A 19. század második felében a Fülöp-szigeteki spanyol gyarmati rendszer mélyreható, de ellentmondásos átalakuláson ment keresztül. A korábbi, a missziós egyházi szervezetekre és a manilai galíciai kereskedelemre épülő, viszonylag zárt gyarmati berendezkedés a század közepétől fokozatosan megnyílt a nemzetközi kereskedelem, a modern állami intézmények és az európai eszmeáramlatok előtt. Ez a nyitás egyszerre teremtette meg a gyarmati modernizáció feltételeit és tette lehetővé, hogy a Fülöp-szigeteken új, a spanyol uralom legitimitását alapjaiban megkérdőjelező társadalmi csoportok és politikai mozgalmak jelenjenek meg. Az alábbiakban ezt a folyamatot a reformtörekvések, az ilustrados („felvilágosultak”) nemzedékének felemelkedése és az úgynevezett propagandamozgalom (spanyolul Movimiento de Propaganda, filippínóul Kilusang Propaganda) tevékenységén keresztül mutatjuk be.
A fejezet a megelőző részben tárgyalt spanyol gyarmati társadalom és egyház viszonyait folytatja: A spanyol gyarmati társadalom és az egyház bemutatta, hogyan épült ki a gyarmati hierarchia a peninsularis (Spanyolországban született) hivatalnokok, a helyben született spanyol, illetve mesztic származású kreol (spanyolul criollo) és mesztic (spanyolul mestizo) rétegek, valamint a bennszülött indio lakosság között. Ez a rétegződés a 19. században sem szűnt meg, ám a gazdasági növekedés és az oktatási lehetőségek bővülése megnyitotta az utat egy olyan, javarészt a kreol és kínai mesztic középosztályból kikerülő értelmiség előtt, amely már nem kizárólag a gyarmati hivatali karrierben, hanem a spanyol liberális politikai kultúrában és a Fülöp-szigeteki nyilvánosságban kereste helyét.
A 19. századi reformok nem a spanyol gyarmati kormányzat előrelátó jóindulatából, hanem részben külső kényszerekből fakadtak. A Napóleoni háborúk után meggyengült Spanyolország 1821-re elveszítette amerikai gyarmatai nagy részét, a Fülöp-szigetek pedig a spanyol birodalom egyik legfontosabb megmaradt tengerentúli területévé vált. A század közepétől a kelet-ázsiai és délkelet-ázsiai kereskedelem gyors növekedése, a brit és a holland gyarmati terjeszkedés, valamint a Suez-csatorna 1869-es megnyitása mind azt követelte, hogy a spanyol állam modernizálja a Fülöp-szigeteki közigazgatást és gazdaságot.
A reformok középpontjában a gazdasági liberalizáció állt. A spanyol kormányzat fokozatosan felszámolta a korábbi, a manilai kikötő kizárólagosságára épülő kereskedelmi korlátozásokat, és megnyitotta a szigetek nagyobb kikötőit a külföldi hajók előtt. Az 1830-as évektől a brit és az amerikai kereskedők egyre nagyobb szerepet játszottak a feldolgozóipari termékek behozatalában, valamint a cukor, a kávé, a kender, a dohány és az indigó kivitelében. A földbirtokosok – köztük egyre több kínai mesztic család – a növekvő világpiaci keresletből származó bevételeikből modernizálták birtokaikat, bővítették a termelést, és gyermekeiket magasabb iskolákba küldték.
A közigazgatás területén a spanyol kormányzat a francia centralista modellhez hasonlóan próbálta egységesíteni a szigetek kormányzását. A fősziget (Luzon) és a Visayas-szigetek nagy részén a tartományi kormányzatokat polgári és katonai tisztségviselők irányították, akik az egyházi rendtartományokkal együttműködve, de azok hatalmát fokozatosan korlátozva igazgatták a helyi ügyeket. A 19. század közepén új tartományi bíróságok jöttek létre, és a polgári anyakönyvezés bevezetése csökkentette a plébániai anyakönyvek kizárólagos szerepét. Az oktatásügyben az 1863-as királyi rendelet kötelezővé tette a települési elemi iskolák felállítását, és a jezsuita rend hazatérése (1859) új lendületet adott a középfokú képzésnek.
Mindezek a reformok azonban nem szüntették meg a gyarmati hatalom strukturális egyenlőtlenségeit. A bennszülött lakosság adóterhei, a polistas (kényszermunka) rendszer és a hacienda-gazdaság időszakos visszaélései továbbra is jelen voltak. A reformok legfőbb kedvezményezettjei elsősorban a spanyol származású földbirtokosok, a kínai mesztic kereskedők és a gyarmati bürokrácia tagjai voltak, míg a vidéki indio parasztok és a hegyvidéki közösségek életében a változások gyakran csak az adóbehajtás új formáiban jelentkeztek. A reformokat ezért a későbbi filippínó nacionalista történetírás egy része „féloldalas modernizációnak” nevezte, míg más, a gyarmati modernizáció hatásait hangsúlyozó szerzők az intézményi fejlődés és az oktatási expanzió tartós örökségét emelik ki. A két értelmezés együttesen mutatja, hogy a 19. századi reformok egyszerre hozták létre a modern gyarmati állam kereteit és termelték ki azokat a feszültségeket, amelyek a század végére a spanyol uralom ellen fordultak.
A reformkor legfontosabb társadalmi következménye a szélesebb és autonómabb gyarmati nyilvánosság kialakulása volt. Az 1860-as évektől a Santo Tomás Egyetem mellett új, a modern természettudományokat és a liberális jogi gondolkodást oktató intézmények jöttek létre, és egyre több fiatal filippínói származású diák tanult Spanyolországban. A szigeteken belül a spanyol nyelvű sajtó – noha cenzúra alatt – szintén bővült. A La Ilustración Filipina, majd a El Porvenir Filipino és más lapok olyan fórumokat kínáltak, ahol a gyarmati politika, az egyházi hatalom és a társadalmi viszonyok kérdései legalább korlátozottan megvitathatóvá váltak.
A nyilvánosság átalakulásában döntő szerepet játszott a szerzetesrendek hatalmának kérdése. A spanyol gyarmati egyház a korábbi évszázadokban a plébániák, iskolák, kórházak és az anyakönyvek ellenőrzésén keresztül szinte államként működött a vidéki közösségek életében. A reformerek – köztük a liberális spanyol hivatalnokok egy része – ezt a hatalmat a modern állami intézményrendszer legfőbb akadályának tekintették. A szerzetesi birtokok (spanyolul haciendas de los frailes) kérdése különösen élessé vált: a ferences, ágostonos, domonkos és rekolektus rendek nagy földbirtokai sok paraszti közösség számára a magas bérleti díjak és a jogbizonytalanság forrásai voltak. A század második felében ezek a birtokok váltak a gyarmati földkérdés egyik központi szimbólumává.
A modern oktatás és a sajtó tehát nemcsak lehetőséget, hanem új konfliktusmezőt is teremtett. A reformkori intézményekben képzett generáció a spanyol liberális politikai fogalmak (parlamentarizmus, alkotmányosság, sajtószabadság) ismeretében fogalmazta meg panaszait: a bennszülött lakosság politikai képviseletének hiányát, a közigazgatási visszaéléseket, a rassz alapú megkülönböztetést, valamint a szerzetesrendek túlzott befolyását. Ezt a generációt nevezték el a korszak kortársai és későbbi történészei egyaránt ilustradosnak, azaz „felvilágosultaknak”. A kifejezés ugyan a spanyol felvilágosodás hagyományára utalt, ám a filippínói kontextusban már kifejezetten a gyarmati viszonyok megújítását, vagy legalábbis a bennszülött elitek nagyobb részvételét követelő értelmiségre vonatkozott.
Az ilustrados nem tömegmozgalom, hanem egy vékony, jórészt vagyonos, spanyolul író és beszélő értelmiségi réteg volt. Tagjai között kreolok, kínai meszticek és olyan bennszülött származású diákok egyaránt megtalálhatók voltak, akik a Fülöp-szigeteken vagy Spanyolországban szereztek egyetemi műveltséget. A csoport közös jellemzője volt a spanyol liberális és a korabeli európai nemzeti mozgalmak iránti érdeklődés, valamint az a meggyőződés, hogy a Fülöp-szigetek a spanyol birodalom egyenrangú, nem pedig alávetett része lehetne.
A Madridba vezető emigráció a 1870-es és 1880-as években erősödött fel. A spanyol főváros egyetemei, sajtója és politikai elitje számos fiatal filippínói diákot vonzott. A diaszpórában a Circulo Hispano-Filipino és más társaságok biztosítottak fórumokat, ahol ezek a fiatalok a spanyol liberális parlamenti képviselőkkel vitathatták meg a gyarmati reformokat. Az illegálisan terjesztett és spanyolul írt újságok, röpiratok és regények révén az illustrado-k a Fülöp-szigeteki nyilvánosságban is egyre ismertebbé váltak.
A csoport legfontosabb alakjai közé tartozott José Rizal, Marcelo H. del Pilar, Graciano López Jaena, Mariano Ponce és Antonio Luna. Művelt, sokszor több nyelvet beszélő, írói és publicisztikai tevékenységet folytató értelmiségiek voltak, akik nem a spanyol uralom megdöntését, hanem annak alkotmányos keretek közötti megreformálását tűzték ki célul. Az illustrado-k politikai programja kezdetben nem volt forradalmi, hanem a spanyolországi kortárs liberális és radikális mozgalmakhoz hasonló: a gyarmati kormányzat és az egyház hatalmának korlátozása, a sajtó- és gyülekezési szabadság, a bennszülött lakosság jogainak biztosítása, valamint a Fülöp-szigetek spanyolországi képviselete a madridi parlamentben.
Fontos megjegyezni, hogy az illustrado identitás nem volt egységes „nemzeti” identitás a mai értelemben. A csoport tagjai különböző regionális, nyelvi és társadalmi háttérből érkeztek, és gyakran vitáztak arról, mit jelent „filippínónak” lenni. Egyesek a spanyol nyelvi és kulturális örökséget hangsúlyozták, mások a bennszülött nyelvek és hagyományok ápolását sürgették, megint mások a kínai mesztic kettős identitását élték meg. A nacionalizmus kialakulása ebben az időszakban tehát nem egy már létező, egységes nemzet önkifejezése volt, hanem egy – a spanyol gyarmati állam keretei közötti – új kollektív azonosság megalkotásának kísérlete.
A propagandamozgalom nem szervezett pártként, hanem európai és manilai reformkörök hálózataként működött. Legfontosabb fóruma a La Solidaridad című, kéthetente megjelenő spanyol nyelvű újság volt, amelyet 1889-ben Graciano López Jaena alapított Barcelonában, majd Marcelo H. del Pilar szerkesztett. A lap célja az volt, hogy a spanyol közvélemény és a politikai elit figyelmét felhívja a Fülöp-szigeteki állapotokra, és támogatókat szerezzen a reformprogramnak. A mozgalom ezenkívül röpiratokat, könyveket és emlékiratokat is terjesztett, és kapcsolatban állt spanyol liberális, republikánus és szocialista körökkel.
A La Solidaridad cikkei rendszeresen bírálták a gyarmati közigazgatás korrupt gyakorlatait, a szerzetesrendek hatalmát, a kényszermunkát, a rasszista megkülönböztetést és a cenzúrát. A lap szerzői nyomatékosan hangsúlyozták, hogy a Fülöp-szigetek lakóinak többsége nem „vad” vagy „civilizálatlan”, hanem a spanyol kultúra és a katolikus vallás hűséges alattvalója, aki megérdemli az egyenlő jogokat. Ez a stratégia egyszerre volt politikai taktika és őszinte meggyőződés: a propagandisták többsége valóban a spanyol birodalmi keretek megőrzésében gondolkodott, és a Fülöp-szigetek autonómiáját nem feltétlenül a teljes függetlenség értelmében képzelte el.
A mozgalom legfontosabb követelései a következők voltak: a Fülöp-szigetek spanyolországi képviselete a Cortes (parlament) delegátusaival; a sajtó- és gyülekezési szabadság; a bennszülött lakosság és a meszticek jogi egyenlősége; a tartományi közigazgatás reformja; a szerzetesi birtokok paraszti földtulajdonná alakítása; és az egyházi rendek fölötti állami felügyelet megerősítése. A követelések egy része a spanyolországi liberális politikai napirend átvétele volt, más része viszont kifejezetten a helyi konfliktusokból, elsősorban a szerzetesi földbirtokok és az egyházi hatalom elleni küzdelemből származott.
A mozgalom belső vitái közül a legfontosabb a reform vagy forradalom kérdése volt. A La Solidaridad környezetében Rizal és sokan mások a békés, alkotmányos reformokat szorgalmazták, míg a század végén – különösen a spanyol kormányzat merev elutasítása és a növekvő elnyomás hatására – egyesek, köztük a mozgalomból kinövő Katipunan alapítói, a fegyveres ellenállás felé fordultak. Ez a vita nem egyszerűen taktikai, hanem mély politikai különbséget tükrözött: a reformerek szerint a Fülöp-szigetek még nem állt készen a független államiságra, míg a forradalmárok szerint a spanyol uralom reformálhatatlan volt, és a nemzeti felszabadulás csak erőszakkal érhető el.
José Rizal (1861–1896) a reformnemzedék legismertebb alakja, akinek élettörténete egyszerre példázza az illustrado útját és a spanyol gyarmati rendszer erőszakos válságát. Rizal lagunai, jómódú kínai mesztic családban született, és már fiatalon kitűnt nyelvtehetségével és irodalmi érdeklődésével. 1882-ben Madridba utazott, ahol orvostudományt, filozófiát és irodalmat hallgatott; később Párizsban és Heidelbergben is tanult, szemészorvosi képesítést szerzett, és bekapcsolódott az európai filippínó diákok mozgalmába.
Rizal művei közül a Noli me tangere („Ne érints meg engem”, 1887) és az El Filibusterismo („A felforgató”, 1891) a legfontosabbak. Mindkettő spanyolul írt regény, amely a gyarmati társadalom belső viszonyait, a szerzetesi hatalommal való visszaéléseket, a kreol és mesztic elitek képmutatását, illetve a bennszülött lakosság nyomorúságát ábrázolja. A Noli me tangere története a félreértett és félrevezetett fiatal Crisostomo Ibarra sorsán keresztül mutatja be, hogyan válik a gyarmati intézményrendszer által üldözött, hazáját szerető ember a rendszer áldozatává. Az El Filibusterismo komorabb, és a forradalmi bosszú erkölcsi kérdéseit feszegeti: a címben szereplő „felforgató” alakja már a későbbi forradalom előérzetét hordozza.
A regények hivatalos és egyházi körökben hatalmas felháborodást váltottak ki, a betiltott kötetek pedig titkos csatornákon terjedtek. Rizal maga is óvakodott attól, hogy a spanyol uralom elleni erőszakos felkelést szervezzen; 1892-ben, Fülöp-szigeteki hazatérése után megalapította a La Liga Filipina nevű, békés reformokat célzó társaságot. A spanyol hatóságok azonban rövid időn belül letartóztatták, és előbb Manilában, majd a déli Dapitan száműzetési telepén tartották fogva. Dapitani évei alatt iskolát szervezett, orvosi ellátást nyújtott, és természettudományos gyűjtéseket végzett; élete ezen szakasza a reformer humanista képét erősítette.
1896-ban, amikor a Katipunan fegyveres felkelése kirobbant, Rizalt a spanyol hatóságok a forradalommal való szolidaritással vádolták meg, noha ő a felkelést elhamarkodottnak tartotta. A hadbíróság halálra ítélte, és 1896. december 30-án Manilában kivégezték. Halála a filippínói nacionalizmus egyik alapító eseményévé vált: a spanyol uralom elleni harc mártírjaként és a békés reformok tragikus áldozataként egyaránt emlékeznek rá. A kivégzés körülményeiről számos egykorú beszámoló, későbbi visszaemlékezés és történetírói vita áll rendelkezésre; a legtöbb szerző egyetért abban, hogy Rizal halála nem egyéni bosszú, hanem a gyarmati állam tudatos politikai üzenete volt a reformmozgalommal szemben.
A propagandamozgalom és a La Solidaridad 1895-re kifulladt. A spanyol kormányzat nem biztosította a képviseleti reformokat, a madridi parlamentben a Fülöp-szigeteki követelések támogatottsága gyenge maradt, és a gyarmati hatóságok egyre szigorúbb cenzúrával és letartóztatásokkal válaszoltak. A mozgalom spanyolországi vezetői közötti személyi és stratégiai viták, valamint a La Solidaridad anyagi nehézségei tovább gyengítették a reformista áramlatot.
Mindeközben a Fülöp-szigeteken a társadalmi elégedetlenség mélyült. A szerzetesi földbirtokokkal szembeni paraszti tiltakozások, az adóterhek, a kényszermunka emléke és a rassz alapú megaláztatások olyan légkört teremtettek, amelyben a békés reformok ígérete egyre kevésbé tűnt hitelesnek. A Katipunan nevű titkos társaság 1892-ben alakult meg, és a spanyol uralomtól való teljes függetlenséget tűzte ki célul. A társaság alapítói, köztük Andrés Bonifacio, a reformista illustrado-kkal ellentétben a bennszülött lakosság szélesebb rétegeiből szervezték tagságukat, és a spanyolokkal való fegyveres konfliktust elkerülhetetlennek tartották.
A reformtörekvések bukása tehát nem csupán a spanyol kormányzat merevségének következménye volt, hanem a gyarmati társadalom belső feszültségeinek és a reformerek korlátainak is a jele. Az illustrado-k többsége még a reformot képviselte, de a Rizal-ügy megmutatta, hogy a modern oktatásban felnőtt, a spanyol politikai fogalmakat használó filippínó értelmiség sem élvezhette az egyenlőséget a gyarmati rendszerben. A propagandamozgalom által népszerűsített gondolatok – a nemzeti identitás, a nyelvi és kulturális örökség, a politikai képviselet követelése – azonban nem tűntek el: a forradalmi mozgalom részben az ő szótárukból merített, és a századfordulóra a „filippínó nemzet” eszméje már nem csupán az európai emigráció, hanem a szigeteken belüli politikai mozgalom közös nyelve lett.
A 19. századi reformok és a propagandamozgalom története viszonylag jól dokumentált, mivel az illusztrado-k maguk is gondot fordítottak saját tevékenységük írásos rögzítésére. A legfontosabb elsődleges források közé tartoznak a La Solidaridad 1889 és 1895 között megjelent számai, amelyekből a mozgalom céljai, vitái és ellentmondásai rekonstruálhatók. José Rizal regényei, levelei, naplói és politikai iratai szintén alapvető elsődleges források; ezek egy része kritikai kiadásban, spanyol, angol és filippínó nyelveken is hozzáférhető. A spanyol gyarmati hatóságok levéltárai, a hadbírósági iratok és az egyházi dokumentumok a másik oldal perspektíváját mutatják, noha ezek értelmezésekor figyelembe kell venni a cenzúra és a politikai elfogultság torzításait.
A korszak történeti feldolgozásaiban több vitatott kérdés is felmerül. Az egyik a reformok és a forradalom közötti viszony megítélése: a filippínó nacionalista történetírás egy része a propagandamozgalmat a későbbi függetlenségi harc előkészítőjeként, míg más szerzők a spanyol birodalmi keretek iránti lojalitás jellemzőjeként írja le. Rizal szerepét is eltérően értelmezik: egyesek a béke és a reform mártírját látják benne, mások a nacionalizmus egyik első teoretikusát, megint mások a kínai mesztic középosztály sajátos politikai pozíciójának képviselőjét. A mai filippínó emlékezetpolitikában Rizal a hivatalos nemzeti hősök egyike, ám ez az emlékezet szelektív: a reformmozgalom más szereplői, különösen a Katipunanhoz közel álló radikálisok kevésbé ismertek a nemzetközi nyilvánosságban.
Az áldozatok és az erőszak története szempontjából bizonytalanságot jelent a spanyol kormányzat ellenlépéseinek pontos mértéke. A száműzetések, letartóztatások és kivégzések dokumentáltak, de a század végi gyarmati rendőri és katonai erőszak vidéki vonatkozásai kevésbé feltártak. A paraszti tiltakozások és a szerzetesi birtokokkal kapcsolatos konfliktusok áldozatainak számát a rendelkezésre álló iratok és a helyi visszaemlékezések alapján nehéz pontosan megállapítani. A 19. századi adatoknál ezért óvatos, becsléseket jelölő megfogalmazás indokolt.
A források további korlátja, hogy a propagandamozgalom elsősorban spanyolul írt, így a bennszülött nyelveken beszélő vidéki lakosság közvetlen hangja ritkán jelenik meg az írott anyagokban. Nők, parasztok, kínai bevándorlók és a szigetek nem keresztény közösségeinek tapasztalatait csak közvetett módon, a spanyol hatósági jelentések vagy a nacionalista publicisztika torzító tükrén keresztül ismerjük. Ezért a fejezet állításai a dokumentált tények mellett szakirodalmi konszenzusra, illetve egyes vitatott értelmezések esetében explicit attribúcióra támaszkodnak.