A 16. század első felében az angol királyság és Írország viszonya, valamint mindkét terület vallási térképe alapvetően átalakult. Az előző alfejezet, A Brit-szigetek peremvidékeinek közös mintái, bemutatta, hogy az angol korona a középkor végére sem tudta a gael kelta területeket egységes jogi és kulturális térbe integrálni. A Tudor-reformáció ezt az állapotot nem egyszerű vallási fordulatként, hanem az államépítés eszközeként használta fel: a királyi fennhatóság kiterjesztése Angliában párhuzamosan haladt az ír főurak jogi alávetésére irányuló politikával. A következőkben azt vizsgáljuk meg, hogyan vezetett VIII. Henrik dinasztikus válsága a Rómával való szakításhoz, hogyan hullámzott a reformáció fia és lánya uralkodása alatt, és milyen intézményes formái alakultak ki az ír hódításnak a „surrender and regrant” és az ültetvények (plantation) korai szakaszában.
A király válasza egy új egyházpolitikai irány lett, amelynek kulcsszereplője Thomas Cromwell, a királyi tanácsos, valamint Thomas Cranmer, aki 1533-ban Canterbury érseke lett. Cranmer 1533-ban érvénytelennek nyilvánította VIII. Henrik és Katalin házasságát, miután a király már titokban feleségül vette Boleyn Annát. Ezzel a lépéssel az angol egyházi bíróságok Rómától független joghatóságot kezdtek gyakorolni. A folyamat 1534-ben intézményesült: az Act of Supremacy (fennhatósági törvény) kimondta, hogy a király „az angol egyház egyetlen legfőbb feje a földön” (Supreme Head of the Church of England). A törvény szövege nyomtatott törvénygyűjteményekben fennmaradt, így a jogi rendelkezés dokumentált ténynek tekinthető. Ugyanebben az évben a Treasons Act a királyi főség szóbeli vagy írásbeli tagadását felségsértésnek minősítette, és a hivatali eskü letételére kötelezte az egyházi és világi elitet.
Fontos hangsúlyozni, hogy a kortársak jelentős része nem tekintette a királyi reformációt teológiai szakításnak a katolikus tanítással. A dokumentált források (királyi proklamációk, püspöki körlevelek) azt mutatják, hogy a hivatalos álláspont kezdetben „katolicizmus a pápa nélkül” volt: a misét latinul tartották, a szentségek tana nem változott, és a király csak a joghatóságot vonta el Rómától, nem a katolikus dogmákat. A történészi konszenzus szerint ezért a korai angol szakadást nem érdemes azonossá tenni a kontinentális protestáns reformációval; a lutheri és kálvini tanítások csak később, főleg az 1540-es évektől nyertek teret.
A királyi főség anyagi megalapozásának központi eleme volt a kolostorfeloszlatás (dissolution of the monasteries). Az 1535-ben készült felmérés, a Valor Ecclesiasticus kataszteri összeírást adott az egyházi birtokok jövedelméről; a fennmaradt iratanyag ma is a legfontosabb forrás a feloszlatás gazdasági méretének becsléséhez. A felmérés alapján az 1536-os törvény először a kisebb, évi 200 font alatti jövedelmű kolostorokat számolta fel, majd 1539–1540 között a nagyobb monostorok is sorra kerültek. A folyamat során a szerzeteseknek és apácáknak el kellett hagyniuk rendházaikat; egy részük kisebb kegydíjat kapott, mások világi papi vagy laikus életre kényszerültek. A dokumentált tények közé tartozik, hogy a kolostorépületeket gyakran lebontották vagy világi célra alakították át, a birtokokat pedig a korona eladta a nemesség és a gentry tagjainak.
A feloszlatás nem volt ellenállás nélkül. Az 1536–1537-es zarándoklázadás (Pilgrimage of Grace) Észak-Angliában, Yorkshire és Lincolnshire vidékén tört ki. A felkelés résztvevői között kisnemesek, parasztok és a felszámolt kolostorokhoz kötődő helyi közösségek tagjai voltak. A felkelők petíciói fennmaradtak; ezekben a kolostorok visszaállítását, a királyi tanácsadók (különösen Thomas Cromwell) eltávolítását és a vallási újítások visszavonását követelték. A felkelés vezetőit végül a királyi sereg tárgyalásokkal és katonai erővel leszerelte, majd több száz résztvevőt kivégeztek. A modern történészi vita tárgya, hogy a mozgalom elsősorban vallási tiltakozás, gazdasági sérelmek vagy regionális autonómiatörekvés volt-e. A petíciók szövege szerint a vallási motívum kimutatható, de a korabeli gazdasági nyomás (a földbirtoklás átalakulása, a közlegelők kerítései) szintén szerepet játszott; a hangsúly vitatott.
A feloszlatás vallási következményei sem egyirányúak. A szerzetesrendek eltűnése megszüntette a katolikus liturgia és oktatás számos intézményét, ugyanakkor a kolostori birtokok vevői között sok olyan birtokos is volt, aki később a protestáns reformáció támogatója lett. A dokumentált tények között tartjuk számon, hogy VIII. Henrik 1536-ban a Tíz cikkben (Ten Articles) a szentségek számát lényegében megtartotta, de bizonyos katolikus gyakorlatokat (például a szentek ereklyéinek tiszteletét) korlátozott. Az 1539-es Hat cikk (Six Articles) pedig ismét megerősítette a transzszubsztanciáció tanát és a papi cölibátust, ami azt mutatja, hogy a király teológiailag konzervatív maradt. A hivatalos Biblia angol fordítása, az 1539-es Great Bible, viszont a laikusok anyanyelvi olvasását tette lehetővé, és hosszú távon a protestáns eszmék terjedését segítette.
A liturgiai változások társadalmi feszültségeket robbantottak ki. 1549-ben Cornwall és Devon vidékén a nyugati felkelés (Prayer Book Rebellion) tiltakozott az angol nyelvű imakönyv bevezetése ellen; a felkelők közt sokan a kelta nyelvű cornwalli közösségekből kerültek ki, akik számára a latin mise és a hagyományos szokások egyaránt az identitás részét képezte. Ugyanebben az évben Kelet-Angliában a Kett-felkelés elsősorban társadalmi-gazdasági követeléseket fogalmazott meg a földesúri kerítések ellen, de a résztvevők vallási elégedetlensége is kitapintható. Mindkét felkelést katonai erővel verték le; a kivégzettek száma dokumentáltan magas, bár a pontos becslések vitatottak. A források jellegéből adódóan a felkelők saját hangja elsősorban a kihallgatási jegyzőkönyvek és a kormányzati jelentések torzító szűrőjén át érhető el.
A reformáció a társadalom széles rétegeit érintette: a plébániai templomok felszerelését, a liturgiát, a halottakért mondott miséket és a céhes vallásosságot. A dokumentált leltárak (churchwardens’ accounts) szerint a gyülekezetek sok helyen vonakodva adták át a kelyheket, miseruhákat és szobrokat; a változás üteme vidékenként eltérő volt. A nők helyzete a kolostorok felszámolásával kapcsolatban is megváltozott: a volt apácák egy része házasságra kényszerült, mások visszatértek családjukhoz, de a források hiányosak a sorsukról. A történészi konszenzus szerint a reformáció fokozatosan, nem egységes ütemben hatolt le a helyi közösségekbe, és a „protestáns Anglia” képe sokáig a hivatalos egyházpolitika kivetülése volt, nem pedig a lakosság egészének spontán meggyőződése.
A katolikus restauráció legismertebb, de vitatott emlékezetű eleme a protestánsok üldözése volt. 1555-től kezdve a pápai főség tagadása és az eretnekség büntetendővé vált, és a kormányzat törvényes eljárás keretében, de nagy számban ítélt máglyahalálra protestáns prédikátorokat és hívőket. A kivégzettek dokumentált száma 280–300 között mozog, a kormányzati iratok és a későbbi mártírológiák alapján. A legnevesebb áldozatok között volt Thomas Cranmer, Hugh Latimer és Nicholas Ridley. A protestáns emlékezetben Mária alakja „véres” (Bloody Mary) jelzővel rögzült, amelyet a száműzetésben élő protestáns szerző, John Foxe 1563-as Actes and Monuments című, közkeletű nevén a „Mártírok könyve” című munkája terjesztett el. A mai történészi konszenzus szerint az üldözés ténye dokumentált, de az emlékezetpolitikai keretezés (például a „véres Mária” címke) a protestáns mártírológia terméke, és nem semleges leírás. Ugyanakkor a katolikus restaurációt számos gyakorlati korlát akadályozta: a kolostori földek visszaadását a pápa 1554-es döntése nem követelte meg, mert az új birtokosok tiltakozása miatt a Szentszék hallgatólagosan elfogadta a fennálló tulajdonviszonyokat. A katolikus restauráció tehát a liturgiában és a pápai joghatóságban sikeres volt, de a gazdasági és társadalmi viszonyokat nem tudta visszafordítani.
Mária uralmának végén, halála előtt a katolikus egyház intézményi helyzete ismét megerősödött, de a protestáns közösségek, különösen a londoni és kelet-angliai városokban, földalatti gyülekezetekként fennmaradtak. A trónöröklés kérdése ismét kiéleződött, mivel Mária házassága gyermektelen maradt. 1558-as halálakor a protestáns Erzsébet került trónra, aki a dinasztia és az államegyház sorsát új irányba terelte.
I. Erzsébet 1559-ben törvénycsomaggal rendezte az angol egyház helyzetét. Az Act of Supremacy (1559) a királynőt nem „legfőbb fejnek”, hanem „legfőbb kormányzónak” (Supreme Governor) nyilvánította, ami lehetővé tette, hogy a katolikusok egy része ne érezze szükségszerűen teológiai szakadásnak a pápai joghatóság elutasítását. Az Act of Uniformity (1559) az 1552-es Book of Common Prayer kissé módosított változatát tette kötelezővé, és büntette a mise látogatását. A rendezés hosszú távon a mérsékelt protestáns államegyház kereteit alakította ki, de a kezdeti években a gyakorlatban sok helyen a hagyományos katolikus elemek tovább éltek. A királynőnek tulajdonított mondás, miszerint nem akar „ablakokat nyitni az emberek lelkébe”, a későbbi emlékezetben a tolerancia szimbólumává vált, ám a pontos forrás és szövegezés vitatott; a korszak valláspolitikája valójában büntetőjogi eszközökkel is élt, és a katolikusokkal szembeni kényszerítés erőssége attól függött, mennyire érezte a kormányzat veszélyeztetettnek az államot. Erzsébet uralkodásának részletes elemzése a következő alfejezet témája, itt annyi rögzítendő, hogy az 1559-es rendezés a Tudor-reformációt a mérsékelt protestáns államegyház keretei között stabilizálta.
Írországban a Tudor-reformáció nem csupán vallási váltás volt, hanem a korona területi és jogi hatalmának kiterjesztésére irányuló politika szerves része. A középkor végén az angol királyok formálisan Írország urai (Lord of Ireland) voltak, de a tényleges hatalom a gael ír fejedelemségek és az ún. anglo-ír főurak (Old English) közötti megosztott helyi erőviszonyokon nyugodott. Az előző alfejezetben tárgyalt peremvidéki mintákhoz hasonlóan a Tudorok a kormányzati ellenőrzést katonai, jogi és vallási eszközök kombinációjával igyekeztek erősíteni.
Az első intézményes fordulatot 1541–1542 hozta: az ír parlament VIII. Henriket Írország királyává (King of Ireland) nyilvánította, megszüntetve a korábbi hűbéri lordság jogi keretét. A törvény (Act of Kingly Title) dokumentált ténye annak a szándéknak, hogy a szigetet egységes királyi területként kezeljék. Ezzel párhuzamosan indult a surrender and regrant (lemondás és visszaadományozás) politikája, amelynek lényege az volt, hogy a gael főurak lemondtak ősi, a gael jog (brehon law) szerinti birtokaikról, majd azokat a koronától angol jog szerinti hűbérbirtokként kapták vissza. Ennek fejében a főuraknak el kellett fogadniuk a királyi fennhatóságot, angol nemesi címet szereztek, és elvileg angol mintájú öröklési és birtokigazgatási rendet vezettek be. A politika legismertebb példája Conn O’Neill, aki 1542-ben Tyrone earlje lett. A folyamat azonban korántsem volt önkéntes: a helyi kormányzók katonai nyomás és jogi kényszer kombinációjával vették rá a főurakat a megállapodásra, és a gael társadalmi szokások (például a tanistry, vagyis a választott utódlás) felszámolását a helyi hatalmi elit is gyakran sérelmezte. A kortárs ír évkönyvek és az angol kormányzati iratok is megőrizték a folyamatot, bár az értelmezés eltér: az angol források a korona hatalmának rendezett kiterjesztéseként, az ír gael hagyományt követő források pedig kikényszerített behódolásként mutatják be.
A reformáció Írországban a dublini parlament törvényei révén szintén bevezetésre került: VIII. Henrik fennhatósági törvénye Írországban is érvénybe lépett, a kolostorokat 1539–1540 között feloszlatták, és a királyi egyházfőséget az ír egyházban is kihirdették. A gyakorlati következmények azonban gyökeresen eltértek az angliaitól. A lakosság túlnyomó többsége gael nyelvűvidéki közösségekben élt, ahol a plébániai hálózat ritka, a prédikáció nyelve pedig a latin maradt. Az angol nyelvű Book of Common Prayer és az angol Biblia ezekbe a területekre alig jutott el, és a gael nyelvre csak 1603-ban készült el az Újszövetség fordítása, a teljes Biblia pedig csak 1685-ben. A történészi konszenzus szerint ez a nyelvi késlekedés az egyik oka annak, hogy az ír reformáció nem vált népi mozgalommá, és a lakosság többsége katolikus maradt. Ugyanakkor a reformációhoz való ragaszkodás gyakran nem teológiai, hanem kulturális ellenállás volt: az angol nyelvű istentisztelet a hódítással társult, ezért a katolikus vallásgyakorlat – a maga gael és anglo-normann formáiban – fokozatosan az identitásképző ellenállás részévé vált.
A hódítási politika másik, hosszú távon súlyos következményekkel járó eszköze az ültetvény (plantation) volt. A fogalom korai formája Mária királynő uralkodása alatt intézményesült, de a katonai hódítással kombinált telepítés gondolata már a VIII. Henrik-kori kormányzati gyakorlatban is megjelent. 1556-ban Mária királynő és Fülöp király névleg elrendelte Laois és Offaly területén, a dublini Pale határvidékén lévő ír területek „ültetvényét”: a lázadónak nyilvánított gael családok földjeit elkobozták, és angol telepeseket (elsősorban a Pale angol gyökerű lakosait) telepítettek be. A területet Queen’s County és King’s County néven új megyékké szervezték, ami a korona szuverenitásának névleges és térbeli kiterjesztését szolgálta.
A Laois–Offaly ültetvény dokumentált tényei szerint a betelepített telepeseknek erődítményeket kellett fenntartaniuk, és a helyi ír lakosságot részben kiszorították a termékeny földekről. A fennmaradt birtoklevelek és kormányzati rendeletek mutatják, hogy a cél a lázadó vidék ellenőrzés alá vonása volt telepes falvak és védelmi pontok létesítésével. A történészi vita tárgya, hogy mennyire tekinthető ez a politika etnikai tisztogatásnak, és mennyire a korabeli katonai gyarmatosítás bevett eszközének. A visszatekintő kategóriák alkalmazása félrevezető lehet, mert a 16. századi szereplők a nyelvi, jogi és földrajzi különbözőséget nem a mai etnikai nacionalizmus fogalmaival érzékelték. Ugyanakkor az áldozatközpontú történetírás szerint a kitelepítés, a földvesztés és a katonai erőszak együttesen gyarmati jellegű kényszert jelentett, amelynek a helyi ír lakosság elszenvedője volt. Ezt az álláspontot a posztkoloniális történetírás képviselői hangsúlyozzák, míg más szerzők a korabeli európai colonizációs mintákkal való párhuzamot emelik ki.
Mária halálakor, 1558-ban az ültetvény-rendszer még csak csírájában létezett; a nagyobb szabású telepítési programok (Munster 1580-as évek, Ulster 1609) Erzsébet és I. Jakab alatt váltak az angol hatalomgyakorlás fő eszközévé. A Laois–Offaly kísérlet mégis jelzi azt az irányt, amelyben az ír hódítás nem csupán katonai pacifikálást, hanem demográfiai és jogi térfoglalást is jelentett. A telepítések hosszú távon hozzájárultak a földbirtoklás etnikai átrendeződéséhez, a katolikus ír lakosság kiszorulásához a termékeny területekről, valamint ahhoz a szociális és vallási törésvonalhoz, amely a 17. században és azután is meghatározta az írországi konfliktusokat.
A Tudor-reformációról és Írország meghódításáról viszonylag bőséges, de egyenetlen forrásanyag áll rendelkezésre. Az angliai események esetében elsődleges források a parlamenti törvények (Statutes of the Realm), a királyi proklamációk, a püspöki és királyi tanácsi iratok (State Papers), valamint a feloszlatott kolostorok leltárai, különösen a Valor Ecclesiasticus. A liturgia változásait a Book of Common Prayer kiadásai dokumentálják. A zarándoklázadás résztvevőinek követeléseit petíciók és kihallgatási jegyzőkönyvek őrizték meg, de ezek a kormányzati szemszögből szűrik meg a felkelők hangját. A protestáns mártírokról szóló legismertebb másodlagos elbeszélés John Foxe Actes and Monuments című munkája, amely azonban polemikus célzatú, és adatait a modern kutatás részben ellenőrizte, részben korrigálta.
Az írországi folyamatok forrásai közé tartoznak a dublini parlament törvényei, a királyi helytartók levelezése, a gael ír évkönyvek (Annála Ríoghachta Éireann) és a fennmaradt birtokadománylevelek. A „surrender and regrant” egyes megállapodásainak szövegei fennmaradtak, de a helyi társadalomban kiváltott hatásukat gyakran közvetett forrásokból kell rekonstruálni. A plantation korai szakaszára vonatkozóan a rendeletek és a birtoklevelek adnak támpontot, de a kitelepítettek számáról és sorsáról csak becslések vannak. A történészi vita ezen a területen különösen éles: az angolszász történetírás egy része a korabeli jogi keretekre és a pacifikálás államépítő funkciójára koncentrál, míg a posztkoloniális és ír nemzeti történetírás az erőszak és a gyarmati kizsákmányolás oldalát hangsúlyozza. A történeti igazságszolgáltatás szempontjából a kolostorfeloszlatás áldozatainak (szerzetesek, apácák) sorsáról a források hiányosak, mert az alsóbb társadalmi rétegek tapasztalata ritkán került be a kormányzati iratokba.