A thaiföldi hidegháborús katonai rezsimek és a demokrácia ingadozásának története nem egyszerűen a hadsereg és a civilek váltakozó harca volt. Az 1973-as és 1976-os események, majd az 1991–1992-es válság azt mutatják, hogy a politikai nyitást és a katonai visszarendeződést egyaránt a hidegháborús kommunistaellenesség, a királyi tekintély, a bangkoki elit, a vidéki tömegek és a diákmozgalom egymásra hatása alakította. A hidegháború és az amerikai szövetség fejezetben tárgyalt katonai–amerikai kapcsolat itt vált belső politikai erőforrássá: a hadsereg vezetői a „kommunista veszély” retorikájával igazolták a hatalomgyakorlást, miközben a gazdasági növekedés új társadalmi rétegeket és új elvárásokat hozott létre. Az alábbi alfejezet ezt a törékeny, sokszor erőszakkal megszakított demokratizálódási folyamatot követi végig.
Thaiföld 1950-es évek végétől a 1970-es évek elejéig tartó időszakát a katonai rezsim (military regime) folyamatos, de nem kizárólagos hatalomgyakorlásaként írhatjuk le. Az 1957-es puccsal hatalomra jutó Szari Thanarat (Sarit Thanarat) és az 1963-as halála után következő Thanom Kittikacsorn (Thanom Kittikachorn) – gyakran szövetségben Praphasz Csarusztien (Praphas Charusathien) belügyminiszterrel és rendőrtábornokkal – a kommunistaellenességet, a királyi tekintélyt és a fejlesztési politikát kapcsolta össze. A rezsim az 1968-as alkotmány elfogadása után 1969-ben választást engedett, de a parlament csak korlátozott jogkörökkel működött, és a hadsereg vezetői továbbra is a kormány kulcspozícióit tartották meg.
1971 novemberében Thanom és Praphasz önpuccsot (self-coup) hajtott végre: felfüggesztette az alkotmányt, feloszlatta a parlamentet, és a Forradalmi Tanács (Revolutionary Council) nevű testületre ruházta a hatalmat. A hivatalos indoklás a „nemzetbiztonság” és a kommunista fenyegetés volt; a gyakorlatban a választott képviselők korlátozása és a hadsereg belső pozícióharcainak kezelése is szerepet játszott. A hidegháború alatti amerikai katonai jelenlét – thai légibázisok, logisztikai támogatás a vietnámi háborúhoz – gazdasági és politikai értelemben is megerősítette a bangkoki katonai elitet, ugyanakkor vidéken, különösen az északkeleti régióban, a kormányzati erőszak és a fejlesztési programok egyenlőtlensége a thaiföldi kommunista párt (Communist Party of Thailand) gerillaháborúját táplálta.
Ebben a helyzetben a diákmozgalom (student movement) elsősorban a Thammasat és más egyetemek hallgatói révén vált kritikai erővé. A diákok nem egységesen kommunisták voltak; követeléseik kezdetben alkotmányos reformra, a választások megtartására és a korrupció elleni fellépésre vonatkoztak. A mozgalom része volt annak a szélesebb civil társadalmi ébredésnek, amely a gyors gazdasági növekedés, az urbanizáció és a sajtó viszonylagos bővülése nyomán alakult ki.
1973 októberére a diákok és értelmiségiek tüntetései országos méretűvé váltak. Közvetlen kiváltó ok az volt, hogy a kormány letartóztatott tizenhárom aktivistát, köztük Thirayuth Bunmee (Thirayuth Boonmee) egyetemi hallgatót, akik a katonai rezsim alkotmányos korlátait bírálták. Október 13-án több százezren gyűltek össze Bangkokban, és a Thammasat Egyetem környékén, valamint a királyi palota közelében követelték a letartóztatottak szabadon bocsátását és az alkotmány visszaállítását.
Október 14-én a tüntetés erőszakba torkollott. A rendőrség és a hadsereg egységei lőfegyverrel oszlatták a tömeget; a halálos áldozatok számát a hivatalos thai források 77 főre tették, de független becslések ennél magasabb számról is beszámolnak – a pontos áldozatszám a mai napig vitatott. A Bhumibol Aduljadezs (Bhumibol Adulyadej) király televíziós beszédben szólította fel a feleket az erőszak beszüntetésére, és a katonai vezetők – Thanom, Praphasz és Thanom fia, Narong Kittikacsorn (Narong Kittikachorn) – még aznap este bejelentették távozásukat az országból. A király Szánja Thammaszak (Sanya Dharmasakti) jogászprofesszort, a Thammasat Egyetem rektorát nevezte ki miniszterelnöknek.
Az 1973-as eseményeket a thai demokratikus emlékezet a „népi forradalom” vagy „októberi események” kifejezésekkel tartja számon; a hadsereg hivatalos álláspontja és a konzervatívabb értelmezés ezzel szemben hangsúlyozza a király közvetítő szerepét és a folyamat békés lezárását. Tény azonban, hogy a katonai vezetők távozása után rövid, de valódi politikai nyitás kezdődött: 1974-ben új alkotmányt fogadtak el, választásokat tartottak, és a sajtó, a szakszervezetek, valamint a parasztmozgalmak korábban nem tapasztalt szabadságot élveztek.
A demokratikus időszak azonban rendkívül polarizált volt. A választások nyomán létrejött koalíciós kormányok – előbb Széni Pramodzs (Seni Pramoj), majd fivére, Kukrit Pramodzs (Kukrit Pramoj) vezetésével – szembesültek a hadsereg és a konzervatív elitek ellenállásával. A baloldali és parasztmozgalmak megerősödését a jobboldal és a hadsereg a kommunista hatalomátvétel előszobájaként értelmezte. Félkatonai csoportok, köztük a Vörös Gaur (Red Gaurs) nevű szélsőjobboldali milícia, rendszeresen támadtak diák-, munkás- és parasztszervezetekre. A politikai erőszak fokozódása aláásta a demokratikus intézmények amúgy is törékeny legitimitását.
1976-ra a politikai helyzet pattanásig feszült. A baloldal és a diákmozgalom tiltakozott Thanom Kittikacsorn visszatérése ellen, aki 1976 szeptemberében szerzetesként lépett be az országba – ez a lépés a jobboldal provokációjaként és a katonai restauráció előkészítéseként értelmezhető. A Thammasat Egyetemen a diákok békés tüntetést tartottak, amelynek során egy vitatott tartalmú, a trónöröklést érintő plakát és színdarab körüli híresztelés fokozta a feszültséget. A kormánypárti sajtó és a jobboldali rádió a diákokat hazaárulással és a monarchia megsértésével vádolta – ez a lese-majeste (királysértés) vádjának politikai felhasználását mutatja.
Október 6-án a rendőrség, a határőrség és a Vörös Gaur milícia támadást indított a Thammasat Egyetem kampuszán. A támadás során a diákokat megverték, lőfegyverrel és gránátokkal öltek meg, holttesteket gyaláztak meg, egyes dokumentált beszámolók szerint akasztásokra is sor került. A hivatalos thai álláspont 46 halottról és több száz sebesültről szól; független történészi és újságírói becslések ennél jóval magasabb, több száz halottról is beszámoltak. Az áldozatok pontos száma máig nem ismert, mert a holttestek egy részét elégették vagy eltüntették, és a katonai kormányzat korlátozta a független vizsgálatot. Az 1976. október 6-i eseményt a kritikai történetírás és a nemzetközi emberi jogi szervezetek mészárlásként írják le; a thai hivatalos narratíva hosszú ideig elhallgatta vagy a „rend helyreállításaként” keretezte.
A mészárlás napján a hadsereg puccsot hajtott végre, eltávolította a választott kormányt, és Thanin Kraivicsien (Thanin Kraivichien) konzervatív jogászt nevezte ki miniszterelnöknek. A Thanin-kormány szigorú antikommunista politikát folytatott, betiltotta a baloldali szervezeteket, cenzúrázta a sajtót, és széles körű letartóztatásokat hajtott végre. A politikai rezsim ismét a hadsereg és a Királyi Palota szövetségére támaszkodott. A megtorlás elől több ezer diák, értelmiségi és munkásaktivisták csatlakoztak a thaiföldi kommunista párthoz, és a dzsungelbe menekültek – ez paradox módon megerősítette a kommunista felkelést, de a párt ideológiai és belső vitái, valamint a kínai–szovjet szakítás thaiföldi hatásai miatt a gerillamozgalom nem vált országos fenyegetéssé.
1977-ben egy újabb katonai puccs eltávolította Thanint, és Kriangsak Csomanan (Kriangsak Chomanan) tábornok lett a miniszterelnök. Kriangsak fokozatosan enyhített a politikai elnyomáson, és 1979-ben új alkotmányt és választásokat engedélyezett. 1980-ban a hadsereg főparancsnoka, Prem Tinszulanon (Prem Tinsulanonda) vette át a kormányfői posztot, aki 1988-ig irányította az országot. A Prem-korszak (Prem era) meghatározó politikai modellje a „fél-demokrácia” (semi-democracy) volt: működött a parlament, választásokat tartottak, de a hadsereg továbbra is meghatározta a kül- és biztonságpolitika, valamint a belügyi tárca kereteit, és a kormányfő személyét 1983-ig a király, illetve a katonai elit jelölte ki, nem pedig a választási eredmény.
Prem időszakában gazdasági liberalizáció és jelentős növekedés ment végbe. A külföldi működőtőke beáramlása, a textil- és elektronikai ipar fejlődése, valamint a turizmus bővülése új vállalkozói és középosztálybeli rétegeket hozott létre. A vidéki lakosság egy része továbbra is kimaradt a növekedésből, és az északkeleti szegénység, valamint a bangkoki központúság később a politikai konfliktusok meghatározó tényezőjévé vált. A kommunista felkelés az 1980-as években fokozatosan hanyatlott; a párt 1983-ban bejelentette a fegyveres harc feladását, ami lehetővé tette a kormány számára, hogy csökkentse a katonai szerepvállalás belső legitimációját.
1988-ban választást tartottak, és először alakult olyan kormány, amelynek miniszterelnöke, Csaticsai Csoonhavan (Chatichai Choonhavan) parlamenti képviselőként nyerte el a posztot. A Csaticsai-kormány a gazdasági növekedést és a regionális kapcsolatokat helyezte előtérbe, ugyanakkor a hadsereg bizalmatlansága gyorsan nőtt a civil kormányzattal szemben, amelyet korrupcióval és a katonai költségvetés csökkentésével vádoltak.
Az 1992. márciusi választás után azonban a katonai pártok koalíciója Szucsindát választotta miniszterelnöknek, amit a demokratikus ellenzék és a civil társadalom széles körben a puccs legitimálásának és a demokrácia kijátszásának tekintett. Áprilisban Csamlong Szrimuang (Chamlong Srimuang) volt bangkoki kormányzó és a Palang Dharma Párt vezetője éhségsztrájkot kezdett, majd a tüntetések Bangkok utcáin és a Szanam Luang téren gyorsan tömegmegmozdulássá nőttek. A kormány május 17-én rendkívüli állapotot hirdetett, és a hadsereg éles lőfegyverrel oszlatta a békés tüntetést.
Az 1992. május 17–20. közötti eseményeket a thai emlékezet „fekete május” (Black May, พฤษภาทมิฬ) néven tartja számon. A hivatalos adatok szerint legalább 52 halott és több száz sebesült volt, független becslések ennél magasabb áldozatszámról is beszámolnak. A nemzetközi nyomás, a királyi beavatkozás és a gazdasági elit aggodalma végül Szucsinda lemondásához vezetett. A Bhumibol Aduljadezs király televíziós szereplése – amelyben Szucsindát és Csamlongot egymás mellett, térdelő helyzetben szólította fel a konfliktus lezárására – a thai emlékezetben meghatározó pillanat, ugyanakkor a király politikai közvetítő szerepe a demokrácia és a monarchia viszonyának későbbi vitáiban is központi elemmé vált.
A válság után Anand Panyaracsun ismét ideiglenes kormányt alakított, majd az 1992. szeptemberi választáson a Demokrata Párt nyert, és Csuan Leekpai (Chuan Leekpai) lett a miniszterelnök. Az 1992-es események hosszú távú következménye az volt, hogy a hadsereg közvetlen politikai szerepvállalása visszaszorult, de a puccsok lehetősége nem tűnt el. A katonai vezetők befolyása a szenátusban, a biztonsági szervekben és az állami vállalatokban továbbra is fennmaradt, és a politikai rendszer 1997 előtti alkotmányos keretei nem szüntették meg a hadsereg intézményes hatalmát.
A demokratizálódás törékeny útja több strukturális feszültséget hagyott maga után. Először is, a hadköteles és hivatásos hadsereg továbbra is a „nemzet, vallás, király” hármas eszméjét tekintette alapvető küldetésének, és a kommunistaellenesség lecsengése után is fenntartotta a belső rend védelméről szóló, gyakran a politikai semlegességet meghaladó szerepfelfogását. Másodszor, a királyi tekintély (royal authority) politikai tartalékként működött: a puccsok és a demokratikus átmenetek idején a király személye és a Palota közvetítő szerepe egyszerre biztosította a stabilitást és korlátozta a választott intézmények autonómiáját. Harmadszor, a bangkoki középosztály és a vidéki szavazók közötti gazdasági és kulturális törésvonal egyre inkább politikai tartalmat kapott – ez a feszültség az 1990-es évek végétől a későbbi sárga–piros konfliktusban teljesedett ki, amelyről a következő fejezetben lesz szó.
Az 1973–1992 közötti időszak tanulsága az, hogy a demokratikus intézmények akkor is törékenyek, ha a választások és a parlament formálisan működnek. A katonai hatalomgyakorlás nem egyetlen ideológiára épült: a hidegháborús kommunistaellenesség, a királyi legitimitás, a gazdasági növekedés ígérete és a bürokratikus elit érdekei mind hozzájárultak ahhoz, hogy a demokrácia időszakosan visszaszoruljon. A tüntetések és a civil társadalmi mozgalmak – 1973-ban, 1976-ban és 1992-ben – képesek voltak rákényszeríteni a katonai elitet a politikai nyitásra, de az erőszak ára mindhárom alkalommal rendkívül magas volt, és az áldozatok emlékezete máig vitatott.
Az alfejezet a thai politikatörténet standard kronológiájára támaszkodik: a puccsok, a kormányváltások és az alkotmányos reformok időpontjai dokumentált tények. Az 1973-as, 1976-os és 1992-es erőszak eseményeinek alapvető lefolyása – a tüntetések, a katonai fellépés, a halálos áldozatok – elsődleges forrásokkal (korabeli sajtó, hivatalos közlemények, szemtanúk beszámolói) és másodlagos történészi munkákkal alátámasztható. Ugyanakkor több ponton jelentős bizonytalanság és értelmezési vita áll fenn.
Az áldozatszámok mindhárom eseménynél vitatottak. Az 1973. októberi áldozatok hivatalos száma 77, de a független becslések ennél magasabbak; az 1976. októberi hivatalos 46 halottól kezdve a becslések több százig terjednek, és a holttestek egy részének eltüntetése miatt a teljes szám nem ismert; az 1992. májusi „fekete május” áldozatszáma is 52 és több száz között mozog a forrásoktól függően. A könyv ezeket az eltéréseket a források eltérő hozzáférése, a hivatalos cenzúra és a politikai emlékezet sajátosságaival magyarázza.
A király szerepe mindhárom válságban dokumentált tény – televíziós beszédek, politikai találkozók –, de a királyi közvetítés értelmezése élesen vitatott. A demokratikus emlékezet és a kritikai történetírás egy része szerint a királyi beavatkozás a katonai elittel való hallgatólagos szövetségen alapult, és hosszú távon a választott kormányokkal szembeni hatalmi ellensúlyt erősítette. A konzervatív és monarchista értelmezés ezzel szemben a királyt a nemzeti stabilitás megmentőjeként ábrázolja. A könyv ezeket a nézőpontokat bemutatja, de nem foglal állást.
Az 1976-os októberi esemény kapcsán különösen fontos a megnevezések vitája. A „mészárlás” kifejezést a nemzetközi emberi jogi szervezetek és a kritikai történetírás használja; a thai hivatalos narratíva hosszú ideig a „rend helyreállítását” hangsúlyozta, és egyes konzervatív szerzők a diákmozgalom kommunista jellegét emelik ki. A könyv ezt a szembenállást attribúcióval közli, és a dokumentált erőszakot tényként kezeli, anélkül, hogy a politikai felelősséget kollektív módon osztaná ki.
A hadsereg belső viszonyaira, a puccsok mögötti konkrét döntéshozatalra vonatkozóan a levéltári források részben hozzáférhetők, de a thaiföldi katonai és királyi archívumok kutatása korlátozott. A kommunista párt szerepéről és a gerillaháborúról szóló ismereteink aszimmetrikusak: a kormányzati és katonai források bőségesek, míg a felkelők belső dokumentumai kevésbé állnak rendelkezésre. A gazdasági és társadalmi átalakulás adatai – GDP-növekedés, urbanizáció, szegénységi mutatók – világbanki és thaiföldi statisztikai hivatali becsléseken alapulnak, és az egyes mutatók módszertani bizonytalanságát az összehasonlító fejezetek tárgyalják.