Mahathir Mohamad 1981 és 2003 közötti kormányzása nem egyszerűen egy hosszú miniszterelnöki időszak volt, hanem Malajzia önértelmezésének, gazdaságpolitikájának és politikai rendszerének tudatos átalakítása. Az Az 1969-es zavargások és a NEP alfejezetben bemutatott Új Gazdaságpolitika (New Economic Policy, NEP) intézményi keretei 1981-re már készen álltak, de Mahathir ezeket az eszközöket sokkal határozottabb iparosítási programmal, erőteljesebb államközpontú fejlesztéssel és a politikai ellensúlyok fokozatos leépítésével kapcsolta össze. A korszak megítélése a malajziai és nemzetközi történetírásban is vitatott: a hivatalos emlékezet a modernizáció, a növekedés és a nemzeti büszkeség időszakaként beszél róla, míg a kritikai irodalom a szabadságjogok szűkítését, a bírói függetlenség meggyengítését és a korrupciós hálózatok kiépülését hangsúlyozza. E feszültség nélkül nem érthető sem a Mahathir utáni politikai válságok, sem a 1997–1998-as ázsiai pénzügyi válság kezelésének nemzetközi vitája.
Mahathir 1981 júliusában, Hussein Onn lemondását követően lett Malajzia miniszterelnöke. Hatalomra kerülése nem előzmény nélküli: az 1970-es években Tun Abdul Razak és Hussein Onn kormányai már kiépítették az Új Gazdaságpolitika intézményeit, a bumiputera (szó szerint „a föld fiai”) kategóriára alapozott kedvezményeket és a Barisan Nasional (Nemzeti Front, BN) választási dominanciáját. Mahathir ezt a rendszert nem lebontotta, hanem modernizációs programjának alapjaként használta. Az ő politikájának újdonsága az volt, hogy a maláj gazdasági részvétel növelését már nem csupán jövedelem-újraelosztásként, hanem nehéziparral, exportorientált iparosítással és tudatos technológiai felzárkózással képzelte el.
Mahathir ideológiai kiindulópontja már 1970-ben megjelent vitatott könyvében, A maláj dilemma (The Malay Dilemma) című munkájában összegződött. A könyv azt állította, hogy a maláj közösség gazdasági elmaradottsága történelmi és kulturális tényezőkből fakad, ezért a malájoknak állami támogatásra van szükségük ahhoz, hogy versenyképessé váljanak. A történészek és társadalomtudósok egy része ezt a nézetet etnikai sztereotípiákra építő, a gyarmati örökséget leegyszerűsítő magyarázatként bírálta; mások viszont a NEP akkori logikájának őszinte megfogalmazását látták benne. A könyv 1981 után sem vált hivatalos kormányzati dokumentummá, de megvilágítja Mahathir későbbi politikai stílusát: a gazdasági növekedést erkölcsi és nemzeti kérdésként kezelte, és a maláj társadalmat állami irányításra képes, de erre szoruló közösségként mutatta be.
Mahathir már kormánya első éveiben meghirdette a Look East Policy (malájul Dasar Pandang ke Timur, „Tekints Keletre!”) programot, amelynek lényege az volt, hogy Malajzia ne a nyugati, hanem Japán és Dél-Korea munkaetikáját, fegyelmét, vállalati kultúráját és állami iparpolitikáját tanulmányozza. A program keretében maláj diákokat és tisztviselőket küldtek japán és dél-koreai intézményekbe, japán befektetőket ösztönöztek, és a kormányzat a japán típusú állami-üzleti együttműködést hirdette. A Look East Policy dokumentált kormányzati program, de hatását a kutatók eltérően ítélik meg: egyesek a japán tőke bevonásában és a munkakultúra átalakításában látják eredményét, mások szerint elsősorban szimbolikus volt, és a gazdasági növekedés inkább a globális feldolgozóipari fellendülésnek, az amerikai és európai keresletnek, valamint a délkelet-ázsiai munkamegosztásnak köszönhető.
A nehézipari program intézményi magja a Heavy Industries Corporation of Malaysia (HICOM) volt, amelyet 1980-ban hoztak létre, de Mahathir alatt töltöttek meg valódi feladatokkal. A legismertebb projekt a Proton nemzeti autógyártó vállalat elindítása 1985-ben volt. A Proton részben japán technológiai együttműködéssel, védővámok és hazai beszállítói kedvezmények mellett kezdett személygépkocsikat gyártani. A kormányzati narratíva a Protonban a nemzeti iparosítás szimbólumát látta; a kritikusok viszont arra hívták fel a figyelmet, hogy a védett belföldi piac magas fogyasztói árakat, alacsony kezdeti hatékonyságot és politikailag kiválasztott beszállítók támogatását eredményezte. A HICOM más projektjei – vas- és acélgyártás, cementgyárak, motorkerékpár-gyártás – hasonlóan vitatott megítélésűek voltak, mert egyesek veszteségessé váltak, miközben a magánszereplők jelentős állami megrendelésekhez jutottak.
A gazdaságpolitika az 1980-as évek közepétől fokozatosan elmozdult az importhelyettesítő iparosítás felől az exportorientált növekedés felé. A kormány adókedvezményekkel, ipari parkokkal és munkaerőpiaci szabályozással ösztönözte a külföldi működőtőke beáramlását. Az elektronikai, textil- és feldolgozóipari export a 1980-as évek végétől gyorsan bővült; a hivatalos statisztikák szerint a gazdasági növekedés 1988 és 1996 között gyakran évi 8–9 százalék körül mozgott, azonban az éves értékek módszertana és a növekedés minősége vitatott. A kedvező globális konjunktúra, a közvetlen külföldi befektetések és az alacsony bérköltségek együtt játszottak szerepet, ezért a hivatalos modernizációs narratíva mellett a történeti elemzések is hangsúlyozzák a külső feltételek jelentőségét.
A Mahathir-korszak gazdaságpolitikájának második pillére a privatizáció volt. A kormány az 1980-as évek közepétől állami vállalatok tucatjait adta magánkézbe, azzal a hivatalos indoklással, hogy ez növeli a hatékonyságot, csökkenti az állami terheket, és bumiputera üzletemberek számára teremt tulajdonosi lehetőséget. A Malaysia Incorporated (Malajzia Rt.) koncepció az államot és a magánszektort egymás partnereként mutatta be, elmosva a köz- és magánérdek határát. A gyakorlatban a privatizációs ügyletek gyakran koncentrált magánvagyonokat hoztak létre, és a kritikusok szerint összekapcsolták a politikai hatalmat a bumiputera üzleti elit kiválasztott köreivel. A kroni kapitalizmus (a politikai klientúrához kötött kapitalizmus) kifejezést a kritikai irodalom használta, míg a kormányzat a vállalkozói osztály teremtésének szükségességére hivatkozott.
A privatizáció és a gyors iparosítás társadalmi hatása nem egyirányú volt. A bumiputera középosztály valóban megerősödött, a felsőoktatásban tanuló maláj fiatalok száma nőtt, és a városi középosztály fogyasztói szokásai átalakultak. Ugyanakkor a növekedés előnyei egyenlőtlenül oszlottak el: a vidéki területek, a kelet-malajziai Sabah és Sarawak, valamint a nem bumiputera munkavállalók egy része kisebb mértékben részesült a fellendülésből. A nők munkaerőpiaci részvétele emelkedett, különösen az elektronikai összeszerelő üzemekben, de a családi jogi, iszlám joghatósági és nemi hierarchiákkal kapcsolatos viták azt mutatták, hogy a gazdasági modernizáció nem hozott automatikus társadalmi emancipációt. Ezt a feszültséget a későbbi tematikus fejezet is tárgyalja Fejlődés, egyenlőtlenség és környezet címmel.
A korszak legfontosabb ideológiai dokumentuma az Vision 2020 (malájul Wawasan 2020) volt, amelyet Mahathir 1991-ben hirdetett meg. A dokumentum azt a célt tűzte ki, hogy Malajzia 2020-ra „fejlett országgá” váljon, de a „fejlettséget” nem csupán gazdasági mutatókban, hanem nemzeti egységben, demokratikus intézményekben, erkölcsi értékekben és pszichológiai felszabadulásban is meghatározta. A Vision 2020 kilenc kihívást sorolt fel; az első és legismertebb a Bangsa Malaysia („malajziai nemzet”) megteremtése volt, amely az etnikai közösségeken átívelő állampolgári azonosságot javasolt. Ez a cél egyszerre volt inkluzív és feszültségekkel terhes, mert a mindennapi politikát továbbra is a bumiputera-kedvezmények logikája, a nyelvi és oktatási viták, valamint a pártok etnikai alapú mobilizációja határozta meg. A kritikusok rámutattak, hogy a Bangsa Malaysia retorikája gyakran elfedte, hogy a tényleges hatalom és erőforrás-elosztás etnicizált keretben maradt.
A Vision 2020-hoz kapcsolódott a Multimedia Super Corridor (MSC) 1996-os elindítása, amely Kuala Lumpurtól a Sepangban épülő új nemzetközi repülőtérig húzódó informatikai és médiaipari övezetet jelölt ki. A kormány adókedvezményeket és rugalmas befektetési szabályokat ígért, a projekt pedig a tudásalapú gazdaság szimbóluma lett. Ezzel párhuzamosan épült Putrajaya, az új kormányzati központ, valamint Cyberjaya okosváros, és 1998-ban adták át a Petronas-ikertornyokat Kuala Lumpurban. A nagy infrastrukturális beruházások a modernizáció látványos jelei voltak, de a kritikai irodalom szerint az ingatlanfejlesztés, az állami szerződések és a gyors urbanizáció is hozzájárult a korrupciós kockázatokhoz és a környezeti terheléshez.
A Mahathir-korszak politikai rendszere a Barisan Nasional választási dominanciáján, az UMNO párton belüli hatalomkoncentráción és a végrehajtó hatalom folyamatos erősítésén nyugodott. A kormányzati intézményeket formálisan meghagyták, de az ellensúlyokat fokozatosan gyengítették. A politikatudományi irodalomban ezért elterjedt a puha autoriter vagy elektoriális autoriter kategória; ezek azonban nem semleges leírások, hanem a kutatók által használt elemzési fogalmak. A hivatalos kormányzati narratíva ezzel szemben a stabilitást, a faji zavargások elkerülését és a fejlődés folytonosságát hangsúlyozta.
A centralizáció egyik első nyílt konfliktusa 1983-ban zajlott, amikor a kormány alkotmánymódosítással korlátozta a szultánok törvényhozási vétójogát. Az uralkodói családok ellenállása után kompromisszum született, de a vita jelezte, hogy Mahathir a hagyományos maláj uralkodói hatalmat is a modern kormányzati döntéshozatal akadályának tekintette. 1993-ban újabb alkotmánymódosítás szűkítette a szultánok jogi mentelmi jogát. A kormány ezeket az intézkedéseket a monarchia modernizálásaként és a visszaélések megelőzéseként mutatta be, míg a kritikusok a hagyományos ellensúly leépítéseként értelmezték.
Még súlyosabb intézményi fordulat volt az 1988-as bírósági válság. A legfelsőbb bíróság elnökét, Salleh Abast és több bírót felmentettek, illetve felfüggesztettek, miután a bíróság és a kormány között alkotmányos feszültség keletkezett. A kormányzat az eljárást fegyelmi ügyként állította be; a nemzetközi jogászi szervezetek és a kritikusok a bírói függetlenség elleni támadásként értékelték. Az esemény dokumentált, de annak minősítése – fegyelmi eljárás vagy politikai megtorlás – máig vitatott. A bírói kar meggyengülése hosszú távú következményekkel járt: a bíróságok később ritkán kérdőjelezték meg a végrehajtó hatalom döntéseit, ami a reformasi-korszakban és azon túl is visszatérő kritika tárgya maradt.
A belbiztonsági törvény (Internal Security Act, ISA) a gyarmati korból örökölt jogszabály volt, amely lehetővé tette a megelőző őrizetbe vételt bírósági eljárás nélkül. A Mahathir-kormány ezt többször alkalmazta. Az 1987-es Operasi Lalang során a hatóságok több mint száz embert vettek őrizetbe, köztük ellenzéki politikusokat, értelmiségieket, oktatási aktivistákat és civil szervezeti vezetőket, és több újságot betiltottak. A közvetlen kiváltó ok az oktatási feszültség volt: a kínai nyelvű iskolák autonómiájának védelme körüli vita, amely etnikai feszültségeket szított. A kormány nemzetbiztonsági veszélyhelyzettel indokolta az intézkedést; az emberi jogi szervezetek és az ellenzék viszont a politikai ellenvélemény elnémítását látták benne. Az Operasi Lalang áldozatainak pontos száma, a fogva tartás körülményei és az érintettek későbbi rehabilitációja a kortörténet és az emlékezetpolitika tárgya.
A médiaszabályozás szintén a korszak meghatározó vonása volt. A nyomtatott sajtó engedélyezési rendszere, az állami rádió és televízió kormányközeli működése, valamint az ellenzéki kiadványok időszakos betiltása szűkítette a nyilvános vitateret. A kormány ezt a faji és vallási érzékenységek védelmével indokolta; a kritikusok szerint viszont a médiakorlátozások a BN választási fölényének fenntartását szolgálták. A két értelmezés ma is párhuzamosan él a malajziai közbeszédben és a nemzetközi szakirodalomban.
A Mahathir-korszakban az iszlám intézményi szerepe is átalakult. A kormány 1983-ban hozta létre az első iszlám bankrendszert, a Bank Islam Malaysia intézményét, és megalapította a Nemzetközi Iszlám Egyetemet (International Islamic University Malaysia). Az iszlám pénzügyi szektor, a halal-tanúsítványok rendszere és az iszlám közigazgatási programok a kormányzati modernizáció részévé váltak. Mahathir kormánya a „mérsékelt iszlám” képviselőjeként lépett fel, különösen a rivális PAS (Parti Islam Se-Malaysia, Összmalájziai Iszlám Párt) vallási retorikájával szemben. Ugyanakkor a szövetségi és állami szintű iszlám joghatóság kérdései, a családjogi viták és a vallási kisebbségek jogai éles társadalmi konfliktusokat okoztak. 2001-ben Mahathir kijelentette, hogy Malajzia már „iszlám állam”, ami a nem muszlim kisebbségek és az ellenzék körében heves vitát váltott ki. A kijelentés ténye dokumentált; annak alkotmányos jelentése és politikai szándéka vitatott.
A gyors növekedés 1997 nyarán megtört. A thaiföldről kiinduló ázsiai pénzügyi válság Malajziát is elérte: a ringgit árfolyama zuhant, a tőzsdeindex összeomlott, és a külföldi hitelek törlesztése súlyos teherré vált. A kormány kezdetben a Nemzetközi Valutaalap (IMF) által javasolt megszorító és liberalizáló recept irányába mozdult, de Mahathir 1998-ban szakított ezzel a politikával. 1998. szeptember 1-jén a kormány rögzítette a ringgit árfolyamát 3,8 ringgit/USD szinten, korlátozta a tőke kivonását, és megtiltotta a ringgit külföldi kereskedelmét. A döntés dokumentált, de megítélése a mai napig a nemzetközi gazdaságtörténet egyik legvitatottabb kérdése.
A kormányzati és részben a későbbi közgazdasági elemzés szerint a tőkeellenőrzés megvédte Malajziát a spekulatív támadásoktól, lehetővé tette a kamatlábak gyors csökkentését, és gyorsabb kilábalást hozott, mint az IMF-programot követő országokban. Más elemzések szerint a tőkeellenőrzés önmagában nem volt döntő, mert a globális környezet 1999-től javult, és az intézkedések késleltették a szükséges bank- és vállalati szerkezetátalakítást. A vita tehát nem csupán szakmai, hanem politikai is: Mahathir nyugatellenes retorikája, az IMF és a nemzetközi pénzpiacok bírálata, valamint a „maláj út” védelme része volt a nemzeti szuverenitásról szóló diskurzusnak. A későbbi tapasztalatok alapján a tőkeellenőrzést fokozatosan lazították, a rögzített árfolyamot pedig 2005-ben szüntették meg.
A pénzügyi válsággal párhuzamosan Malajzia legsúlyosabb politikai válsága bontakozott ki. Anwar Ibrahim, Mahathir miniszterelnök-helyettese és örököse 1998-ban hirtelen kegyvesztetté vált, majd korrupció és szodómia vádjával elbocsátották, bíróság elé állították és elítélték. Az eljárás és a bírósági ítélet ténye dokumentált, de a vádak megalapozottságát, a per tisztességességét és a politikai motivációt a nemzetközi emberi jogi szervezetek, az ellenzék és később részben a malajziai bírósági felülvizsgálatok is vitatták. Az Anwar-ügy nyomán született meg a Reformasi („reformáció”) mozgalom, amely tömegtüntetéseket, civil engedetlenséget és a demokratikus intézmények, a sajtószabadság és a bírói függetlenség megerősítését követelte.
A Reformasi nem volt homogén mozgalom: benne fiatal városi értelmiségiek, maláj iszlám reformerek, kínai és indiai kisebbségi aktivisták, valamint a PAS és a baloldali ellenzék szervezetei is jelen voltak. A kormány a mozgalmat az utcai rendzavarás és a gazdasági stabilitás fenyegetéseként állította be, a résztvevők pedig a bírói és rendőri túlkapásokat, a letartóztatásokat és a gyülekezési jog korlátozását dokumentálták. Az 1999-es általános választáson a Barisan Nasional megtartotta parlamenti többségét, de a maláj szavazók egy része a PAS és a Reformasihoz kapcsolódó pártok felé mozdult, miközben a kínai szavazók egy része a BN-t támogatta. A választási eredmény értelmezése máig vitatott: a hivatalos értékelés a stabilitás megerősítését, a kritikai elemzés a növekvő etnikai alapú polarizációt hangsúlyozta.
Mahathir 2003. október 31-én, több mint 22 év után távozott a miniszterelnöki posztról, és Abdullah Ahmad Badawi követte. A hatalomátadás rendezett volt, de a rendszer, amelyet Mahathir hátrahagyott, egyszerre volt gazdaságilag sikeres és politikailag mélyen megosztott. A korszak öröksége három szinten értékelhető.
Gazdasági téren a Mahathir-évek alatt Malajzia a nyersanyagexportőr országból ipari, majd szolgáltatási szektorra is építő közepes jövedelmű gazdasággá vált. Az infrastruktúra, a felsőoktatás és a városi középosztály bővülése kétségtelen. Ugyanakkor a növekedés környezeti költsége, a regionális egyenlőtlenségek, a korrupciós hálózatok és a bumiputera-vállalkozói elit koncentrációja a későbbi reformválságok előzménye lett.
Politikai téren a korszak a végrehajtó hatalom dominanciáját, a pártrendszer etnicizált szerkezetét és a civil társadalom korlátozott mozgásterét hagyta örökül. A Reformasi mozgalom azonban hosszú távon új politikai generációt nevelt ki, és hozzájárult ahhoz, hogy a 2000-es években a demokratikus reformok és az intézményi ellenőrzés kérdései a közbeszéd középpontjába kerüljenek. A bírói válság, az ISA alkalmazása és a médiaellenőrzés emléke a későbbi kormányok legitimitását is meghatározta.
Ideológiai téren a Vision 2020 és a Bangsa Malaysia elképzelése ambivalens örökség: egyszerre kínált inkluzív nemzeti célt, és működött a szűkülő politikai tér igazolásaként. A „fejlett ország” hetvenes évekbeli célkitűzése 2020-ra csak részben teljesült, és a 2020-as évek politikai vitái is visszanyúltak Mahathir korszakához – akár csodálatként, akár kritikaként.
A Mahathir-korszakra vonatkozó elsődleges források közé tartoznak a malajziai kormány ötéves tervei (Malaysia Plans), a jegybank (Bank Negara Malaysia) jelentései, a parlamenti jegyzőkönyvek, bírósági ítéletek, valamint az UMNO/Barisan Nasional választási programjai. Az ellenzéki és civil emberi jogi szervezetek – például a malajziai Aliran, a SUARAM, valamint a Human Rights Watch és az Amnesty International – beszámolói az autoriter intézkedések áldozati és kritikai nézőpontját dokumentálják. A nemzetközi pénzügyi szervezetek elemzései az 1997–1998-as válságkezelés szakmai vitáját rögzítik.
A statisztikai adatok – különösen a bumiputera vállalati részesedésről, a szegénységi rátáról és a GDP-növekedésről – a hivatalos módszertanok változása miatt eltérőek. A hivatalos háztartási felmérések például a szegénységi ráta folyamatos csökkenését mutatták, de a szegénységi küszöb meghatározását, a regionális bontást és a nem dokumentált jövedelmek kérdését a kritikusok vitatják. A bumiputera vállalati részesedés mérésének alapja szintén módszertanilag bizonytalan, mert a tulajdonosi szerkezet gyakran nem átlátható, és a nominális tulajdon nem feltétlenül jelent tényleges ellenőrzést. A történeti irodalomban ezért a korszak értékelése sem egységes: egyes szerzők a fejlődésállam sikeres délkelet-ázsiai változatát látják benne, mások a piacgazdasági növekedést beárnyékoló politikai elnyomást hangsúlyozzák. A fejezet ezeket az értékeléseket nem teszi a magáévá, hanem a vitát magát mutatja be.