A 18. század elején a Lan Xang királyság központi hatalma már nem volt képes egyben tartani a Mekong-völgyi muang (müang) nevű, városmag köré szerveződő tai-lao fejedelemségek szövetségét. Az előző alfejezet a buddhista társadalmi rendet, a szerzetesi hálózatot és a soknyelvű etnikai viszonyokat mutatta be. Az itt tárgyalt 18–19. századi válság ennek a rendnek a katonai és politikai átrendeződését jelenti. A korszak központi kérdése, hogy a Lan Xang örökségén létrejött utódállamok – Luang Prabang, Vientiane (Viangcsan) és Champasak (Csampaszak) – mennyiben tudtak önálló szereplők maradni, és milyen áron illeszkedtek be a megerősödő Sziám (a későbbi Thaiföld) vazallusi rendszerébe. A válság nem egyszerű „hanyatlás” volt, hanem olyan hatalmi átrendeződés, amelyben Sziám, Burma és a 19. század második felétől a francia gyarmati terjeszkedés is egyre nagyobb szerepet kapott.
Lan Xang a 17. században, Szulinyavongsza (Souligna Vongsa, uralkodott kb. 1637–1690/1695) alatt viszonylag hosszú belső békét élt meg. A király halála után azonban nem maradt egyértelmű és a főúri elitek által elfogadott örökös. A trón körül kialakult versengésben a királyi család tagjai, a magas rangú hivatalnokok és a tartományi urak egyaránt saját jelöltjeiket támogatták. A források eltérnek abban, hogy pontosan mikor és milyen jogcímen szakadt szét a királyság; a legtöbb történeti rekonstrukció szerint 1707-ben Luang Prabang és Vientiane különálló királyságként ismerte el egymást, 1713-ban pedig a déli Champasak is önálló udvarként szerveződött meg.
A szétválást nem érdemes mai „nemzeti tragédiaként” értelmezni. A Lan Xang örökségén létrejött udvarok továbbra is a tai-lao mandala (mandala) logikája szerint működtek: a király hatalma a központtól távolodva fokozatosan gyengült, a peremterületek urai pedig egyszerre lehettek hűbéresek és szövetségesek. A 18. században a három lao udvar között hol háború, hol házassági és adózási szövetség állt fenn. A viszályokat felerősítette, hogy a sziámi Ayutthaya és a burmai Konbaung dinasztia egyaránt hatalmi ütközőzónaként tekintett a Mekong-völgyre. A helyi uralkodók gyakran úgy próbálták növelni mozgásterüket, hogy hol az egyik, hol a másik nagyhatalom felé hódoltak; ez a taktika rövid távon erőforrásokat hozhatott, hosszabb távon viszont külső beavatkozásoknak tette ki a lao területeket.
A buddhista intézmények, amelyeket a korábbi alfejezet a társadalom szervezőerejeként mutatott be, a 18. századi válságban kettős szerepet játszottak. A királyi udvarok a szangha (szerzetesi közösség) támogatásával igyekeztek fenntartani legitimitásukat, kolostorokat alapítottak, és a Buddha-ereklyék, szobrok birtoklását uralmi jelképként használták. Ugyanakkor a háborúk és a kényszerű áttelepítések a szerzetesi közösségeket is szétzilálták. A kéziratos buddhista hagyomány és a helyi krónikák éppen ezért a korszakot gyakran a vallási javak, ereklyék és szent szövegek elvesztésének vagy átmentésének történeteként beszélik el.
A sziámi hatalom időleges meggyengülése 1767-ben következett be, amikor a burmai haderő elfoglalta és felégette Ayutthayát. A sziámi újjászervezés Takszin (Taksin) nevéhez fűződik, aki Thonburi központtal új hadsereget és udvari adminisztrációt épített ki. A lao területek szempontjából ez azért volt döntő, mert az új sziámi állam aktív katonai politikával akarta visszaállítani befolyását a Mekong-völgyben.
1778–1779-ben Takszin hadai betörtek a lao területekre. A hadjárat közvetlen okai között a Vientiane-i udvar és a burmai hatalom közötti kapcsolatok, valamint a sziámi trón által megkövetelt hódolat elmaradása szerepelt. A sziámi sereg elfoglalta Vientiane-t és Champasakot; Luang Prabang uralkodója elkerülte a nyílt katonai vereséget, és viszonylag önként hódolt be. A hadjárat legfontosabb jelképes következménye az volt, hogy a Smaragd Buddha (Phra Kaeo Morakot) szobrot Vientiane-ból előbb Thonburiba, majd 1784-ben az újonnan alapított Bangkokba vitték. A szobor a mai napig a thai állam egyik legfontosabb vallási és politikai jelképe; hovatartozása a 19. századi és a későbbi lao–thai emlékezetben is érzékeny kérdés maradt.
Az 1779-es hadjáratot a korabeli források részben büntető hadjáratnak, részben a sziámi fennhatóság helyreállításának írják le. A sziámi krónikák hangsúlyozzák a hódolat és a foglyul ejtett uralkodók jelentőségét, míg a lao krónikák a városok kifosztását, a lakosság elhurcolását és a vallási tárgyak elvitelét emelik ki. A két elbeszélés közötti különbség nem egyszerűen „pártos forrás” kérdése, hanem a korszak uralmi felfogásából is következik: a háborúban a győztes fél a vereség szimbólumait – szobrokat, kéziratokat, udvari szakembereket – vitte magával, mert ezek a hatalom és az érdem átvitelét fejezték ki.
A sziámi hatalom 1779 után nem modern értelemben vett annexióval, hanem vazallusi rendszerrel kötötte magához a lao udvarokat. A legyőzött vagy behódolt uralkodók formálisan trónon maradhattak, de hűségesküt kellett tenniük a bangkoki udvarnak. A vazallus királyságok kötelesek voltak adót fizetni, katonákat kiállítani, és a sziámi udvar által kért munkaerőt, kézműveseket vagy vallási tárgyakat átadni. A sziámi udvar emellett helytartókat, felügyelőket és összeíró hivatalnokokat küldött a lao területekre.
A sziámi uralom logikáját a phrai (közrendű, állami szolgálatra kötelezett munkaerő) rendszere határozta meg. A korban a munkaerő gyakran értékesebb volt, mint a földterület. A győztes hatalom ezért a háborúk után nem csupán adót vetett ki, hanem nagy számban telepítette át a legyőzött területek lakosságát saját központi térségeibe. A lao közösségek ezrei kerültek a Khorat-fennsík (Isan) területére, ahol új falvakat hoztak létre, és a sziámi állam adó- és munkaszolgálati nyilvántartásába tagozódtak. Ez a folyamat a mai északkelet-thaiföldi, túlnyomórészt lao nyelvű népesség egyik történeti gyökere.
A vazallusi rendszerben a lao udvaroknak korlátozott külpolitikai mozgásterük maradt. A Vientiane-i király például kénytelen volt részt venni a sziámi hadjáratokban, és a bangkoki udvar engedélye nélkül nem köthetett szövetséget más hatalommal. Luang Prabang – részben távolabbi fekvése miatt – valamivel nagyobb belső autonómiát őrzött meg, de uralkodócsaládját szintén a sziámi udvar hagyta jóvá. Champasak délen gyengébb helyzetben volt, és idővel egyre inkább közvetlen sziámi irányítás alá került.
A 19. század elején azonban a sziámi befolyás nem volt teljesen egyoldalú. A Mekong bal partjának keleti peremén a vietnámi Nguyễn-udvar is igyekezett vazallusi kapcsolatokat kiépíteni, különösen a hegyi közvetítő közösségeken keresztül. A lao udvarok időnként kettős hódolással próbálták ellensúlyozni Sziám nyomását. Ez a kettősség a későbbi francia gyarmati terjeszkedés idején is fontos érv lett.
A sziámi uralom elleni legjelentősebb 19. századi katonai kísérlet Chao Anouvong (Csao Anuvong, uralkodott 1805-től) nevéhez fűződik. Anouvong 1805-ben sziámi jóváhagyással lépett a Vientiane-i trónra. Kezdetben lojális vazallusként vett részt sziámi hadjáratokban, és a bangkoki udvar szövetségesének számított. Az 1820-as évekre azonban kapcsolata a sziámi udvarral megromlott.
A sérelmek között különböző források más-más elemeket hangsúlyoznak. A lao krónikák a sziámi tisztségviselők megalázó bánásmódját, a Vientiane-i lakosság és vallási javak áttelepítését, valamint a királyi udvar mozgásterének szűkítését emelik ki. A sziámi udvari krónikák ezzel szemben Anouvongot elsősorban hűtlen vazallusként ábrázolják, aki a kapott kedvezmények ellenére lázadt fel. A történészi értékelés szerint Anouvong motivációi között a helyi uralkodói presztízs helyreállítása, a sziámi befolyás mérséklése és a Vientiane-i udvar területi érdekei egyaránt szerepelhettek; a mai „nemzeti függetlenség” fogalma azonban anakronisztikus lenne.
A felkelés kirobbanásában fontos szerepet játszott a brit–burmai háború (1824–1826), amely lefoglalta a burmai haderőt, és a sziámi udvar figyelmét is a nyugati határra irányította. Anouvong 1826 végén vagy 1827 elején indított hadjáratot a sziámi kézen lévő Khorat-fennsík irányába. Csapatai kezdetben sikereket értek el, több kisebb helyőrséget elfoglaltak, és elérték Korat (Nakhon Ratchasima) térségét. A hadjárat célja a forrásokban vitatott: egyes értelmezések szerint Anouvong csak a lao lakosság visszatelepítését és a korábban elvesztett területek visszaszerzését akarta, mások szerint komolyan fontolgatta a Bangkok elleni előrenyomulást is. A sziámi udvari források az utóbbi változatot erősítik, hogy a lázadást minél súlyosabb hűtlenségként mutassák be.
A Korat környéki események a thai emlékezetben Thao Szuranari (Ya Mo) alakjához kapcsolódnak. A thai nemzeti elbeszélés szerint a korati helyi hivatalnok felesége a foglyul esett lakosokat fellázította, és ezzel hozzájárult Anouvong csapatainak feltartóztatásához. A történet a 20. századi thai nemzeti emlékezetben hősi epizóddá vált, azonban korabeli bizonyítékai gyengék, és a modern történetírás egy része legendás betétként kezeli. Ez az epizód jól mutatja, hogy a 19. század eleji eseményeket később hogyan formálta át a nemzeti emlékezetpolitika.
A sziámi ellentámadás 1827–1828-ban bontakozott ki. III. Ráma (Phra Nangklao, uralkodott 1824–1851) uralkodása alatt a sziámi hadsereg jelentős erőket vonultatott fel, és fokozatosan visszaszorította Anouvong csapatait. A hadjáratban a sziámi hadvezetés a vazallus államokból származó csapatokat is felhasznált, ami a lao területek belső megosztottságát tovább mélyítette. Anouvong a sziámi túlerő elől előbb a vietnámi határvidék felé vonult vissza, majd megpróbálta visszaszerezni Vientiane-t. A végső visszatérési kísérlet kudarcot vallott, és a király sziámi fogságba került.
A felkelés leverése után a sziámi udvar szándékosan megsemmisítő büntetést alkalmazott Vientiane-nal szemben. 1828-ban a sziámi haderő elfoglalta és módszeresen lerombolta a várost. A királyi palotát, az erődítményeket, a kolostorokat és a városi raktárakat felégették vagy lebontották. A pusztítás nem csupán katonai megtorlás volt, hanem jelképes cselekedet is: Vientiane mint a Lan Xang-örökség egyik központja hosszú időre megszűnt politikai és vallási központ lenni.
Chao Anouvong sorsa a forrásokban eltérően szerepel. A legelfogadottabb rekonstrukció szerint 1828-ban vagy 1829-ben halt meg sziámi fogságban; egyes beszámolók szerint nyilvánosan kivégezték, mások szerint a fogság körülményei között vesztette életét. A bizonytalanság abból adódik, hogy a sziámi udvari krónikák a hűtlen lázadó büntetését kívánták hangsúlyozni, míg a későbbi lao emlékezet mártírhalálról beszél. A tárgyilagos történeti leírás itt elsősorban azt rögzítheti, hogy Anouvong vereségével a Vientiane-i királyság intézménye megszűnt.
A megtorlás legsúlyosabb következménye a lakosság tömeges áttelepítése volt. A korabeli sziámi gyakorlat szerint a legyőzött területek népességét a győztes hatalom saját központi térségeibe hurcolták. A túlélő Vientiane-i családok, szerzetesek, kézművesek és földművesek jelentős részét a Mekong nyugati partjára, a Khorat-fennsíkra és a Sziám központi területeire kényszerítették. A számokra vonatkozó korabeli adatok hiányosak, és a történészi becslések is eltérnek; a források alapján több tízezres nagyságrendű áttelepítés valószínűsíthető, de ezt inkább becslésként, mintsem pontos statisztikaként kell kezelni. Az áttelepítés során sokan meghaltak az úton, családok szakadtak szét, és a folyamat tartós demográfiai átrendeződést okozott.
A Vientiane-i terület igazgatását ezután közvetlen sziámi felügyelet alá helyezték. A város környéke gyakorlatilag elnéptelenedett, és a sziámi adminisztráció a területet katonai kormányzók és helyi hivatalnokok révén ellenőrizte. Luang Prabang és Champasak formálisan továbbra is vazallus királyságok maradtak, de a bangkoki udvar megerősítette ellenőrzését: az uralkodócsaládok tagjainak trónra lépéséhez sziámi jóváhagyás kellett, és a sziámi tisztségviselők jelenléte állandósult. A buddhista intézmények terén is hasonló centralizálás érvényesült: a sziámi udvar támogatta az általa megbízhatónak tartott szerzetesi vezetőket, és igyekezett ellenőrizni a fontos ereklyék, kolostorok és kéziratok feletti rendelkezést.
Az 1828 utáni évtizedekben a lao területek három irányból is nyomás alatt álltak. Nyugatról Sziám fokozatosan tartományiasítani kezdte a vazallus királyságokat, keletről a vietnámi Nguyễn-udvar a hegyvidéki közösségek feletti befolyását próbálta növelni, a 19. század második felében pedig a francia gyarmati terjeszkedés jelent meg új tényezőként. A francia érdeklődés közvetlen előzménye volt a Mekong-expedíció (1866–1868), amelyet Doudart de Lagrée és Francis Garnier vezetett, és amely a folyót mint Kína felé vezető kereskedelmi útvonalat vizsgálta. Bár a Mekong hajózhatóságára vonatkozó várakozások nem igazolódtak, az expedíció felmérte a térség politikai és gazdasági viszonyait, és megerősítette a francia gyarmati érdeklődést.
Sziámban V. Ráma (Chulalongkorn, uralkodott 1868–1910) reformjai fokozatosan átalakították a vazallusi rendszert. A bangkoki udvar a 19. század végén a lao területeken is közvetlenebb közigazgatást vezetett be, sziámi biztosokat nevezett ki, és a korábban viszonylag autonóm muangokat tartományi keretekbe szervezte. A reform részben a francia fenyegetésre adott válasz volt: Sziám meg akarta erősíteni joghatóságát a vitatott peremterületeken, mielőtt a gyarmati hatalom formálisan is bejelentette igényét. Ugyanakkor a központosítás a helyi lao elitek mozgásterét tovább szűkítette, és újabb feszültségeket szült.
A sziámi–francia vetélkedés az 1893-as Pak Nam-incidensben és az azt követő szerződésben csúcsosodott ki. A konfliktus nyomán Sziám kénytelen volt lemondani a Mekong bal partján fekvő területek többségéről, amelyek így a francia Indokína részeként szerveződtek újjá. A lao területek túlnyomó része ezzel átkerült a francia gyarmati igazgatás alá; Luang Prabang királysága formálisan protektorátusként maradt fenn, de a tényleges hatalom a francia rezidensek kezébe került. Ez a folyamat már átvezet a következő fejezetbe, amely a francia hódítást és a protektorátus kiépítését tárgyalja: A francia hódítás és a protektorátus.
A 18–19. századi lao válságról szóló tudásunk több, egymással részben ellentétes forráscsoporton nyugszik. A lao udvari krónikák és a Nithan Khun Borom hagyománykör a királyi legitimitás és a buddhista érdemképzés szempontjából beszélik el az eseményeket; ezek a szövegek gyakran későbbi másolatokban maradtak fenn, és inkább az udvari önértelmezést, mintsem a pontos kronológiát rögzítik. A sziámi udvari krónikák – különösen a Rattanakosin-kori feljegyzések – a bangkoki központ nézőpontjából értékelik a lao „lázadásokat”. A vietnámi Đại Nam thực lục a Nguyễn-udvar keleti kapcsolatairól szolgáltat információkat. A francia misszionáriusok jelentései és a 19. századi európai utazók leírásai helyenként hasznos keresztmetszeteket adnak, de gyakran félreértik a helyi politikai viszonyokat. A régészeti anyag – elsősorban Vientiane és a kolostorok területén – a pusztítás mértékére és a településszerkezet átalakulására utal, de a 19. század eleji eseményeket nem tudja pontosan keltezni.
Bizonytalanok különösen a következő kérdések:
Az Anouvong-féle felkelés értelmezése a 20. századi nemzeti történetírásban erősen átpolitizálódott. A lao állami narratíva a 19. századi királyt a nemzeti függetlenség előfutáraként állította be, míg a thai hivatalos emlékezet sokáig hűtlen lázadóként, a sziámi rend megbontójaként ábrázolta. A mai kritikai történetírás mindkét keretezést anakronisztikusnak tekinti, mert a korszak politikai szereplői nem modern nemzetállami kategóriákban gondolkodtak, hanem vazallusi kötelezettségek, presztízs és a mandala logikája szerint.