britanniának.
Az 1946-os év a thai belpolitika átmeneti időszaka volt. Pridi Banomyong és a Seri Thai hálózata megpróbálta a háború utáni rendet a polgári demokratikus intézmények irányába terelni, míg a hadsereg vezetői a Phibun-korszak presztízsét részben megőrizve várták a visszatérés lehetőségét. A háború utáni rendezés egyszerre érintette a területi kérdéseket, a gazdasági jóvátételt és a belpolitikai felelősségre vonást, de ez utóbbi szinte teljesen elmaradt: Phibun és a háborús katonai vezetők felelősségének vizsgálata nem vezetett érdemi elszámoltatáshoz, ami hosszú távon a thai politikai kultúra egyik meghatározó vitapontjává vált.
A második világháborús thai szerepvállalás emlékezete máig élő és vitatott terület. A thai hivatalos történetírás a 20. század második felében hosszú időn át a Phibun-korszakot a határok megvédésének és a nemzeti érdek védelmének retorikájával keretezte, míg a Seri Thai hagyománya a szabad thai nemzeti ellenállás szimbólumává vált. A két narratíva párhuzamosan van jelen, és a thai közbeszédben a mai napig gyakran az aktuális politikai erőviszonyok szerint hangsúlyozzák egyik vagy másik elemet. A történettudomány számára ez azt jelenti, hogy a thai–japán szövetség megítélésében el kell választani egymástól a dokumentált katonai és diplomáciai eseményeket, a háború alatti belső vitákat, valamint a későbbi emlékezetpolitikai állításokat.
A Thaiföld második világháborús szereplésére vonatkozó ismeretek elsődleges forrásokból, elsősorban japán és brit katonai, valamint diplomáciai iratokból, thai minisztertanácsi jegyzőkönyvekből, a Seri Thai tagjainak visszaemlékezéseiből és amerikai titkosszolgálati anyagokból származnak. Az események alapvető kronológiája dokumentáltnak tekinthető: a francia–thai határháború időpontjai, a japán bevonulás, a decemberi szövetségi szerződés, a hadüzenet és a háború utáni megállapodások elsődleges forrásokból rekonstruálhatók. Ugyanakkor több bizonytalansági tényező is fennáll.
Az egyik legfontosabb vita a thai–japán kapcsolat természetére vonatkozik: egyes történészek a thai szerepvállalást kényszerű kollaborációnak, mások aktív revízionista külpolitikának, megint mások a kettős politika részének tekintik. A Phibun-kormány belső szándékait illetően a források szelektívek, és a miniszterelnök saját visszaemlékezései a háború utáni önigazolás keretében íródtak. A Seri Thai hálózat mérete és tényleges katonai jelentősége szintén vitatott: a mozgalom résztvevőinek elbeszélései a hősi ellenállást hangsúlyozzák, míg a japán és brit források egy része jóval kisebb, szervezetileg gyenge hálózatot mutat.
A területi kérdésekben a thai–francia határháború emberi veszteségeire vonatkozó adatok nem egységesek. A háború alatti thai gazdasági károk, az infláció és az éhínség kiterjedése statisztikai becslésekből ismert, de a pontos számok országos és regionális szinten eltérőek. A thai–burmai vasúttal kapcsolatos thai felelősség kérdése szintén eldöntetlen a nemzetközi szakirodalomban: a vasút építési területének és a munkások sorsának vizsgálata nem zárult le, és a thai hivatalos állami emlékezet a mai napig alig foglalkozik a saját közreműködés kérdésével. A háború utáni rendezés dokumentumai ugyanakkor viszonylag jól ismertek, mivel a brit külügyminisztériumi anyagok és a thai diplomáciai iratok egyaránt fennmaradtak.