A 18. századra a hajdan egységes Lan Xang királyság utódállamaiban a hatalom három központ – Luang Prabang, Vientiane és Csampaszak – között oszlott meg. A három lao királyság nem egyszerűen a korábbi birodalom közigazgatási felosztása volt: kialakulásuk hosszú dinasztikus vetélkedés, etnikai mozgások és a két nagy szomszéd, Sziám (a mai Thaiföld) és a vietnámi állam fokozatos behatolása eredményeként ment végbe. Ez a fejezet azt vizsgálja, hogyan alakultak ki a 18. századi lao államok, milyen belső és külső erők gyengítették őket, és hogyan váltak fokozatosan Sziám, illetve Vietnám befolyási övezeteivé, anélkül, hogy formális gyarmattá váltak volna. A fejezet elsősorban a Sziám és Vietnám közötti ütközőzóna kialakulását mutatja be, amely később a francia gyarmati terjeszkedésnek is keretet adott.
A 17. század végén Lan Xang központi hatalma meggyengült, a dinasztikus utódlási harcok és a külső nyomás következtében a királyság fokozatosan részekre hullott. Az 1690-es évektől kezdve a hagyományos történetírás szerint a királyság három nagyobb egységre vált szét, bár a pontos folyamat időrendje részben krónikák és későbbi udvari hagyományok rekonstrukcióján alapul, ezért egyes események datálása bizonytalan.
A lao krónikák – mindenekelőtt a Nithan Khun Borom (Khun Borom legendája) és az egyes királyi udvarok későbbi feljegyzései – a szétesést elsősorban a királyi család belső viszályának és a trónöröklés körüli harcoknak tulajdonítják. A modern történészi értelmezés ennél összetettebb képet rajzol: a Lan Xang politikai szerkezete mindig is laza volt, a királyi központ (Muang Szuva, a későbbi Luang Prabang) hatalma a tartományi kormányzók felett ingadozott, és a távolabbi területek gyakran saját érdekeiket követték. A 18. századi szétesés tehát nem hirtelen összeomlás, hanem egy hosszabb decentralizációs folyamat betetőződése volt.
Luang Prabang a régi királyi székhely, Muang Szuva örököseként a legnagyobb presztízzsel bírt. Uralkodói magukat a Lan Xang királyi vonal közvetlen folytatóinak tekintették, és a Pha Bang Buddha-szobor – a királyság egyik legfontosabb vallási ereklyéje – birtoklását is a legitimitás jelképének tartották. A város a Mekong felső folyásánál, a mai észak-laoszi területen feküdt, és gazdasága a folyami kereskedelemből, a sóbányákból és a hegyi területekkel folytatott cseréből származott. A hegyi etnikai csoportok – a khmu, hmong és más, a lao nyelvű csoportoktól eltérő közösségek – szoros, de sokszor feszült kapcsolatban éltek a síkvidéki lao lakossággal, és a királyi udvar munkaerőt, illetve erdei termékeket szerzett tőlük.
Vientiane (lazóul: Wiang Chan, azaz “szantálfa-város”) a Mekong középső folyásánál, a legjobb folyami átkelőhelyek egyikénél feküdt. A 16. században, Szetthathirath király idején vált a Lan Xang egyik központjává, amikor a királyi udvar a fővárost oda helyezte át, hogy jobban ellenőrizhesse a folyami kereskedelmet és a keleti, vietnámi határvidéket. Vientiane uralkodói a 18. században önálló királyságnak tekintették magukat, és a szomszédos területek, különösen a mai északkelet-thaiföldi Khorat-fennsík lao nyelvű lakosságának hűségére is igényt tartottak. Ez a követelés később közvetlen ütközést okozott Sziámmal.
Csampaszak a legfiatalabb a három királyság közül. A Mekong déli szakaszánál, a mai dél-laoszi területen feküdt, és a 18. század elején vált önálló hatalmi központtá. Létrejötte szorosan összefüggött a Vientianéből délre költöző elitcsaládokkal és a Mekong-menti kereskedelmi hálózatokkal. Csampaszak a folyó déli szakaszát ellenőrizte, és kapcsolatban állt a kambodzsai területekkel, valamint a siámi befolyás alatt álló tartományokkal. A 19. századra a királyság fokozatosan Sziám fennhatósága alá került, de formális uralkodói házát egészen a francia gyarmati korig nem számolták fel.
A három királyság határai nem voltak szilárdak. A lao politikai gondolkodás a területet nem merev vonalakban, hanem befolyási övezetekben, adózó közösségekben és személyes hűbéri viszonyokban értelmezte. Egy falu vagy egy tartomány egyszerre fizethetett adót több központnak is, vagy éppen az aktuális erőviszonyoknak megfelelően váltott urat. A mai államhatárok ebből a korból tehát nem vezethetők le.
A 18. században a lao királyságok a két nagy regionális hatalom, Sziám és a vietnámi állam közé szorultak. Mindkét szomszéd dinasztikus és védhatalomként lépett fel, de eltérő módon és eltérő mértékben sikerült befolyásukat kiterjeszteniük.
Sziám az Ayutthaya királyság 1767-es bukása után a Thonburi, majd a Bangkok-központú Chakri-dinasztia alatt gyorsan újjászerveződött. Az új sziámi állam célja a korábbi ayutthayai befolyási övezet visszaszerzése volt, beleértve a lao területeket is. Az 1770-es évek végétől a sziámi hadseregek többször is beavatkoztak a lao királyságok belügyeibe, dinasztikus jelölteket támogattak, adót hajtottak be, és a lakosság egy részét erőszakkal a sziámi területekre telepítették. Az ilyen tömeges áttelepítések – lao forrásokban gyakran a “rabszolgagyűjtő hadjáratok” emléke maradt fenn – a korabeli hadviselés bevett, ám a helyi lakosság szempontjából súlyos demográfiai következményekkel járó gyakorlatának számítottak.
A sziámi álláspont szerint a Mekong-völgyi lao tartományok a sziámi hűbéri rendszer részeit képezték, és a nagyobb városok – így Vientiane vagy Luang Prabang – királyai a bangkoki udvar alattvaló uralkodói voltak. Ez az értelmezés a későbbi sziámi történetírásban is tovább élt, és a 19. századi területi vitákban jogi érvként használták. A lao krónikák viszont a királyságokat önálló, saját királyi vérvonallal rendelkező államokként írták le, amelyek csupán kényszer hatására fogadtak el sziámi védnökséget.
Vietnám a lao térség északkeleti és keleti peremén terjeszkedett. A vietnámi állam a 18. században a Nguyễn család déli, Huế központú uralma alatt fokozatosan kiterjesztette befolyását a mai közép- és dél-laoszi határvidékre. A vietnámi udvar a lao tartományokat elsősorban adófizető peremterületekként kezelte, és különösen a hegyi átjárókat, kereskedelmi útvonalakat igyekezett ellenőrizni. A vietnámi források a lao közösségeket gyakran a “man” vagy “tho” gyűjtőfogalommal illették, ami a kortárs kínai és vietnámi adminisztráció nem han és nem a síkvidéki viet közösségekre alkalmazott kategóriája volt. Ezek a kategóriák a mai etnikai fogalmakkal nem azonosíthatók, és a források kritikai olvasata nélkül félrevezetők lehetnek.
A vietnámi behatolás nem volt folyamatos és egyenletes. A 18. században a Nguyễn-udvar fő figyelmét a déli terjeszkedés és a déli, Khmer-delta vidékén folyó versengés kötötte le. A lao hegyvidék csak akkor került a vietnámi figyelem középpontjába, amikor lázadások, kereskedelmi viták vagy határvillongások tették szükségessé a katonai fellépést. A vietnámi udvar ugyanakkor igyekezett a lao királyságokat Sziámtól függetleníteni, vagy legalábbis megakadályozni, hogy azok teljesen bangkoki ellenőrzés alá kerüljenek. Ebből a logikából következett, hogy a vietnámi udvar időnként menedéket kínált sziámellenes lao előkelőknek, vagy éppen saját jelöltjeit támogatta egyes tartományi tisztségekben.
A lao királyságok így kettős nyomás alatt éltek: a sziámi hatalom a Mekong völgyében, a vietnámi hatalom a keleti hegyvidéki peremeken jelentett állandó kihívást. A lao udvarok gyakran egymás ellen is kijátszották a két szomszédot, ami rövid távon mozgásteret adott, hosszú távon azonban csak elmélyítette a belső megosztottságot.
A 18. század végétől a sziámi–vietnámi versengés a lao területekért egyre nyíltabbá vált. A legfontosabb események a mai északkelet-thaiföldi, valamint a Mekong középső folyása menti területeken zajlottak.
A sziámi hadseregek 1778–1779-ben, I. Rama (Phutthajotfa Csulalok) idején benyomultak Vientiane-ba, és a királyi várost, valamint a tőle délre fekvő Csampaszakot hűbéresként a sziámi koronához kapcsolták. A hadjárat hátterében a Vientiane-i király, Bunszan (más átírásban Bun Szen vagy Bunyasane) és Sziám közötti konfliktus állt, amelynek részleteit a sziámi és a lao források eltérően adják elő. A sziámi krónikák lázadó hűbéresről beszélnek, a lao hagyomány inkább a sziámi terjeszkedés áldozataként mutatja be Bunszant. A hadjárat során a sziámi erők magukkal vitték a Vientiane-i királyi Buddha-szobrot, az Emerald Buddha-szobrot, amely később a bangkoki királyi udvar egyik legfontosabb szakrális tárgya lett. Ezt az eseményt mindkét történeti hagyomány kiemeli, de eltérően értelmezi: a sziámi narratíva a szobor elhozatalát legitim hódításként, a lao hagyomány pedig a királyság megalázásaként jegyzi meg.
A sziámi uralom alatt Vientiane megtarthatta uralkodóházát és belső közigazgatásának egy részét, ám köteles volt adót fizetni, katonákat adni a sziámi hadjáratokhoz, és alávetni magát a bangkoki udvar politikai irányításának. A sziámi adminisztráció a lao területeket a mandala-elvű hűbéri rendszer részeként értelmezte, amelyben a periférikus uralkodók hűsége és adózása fontosabb volt, mint a területi integritás. Ezért a sziámi ellenőrzés nem jelentett állandó megszállást vagy közvetlen igazgatást: a lao királyságok bizonyos fokú belső autonómiát élveztek, egészen addig, amíg a bangkoki udvar érdekeit nem sértették.
A vietnámi udvar mindeközben a Trường Sơn hegyvonulat keleti oldaláról figyelte a folyamatokat. A Nguyễn-dinasztia 1802-es országos hatalomra jutása után a vietnámi állam fokozta a lao peremterületekre irányuló nyomást. A vietnámi udvar a maga részéről azon az állásponton volt, hogy a lao királyságok egy része – különösen a hegyvidéki adófizető közösségek – a vietnámi császár hűbérese. Ez az elképzelés a kínai világrendből átvett hierarchikus diplomáciai felfogásból következett, amelyben a császár az “égi birodalom” középpontja, a környező fejedelmek pedig alávetett uralkodók voltak. A lao udvarok ugyanakkor ezt a viszonyt is rugalmasan kezelték: adott esetben elfogadtak vietnámi címeket és pecséteket, anélkül, hogy a sziámi hűbéri köteléket megtagadták volna. A kettős hűbériség bevett gyakorlat volt, és a korabeli diplomáciai nyelvben nem tűnt ellentmondásnak; a mai állami szuverenitás fogalmának visszavetítése ezért félrevezető lenne.
Csampaszak helyzete sajátos volt, mert a királyság a Mekong déli szakaszát és a mai kambodzsai határvidéket is magában foglalta. A 18. század elején a terület a khmer politikai viszonyokkal is összefonódott. A kambodzsai udvar gyengesége miatt a Mekong-völgy déli része fokozatosan lao nyelvű közösségek uralma alá került, de a khmer kulturális hatás – különösen a vallási intézményekben és az írásbeliségben – továbbra is erős maradt.
Csampaszak önálló királyságként való megszilárdulása Szoiszi Szamut (más átírásban Szoi Szisamut vagy Szamut Szakszai) nevéhez köthető, aki a 18. század elején a Mekong déli folyásánál alapított uralkodóházat. A róla szóló hagyomány részben legendás elemeket is tartalmaz, és a korabeli dokumentumok csekély száma miatt az események pontos kronológiája vitatott. Annyi bizonyos, hogy Csampaszak hamarosan a Vientiane-i és luang prabang-i királyi családokkal vetélkedő dinasztikus központtá vált, és a déli lao területek, valamint a khmer határvidék lakosságának jelentős részét a maga hűségére kötelezte.
A 18. század második felében Csampaszak fokozatosan a sziámi udvar befolyása alá került. A sziámi hadseregek 1778–1779-es hadjárata nemcsak Vientiane-t, hanem Csampaszakot is elérte, és a királyságot is adófizető hűbéressé tette. A Csampaszak királya, Szajakumane (Sayakumane) a sziámi udvar kegyéből uralkodott, és a bangkoki kormányzat számára a déli lao területek ellenőrzésének kulcsfontosságú eszközévé vált. A sziámi udvar a Csampaszakra nehezedő vietnámi nyomás ellensúlyozására is használta a királyságot, és a 19. század elején a területen zajló határvitákban egyértelműen a bangkoki érdekek érvényesültek.
A Csampaszak körüli terület etnikailag sokszínű volt: a síkvidéki lao közösségek mellett kha (a korabeli sziámi és lao források által használt, a magasabb fekvésű területeken élő, többnyire mon-khmer nyelvű csoportokra alkalmazott, pejoratívnak is tekinthető gyűjtőfogalom), valamint khmer, viet és kínai kereskedőcsoportok éltek itt. A „kha” kifejezés a mai etnikai terminológiában kerülendő, mert a korabeli hierarchikus társadalomszemléletet tükrözi, és elmossa a tényleges nyelvi és kulturális különbségeket. A déli peremvidék lakói közül sokan a folyami kereskedelemből, rizstermesztésből és az erdei termékek gyűjtéséből éltek, és a különböző hatalmi központok adóigényeinek egyszerre voltak kitéve.
Luang Prabang a három királyság közül a legészakibb fekvésű volt, és ebből fakadóan a sziámi nyomástól némileg védettebb, a kínai és vietnámi hatások felé viszont nyitottabb helyzetben élt. A királyság uralkodói a régi Lan Xang királyi ház leszármazottainak tekintették magukat, és igyekeztek megőrizni a szakrális legitimáció eszközeit, mindenekelőtt a Pha Bang Buddha-szobrot.
A 18. században Luang Prabang és Vientiane viszonya gyakran ellenséges volt. A két királyság nemcsak a dinasztikus presztízs, hanem a Mekong-menti kereskedelmi útvonalak és a hegyi adófizető közösségek ellenőrzéséért is vetélkedett. A sziámi udvar ezt a megosztottságot tudatosan is táplálta: ha Vientiane túl erőssé vált, Luang Prabangot támogatta, és fordítva. A bangkoki udvar így viszonylag kis katonai ráfordítással tudta fenntartani befolyását a lao területeken.
A vietnámi befolyás Luang Prabangban elsősorban diplomáciai csatornákon keresztül érvényesült. A 18. század végén és a 19. század elején a vietnámi udvar időnként kapcsolatot tartott a luang prabangi királyi házzal, és egyes források szerint a királyok vietnámi címeket is elfogadtak. A kínai birodalommal fenntartott kapcsolatok szintén fontosak voltak: a lao királyságok kisebb adófizető missziókat küldtek a kínai udvarba, és ezek a látogatások a regionális presztízshierarchiában való részvétel jeleiként értelmezhetők. A kínai forrásokban a lao területekre használt nevek (Nanzhang, Laowo) azonban nem mindig feleltethetők meg pontosan a mai politikai határoknak, és a történeti földrajz e téren komoly forráskritikai problémákkal küzd.
A három lao királyság társadalomszerkezete a korábbi Lan Xang mintáját követte, de a széteséssel a helyi központok szerepe megerősödött. A királyi udvarok mellett a tartományi előkelők, a buddhista szangha (szerzetesi közösség) és a folyami kereskedőhálózatok alkották a hatalom gerincét.
A theraváda buddhizmus a társadalmi élet szervezőereje maradt. A templomok nemcsak vallási, hanem oktatási, gazdasági és szociális intézmények is voltak. A fiúk jelentős része szerzetesi iskolákban tanult írni és olvasni, és a lao írásbeliség – beleértve a krónikákat, jogi szövegeket és vallási kéziratokat – szorosan a templomi hálózathoz kötődött. A királyi udvarok a szangha támogatásával biztosították vallási legitimitásukat, ugyanakkor a szerzetesi közösség vagyonának növekedése időnként feszültségeket szült a világi hatalommal.
A gazdaság alapja a nedves rizstermesztés volt, amelyet a Mekong és mellékfolyói áradásai tettek lehetővé. Az ártéri rizsföldek mellett az erdei termékek – a fahéj, a viasz, a kardamom, az elefántcsont és a prémek – fontos szerepet játszottak a kereskedelemben. A folyami kereskedelem a Mekongon és annak mellékfolyóin bonyolódott, és a lao területek a kínai, sziámi, kambodzsai és vietnámi piacok között közvetítő szerepet töltöttek be. A folyami közlekedés a zuhatagok és vízesések miatt azonban szakaszos volt, és az áruk továbbításához gyakran szárazföldi átrakóhelyekre volt szükség.
A hegyi közösségek és a síkvidéki lao lakosság közötti gazdasági kapcsolatokat a kölcsönös függőség és az egyenlőtlen hatalmi viszony egyszerre jellemezte. A síkvidéki királyi udvarok a hegyi területekre adót, munkaerőt és erdei termékeket követeltek, cserébe a kereskedelmi árukhoz való hozzáférést biztosítottak. A hegyi közösségek ugyanakkor jelentős autonómiát őriztek, és a központi hatalom gyengülésekor saját érdekeik szerint cselekedtek.
A 19. század első felében a három lao királyság feletti sziámi befolyás tovább erősödött. A bangkoki udvar a korábbi hűbéri gyakorlatot fokozatosan közvetlenebb adminisztratív ellenőrzéssel váltotta fel, és a lao területeket egyre inkább a sziámi állam integráns részeként kezelte. Ennek a folyamatnak a legdrámaibb eseménye az 1826–1828-as Anuvong-felkelés volt.
Anuvong (vagy Anu, Anurutha) Vientiane királya volt, aki a sziámi uralom ellen lázadt fel. A lázadás hátterében a sziámi adóterhek, a munkaerő-elvonás és a bangkoki udvar beavatkozásai álltak, de szerepet játszottak Anuvong személyes presztízs-törekvései és a lao udvari politika belső megosztottságai is. Anuvong feltehetően arra számított, hogy a vietnámi udvar támogatni fogja, de ez a várakozás nem teljesült. A Vientiane-i erők kezdeti sikerei – így a Korat-fennsíkig való előrenyomulás – után a sziámi hadsereg ellentámadásba lendült, és 1828-ban elfoglalta Vientiane-t. A város nagy részét lerombolták, a királyi palotát és a templomokat kifosztották, a lakosság jelentős részét pedig a sziámi területekre hurcolták. Anuvongot elfogták, és Bangk okba vitték, ahol fogságban halt meg.
Az Anuvong-felkelés a lao történeti emlékezetben a sziámi elnyomással szembeni ellenállás jelképévé vált, míg a sziámi hivatalos történetírás sokáig lázadó hűbéres árulásaként tárgyalta. A mai történészi értékelés ezt a két pólust igyekszik meghaladni: egyrészt elismeri a felkelésben a lao udvari elit politikai törekvéseit, másrészt rámutat a sziámi hadjárat aránytalan brutalitására és a polgári lakosság tömeges kitelepítésére. Az események rekonstrukciója során a sziámi és a lao krónikák eltérő hangsúlyait forráskritikailag kell kezelni, mert mindkét hagyomány saját politikai céljait szolgálta.
A felkelés leverése után Vientiane királyságát ténylegesen felszámolták. A város és a környező területek nagy része közvetlen sziámi közigazgatás alá került, a Vientiane-i uralkodóházat megfosztották hatalmától, és a lakosság jelentős részét áttelepítették. A Mekong középső szakaszán így megszűnt az önálló lao királyi központ, és a terület a sziámi állam peremvidékévé vált. Luang Prabang és Csampaszak formálisan megőrizte uralkodóházát, de mindkét királyság a bangkoki udvar ellenőrzése alatt működött tovább.
A Vientiane bukása utáni évtizedekben a vietnámi udvar is aktívabbá vált a lao területeken. A Nguyễn-dinasztia a maga részéről igyekezett a sziámi terjeszkedést ellensúlyozni, és a keleti hegyvidéki területeken közvetlenebb jelenlétet épített ki. A vietnámi adminisztráció adóállomásokat és katonai őrhelyeket hozott létre a mai közép-laoszi és északkelet-kambodzsai határvidéken, és a hegyi közösségek egy részétől rendszeres adót követelt.
A lao területek így a 19. század közepére kettős függésbe kerültek: a Mekong völgyében a sziámi, a keleti hegyvidéken a vietnámi befolyás erősödött. A két birodalom közötti határvonal azonban nem volt rögzített, és a helyi közösségek gyakran mindkét hatalom igényeit igyekeztek kijátszani. A lao királyságok megmaradt udvarai – Luang Prabang és Csampaszak – ebbe a kettős erőtérbe illeszkedtek be, és túlélésük érdekében rugalmasan manővereztek.
A 19. század közepén a lao területek a francia gyarmati terjeszkedés előestéjén tehát már nem önálló államok, hanem egy nagyobb regionális ütközőzóna részei voltak. A három királyság időszakának öröksége azonban nem tűnt el: a luang prabangi királyi ház, a csampaszaki arisztokrácia és a Vientiane-i udvari hagyomány emlékezete tovább élt a helyi közösségekben, és a 20. századi lao nacionalizmus is ebből a hagyatékból táplálkozott.
A három királyság időszakára vonatkozó ismereteink alapvetően három forráscsoportra támaszkodnak: a lao krónikákra, a sziámi udvari feljegyzésekre és a vietnámi hivatalos történeti művekre, valamint a kínai diplomáciai iratokra. Mindhárom forrástípus saját politikai és kulturális célokkal készült, ezért egymástól eltérő képet ad ugyanazokról az eseményekről. A lao krónikák nagy része későbbi, 19. századi másolatokban maradt fenn, és a bennük szereplő évszámok gyakran nem egyeztethetők össze a sziámi vagy vietnámi forrásokkal. A régészeti feltárások a korszak társadalom- és gazdaságtörténetét illetően egyelőre kevés közvetlen bizonyítékot szolgáltattak, bár a templomi feliratok és a bronz- Buddha-szobrok elemzése folyamatosan gazdagítja a képet.
Különösen bizonytalan a 18. század első felének kronológiája, a királyi családok leszármazási rendje, valamint az egyes hadjáratok pontos lefolyása. Az 1778–1779-es sziámi hadjárat, az Anuvong-felkelés eseményei és a lakosságáttelepítések mérete egyaránt vitatott a szakirodalomban. A modern történetírásban folyó vita elsősorban arról szól, hogy a lao királyságokat Sziám vazallus államainak vagy inkább független politikai entitásoknak kell-e tekinteni; a kérdés megválaszolása attól is függ, hogy milyen elméleti keretben értelmezzük a hűbéri viszonyokat. A mai lao történetírás – részben nemzeti legitimációs okokból – hangsúlyozza a királyságok autonómiáját, míg a thaiföldi történetírás hagyományosan a sziámi államiság folytonosságát emeli ki. A két álláspont közötti feszültség a mai napig érződik a régió történeti vitáiban.
A vietnámi források értelmezése is óvatosságot igényel. A Nguyễn-udvar feljegyzései a lao területeket gyakran a kínai világrend mintájára írták le, és a tényleges vietnámi ellenőrzés mértékét nehéz elkülöníteni a diplomáciai igényektől. A hegyi közösségekre vonatkozó korabeli kategóriák – „man”, „tho”, „kha” – a mai etnikai fogalmaktól eltérő tartalmúak, és használatuk a források belső hierarchiáját tükrözi. A fejezetben szereplő állítások közül a nagyobb hadjáratok és a Vientiane elleni 1778–1779-es, illetve 1828-as hadműveletek ténye dokumentált, ám a részletes eseménysor, a résztvevők köre és a polgári áldozatok száma nem rekonstruálható megbízhatóan.