A római Britannia a Brit-szigetek első olyan időszaka, amely már nem csupán régészeti kultúrák, hanem írott közigazgatási és katonai források alapján is vizsgálható. A provincia ugyanakkor a Római Birodalom egyik északnyugati peremterülete maradt: a romanizált déli, délkeleti városi-villagazdasági zóna mellett Britannia jelentős része katonai megszállás alatt állt, és a hódítást követően is folyamatosan őrizni kellett a tartományt a mai Skócia és Írország irányából érkező támadásokkal szemben. Az alábbi alfejezet a római jelenlétet a Caesar-féle expedícióktól a késő római állam visszavonulásáig tekinti át, és bevezeti azokat a fogalmakat, amelyek a következő, az angolszász betelepülést tárgyaló alfejezet Az angolszász betelepülés és a királyságok megértéséhez szükségesek. A kiindulópont a vaskori törzsi társadalom, amelyet az előző alfejezet A prehisztorikus Brit-szigetek és a kelták mutatott be.
A római hadsereg először Caius Iulius Caesar galliai hadjáratai során kelt át a La Manche-csatornán. Az i. e. 55-ös első expedíció elsősorban felderítő és büntető jellegű volt: Caesar saját beszámolója, a De bello Gallico szerint azért indult Britanniába, mert a galliai ellenállást britanniai törzsek is támogatták. A partraszállás helyszíne vitatott; a legvalószínűbb Kent keleti partvidéke, de a pontos kikötőhelyet a régészet nem azonosította megnyugtatóan. A második, i. e. 54-es expedíció nagyobb haderővel történt, és Caesar leírása szerint több délkelet-britanniai törzs, köztük a catuvellaunusok (Catuvellauni) vezetője is behódolt vagy túszokat adott. Caesar állítása szerint éves adófizetést is kikényszerített, ám ennek tényleges behajtására nincs független bizonyíték, és a római hadsereg nem hagyott hátra helyőrséget. A két expedíció tehát nem hódítás, hanem katonai demonstráció és diplomáciai beavatkozás volt. A római jelenlét nélkül is fontos következménnyel járt: a délkelet-britanniai törzsek és Gallia között már korábban is létező kereskedelmi, dinasztikus és politikai kapcsolatok a római befolyási övezethez kötötték a sziget déli részét. Régészeti leletek, például itáliai borosamforák, fémtárgyak és érmék mutatják, hogy a késő vaskorban a kontinenssel folytatott csere nem csupán a római hódítás után indult meg.
A tartós római hódításra Claudius császár idején, i. sz. 43-ban került sor. A hódítás közvetlen ürügye az a római befolyás alatt álló délkelet-britanniai törzsi politika volt, amelyben egyes klienskirályok római támogatást kértek riválisaikkal szemben. Cassius Dio későbbi, de hagyományozott elbeszélése szerint a catuvellaunus terjeszkedés veszélyeztette a római szövetséges atrebasok (Atrebates) helyzetét, és ez szolgáltatta a beavatkozás indokát. A hadműveletet Aulus Plautius vezette, és a római csapatok Kentben szálltak partra. Claudius maga is rövid időre átkelt a szigetre, hogy a győzelmet személyes katonai dicsőségként mutassa be Rómában; ez a császári legitimáció szempontjából fontos propagandaaktus volt.
A hódítás azonban nem zárult le i. sz. 43-ban. A délkeleti síkvidéki törzsek egy része gyorsan behódolt, de a mai Wales hegyvidéki közösségei, valamint a mai Észak-Anglia törzsei, mindenekelőtt a brigantok (Brigantes), évtizedekig ellenálltak vagy csak formálisan ismerték el Róma fennhatóságát. A római hadsereg fokozatosan, erődök láncolatán keresztül terjesztette ki az ellenőrzést. A provincia első központjának számító Camulodunum (a mai Colchester) közelében római veterántelep jött létre, amely a hódítás egyik katonai és adminisztratív bázisa lett.
A tartomány közigazgatási értelemben Britannia provincia néven, császári provinciaként működött, élén legatus Augusti pro praetore rangú helytartóval. Mellette a pénzügyeket procurator felügyelte. A hódítás előtti törzsi területekből fokozatosan civitas-központokat szerveztek, amelyek a helyi arisztokrácia együttműködésére építettek. A római állam tudatosan támaszkodott a törzsi elitekre, akik latin nyelvű feliratokkal, városi tisztségekkel és római jogi formákkal fejezték ki lojalitásukat. Ez a rendszer azonban nem jelentette a korábbi törzsi identitások azonnali felszámolását; a romanizáció sok esetben inkább a helyi elitek politikai stratégiája volt, mint a lakosság teljes kulturális asszimilációja.
A római hódítás súlyos helyi konfliktusokkal járt: földelkobzások, adóterhek, kölcsönök és a veterántelepítések feszültséget gerjesztettek. A legismertebb és legjobban dokumentált felkelés Boudica (vagy Boudicca) nevéhez köthető. Boudica a icenusok (Iceni) királyának özvegye volt. Férje, Prasutagus halála után a római hatóságok a törzsi vagyont és területet római fennhatóság alá vonták; Tacitus elbeszélése szerint Boudicát megkorbácsolták, lányait pedig megerőszakolták. A történetet kizárólag római szerzők, elsősorban Tacitus és később Cassius Dio beszélik el, tehát az eseményeket a római elitek perspektívájából ismerjük. A felkelés i. sz. 60/61-ben tört ki, amikor Suetonius Paulinus helytartó a mai Walesben, a druidák szigeti központjának számító Mona (a mai Anglesey) ellen hadakozott.
A felkelők elfoglalták és felégették Camulodunumot, Londiniumot (a mai London) és Verulamiumot (a mai St Albans közelében). A pusztítás régészetileg is kimutatható: a három településen feltárt égett rétegek és a korabeli pusztulási horizontok egybeesnek a felkelés hagyományos datálásával. Tacitus áldozatszámai – amelyek rómaiakban és szövetségeseikben több tízezer halottat említenek – retorikai túlzásnak tekinthetők, és nem független forrásból származnak. A végső csata helyszíne ismeretlen; a modern azonosítási kísérletek (például a közép-angliai Watling Street mentén) régészetileg nem bizonyítottak. A római hadsereg végül leverte a felkelést, és a megtorlás további pusztítással járt. Boudica alakját a későbbi brit nemzeti és feminista emlékezet is felhasználta, ám a római kori Boudica forrásai nem teszik lehetővé, hogy személyiségéről vagy céljairól a római elbeszéléstől független képet alkossunk.
A Boudica-felkelés rámutatott a provincia törékenységére. A római hatalom ezt követően a katonai jelenlét megerősítésével és a helyi elitekkel való kiegyezéssel próbálta stabilizálni a tartományt. Wales meghódítása az 1. század utolsó harmadában fejeződött be, de a hegyvidéki területeken a katonai felügyelet mindvégig erősebb maradt, mint a délkeleti polgári zónában.
Britannia katonai jellege a Római Birodalom sok más provinciájától megkülönböztette. A 2. században a szigeten rendszerint három legio állomásozott, mellettük nagyszámú auxiliaris segédcsapat. A katonaság becsült összlétszáma 40–50 ezer fő körül mozgott, ami a birodalom egyik legsűrűbb katonai megszállását jelentette a tartomány méretéhez képest; ez a szám azonban becslés, mert a légiók és segédcsapatok összetétele időben változott. A legfontosabb légiós erődök közé tartozott Eboracum (York), Deva (Chester) és Isca Augusta (Caerleon). A katonai jelenlét gazdasági és társadalmi hatása óriási volt: a hadsereg fogyasztóként, építtetőként és fizetőképes piacként működött, a határ menti települések pedig a katonák, kereskedők, kézművesek és a katonacsaládok soknyelvű közegévé váltak.
A római ellenőrzés északi határát a mai Észak-Anglia és Skócia között Hadrianus császár idején, i. sz. 122 körül kezdték kiépíteni. A Hadrianus fala (Vallum Aelium) a Tyne folyótól a Solway-öbölig húzódott, hossza mintegy 80 római mérföld, átszámítva körülbelül 117,5 kilométer. A kőből és egyes szakaszain gyepből emelt falhoz árkok, utak, kapuerődök, milecastle-ek és őrtornyok tartoztak. A fal elsődleges funkciója nem a mai értelemben vett lezárt országhatár volt, hanem a mozgás ellenőrzése, a katonai logisztika szervezése és a határátkelés szabályozása. A régészeti bizonyítékok, például a Vindolanda-táblák, a határ menti katonai közösség mindennapjairól adnak képet: beszámolnak élelmiszerellátásról, ruházatról, betegségekről, családi kapcsolatokról és a helyőrségek etnikailag kevert összetételéről.
Később, i. sz. 142 körül Antoninus Pius császár idején a római hadsereg a mai Skóciába előretolt, északabbi vonalat épített ki, az Antoninus-falat a Clyde és a Forth közötti földszoroson. Ezt azonban néhány évtized után feladták, és a birodalom határvonala visszatért Hadrianus falához. A mai Skócia területén a római hadsereg több hadjáratot vezetett, különösen Iulius Agricola helytartó idején az 1. század végén. A Mons Graupius-i csata (i. sz. 83 vagy 84) a római források szerint győzelem volt, de a csata helyszíne ismeretlen, és a római hadsereg nem tudta tartósan megszállni a kaledóniai területeket. A római forrásokban szereplő kaledónok (Caledonii) megnevezés gyűjtőfogalom volt, amely mögött több, a régészetben nehezen elkülöníthető északi közösség állt.
A hódítás után Britannia városi hálózata részben a katonai táborokból, részben a törzsi központok római mintájú átalakításából nőtt ki. A városok jogállása különbözött: egyes települések colonia rangot kaptak, ahová római veteránokat telepítettek, mások municipium vagy civitas-központként működtek. A coloniák közé tartozott Camulodunum, Lindum (a mai Lincoln), Glevum (a mai Gloucester) és később Eboracum. A városi tér jellegzetes elemei a fórum, a bazilika, a fürdők, a templomok, a piacok és az amfiteátrumok voltak. Londinium nem katonai alapítású településként, hanem kereskedelmi csomópontként fejlődött, és a 2. századra a provincia legnagyobb városává vált. Verulamium, Calleva Atrebatum (Silchester) és Viroconium Cornoviorum (Wroxeter) szintén jelentős városi központok voltak.
A városi elit latin nyelvű feliratokon, középületek finanszírozásán és római tisztségek viselésén keresztül jelenik meg. A városi közösségek azonban a teljes lakosságnak csak kisebbségét alkották. A vidéki lakosság nagy része továbbra is mezőgazdaságból élt, és a római anyagi kultúra terjedése térben és társadalmi értelemben egyenlőtlen volt. A városok a 2. században éltek virágkorukat, de a 3. századtól több településen a kőépületek karbantartásának elmaradása, a közterek átalakulása és a rétegződések változása figyelhető meg. A régészeti értelmezés vitatja, hogy ez általános hanyatlásnak, vagy inkább a városi élet belső átalakulásának tekinthető-e.
A római kori Britannia gazdasága elsősorban agrárjellegű volt. A déli és keleti síkvidékeken terjedtek el a villa típusú, gyakran oszlopcsarnokos vagy udvaros kőépületekkel rendelkező birtokközpontok. A villagazdaságok gabonatermesztéssel, állattenyésztéssel, valamint részben kézműves termeléssel foglalkoztak. A villa nem feltétlenül jelentett rabszolgatartó nagybirtokot; a mezőgazdasági munkaerő összetételére a régészeti és feliratos források csak korlátozottan világítanak rá. A rabszolgaság intézménye a római világ részeként Britanniában is jelen volt, de a rabszolgák számarányáról és munkakörülményeiről nem rendelkezünk megbízható tartományi statisztikával. A vidéki településhálózat kutatása arra is figyelmeztet, hogy a villák mellett tovább éltek kerek alaprajzú, hagyományos építésű tanyák és falusias települések; a romanizált anyagi kultúra tehát nem terjedt ki egyenletesen a vidéki lakosságra.
A bányászat a császári gazdaság fontos ágazata volt. A mai Cornwall területén már a római kor előtt is bányásztak ónt, és a római időszakban is folytatták a kitermelést. A mendipi ólom- és ezüstércek, a walesi aranylelőhelyek, a wealdi vasérc és a derbyshire-i ólombányák egyaránt szerepelnek a régészeti és feliratos forrásokban. Britannia ólomtömbjein időnként császárnévi vagy császári bélyegek találhatók, ami a kitermelés állami ellenőrzését vagy császári birtoklását jelzi. A kereskedelemben a kontinensről érkező áruk – itáliai, galliai, hispaniai amforák, terra sigillata kerámiák, bor, olívaolaj és halszószok – mellett a helyi kerámiaközpontok is jelentőssé váltak. A vidéki piacok, kikötők és a katonai ellátási láncok összekapcsolódtak, így a provincia gazdasága a birodalmi hálózatokba ágyazódott.
A romanizáció fogalma a modern történetírásban vita tárgya. A hagyományos felfogás a latin nyelv, a városi építészet, a római jog és a mediterrán életmód terjedését mérte; az újabb kutatás viszont hangsúlyozza, hogy a római kultúra átvétele nem egységes folyamat volt, hanem a helyi közösségek eltérő módon, saját identitásuk megőrzése mellett vették át a római elemeket. Britanniában a latin feliratok elsősorban a katonai és városi elitekhez kötődnek; a vidéki lakosság nyelvi viszonyairól kevés közvetlen forrás maradt. A briton nyelvek a római uralom alatt is éltek tovább, amit a helynevek, a személynevek és a későbbi kelta nyelvű hagyományok jeleznek. A törzsi és regionális identitások nem tűntek el, hanem római keretek között is újratermelődtek.
A vallás területén a római és a helyi hagyományok gyakran összeolvadtak. A gyógyító források istennőjét, Sulist a római Minervával társították, így Aquae Sulis (Bath) vallási központjában Sulis Minerva kultusza alakult ki. A feltárt fogadalmi táblák, köztük bosszúért könyörgő feliratok, a helyi vallásgyakorlat és a római írásbeliség találkozását mutatják. A kereszténység megjelenése a késő római korra tehető. A 314-es arles-i zsinaton részt vevő britanniai püspökökről szóló egyházi hagyomány arra utal, hogy a 4. század elején már létezett szervezett keresztény közösség, ám a részletek bizonytalanok. A későbbi hagiográfiai hagyományban szereplő Szent Albán vértanúsága a 3–4. századra datálható, de a történeti magja erősen vitatott, mert a róla szóló beszámolók jóval későbbi forrásokból származnak.
A 3. században Britannia is megtapasztalta a birodalmi válságot. A provincia rövid időre a gall birodalom (Imperium Galliarum) része lett, amely a központi császári hatalomtól elszakadó nyugati katonai-politikai képződmény volt. A 280–290-es években Carausius, majd gyilkosa, Allectus britanniai különhatalmat épített ki, amelyet Constantius Chlorus i. sz. 296-ban számolt fel. A 4. században a tartományt időről időre tengeri és szárazföldi támadások érték. Az i. sz. 367-es úgynevezett barbár összeesküvés (barbarica conspiratio) a késő római források szerint több irányból érkező támadásokkal rengette meg a provinciát; az eseménysor rekonstrukciója bizonytalan, és a „barbár” megnevezés a római források külső ellenség-kategóriáját tükrözi. Theodosius (a későbbi császár apja) helyreállította a római rendet, de a katonai és gazdasági erőforrások fokozatosan szűkültek.
A 4. század végén a római haderő egy részét a kontinentális belső harcokhoz vonták el. Magnus Maximus i. sz. 383-ban britanniai csapatokkal indult a császári hatalom megszerzésére, és bár rövid távon nyert, a lépés tovább gyengítette a provincia védelmét. A 400-as évek elején a hadsereg és a városi elitek több bitorlót kiáltottak ki, akik közül III. Constantinus i. sz. 407-ben Britanniából Galliába vitte át a mozgó haderő egy részét. Ezt követően a Britanniában maradt római közösségek saját védelmükről kényszerültek gondoskodni.
A római uralom megszűnésének leghíresebb forrása az úgynevezett Honorius-féle rescriptum. A 6. századi bizánci szerző, Zoszimosz szerint i. sz. 410-ben Honorius császár levélben tudatta a britanniai városokkal, hogy maguk gondoskodjanak védelmükről. A modern kutatás egy része vitatja, hogy a levél valóban Britanniának szólt-e, mivel a szöveghagyományban szereplő Brettania alak a dél-itáliai Bruttiumra is utalhat. A kérdés forráskritikai szempontból eldöntetlen; a régészeti és pénzérem-bizonyítékok ugyanakkor arra utalnak, hogy az 5. század elején a római állami ellátás, a katonai jelenlét és a pénzforgalom fokozatosan összeomlott. A romanizált városi élet nem egyetlen évben ért véget, hanem évtizedek alatt alakult át.
A római hatalom meggyengülésével párhuzamosan a keleti és déli partvidéken germán nyelvű csoportok jelentek meg. A későbbi angolszász hagyomány, különösen Gildas 6. századi panasza és Beda 8. századi egyháztörténete szerint a briton uralkodók zsoldosként hívták be a szászokat, akik később fellázadtak és saját királyságokat alapítottak. Az adventus Saxonum (a szászok eljövetele) hagyományos dátuma 449 körül van, de ezt a modern kutatás nem tekinti pontos történeti eseménynek. A régészeti anyag az 5. században germán jellegű anyagi kultúra fokozatos, térben egyenlőtlen megjelenését mutatja; a „szász” megnevezés ráadásul gyűjtőfogalom volt, amely mögött különböző északnyugat-európai csoportok állhattak. A római Britannia és az angolszász királyságok közötti átmenet tehát nem egyszerű hódítás vagy teljes lakosságcsere, hanem összetett hatalmi, migrációs és kulturális folyamat volt, amelynek részleteit a következő alfejezet tárgyalja.
A római Britannia története két, egymástól nagyon különböző forrástípusra támaszkodik. Az irodalmi források közül Caesar De bello Gallicója az expedíciókról, Tacitus Annalese és Agricolája a hódításról, a Boudica-felkelésről és a katonai határról, Cassius Dio római története a claudiusi invázióról, Ammianus Marcellinus pedig a 4. századi eseményekről tudósít. Ezek azonban római szerzők művei, amelyek a császári politika, a katonai dicsőség és a birodalmi rend értékrendjét tükrözik; az őslakos briton perspektívát csak közvetve, erősen torzítva adják vissza. A feliratok, elsősorban katonai diplomák, építési feliratok, oltárkövek és mérföldkövek, a hivatalos római dokumentáció töredékei. A Vindolanda-táblák kivételesen értékesek, mert a mindennapi katonai levelezés és adminisztráció közvetlen nyomait őrzik. Az éremleletek, kerámiaanyag, épületmaradványok és környezettörténeti adatok a régészeti rekonstrukció alapját adják.
A fő bizonytalanságok közé tartozik Caesar partraszállásának pontos helye, a Boudica-féle végső csata helyszíne, a Mons Graupius-i csata földrajzi azonosítása és a 410-es rescriptum értelmezése. A provincia lakosságára vonatkozó, gyakran 2–3 millió körüli értékek nagyságrendi becslések, amelyek nem alapulnak római népszámlálási adatokon. A római kori rabszolgatartás mértéke, a vidéki lakosság nyelvi viszonyai és a kereszténység terjedésének üteme szintén nem mérhető pontosan a rendelkezésre álló forrásokból. A szász betelepülés kezdeteit illetően az írott hagyomány és a régészeti kronológia eltérése módszertani vitát jelent: az írott források egyes eseményeket kiemelnek, a régészet viszont hosszabb, fokozatos átalakulást jelez, és a genetikai becslések a migráció mértékéről továbbra is vitatottak.