A mai Kambodzsa területén és a Mekong alsó folyásának deltavidékén az első írott és régészeti nyomokkal dokumentálható állami képződmények az i. sz. első századokban tűnnek fel. A kínai dinasztikus évkönyvekben Funan (kínai: Fúnán, 扶南), majd Csenla (kínai: Zhēnlà, 真臘) néven említett politikai alakulatok nem azonosíthatók közvetlenül a mai nemzetállammal, és a források természete miatt történetük rekonstrukciója több ponton vitatott. A korai államok a délkelet-ázsiai tengeri kereskedelem hálózatához, a folyami vízrendszerekhez és az indiai vallási-politikai minták helyi adaptációjához kapcsolódtak; az itt kialakuló hatalmi központok a későbbi Angkor Birodalom előzményeinek tekinthetők, de nem tekinthetők egyszerűen „kambodzsai” államoknak a mai értelemben. Ez az alfejezet azt vizsgálja, hogyan formálódtak a khmer nyelvű elit által vezetett államok előzményei a kereskedelem, a vallási hálózatok és a helyi társadalmak összjátékában.
A Funanról szóló legkorábbi írott adatok nem a helyi lakosságtól, hanem kínai udvari történetíróktól származnak. A kínai dinasztikus évkönyvek – különösen a Liangshu (Liang könyve), a Jinshu (Jin könyve), a Nanshi (Déli történetek) és a Suishu (Sui könyve) – a déli irányú diplomáciai és kereskedelmi kapcsolatok leírása során említik Funant. Az első követjárások a 3. századból ismertek, de a források által leírt állapotok részben korábbi időkre, részben a kínai udvar saját világképére utalnak. A kínai elnevezés, Fúnán, egy külső kategória volt; a helyi lakosság saját államelnevezése nem ismert. Egyes kutatók a nevet a khmer phnom (hegy) szóból eredeztetik, mások szerint a kínai írásjegyek jelentése („déli hegyek”) egyszerű földrajzi utalás, és a kapcsolat nem bizonyított.
A Funan keletkezéséről szóló legismertebb történet a kínai forrásokban maradt fenn: egy Hun-tien (kínai: Hùntián) vagy Kaundinya (szanszkrit: Kauṇḍinya) nevű idegen férfi érkezett, legyőzte Liu-ye (kínai: Liǔyè, „Fűzlevelű”) királynőt, majd feleségül vette, és megalapította az első dinasztiát. A történet egy későbbi brahmin, Kaundinya és a Szóma (szanszkrit: Somā) nevű helyi királynő házasságának változatában is fennmaradt. A történészek ezt a narratívát nem tekintik dokumentált eseménynek, hanem olyan legitimációs elbeszélésnek, amely az indiai vallási tekintély és a helyi uralkodói hatalom összekapcsolását fejezi ki. A kínai források által említett uralkodók közül a legjelentősebbnek Fan Shih-man (kínai: Fàn Shīmàn) tűnik, aki a 3. században állítólag nagy területeket hódított meg, flottát épített, és adót vetett ki a környező kikötőkre. Az ő alakja is csak a kínai közvetítésen keresztül ismert; a feliratokban nem azonosítható egyértelműen.
A kínai leírások szerint Funan városokkal, erődítményekkel, palotákkal és hajókkal rendelkezett, lakói rizst termesztettek, arany- és ezüsttárgyakat használtak, és adót fizettek a királynak. Ezek a képek részben a kínai udvari elit elvárásait tükrözik, és nem feltétlenül a helyi valóság pontos leírásai. A forrásokban szereplő „Funan” valószínűleg nem egyetlen centralizált birodalom volt, hanem inkább egy hálózatos jellegű hatalmi rendszer, amelyben több városi központ és kikötő kapcsolódott egymáshoz laza szövetségben vagy versengő hierarchiában. A régészeti adatok ezt a képet erősítik.
A Funan-korszak legismertebb régészeti lelőhelye Óc Eo (vietnámi: Óc Eo) a mai Dél-Vietnám területén, a Mekong-delta nyugati részén található. A lelőhelyet Louis Malleret francia régész tárta fel az 1940-es években; azóta több vietnámi és nemzetközi ásatás folyt. Óc Eo egykor csatornákkal összekötött, vízi utakkal megközelíthető kikötőváros lehetett, amely a nemzetközi kereskedelembe kapcsolódott. A feltárt tárgyak között római érmék (például Marcus Aurelius és Antoninus Pius korából), indiai pecsétgyűrűk, gyöngyök, üveg- és fémtárgyak, valamint kínai kerámia is szerepel. A leletek azt mutatják, hogy a térség az i. sz. első századoktól kezdve bekapcsolódott a Dél-Ázsia, a Közel-Kelet és a Földközi-tenger felé irányuló tengeri kereskedelembe, de a római érmék jelenléte nem bizonyít közvetlen római jelenlétet; ezek inkább a távolsági kereskedelem közvetett nyomai.
Az Angkor Borei (khmer: Angkor Borei) lelőhely a mai Kambodzsa déli részén, a Mekong-delta északi peremén fekszik. A két lelőhely együttesen egy folyami és tengeri kereskedelemre épülő városi hálózat képét mutatja. A régészeti kutatások szerint a Mekong-delta területén már az i. e. első évezredben is léteztek földművelő közösségek, és a tengeri kereskedelem fellendülése az i. sz. első századokban hozzájárult a társadalmi rétegződés és a politikai centralizáció kialakulásához. A LiDAR-felmérések és a magnetométeres vizsgálatok az utóbbi évtizedekben kiterjedt településszerkezeteket tártak fel, amelyek korábban nem voltak láthatók. A településhálózat azonban nem egyetlen főváros köré szerveződött: több, egymással párhuzamosan fejlődő központ létezett, és a „Funan” név mögött nem feltétlenül állt egységes államapparátus.
A régészeti anyag alapján a korai állam gazdasági alapját a nedves rizstermesztés, a halászat, az erdei termékek gyűjtése, a kézművesség és a kereskedelem alkotta. A csatornák és víztározók nemcsak a közlekedést szolgálták, hanem az ártéri mezőgazdaság szabályozását is. A királyi hatalom szimbolikus és vallási legitimációja szanszkrit nyelvű feliratokban, hindu isteneknek szentelt templomokban és indiai eredetű udvari rituálékban nyilvánult meg. Az írásbeliség megjelenése a brahmi írásból származó korai délkelet-ázsiai írásokhoz köthető; a legkorábbi khmer nyelvű feliratok azonban csak a 7. század elejéről ismertek, tehát a Funan-korszak írott öröksége nagyrészt szanszkrit nyelvű, és nem feltétlenül a helyi beszélt nyelvet tükrözi.
A Funan és Csenla korszak értelmezésében a 20. század elején vált meghatározóvá az indianizáció (angol: Indianisation) fogalma. George Cœdès francia történész és követői úgy látták, hogy a délkelet-ázsiai államok kialakulását elsősorban indiai kereskedők, bráhmanák és vallási tanítók bevándorlása tette lehetővé. Eszerint a helyi társadalmak passzívan vették át az indiai vallási, politikai és művészeti mintákat, és ennek nyomán jöttek létre az „indianizált királyságok”. A hagyományos elmélet a hinduizmus és a buddhizmus terjedését, a szanszkrit nyelvű feliratokat, a templomépítészetet és a királyi rituálékat az indiai hatás bizonyítékaként kezelte.
A 20. század második felétől ez az értelmezés komoly kritikát kapott. A kutatók – például O. W. Wolters, Hermann Kulke, I. W. Mabbett és Michael Vickery – rámutattak, hogy a délkelet-ázsiai elitek nem passzív befogadók voltak, hanem aktívan választottak, átalakítottak és helyi céljaikra használtak fel indiai elemeket. A „localisation” (helyivé tétel) fogalma azt hangsúlyozza, hogy a szanszkrit nyelv, a hindu istenek és a buddhista tanítások helyi politikai rendszerekbe illeszkedtek, és a helyi hatalmi viszonyokhoz igazodtak. A királyi hatalom legitimációjában az indiai minták mellett tovább éltek a helyi ősvallási elképzelések, az ősök tisztelete és a természeti erőkhöz kapcsolódó rituálék. A modern történetírás ezért az „indianizáció” helyett gyakran „indiai minták adaptációjáról” vagy „helyi szintézisről” beszél.
A Funan-korszak vallási világában a sivaizmus (Siva isten tisztelete) és a visnuizmus (Visnu tisztelete) egyaránt jelen volt, és gyakran keveredett a mahájána buddhizmus (nagy szekér buddhizmus) elemeivel. A Harihara (szanszkrit: Harihara) istenalak, amely Visnu és Siva egyesített formája, különösen jól mutatja a helyi vallási szintézist: a délkelet-ázsiai uralkodók gyakran Hariharaként ábrázolták magukat, hogy egyszerre fejezzék ki a két fő hindu áramlathoz való kapcsolódást. A theraváda buddhizmus, amely a mai Kambodzsa meghatározó vallása, csak a 13. századtól vált uralkodóvá a térségben; a korai államok vallási térképe ennél sokszínűbb volt.
A kínai források a 6–7. századtól Csenla néven említenek egy politikai alakulatot, amely először Funan vazallusa vagy alárendeltje volt, majd a források szerint meghódította és bekebelezte azt. A Suishu (Sui könyve) és a későbbi Tangshu (Tang könyve) leírásai szerint Csenla a szárazföld belsejében, a Mekong középső folyása mentén helyezkedett el, és uralkodói erős katonai hatalommal rendelkeztek. A kínai elbeszélés szerint Csenla két részre oszlott: Szárazföldi Csenla (angolos írással: Land Chenla) és Vízi Csenla (Water Chenla). A szárazföldi rész a mai Kambodzsa középső és északi területeire, a vízi rész a Mekong-delta és a tengerpart felé eső területekre terjedt ki.
A modern történetírás ezt a képet alaposan átértékelte. A „Csenla” elnevezés sem bizonyíthatóan helyi önelnevezés: a kínai források külső kategóriája, amely mögött valószínűleg több, egymással versengő helyi központ állt. A feliratokban a „Csenla” szó nem jelenik meg; az uralkodók saját magukat és területüket más neveken, például Isanapura (szanszkrit: Īśānapura) vagy Bhavapura (szanszkrit: Bhavapura) néven említették. A kínai források által leírt egységes Csenla-királyság tehát legalább részben a kínai udvari adminisztráció leegyszerűsítő ábrázolása lehet.
A legkorábbi datált ókhmer nyelvű feliratok a 7. század elejéről származnak. Az egyik legkorábbi felirat 611/612-ből való, és a mai Kambodzsa területén találták; ezek a feliratok azt mutatják, hogy a 7. századra kialakult egy írástudó elit, amely szanszkritul és ókhmer nyelven egyaránt írt. A szanszkrit feliratok elsősorban vallási és királyi legitimációs szövegek, míg az ókhmer nyelvű feliratok gyakran adminisztratív, gazdasági és birtokjogi adatokat rögzítenek. A két nyelv együttes használata a helyi társadalom és az indiai eredetű vallási hagyomány összekapcsolódásának fontos bizonyítéka.
A Csenla-korszak legjelentősebb régészeti központja Sambor Prei Kuk (khmer: សំបូរព្រៃគុក, Sambor Prei Kuk), amely a mai Kambodzsa középső részén, Kampong Thom tartományban található. A lelőhely az ókori Isanapura városával azonosítható, és Içanavarman (szanszkrit: Īśānavarman) király (kb. 616–637) uralkodásához köthető. A Sambor Prei Kuk-i templomcsoport több tucat tégla- és kőépületből áll, és a korai khmer építészet egyik legfontosabb emléke. A 2017-ben a világörökség részévé nyilvánított lelőhely azt mutatja, hogy a 7. században jelentős városi központ működött, amely képes volt nagy léptékű építkezésekre és vallási intézmények fenntartására.
A feliratokból ismert uralkodók között Bhavavarman (szanszkrit: Bhavavarman), Mahendravarman (szanszkrit: Mahendravarman), Içanavarman és Dzsajavarman (szanszkrit: Jayavarman) neve szerepel. A dinasztikus kapcsolatok és a hatalom átadásának rendje azonban bizonytalan; a feliratok gyakran utalnak testvérharcokra, trónviszályokra és helyi előkelők versengésére. A „Csenla” időszak tehát nem feltétlenül egyetlen folyamatos királyság története, hanem több, egymással szövetséges vagy ellenséges politikai központ együttes fejlődése.
A Funan és Csenla korszak társadalmáról a feliratok és a régészeti adatok csak töredékes képet adnak. A lakosság többsége faluközösségekben élt, és nedves rizstermesztéssel, halászattal, állattartással, valamint erdei termékek gyűjtésével foglalkozott. A folyami ártér és a mesterséges vízrendszerek lehetővé tették a termékeny földek művelését, de a szárazság és az áradások kockázata állandó bizonytalanságot jelentett. A társadalmi rétegződés fokozatosan alakult ki: a királyi központ, a papi elit és a helyi előkelők rétege elkülönült a termelő lakosságtól.
A feliratokban gyakran szerepel az ókhmer kñum szó, amelyet a szakirodalom hol „rabszolgának”, hol „szolgának” vagy „függő munkaerőnek” fordít. A fogalom pontos jelentése vitatott: a kñum csoportba tartozó személyek templomokhoz, kolostorokhoz vagy előkelő családokhoz tartoztak, de jogi helyzetük nem feleltethető meg egyetlen modern kategóriának. A feliratok templomi alapítványoknak adott adományokat, földeket, állatokat, rizst és munkaerőt rögzítenek, ami arra utal, hogy a vallási intézmények jelentős gazdasági szereplők voltak. A királyi adományok és a templomi birtokok rendszere hozzájárult a hatalom központosításához, de a helyi elitek is megőrizték befolyásukat.
A nők szerepe a korai államokban nem volt jelentéktelen. A Funan-alapítási legendában a női uralkodó, Liu-ye vagy Szóma alakja arra utal, hogy a helyi hatalomgyakorlásban nők is részt vehettek, és a házasságon keresztüli legitimáció a későbbi dinasztiákban is fontos maradt. A feliratokban előfordulnak női birtokosok és adományozók is, de a nők politikai és gazdasági szerepének részletei bizonytalanok. A források hiánya miatt nem lehet általános következtetéseket levonni a nemek közötti viszonyokról.
A vallási élet középpontjában a templomok és a szentélyek álltak. A királyok és az elitek hindu isteneknek – elsősorban Sivának és Visnunak – emeltek templomokat, és a királyi hatalmat gyakran isteni eredetűnek ábrázolták. A linga (szanszkrit: liṅga), Siva jelképe, a királyi kultuszban központi szerepet játszott. A mahájána buddhizmus is jelen volt, és egyes uralkodók bodhiszattvaként ábrázoltatták magukat. A helyi ősvallási gyakorlatok – például az ősök tisztelete, a természeti szellemek kultusza és a halottkultusz – tovább éltek, és gyakran összefonódtak az indiai eredetű vallási formákkal. A mai kambodzsai buddhizmusban is fellelhető elemek, mint a szellemházak vagy a helyi védőszellemek tisztelete, részben ebből a rétegből eredhetnek, de a folytonosság mértéke történetileg nehezen bizonyítható.
A korai államok gazdasági életében a kereskedelem kiemelkedő szerepet játszott. A Mekong-delta kikötővárosai a Dél-kínai-tenger és az Indiai-óceán közötti hajózási útvonalak csomópontjában feküdtek. A kínai források szerint Funan aranyat, ezüstöt, elefántcsontot, gyantákat, fűszereket és erdei termékeket exportált, és távolsági kereskedőkkel tartott kapcsolatot. A régészeti leletek – indiai gyöngyök, római érmék, kínai kerámia – ezt a hálózati jelleget erősítik. A belső területek felé a folyami útvonalak, különösen a Mekong és a Tonle Sap vízrendszere biztosították az összeköttetést. A Tonle Sap (khmer: ទន្លេសាប, Tonle Sap) tó és a Mekong áradásos ciklusa a halászat és a rizstermesztés szempontjából is meghatározó volt; ez a természeti adottság a későbbi Angkor Birodalom gazdasági alapjává is vált.
A korai khmer identitás kérdése kényes pont. A feliratok nyelve alapján a 7. századtól beszélhetünk ókhmer nyelvről, amely a mai khmer nyelv előzménye. A „khmer” név azonban a korai feliratokban ritkán szerepel, és a lakosság önmeghatározása nem ismert. A mai nemzeti történetírás hajlamos Funant és Csenlát a khmer államiság közvetlen előzményeként bemutatni, de a történészi konszenzus szerint ez a folytonosság konstruált: a korai államok sokszínű, többnyelvű és több vallású társadalmai nem azonosíthatók egyetlen mai etnikai csoporttal. A „khmer” mint nyelvi és kulturális kategória fokozatosan, az Angkor-korszak folyamán vált meghatározóvá. Ezért a Funan és Csenla korszakot nem nemzeti előtörténetként, hanem regionális államalakulási folyamatként érdemes tárgyalni.
A Funan és Csenla történetére vonatkozó ismereteink alapvetően három forrástípusra támaszkodnak. Elsősorban a kínai dinasztikus évkönyvek (Liangshu, Jinshu, Nanshi, Suishu, Tangshu) szolgáltatnak elbeszélő jellegű adatokat; ezek elsődleges források, de külső, diplomáciai és udvari szempontú konstrukciók, amelyek nem feltétlenül tükrözik a helyi valóságot. Másodszor a régészeti lelőhelyek – Óc Eo, Angkor Borei, Sambor Prei Kuk és mások – tárgyi bizonyítékokat nyújtanak a településszerkezetről, a gazdaságról és a kereskedelmi kapcsolatokról. Harmadszor a szanszkrit és ókhmer nyelvű feliratok adják a legközvetlenebb helyi forrásokat, de ezek elsősorban a vallási és uralkodói elit szemszögéből íródtak, és a 7. század előtti időszakból alig állnak rendelkezésre.
A kronológia több ponton bizonytalan. A Funan virágkorát hagyományosan az i. sz. 1–6. századra teszik, de a kínai források datálása és a régészeti leletek kormeghatározása nem mindig egyeztethető össze pontosan. A Csenla időszak kezdetét a 6. századra teszik, de a Funan és Csenla közötti átmenetről szóló kínai elbeszélés – miszerint Csenla meghódította Funant – nem feltétlenül egyetlen esemény, hanem hosszabb, összetett folyamat lehetett. A „két Csenla” felosztás a 8. századból származó kínai forrásokon alapul, de a helyi feliratok ennél bonyolultabb politikai viszonyokat mutatnak.
A legnagyobb bizonytalanság a helyi politikai szervezet természetére vonatkozik. Nem tudjuk pontosan, hogyan működött a királyi hatalomgyakorlás, milyen volt az adózás, a hadsereg, a közigazgatás, vagy milyen viszony fűzte a központot a helyi elitekhez. A lakosság számáról, a mindennapi életről, a paraszti munka feltételeiről és a rabszolgaság intézményéről csak töredékes adatok állnak rendelkezésre. Az áldozatok számának becslésére ebből a korszakból nincs lehetőség; a korai államok erőszakáról, háborúiról és hódításairól szóló beszámolók kínai forrásokból származnak, és gyakran retorikai jellegűek.
A modern kambodzsai emlékezetpolitikában Funan és Csenla gyakran a nemzeti folytonosság szimbólumaiként jelennek meg. A tankönyvek és a nyilvános beszéd hajlamos a mai államterületet visszavetíteni a korai államokra, és a khmer identitást a kezdetektől adottnak tekinteni. A történészi konszenzus ezt a folytonosságot óvatosan kezeli: a korai államok területe, lakossága és politikai szervezete nem feleltethető meg a mai Kambodzsa határainak, és a „khmer” kategória történeti kialakulása fokozatos folyamat volt. A források hiánya és a kínai közvetítés miatt a Funan és Csenla története részben rekonstrukció, részben értelmezési vita.