A 15. század közepétől a khmer politikai központ fokozatosan elhagyta az angkori magterületet, és a Tonle Sap folyótól délre, a Mekong alsó folyásának kereskedelmi útvonalaihoz közel szerveződött újjá. Ez az átmenet nemcsak a fővárosok – Lovek, Udong, majd Phnom Penh – áthelyeződését jelentette, hanem a vallási rend átalakulását is: a korábbi, a dévarádzsa-kultuszhoz kötődő udvari hinduizmus és mahájána buddhizmus helyét fokozatosan a théraváda buddhizmus vette át, amely a páli nyelvű szöveghagyományra, a szerzetesi fegyelemre és a kolostorhálózatra épült. Az alábbi alfejezet ezt a vallási és társadalmi átalakulást vizsgálja: hogyan lett a théraváda a poszt-angkori királyság meghatározó vallása, milyen szerepet játszott a thai és lao közvetítés, miként szerveződött a szerzetesi rend, és milyen rétegződés jellemezte a khmer társadalmat a gyarmati kor előtti utolsó évszázadokban. A kérdés azért fontos, mert az itt kialakult intézmények – a király és a szangha (khmerül: sangha, szerzetesi közösség) kapcsolata, a falusi kolostorok szerepe, a buddhista uralkodóeszmény – a 19–20. századi Kambodzsa politikai és kulturális kereteit is hosszú időre meghatározták.
Az Angkor Birodalom fénykorában a királyi legitimációt egyszerre szolgálták hindu és mahájána buddhista elemek. A dévarádzsa (istenkirály) eszméje szerint az uralkodó egy istenséggel – leggyakrabban Sivával, később Visnuval vagy mahájána buddhista bódhiszattvákkal – állt azonos viszonyban, és ennek megfelelően templomhegyeket, állami szentélyeket emeltek. A 12–13. század fordulóján VII. Dzsajavarman uralkodása alatt a mahájána buddhizmus az Avalókitésvara-kultusz révén az udvari vallásosság középpontjába került, a hindu rítusok azonban nem tűntek el. A théraváda iskola ekkor még elsősorban a Mon-öböl menti királyságokban, a Maláj-félsziget egyes kereskedővárosaiban és részben a Khmer Birodalom nyugati peremén volt jelen.
A théraváda térhódításának pontos időrendje nem rekonstruálható egyetlen dokumentum alapján. A legfontosabb kortárs leírást a kínai követ, Csou Ta-kuan (Zhou Daguan) adta, aki 1296–1297-ben járt Angkorban. Feljegyzései szerint a városban már nagy számban éltek „szerzetesek”, akik borotvált fejjel, sárga ruhában jártak, és a páli szövegekhez hasonló tanításokat követtek. A szöveg ugyanakkor azt is említi, hogy rajtuk kívül más vallási szakemberek – hindu papok, mahájána szerzetesek, aszkéták – is működtek. Csou Ta-kuan tehát egy átmeneti állapotot rögzített, amelyben a théraváda már jól látható, de még nem kizárólagos.
A 14. század folyamán a théraváda dominánssá vált a khmer elit és a falusi közösségek körében egyaránt. Ennek okait a történetírás többféleképpen magyarázza. Az egyik, széles körben elfogadott értelmezés szerint a théraváda sikerét az intézményi egyszerűsége és a laikusokkal való szoros kapcsolata magyarázza: a páli kánonra épülő tanítás, az alamizsnagyűjtő szerzetesi gyakorlat és a kolostorok falusi jelenléte rugalmasabban illeszkedett a helyi közösségek életéhez, mint a nagy állami templomok fenntartását igénylő udvari kultuszok. Egy másik értelmezés a politikai hatalom átrendeződésére helyezi a hangsúlyt: az Angkor hanyatlásával párhuzamosan megerősödő nyugati és északi szomszédok – a Mon-öböl menti államok, majd az Ayutthaya Királyság – már théraváda mintát közvetítettek, és a khmer udvar számára ez a modell kínálta a legalkalmasabb keretet a megváltozott regionális környezetben. Ezt a magyarázatot támogatja, hogy a poszt-angkori khmer királyok nem egyszerűen átvették a théraváda rítusokat, hanem a királyi alapítású kolostorok, a páli szövegmásoló műhelyek és a szerzetesi hierarchia megszervezése révén maguk is a théraváda hálózatok aktív támogatóivá váltak.
Fontos hangsúlyozni, hogy a théraváda térhódítása nem egyetlen „megtérési” aktus volt, és nem jelentette a korábbi vallási képzetek azonnali eltűnését. A helyi szellemhit, az ősök tisztelete, a termékenységi rítusok és a hindu eredetű kozmológiai elemek tovább éltek a mindennapi gyakorlatban, részben beépülve a théraváda keretbe, részben attól függetlenül. A mai kambodzsai buddhizmusban is megfigyelhető kettősség – a páli kánonra hivatkozó szerzetesi ideál és a helyi szellemekkel, védőszellemekkel fenntartott kapcsolat – gyökerei ebben a hosszú áthidaló időszakban keresendők.
A théraváda intézményesülését a khmer területeken nem lehet elválasztani a szomszédos thai és lao államokkal való kapcsolatoktól. A 14. században a Lan Xang királyság (a mai Laosz elődje) és a Sziám (a mai Thaiföld központi királysága) is a théraváda buddhizmust tette államvallássá, és mindkettő saját szerzetesi rendet, királyi kolostorokat és páli oktatási központokat hozott létre. A khmer udvar vallási életére ez a közelség kétirányú hatást gyakorolt.
Egyrészt a khmer területek északi, Mekong menti részein a lao hagyomány közvetlenül is jelen volt. A khmer krónikák és a lao történeti hagyomány szerint a Lan Xang első nagy uralkodója, Fa Ngum (uralkodott kb. 1353–1371) felesége révén khmer származású is lehetett, és a lao királyság megalapításakor a khmer udvar hozzájárulása is szerepet játszott a théraváda szerzetesek és szövegek Lan Xangba vitelében. A későbbi évszázadokban a két udvar közötti házassági és vallási kapcsolatok fennmaradtak, és a lao kolostori hagyomány – különösen a folyó menti északi tartományokban – hatással volt a khmer szerzetesi gyakorlatra.
Másrészt a 15–16. században az Ayutthaya Királyság katonai és politikai nyomása alatt a khmer udvar kénytelen volt folyamatosan alkalmazkodni a sziámi mintához. Ayutthaya hadjáratai többször elérték a khmer fővárosokat, és a sziámi udvar ezek során nemcsak kincseket és hivatalnokokat, hanem kézműveseket, művészeket és szerzeteseket is elhurcolt. A 15. század közepén, illetve a 16. században bekövetkező sziámi fennhatósági időszakok egyik következménye az volt, hogy a khmer udvari kultúrában és a szerzetesi szervezetben megerősödtek a sziámi minták. A khmer krónikák ezt a hatást gyakran a sziámi uralom negatív emlékezetéhez kapcsolják, ugyanakkor a théraváda intézmények átvételét a khmer királyi hagyomány is a saját legitimációja részévé tette.
A thai és lao hatás mértéke azonban vitatott kérdés a történetírásban. A kambodzsai nemzeti történetírás egyes képviselői hajlamosak a poszt-angkori korszakot a thai befolyás alatti hanyatlás időszakaként ábrázolni, és ezzel szemben a khmer eredetű vallási és kulturális elemeket hangsúlyozni. Ezzel szemben a regionális összehasonlító kutatások inkább azt emelik ki, hogy a théraváda intézményesülése a khmer, mon, thai és lao területeken párhuzamosan, egymással összefonódva zajlott, és a hatások iránya nem egyirányú volt. A khmer udvar például a 16–17. században is jelentős páli szöveghagyományt és szerzetesi képzést tartott fenn, amelyre később a sziámi reformmozgalmak is hivatkozhattak. A mai tudományos konszenzus szerint ezért a théraváda terjedését a khmer területeken nem egyszerűen „thai importként”, hanem egy közös, több központú vallási folyamat részeként érdemes leírni.
A 15. század végétől a khmer politikai intézmények kisebb léptékűek lettek, mint az angkori birodalmi adminisztrációé. A fővárosok – Lovek (16. század), Udong (17–19. század közepéig) – a folyami kereskedelemhez és a külföldi kereskedőközösségekhez közel feküdtek, és a királyi hatalom inkább a személyes kapcsolati hálózatokra, a tartományi helytartók lojalitására és a szerzetesi rend támogatására épült, mint nagy birodalmi hivatalokra. Ebben a környezetben a théraváda kolostorok és a királyi alapítású szentélyek váltak az uralkodói tekintély legfontosabb nyilvános reprezentációivá.
A király vallási szerepét a dhammaradzsa (páli: dhammarājā, a Tanítás királya) eszménye határozta meg. A buddhista uralkodómodell szerint a király nem isteni személy, hanem a Buddha tanításának védelmezője és a szerzetesi közösség világi pártfogója. Feladatai közé tartozott a kolostorok alapítása és javítása, a szerzetesek anyagi ellátása, a páli szövegek másolása és a szerzetesi fegyelem fenntartása. A poszt-angkori khmer királyok ezt a szerepet a 16. századtól egyre tudatosabban gyakorolták: a krónikák királyi kolostoralapításokról, Buddha-szobrok felállításáról, a Tripitaka (a páli kánon) másolásáról és a szerzetesi rend megreformálásáról számolnak be. Ezek az elbeszélések részben utólagos, legitimáló célú szerkesztések, de a régészeti és epigráfiai anyag – például a 16–17. századi kolostoralapítási feliratok – megerősíti, hogy a királyi udvar valóban kiemelt szerepet szánt a théraváda intézményeknek.
A szangha (szerzetesi közösség) szervezete a poszt-angkori időszakban fokozatosan hierarchikusabbá vált. A király nevezte ki a legmagasabb rangú szerzetesi elöljárókat, akik a kolostorok és a tartományi rendházak felett felügyeletet gyakoroltak. Ez a rendszer a thai és lao királyságokban is hasonlóan működött, és a khmer udvar a saját területén is a királyi hatalom eszközeként használta. A szerzetesi hierarchia csúcsán álló elöljárók az udvari életben is részt vettek, közvetítettek a király és a tartományok között, és a királyi krónikák szerint egyes válságos időszakokban politikai tanácsadóként is felléptek.
A szerzetesi fegyelem alapját a vinaja (a szerzetesi rend szabályzata) adta. A páli kánonban rögzített szabályok a szerzetesek számára előírták az alamizsnából való megélést, a személyes vagyon minimalizálását, a cölibátust és a rendszeres közösségi rítusok megtartását. A gyakorlatban azonban a khmer kolostorok helyzete ennél összetettebb volt. A kolostorok földekkel, raktárakkal, néha szolgálókkal is rendelkeztek, és a szerzetesi közösség gazdasági szerepe a falusi életben jelentős volt. A 17–18. századi európai utazók – portugál, holland, később francia megfigyelők – leírásai szerint a szerzetesek a falvak oktatási és írástudói központjaiként működtek, ugyanakkor a laikusokkal való anyagi kapcsolatuk néha feszültségeket is okozott. A szerzetesi renden belüli reformmozgalmak és irányzatok közötti viták a forrásokban ritkán dokumentáltak, de a későbbi, 19. századi reformtörekvések arra utalnak, hogy a fegyelem lazulása és a helyi szellemek tiszteletének beépülése a gyakorlatba régóta jelen lévő jelenség lehetett.
A poszt-angkori khmer társadalom szerkezetét a források hiányosan dokumentálják. A királyi krónikák elsősorban az udvari elit, a királyi család, a tartományi vezetők és a szerzetesi elöljárók viszonyait rögzítik, a falusi lakosság mindennapjairól alig beszélnek. A 16–17. századi európai utazók beszámolói ehhez képest értékes kiegészítést nyújtanak, de ezek is gyakran átszűrik a helyi viszonyokat a kereskedői vagy misszionáriusi érdekeken. A rendelkezésre álló adatok alapján a társadalom nagyjából a következő rétegekre tagolódott: a király és a királyi család; az udvari hivatalnokok és katonai vezetők; a tartományi elöljárók és helyi notabilitások; a szerzetesek; a falusi földművesek és halászok; a kereskedők és kézművesek; valamint a szolgai státuszú, adósság vagy hadifogság révén függő helyzetbe került személyek.
A szolgai státusz pontos természetét a történetírás vitatja. A nyugati források gyakran „rabszolgaságként” írják le, de a khmer és regionális terminológia többféle függőségi formát különböztetett meg: voltak adósság miatt szolgáló személyek, hadifoglyok és örökletes szolgálói csoportok. A modern „rabszolgaság” fogalom visszavetítése ezért félrevezető lehet. Az viszont dokumentált, hogy a poszt-angkori királyságban a szolgai státuszú emberek a kolostoroknak, a tartományi eliteknek és magának a királyi udvarnak is dolgozhattak, és a 19. századi francia gyarmati leírások szerint a társadalom jelentős részét tették ki. A pontos arányok nem ismertek.
A kolostor (khmerül: vat) a poszt-angkori khmer társadalom alapintézményévé vált. A falusi kolostorok nemcsak vallási helyek voltak, hanem oktatási, írástudói, közösségi és gazdasági központok is. A fiúk – és ritkábban a lányok – alapvető írás-olvasási ismereteket a kolostori iskolában szerezhettek; a szerzetesi közösség a páli és khmer nyelvű szövegek másolásával, a krónikák és jogi iratok őrzésével a helyi emlékezet letéteményeseként működött. A kolostorok földeket műveltek, alamizsnát gyűjtöttek, és a helyi közösségek ünnepeinek, rítusainak keretét adták. Ez a hálózat a királyi hatalomtól távol eső falvakban is biztosította a théraváda intézményeinek jelenlétét, és ezzel hozzájárult ahhoz, hogy a khmer nyelvű buddhista írásbeliség és a kolostori képzés a politikai központok pusztulása után is fennmaradjon.
A nők helyzetét a poszt-angkori társadalomban elsősorban európai utazók beszámolóiból és későbbi etnográfiai megfigyelésekből ismerjük. A 17. századi holland és portugál leírások szerint a khmer nők a kereskedelemben és a piaci életben jelentős szerepet játszottak, gyakran ők irányították a családi vagyont és a piaci árusítást. A házassági és öröklési gyakorlatban a nők relatíve kedvező helyzetét említik, bár ezek a beszámolók a saját kultúrájukból hozott előfeltevéseket is tükrözhetik. A társadalmi rangsor felső szintjein a nők elsősorban házassági kapcsolatokon keresztül vettek részt a hatalmi hálózatokban, a királyi udvar asszonyai pedig a dinasztikus politikában játszhattak szerepet. A falusi nők mindennapjairól a források alig beszélnek, ezért a történeti rekonstrukció itt nagy bizonytalansággal terhelt.
A théraváda buddhizmus a poszt-angkori társadalomban nem csupán az udvar és a szerzetesi elit ügye volt, hanem a mindennapi élet ritmusait is meghatározta. A falusi közösségek a holdnaptár szerint szervezték a mezőgazdasági munkát és az ünnepeket, és ezekbe a kolostori rítusok szervesen beépültek. Az esős évszak elvonulása, a termés betakarítása, a halottak emlékezete és a szerzetesek alamizsnagyűjtése mind alkalmat adtak a közösség és a szangha közötti kapcsolat megerősítésére. A kathen (a szerzeteseknek adományozott ruhák ünnepe) és más adományozási rítusok a laikusok számára az érdemszerzés legfontosabb alkalmait jelentették.
A théraváda tanítás a laikus hívők számára elsősorban az érdemszerzés (páli: puñña) gyakorlatára összpontosított. Az adományozás, az erkölcsi fogadalmak megtartása és a meditáció – legalábbis az előírt ideál szerint – a jobb újjászületéshez vezethetett. A helyi vallási gyakorlat azonban ennél rétegzettebb volt: a szellemházak, a védőszellemek, az ősök tisztelete és a termékenységi rítusok továbbra is a mindennapi vallásosság részét képezték. A hindu eredetű kozmológia – például a Meru-hegy köré szervezett világkép – a népi vallásosságban és a királyi szertartásokban egyaránt tovább élt. A théraváda szerzetesek és a helyi rituális szakemberek – akiket a források különböző neveken említenek – gyakran párhuzamosan működtek ugyanabban a faluban, és a lakosság őket nem feltétlenül különálló „vallások” képviselőiként, hanem a természetfölötti világgal való kapcsolat különböző specialistáiként tartotta számon.
A királyi udvar vallási élete a 16–18. században a théraváda rítusok és a régebbi udvari hagyományok keveredését mutatja. A királyi szertartások – így a koronázás, az uralkodói fogadalmak, a királyi eke szántása – théraváda szerzetesek részvételével zajlottak, de megtartották a hindu és helyi szellemi elemeket is. A királyi legitimáció tehát nem egyszerűen „buddhista” volt, hanem több forrásból táplálkozott: a dhammaradzsa-eszmény, a régi dévarádzsa-hagyomány töredékei és a helyi védőszellemekkel fenntartott kapcsolat együttesen adták az uralkodói tekintély alapját. Ezt az összetettséget érdemes figyelembe venni, amikor a gyarmati kor előtti Kambodzsáról beszélünk.
A poszt-angkori khmer vallás- és társadalomtörténet rekonstrukciója többféle forrástípusra támaszkodik, amelyek mindegyike saját korlátokkal rendelkezik.
Az elsődleges források közé tartoznak a feliratok, amelyek azonban a 13. század után jelentős számban csökkennek, és a 15–18. századból sokkal kevesebb epigráfiai emlék maradt fenn, mint az angkori korból. A fennmaradt feliratok egy része királyi kolostoralapításokat, adományokat és szerzetesi elöljárók kinevezését rögzíti, de a társadalom szélesebb rétegeiről alig tudósít. A khmer királykrónikák (gyakran a 19. században összeállított másolatokban ismertek) a királyi udvar eseményeit és a dinasztikus viszonyokat beszélik el, de szerkesztésük ideológiai célokat szolgált, és a korai időszakra vonatkozó adataik gyakran ellentmondásosak. A páli nyelvű vallási szövegek és kolostori kéziratok a théraváda tanításának és a szerzetesi fegyelemnek a normatív keretét mutatják, de a tényleges gyakorlatról csak közvetve tájékoztatnak.
Az európai utazók és misszionáriusok beszámolói a 16. század végétől kezdve egyre több adalékot nyújtanak a khmer társadalomról. A portugál, holland, spanyol és később francia források leírják a fővárosokat, a királyi udvart, a kolostorokat, a piacokat és a nők szerepét. Ezek a szövegek azonban a kereskedői és térítői érdekek, a nyelvi korlátok és a saját kulturális előfeltevések miatt kritikával kezelendők. A 19. századi francia gyarmati leírások és közigazgatási jelentések ugyan részletesebbek, de már a gyarmati hatalomgyakorlás kontextusában születtek, és gyakran a „hanyatló” khmer társadalom képét vetítették vissza a múltba.
A legfontosabb bizonytalanságok a következők:
Ami biztosnak tekinthető, az a théraváda intézményeinek fokozatos megerősödése, a kolostorhálózat falusi jelenléte és a király vallási pártfogó szerepének központi helye a poszt-angkori korszakban. A részletek azonban gyakran rekonstrukciók, amelyeket a forrástípus és a bizonytalanság jelzésével kell bemutatni.