A függetlenség utáni Fülöp-szigetek politikai rendszerét a formális demokrácia és a választott tisztségviselők közötti hatalommegosztás jellemezte, ám a gazdasági hatalom továbbra is a földbirtokos oligarchia kezében összpontosult. Amint A függetlenség és a gazdaság bemutatta, az 1946 után kialakult állam az Egyesült Államokkal fenntartott szoros katonai és gazdasági kapcsolatokra, a mezőgazdasági exportra épülő gazdaságra és a vidéki egyenlőtlenségek tartós fennmaradására épült. Ferdinand Marcos 1965-ös elnökké választása és 1969-es újraválasztása után a társadalmi elégedetlenség gyorsan nőtt: diákmozgalmak, munkássztrájkok, vidéki fegyveres ellenállás és déli muszlim szeparatista mozgalom egyaránt erősödött. Ebben a helyzetben Marcos 1972-ben hadijogot hirdetett, ami a Fülöp-szigetek posztkoloniális demokráciájának végét, és egy több mint egy évtizedes, személyes hatalomra épülő autoriter rezsim kezdetét jelentette. Ez a szakasz a hadijog bevezetését, a diktatúra intézményi működését, a korrupciót, az emberi jogi jogsértéseket és a rezsimet végül aláásó gazdasági válságot tárgyalja.
Marcos első elnöki ciklusában (1965–1969) infrastrukturális beruházásokat hajtott végre, és a rizstermelés növelését ígérte. Az 1969-es újraválasztási kampány során azonban a választási csalás vádja széles körű tiltakozásokat váltott ki. 1970-ben a manilai diáktüntetések – amelyeket később First Quarter Storm néven emlegettek – utcai összecsapásokba torkolltak. A Kommunista Párt (Partido Komunista ng Pilipinas, CPP) 1968-ban jött létre, és fegyveres szárnya, az Új Néphadsereg (New People’s Army, NPA) vidéki gerillaháborúba kezdett. A déli, muszlim többségű területeken a Moro Nemzeti Felszabadítási Front (Moro National Liberation Front, MNLF) 1971-ben indított fegyveres felkelést. A kormányzat ezeket a mozgalmakat „kommunista” és „szeparatista” fenyegetésként ábrázolta, és a hadsereg befolyása fokozatosan nőtt.
Marcos a hadijog bevezetését a kommunista felkelésre, a muszlim szeparatizmusra és a közbiztonság romlására hivatkozva indokolta. Az 1935-ös alkotmány lehetővé tette a hadijog elrendelését, ha az országot „invázió, lázadás, felkelés vagy a közbiztonság közvetlen veszélye” fenyegeti. Az 1971. augusztusi Plaza Miranda-i robbantás – amely egy ellenzéki párt nagygyűlésén következett be – és az 1972-es állítólagos merénylettervek szolgáltattak ürügyet. A Plaza Miranda-i robbantás felelőssége máig vitatott: egyes vizsgálatok a Kommunista Pártot, mások a Marcos-kormányzat provokációját gyanították; a kérdésben nem alakult ki történészi konszenzus. 1972. szeptember 21-én Marcos aláírta a hadijogot elrendelő 1081. számú proklamációt; a bejelentésre két nappal később, szeptember 23-án került sor televíziós beszédben. A proklamáció értelmében megszűnt a Kongresszus, a sajtót cenzúrázták, és az ellenzéki politikusokat, újságírókat, diák- és szakszervezeti vezetőket tömegesen letartóztatták. A legismertebb foglyok közé tartozott Benigno „Ninoy” Aquino Jr. szenátor, José Diokno szenátor és számos más közéleti szereplő. Marcos az „Új Társadalom” (Bagong Lipunan) programját hirdette meg, amely a korrupció felszámolását, a földreformot és a nemzeti fegyelmet ígérte. A rezsim hivatalos narratívája szerint a hadijog a „demokrácia megmentését” szolgálta; a kritikus történetírás ezzel szemben hatalmi puccsként értékeli, mivel Marcos ezzel számolta fel a választott intézményeket és az ellenzéket.
A hadijog alatt Marcos rendeleti úton kormányzott. Az 1973. januárban elfogadott új alkotmány parlamentáris formát vezetett be, de átmeneti rendelkezései az elnöknek – Marcosnak – rendkívül széles jogköröket biztosítottak, és lehetővé tették, hogy a hadijogot határozatlan ideig fenntartsák. A Kongresszust feloszlatták, a Legfelsőbb Bíróságot megfélemlítették, a helyhatóságokat kormánypárti káderek vették át. A hadsereg (Armed Forces of the Philippines, AFP) szerepe soha nem látott mértékben megnőtt: rendőri feladatokat látott el, katonai bíróságok ítélkeztek civilek felett, és a helyi szintű közigazgatásban is részt vett. A sajtószabadság gyakorlatilag megszűnt: csak kormánypárti lapok és állami ellenőrzés alatt álló rádió- és tévéállomások működhettek. A gazdasági életben Marcos szövetségesei, az ún. crony-k (baráti kör) kaptak állami monopóliumokat, bankokat és médiumokat; ezt a rendszert gyakran baráti kapitalizmusnak (crony capitalism) nevezik.
A hadijog intézményi rendszerének egyik legfontosabb következménye a civil társadalom leépítése volt. A szakszervezeteket korlátozták, a sztrájkokat betiltották, a diák- és parasztmozgalmakat felszámolták vagy illegalitásba szorították. A politikai ellenzék tagjai közül sokat letartóztattak, mások száműzetésbe kényszerültek. A bíróságok függetlensége megszűnt, mert a katonai bíróságok párhuzamos ítélkezési rendszert hoztak létre, és a polgári bíróságok is kormánypárti nyomás alatt álltak. Az 1970-es évek közepén Marcos népszavazásokkal és ellenőrzött választásokkal igyekezett legitimálni a rendszert, de ezeknek a szavazásoknak a tisztasága erősen vitatott. A rezsim ellenőrzése alatt tartotta a médiát, és a „nemzetbiztonság” érdekére hivatkozva korlátozta a gyülekezési és szólásszabadságot.
A hadijog évei alatt a Fülöp-szigeteken a politikai erőszak mindennapossá vált. A nemzetközi emberi jogi szervezetek, köztük az Amnesty International, valamint a Fülöp-szigeteki egyházi és civil szervezetek, mint a Task Force Detainees of the Philippines (TFDP), több ezer halálos áldozatot, több tízezer letartóztatást és számos eltűnést dokumentáltak. A pontos számok azonban máig vitatottak: a hivatalos adatok alacsonyabbak, a civil szervezetek becslései magasabbak, és a katonai iratok egy része nem hozzáférhető. A foglyokat gyakran bírósági eljárás nélkül tartották fogva, kínzásnak vetették alá, és a börtönökben – például a manilai Bicutan börtönben vagy a Camp Crame táborban – túlzsúfoltság és rossz bánásmód uralkodott. A bírósági eljárás nélküli kivégzésre a Fülöp-szigeteki angolszász nyelvhasználat a salvage kifejezést alkalmazta, ami a rezsim idején széles körben elterjedt. A fegyveres ellenállás is erősödött: az NPA vidéki bázisa bővült, és a déli muszlim területeken az MNLF és más csoportok folytattak gerillaharcot. A rezsim a konfliktusokat „kommunista” és „szeparatista” címkével látta el, ami lehetővé tette a katonai fellépést a polgári lakossággal szemben is.
Az emberi jogi jogsértések nem csupán a politikai ellenfeleket sújtották: a vidéki lakosságot, különösen a parasztokat és az őslakos közösségeket, gyakran kollektív büntetés érte az NPA-val feltételezett kapcsolat miatt. A katonaság által szervezett félkatonai csoportok erőszakcselekményei tovább növelték a szenvedést. A nők specifikus erőszak áldozatává váltak, beleértve a nemi erőszakot és a szexuális kizsákmányolást, amit a korszakkal foglalkozó történeti kutatások egyre inkább feltárnak. A katolikus egyházon belül fokozatosan erősödött a kritika: egyes püspökök és szerzetesrendek – különösen a jezsuiták – nyilvánosan elítélték a jogsértéseket, míg mások hallgattak vagy együttműködtek a rezsimmel. Az egyház szerepe a későbbi ellenállásban a 80-as években vált meghatározóvá.
A Marcos-rezsim másik meghatározó vonása a személyes és családi vagyonfelhalmozás volt. Ferdinand Marcos felesége, Imelda Marcos kormányzati pozíciókat töltött be – például Metro Manila kormányzója és az emberi települések minisztere volt –, és a rezsim egyik legbefolyásosabb szereplőjévé vált. A Marcos család és a hozzájuk közel álló üzletemberek állami monopóliumokat szereztek meg a cukor- és kókuszdióiparban, a médiában, a közművekben és a bankszektorban. Az állami bankok ún. behest loans, azaz „parancsra adott” hiteleket nyújtottak a baráti körnek, amelyeket gyakran nem fizettek vissza, és ezek a kintlévőségek később az állami pénzügyi rendszert terhelték. A Marcos család vagyonának pontos összegét máig vitatják; a későbbi Elnöki Jó Kormányzati Bizottság (Presidential Commission on Good Government, PCGG) becslése szerint több milliárd amerikai dollárra rúgott, amelyből csak egy részét sikerült visszaszerezni. A korrupció nem csupán a családot érintette: a hadsereg tisztjei és a helyi szintű hivatalnokok is részesedtek a rendszerből, ami aláásta az állami intézmények működését.
A korrupció összefonódott a külföldi támogatással. Az Egyesült Államok – amelynek katonai támaszpontjai (Clark légibázis, Subic Bay haditengerészeti bázis) stratégiai jelentőséggel bírtak a hidegháborúban – hosszú ideig támogatta Marcost, és nem szorgalmazta a korrupcióellenes fellépést. A Világbank és az IMF hitelprogramjai továbbra is áramlottak, ami lehetővé tette a rezsim számára a fennmaradást. A nemzetközi pénzügyi intézmények részben a hidegháborús érdekek miatt, részben a technokrata reform reményében nem léptek fel határozottan a visszaélések ellen; ezt a szerepvállalást a későbbi kritikai történetírás élesen bírálta. A korrupció mértéke tehát nem csupán a Marcos-rezsim belső hibája volt, hanem a nemzetközi környezet által is lehetővé tett jelenség.
A hadijog első éveiben a világpiaci árak és a zöld forradalom révén átmeneti gazdasági növekedést lehetett elérni, de a modell törékeny volt. A Fülöp-szigetek olajimportőr országként súlyosan megszenvedte az 1973-as és 1979-es olajválságokat. A külső adósság gyorsan nőtt: az 1970-es évek elején még néhány milliárd amerikai dollárt tett ki, 1983-ra azonban már több mint húsz milliárd dollárra emelkedett (a források becslései némileg eltérnek, ezért a pontos összegek ellenőrzést igényelnek). A mezőgazdasági reform, amelyet a rezsim hirdetett, csak korlátozottan valósult meg, mert a földbirtokos elit ellenállt, és a vidéki szegénység fennmaradt. A cukor- és kókuszdió-monopóliumok a kistermelőket fosztották meg jövedelmüktől, a bevételek a crony-k kezébe kerültek. Az 1983. augusztus 21-én Manilában meggyilkolt Benigno Aquino Jr. halála politikai válságot robbantott ki, amely a gazdaság összeomlásához vezetett: tőkemenekülés indult, a peso leértékelődött, a bruttó hazai termék csökkent, a szegénység nőtt. A rezsim az IMF-hez fordult segítségért, de a megszorító intézkedések tovább növelték a társadalmi feszültségeket. A gazdasági adatok értelmezésénél figyelembe kell venni, hogy a korszak hivatalos statisztikái gyakran manipuláltak voltak, ezért a történészek a nemzetközi szervezetek adatait és a későbbi vizsgálatokat is használják.
A gazdasági válság különösen súlyosan érintette a városi középosztályt, amely korábban a hadijogot a „rend” és a „stabilitás” eszközeként támogathatta. Az infláció, a munkanélküliség és a reálbérek csökkenése aláásta a rezsim társadalmi bázisát. A középosztály fiatalabb generációja, az értelmiség és a diákok egyre inkább az ellenzékhez csatlakoztak. A hadsereg belső feszültségei is nőttek: a fiatalabb tisztek egy része megalakította a Reform the Armed Forces Movement (RAM) nevű csoportot, amely a hadseregen belüli korrupció és az emberi jogi jogsértések ellen lépett fel. A katolikus egyház vezetője, Jaime Sin bíboros fokozatosan a rezsim nyílt bírálójává vált. Mindezek a folyamatok a 80-as évek közepére a Marcos-diktatúra legitimációs válságát mélyítették el, és előkészítették azt a társadalmi mozgósítást, amelyet a következő alfejezet tárgyal.
A hadijog alatt a társadalmi egyenlőtlenségek tovább nőttek. A szegénység aránya magas maradt, és a vidéki lakosság, a városi munkások és az informális szektorban dolgozók különösen kiszolgáltatott helyzetbe kerültek. A szakszervezeteket korlátozták, a sztrájkokat betiltották, a vidéken a katonaság és a félkatonai csoportok erőszakot alkalmaztak. A nők a munkapiacon hátrányos helyzetben voltak, de a politikai ellenállásban is aktívan részt vettek; a hadijog alatt elkövetett nemi erőszak is dokumentált jelenség. A gazdasági nehézségek miatt egyre több filippínó vállalt munkát külföldön; ez a külföldi filippínó munkavállalók (Overseas Filipino Workers, OFW) jelensége a Marcos-korszakban erősödött meg, és később állami politikává vált. A rezsim a 80-as évek közepére súlyos legitimációs válságba került: a középosztály, a katolikus egyház egy része és a hadsereg fiatalabb tisztjei egyaránt szembefordultak Marcosszal. Ez a folyamat vezetett el a következő alfejezetben tárgyalt People Power felkeléshez.
A hadijog időszakának rekonstrukciójához elsődleges forrásként szolgálnak a proklamációk és rendeletek, az 1973-as alkotmány szövege, Marcos beszédei, bírósági ítéletek, a PCGG iratai, valamint a nemzetközi emberi jogi szervezetek jelentései. A Fülöp-szigeteki Nemzeti Levéltár és a Presidential Museum iratai mellett a korszakban keletkezett újságcikkek és a túlélők visszaemlékezései is fontos források. A történeti szakirodalom részletesen feldolgozta a hadijog intézményi rendszerét, a korrupciós hálózatokat és a gazdasági válság okait. Ugyanakkor több kérdés máig vitatott. A hadijog „szükségességét” a rezsim egykori támogatói és a Marcos család hívei ma is védelmezik, és a kommunista fenyegetésre hivatkoznak; a történészek többsége azonban a hatalomkoncentrációt és a demokratikus intézmények felszámolását hangsúlyozza. A Plaza Miranda-i robbantás felelőssége nem tisztázott. Az áldozatok pontos száma, a Marcos-vagyon összege és a gazdasági adatok megbízhatósága körül a források eltérnek, részben a katonai iratok titkosítása, részben a korszak statisztikai manipulációi miatt. A „diktatúra” kifejezést a nemzetközi történetírás és a Fülöp-szigeteki emlékezetpolitika széles körben használja, de egyes szerzők „autoriter rezsimként” vagy „alkotmányos autoritarizmusként” írják le; a könyv a Marcos-rezsimet a demokratikus intézmények leépítése, a jogállamiság felszámolása és az emberi jogi jogsértések alapján diktatúrának tekinti, miközben jelzi, hogy ez a kifejezés nem mentes a politikai vitáktól.