A második világháború utáni Délkelet-Ázsiában a hadsereg nem csupán a fegyveres erő intézménye volt, hanem az államépítés, a politikai verseny és a társadalmi ellenőrzés kulcsszereplője. Thaiföldön, Indonéziában, Mianmarban és a Fülöp-szigeteken a katonai hatalomgyakorlás különböző formái alakultak ki: a személyi diktatúrától a kollektív juntauralomig, a monarchiával szövetséges párállamtól a fejlesztő államig. Az összehasonlító elemzés nem azt állítja, hogy ezek az országok egyetlen „autoriter típusba” tartoznának; éppen a hasonlóságok és a különbségek mutatják meg, miért nem érthető meg a régió politikai fejlődése a „demokrácia” és a „diktatúra” leegyszerűsítő kettősségével. A fejezet a párállam (parallel state) fogalmát használja arra az esetre, amikor a fegyveres erők az állami intézményektől részben független gazdasági, igazgatási és politikai hálózatot építenek ki; e fogalom a politikatudományi irodalomban vitatott, ezért a szövegben attribúcióval szerepel. A katonai rezsimek és párállamok vizsgálata nem csupán a hatalmi technikák leírása, hanem a represszió áldozatainak és a hétköznapi emberek tapasztalatának megértése is: a katonai uralom soha nem zárta ki a társadalmi ellenállást, a menekülést és az emlékezetpolitikai vitákat. Ezt az összehasonlító elemzést a Thaiföld a világháborúk és a hidegháború korában, a Mianmar 1948-tól napjainkig, az Indonézia 1945-től napjainkig és a A Fülöp-szigetek 1946-tól napjainkig fejezetek részletes országtörténeti anyagaira építjük; itt a közös mintákat és a párállam fogalmának változatait elemezzük.
A négy ország katonai rezsimei nem légüres térben jöttek létre. A gyarmati korszakból örökölt hadseregek – a holland, a brit, a spanyol, az amerikai és a japán megszállás alatt létrehozott vagy átalakított fegyveres erők – a dekolonizáció és a hidegháború kontextusában gyakran a belső rend és az antikommunizmus letéteményeseiként léptek fel. A második világháború utáni években a nyugati hatalmak, elsősorban az Egyesült Államok, katonai segélyekkel és kiképzési programokkal támogatták a baráti rezsimeket, a helyi hadseregek pedig saját politikai ambíciókat fogalmaztak meg. A „kommunista fenyegetés” retorikája – amelyet a korabeli amerikai és helyi elitek egyaránt használtak – gyakran legitimálta a civil kormányok félreállítását, a politikai pártok betiltását és a tömeges letartóztatásokat. A hidegháborús ideológiai keret azonban nem magyarázza meg önmagában a katonai rezsimek tartósságát: a hadseregek gazdasági érdekeltségei, a földbirtokos és üzleti elitekkel való szövetségei, valamint a belső etnikai és vallási feszültségek ugyanolyan fontosak voltak. A „stabilitás” ígérete – amelyet a katonai vezetők rendszerint a hatalomátvétel indokaként fogalmaztak meg – gyakran a politikai ellenfelek elhallgattatását és a civil társadalom korlátozását jelentette, miközben a tényleges gazdasági és társadalmi feszültségek megmaradtak vagy fokozódtak.
Thaiföldön a hadsereg már az 1932-es alkotmányos forradalom óta – amelyet fiatal katonatisztek és civilek vezettek – állandó szereplője a politikai életnek. A második világháború alatt és után a hadsereg többször átvette a hatalmat; a thaiföldi eset abban különbözik a környező diktatúráktól, hogy a katonai rezsimek szinte mindvégig szoros kapcsolatot tartottak fenn a királyi intézménnyel (thai: สถาบันพระมหากษัตริย์, átírva: sathaban phra mahakasat). A 20. század második felében a hadsereg és a monarchia kölcsönösen erősítette egymást: a királyi ház a hadsereg legitimációs forrása volt, a katonai elit pedig a királyi tekintély védelmezőjeként lépett fel. Ez a viszony tette lehetővé a párállam kialakulását, amelyben a fegyveres erők saját médiát, bankokat, oktatási intézményeket és földbirtokokat tartottak fenn, és a katonai vezetők a civil kormányoktól függetlenül is befolyásolták a döntéshozatalt. A represszió időszakai közül kiemelkedik az 1976. október 6-i thaiföldi események sora, amikor a biztonsági erők és a szélsőjobboldali csoportok a Thammasat Egyetem diákjai ellen léptek fel; a hivatalos áldozatszám 46 volt, de független becslések ennél magasabbra teszik a halottak számát, és a pontos szám ma is vita tárgya. Az 1992. májusi „fekete május” (thai: พฤษภาทมิฬ, Pritsapha Thamin) eseményei hasonlóképpen a katonai vezetés és a demokráciapárti tömeg szembenállását mutatták. A 2006-os és 2014-es puccsok – amelyek Thakszin Sinavatra, illetve az őt támogató politikai erők ellen irányultak – a hadsereg és a monarchia szövetségének újabb megnyilvánulásai voltak; a 2014-es hatalomátvétel után a katonai junta (NCPO) nyíltan a politikai rend helyreállításának retorikájával kormányzott, miközben a választott civil kormányokat felfüggesztette. A thaiföldi katonai rezsimek repressziója soha nem érte el a mianmari vagy indonéziai tömeges erőszak mértékét, de a politikai gyilkosságok, a kényszertüntetések, a cenzúra és a lese-majeste-törvény (thai: มาตรา 112, matra 112) büntető alkalmazása folyamatosan korlátozta a politikai szabadságot. A 2020-as évek tiltakozásai – amelyek a monarchia politikai szerepét is kritizálták – a párállam ellenállásának újabb hullámát jelezték; a 2023–2026 közötti időszakban a hadsereg befolyása a választott kormányok alatt is megmaradt, de ennek pontos intézményi mechanizmusai továbbra is vitatottak.
Indonéziában a katonai hatalomgyakorlás csúcspontja Suharto, korábbi tábornok 1966 és 1998 közötti Új Rend (indonéz: Orde Baru) néven ismert rendszere volt. A hatalomátvétel közvetlen előzménye az 1965. szeptember 30-án bekövetkezett tisztázatlan körülményű, hat tábornok életét követelő akció volt, amelyet a katonai vezetés kommunista puccskísérletként értelmezett. A történészi konszenzus szerint a puccskísérlet pontos felelőssége mind a mai napig vita tárgya, de a következmény világos: a hadsereg és a vele szövetséges civil szervezetek, valamint egyes helyi milíciák több hónapon át tartó, kommunistákat és azok feltételezett szimpatizánsait célzó erőszakhullámot indítottak. A becslések az áldozatok számát 500 ezer és 1 millió közé teszik; a pontos szám dokumentáltan nem állapítható meg, mert a korszak levéltárai részben megsemmisültek, részben ma is zároltak, és a helyi konfliktusok áldozatait nem egységesen regisztrálták. A tisztogatást a katonai vezetés a „kommunista veszély” elhárításaként állította be, a nyugati hatalmak – elsősorban az Egyesült Államok és Nagy-Britannia – pedig a hidegháborús antikommunista stratégiájuk részeként hallgatólagosan vagy aktívan támogatták az új rendet; a külföldi szerepvállalás mértéke és jellege máig vitatott a nemzetközi szakirodalomban.
Az Új Rend alatt a hadsereg a „kettős funkció” (indonéz: dwifungsi) elve alapján nemcsak a terület védelméért, hanem a politikai és gazdasági élet irányításáért is felelősnek tekintette magát. A hadsereg saját vállalatokat, alapítványokat és földeket birtokolt, tisztjei pedig kulcspozíciókat töltöttek be a közigazgatásban, a parlamenti képviselői helyek egy részét pedig közvetlenül a fegyveres erők delegáltjai kapták. A politikai versenyt a Golkar nevű kormánypárti szervezet uralta, amely nem klasszikus pártként, hanem a hadsereg, a bürokrácia és az üzleti elit érdekszövetségeként működött. Ez a struktúra a párállam indonéz változatát hozta létre: a hadsereg az állami intézményekkel párhuzamosan saját gazdasági és politikai hálózatot működtetett, amelynek elsődleges célja a hatalmi elit újratermelése volt. A gazdaságpolitika a fejlesztő állam (developmental state) logikáját követte: az olajkészletek, a külföldi beruházások és az állami iparosítás révén a rezsim viszonylag gyors növekedést ért el, de a jövedelmek koncentrációja, a korrupció és a környezetrombolás súlyos egyenlőtlenségeket eredményezett. A represszió azonban nem korlátozódott az 1965–1966-os tisztogatásra: az Új Rend folyamatosan figyelte a politikai ellenzéket, a sajtót, az egyetemeket és a szakszervezeteket. Kelet-Timor 1975-ös megszállása – amelyet a hadsereg az indonéz állam területi integritásának védelmeként indokolt – a nemzetközi becslések szerint legalább 100 ezer ember halálát okozta, és a 1999-es népszavazásig tartó konfliktus központi eleme lett. Aceh és Nyugat-Pápua tartományokban a hadsereg a szeparatista mozgalmak elleni műveletei során emberi jogi jogsértések sorát követte el; ezeket a nemzetközi szervezetek dokumentálták, bár a pontos áldozatszámok becslések, és a katonai felelősség egy része ma is bírósági eljárások tárgya. A Suharto-rezsim 1998-as bukását a gazdasági válság, a diákmegmozdulások és a hadseregen belüli megosztottság idézte elő; a Reformasi időszakában a hadsereg elveszítette automatikus parlamenti képviseletét, de gazdasági érdekeltségei és regionális befolyása részben fennmaradt, így a párállam maradványai a demokratizálódás után is éreztették hatásukat.
Mianmarban a katonai uralom a leghosszabb és leginkább átfogó volt a négy ország közül. Az 1962-es puccs, amelyet Ne Win tábornok (burmai: နေဝင်း, Ne Win) vezetett, a polgárháborús fenyegetettségre és a nemzeti egység megőrzésére hivatkozva számolta fel a parlamentáris kormányzást. A hadsereg (tatmadaw) a „burmai út a szocializmushoz” néven meghirdetett programja az állami gazdaságot, a külföldi befektetések korlátozását és a hadsereg központi szerepét jelentette; a gyakorlatban a gazdaság hanyatlott, és a hadsereg saját vállalatain keresztül ellenőrizte a kereskedelem jelentős részét. A párállam Mianmar esetében szinte teljesen egybeolvadt az állammal: a tatmadaw saját bíróságokat, hírszerzést, iskolákat és gazdasági egységeket működtetett, és a civil kormányzat puszta adminisztratív kiegészítővé vált. Az 1988-as országos demokráciapárti felkelést a hadsereg vérbe fojtotta; a hivatalos áldozatszámok és a független becslések között jelentős eltérés van, a történészi becslések több ezer halottat valószínűsítenek. Az 1990-es választásokat a Nemzeti Liga a Demokráciáért (NLD) nyerte, de a junta – előbb SLORC, majd SPDC néven – nem adta át a hatalmat; Aung Szan Szú Csí (burmai: အောင်ဆန်းစုကြည်, Aung San Suu Kyi) vezetőt évekre házi őrizetbe helyezték. A 2007-es „sáfrányos forradalom” (a szerzetesek tiltakozása) és a 2010 utáni átmenet – amely a katonai alkotmány keretei között látszólagos polgári kormányzást hozott – a párállam ellenállását és a hadsereg alkotmányos vétójogát (a parlamenti helyek 25%-a a katonaságé) jelezte. A rohingja kisebbség elleni 2017-es erőszak – amelyet az ENSZ tényfeltáró missziója etnikai tisztogatásnak, egyes nemzetközi jogi fórumok pedig népirtásnak minősítettek – a tatmadaw etnikai alapú repressziójának csúcspontja volt; a mianmari állami vezetés ezt a minősítést vitatta, és a katonai műveleteket a felkelők elleni fellépésként állította be. A 2021. február 1-jei puccs – amely a 2020-as választások eredményének visszavonásával indokolt – a párállam teljes visszatérését hozta: a hadsereg a választott kormányt elmozdította, Aung Szan Szú Csít ismét őrizetbe vette, és a tiltakozók elleni erőszak dokumentáltan több ezer civil halálát okozta a nemzetközi szervezetek jelentései szerint. A 2021 utáni polgárháborúban a tatmadaw mellett különböző etnikai fegyveres csoportok és a katonai rezsim ellenzői is részt vesznek; a konfliktus áldozatainak pontos száma folyamatosan növekvő, de hiteles módon csak ellenőrzött források alapján becsülhető. Mianmar esete azt mutatja, hogy a katonai párállam nem egyszerűen a civil társadalom fölött áll, hanem a civil államiságot is felszámolhatja, és a hadsereg maga válik az állam egyetlen működő hatalmi központjává.
A Fülöp-szigeteken a katonai hatalomgyakorlás formája eltért a thaiföldi, indonéz és mianmari esettől: itt nem a hadsereg mint intézmény vette át közvetlenül a kormányzást, hanem egy elnök, Ferdinand Marcos (tagalog: Ferdinand Marcos) használta a hadsereget és a hadijogot politikai túlélésének biztosítására. Az 1972. szeptember 21-én bevezetett hadijog (tagalog: batas militar) meghirdetése a kommunista és muszlim felkelőkkel, valamint a politikai felfordulással indokolta a rendkívüli állapotot, de a dokumentált kormányzati iratok és a későbbi bírósági eljárások azt mutatják, hogy Marcos már korábban is korlátozta a sajtót és a politikai ellenzéket. A hadijog idején a hadsereg és a rendőrség mellett a Marcoshoz hű milíciák széles körű letartóztatásokat, kínzásokat, eltüntetéseket és bírósági eljárás nélküli kivégzéseket hajtottak végre; az emberi jogi szervezetek becslései szerint az 1972 és 1986 közötti időszakban több ezer ember vesztette életét, tűnt el vagy szenvedett el súlyos bántalmazást. A pontos áldozatszám vitatott, mivel a katonai archívumok részben hiányosak, és a túlélők beszámolói utólag kerültek felszínre. Marcos rendszere személyi diktatúra volt, de a hadsereg a kulcsfontosságú tartományi irányítást, a választási csalások végrehajtását és a „crony capitalism” (a rokonok és bizalmasok gazdasági előnyben részesítése) működtetését végezte. A hadsereg tisztjei és a Marcos család közötti erős szövetség a párállam egy másik formáját hozta létre: a fegyveres erők nem önálló hatalmi központként, hanem a diktátor személyes hatalmának eszközeként működtek, miközben saját gazdasági érdekeltségeik is növekedtek. Az 1983-ban meggyilkolt ellenzéki vezető, Benigno Aquino (tagalog: Benigno Aquino Jr.) halálának körülményei és az 1986-os „népi hatalom” (People Power) forradalom a rezsim erőszakosságát és a hadsereg belső megosztottságát tárták fel. Marcos bukása után a hadsereg politikai szerepe nem szűnt meg: a későbbi elnökök – különösen Corazon Aquino és utódai – több katonai puccskísérlettel szembesültek, és a hadsereg a Mindanao-konfliktus kezelésében folyamatosan befolyásos maradt. A 2016 utáni drogháború – amelyet Rodrigo Duterte elnök hirdetett meg – ugyan nem katonai rezsim, de a rendőrség és a titkosszolgálatok által elkövetett emberi jogi jogsértések dokumentálása miatt az autoriter hatalomgyakorlás újabb formájaként értelmezhető; a felelősség kérdése a nemzetközi büntetőbíróság előtt is vitatott. A Marcos-örökség emlékezetpolitikai vita: a 2022-ben elnökké választott Bongbong Marcos (Ferdinand Marcos fia) hívei a „stabil idők” nosztalgiáját hangoztatják, míg az áldozatok és az emberi jogi szervezetek a diktatúra bűneit emelik ki; mindkettő értelmezési keret, nem pedig semleges történelmi leírás.
A négy ország katonai rezsimeit összehasonlítva a represszió több közös mechanizmusa azonosítható. A titkosszolgálatok és a politikai rendőrségek mindenütt kulcsszerepet játszottak a megfigyelésben, a megfélemlítésben és a koncepciós perek előkészítésében; a katonai bíróságok gyakran a civil igazságszolgáltatást megkerülve hoztak ítéleteket, a sajtócenzúra pedig a nyilvános vita kereteit szűkítette. A hadseregek gazdasági privilégiumai – földek, vállalatok, importengedélyek – a politikai lojalitást anyagilag is biztosították, és a tisztikar belső hierarchiáját a hatalmi hálózatokhoz kötötték. A civil társadalom elnyomása nemcsak a politikai pártokra és a szakszervezetekre terjedt ki, hanem az egyetemekre, a vallási közösségekre és a nőmozgalmakra is; a nők elleni erőszak – a kínzások, a szexuális bántalmazás és a kényszerű eltüntetések – a katonai rezsimek áldozatainak egyik legkevésbé dokumentált, de a túlélői beszámolókban rendszeresen visszatérő eleme. A hegyi és tengeri kisebbségek – Mianmarban a kacsin, karen, san csoportok; Indonéziában a pápua, acehi és kelet-timori közösségek; a Fülöp-szigeteken a moro csoportok; Thaiföldön a déli muszlim kisebbség – gyakran a katonai erőszak legfőbb célpontjai voltak, mivel a hadsereg a nemzeti egység nevében a kulturális különbözőséget is biztonsági fenyegetésként kezelte.
A politikai stabilitás paradoxona abban áll, hogy a katonai rezsimek gyakran éppen a rend és stabilitás ígéretével jutottak hatalomra, de hosszú távon a represszió, a korrupció és az etnikai feszültségek újratermelésével maguk is destabilizálták az államot. Thaiföldön a puccsok ciklikussága a katonai beavatkozás állandósulását jelezte; Indonéziában az Új Rend bukása a gazdasági válság és a társadalmi elégedetlenség összekapcsolódását mutatta; Mianmarban a 2021-es puccs egy évtizedes, kísérleti jellegű nyitás után sodorta polgárháborúba az országot; a Fülöp-szigeteken Marcos bukása a személyi diktatúra fenntarthatatlanságát bizonyította. A stabilitás retorikája tehát nem volt semleges leírás, hanem a hatalom legitimálásának eszköze; ezt a történeti elemzésnek minden esetben a forrástípus és a politikai kontextus megjelölésével kell kezelnie.
A katonai rezsimek és párállamok történetének rekonstrukciója több forrástípusra támaszkodik. Az állami levéltárak (ahol hozzáférhetők), a katonai bíróságok ítéletei, a kormányzati rendeletek és a parlamenti jegyzőkönyvek a hatalmi döntések dokumentált nyomát adják; a túlélők visszaemlékezései, a nemzetközi emberi jogi szervezetek jelentései, a menekültek beszámolói és az oknyomozó újságírás a represszió áldozati oldalát tárják fel. Az áldozatszámok szinte minden esetben becslések, és a becslések közötti eltérés oka nemcsak a politikai érdek, hanem a forráshiány, a helyi regisztráció hiánya és a fogalommeghatározás különbsége is. Az indonéz 1965–1966-os tisztogatás, a thaiföldi 1976-os események, a mianmari 1988-as és 2021 utáni erőszak, valamint a Marcos-éra áldozatainak pontos száma a tudományos konszenzus hiánya miatt vitatott; a történészek ezért gyakran intervallumokat adnak meg, és hangsúlyozzák a helyi emlékezetközösségek szerepét. A katonai döntéshozatal belső dokumentációja – különösen a meghiúsult puccskísérletek, a titkosszolgálati műveletek és a gazdasági tranzakciók tekintetében – ritkán nyilvános; a kutatók ezért a hatalom gyakorlásának mechanizmusait gyakran közvetett bizonyítékokból rekonstruálják. A „párállam” fogalma a politikatudományi irodalomban vitatott: egyes szerzők a hadsereg állami intézményektől való elkülönülését hangsúlyozzák, mások a fegyveres erők és a civil elit összefonódását. A vitatott minősítések – például a mianmari rohingják elleni erőszak „etnikai tisztogatás” vagy „népirtás” besorolása, az 1965-ös indonéz fordulat „puccs” vagy „ellenpuccs” jellege – nem ténykérdések, hanem a jogi és történelmi értelmezés függvényei; ezeket a szöveg mindig attribúcióval mutatja be.