Az előző alfejezet A svájci területek a középkorban a Gotthard-hágó megnyitásának, a kolostori és világi uradalmak, valamint a Német-római Birodalom déli peremvidékének viszonyait mutatta be. A 13. század végétől ezen a hegyvidéki, viszonylag szegény, de stratégiailag egyre fontosabb területen alakult ki az a sajátos szövetségi hálózat, amelyet a későbbi történetírás Ósvájci Konföderációként (németül Alte Eidgenossenschaft) ismer. Ezt a folyamatot nem szabad egyetlen alapító pillanathoz kötni: a konföderáció több évtized alatt, különböző szerződések és katonai konfliktusok révén formálódott, intézményei pedig egészen a 18. század végéig megőrizték decentralizált, a helyi autonómiát előtérbe helyező jellegüket. Mai politikai fogalmakkal – mint „állam”, „nemzet” vagy „föderáció” – csak annyiban írható le, amennyiben tudatosítjuk, hogy ezek a kategóriák a kora újkorban egészen más tartalmat hordoztak, és a konföderáció sem területileg, sem jogilag nem volt egységes.
A hagyományos svájci elbeszélés szerint az Ósvájci Konföderációt 1291-ben, a Rütli-réten tett esküvel alapította meg a három erdei kanton (Waldstätte): Uri, Schwyz és Unterwalden. E narratíva a 15–16. századi krónikákban öltött formát, és a 19. századi nemzetépítés idején vált a svájci állami önértelmezés központi elemévé. A modern történetírás ezt a képet problematizálja: a Rütli-eskü és a Tell Vilmos-történet a későbbi századok irodalmi és politikai konstrukciója, nem pedig dokumentált történelmi esemény. Ténylegesen létezik viszont egy 1291. augusztus elejére keltezett, latin nyelvű oklevél, az úgynevezett Szövetségi levél (Bundesbrief), amelyet e három közösség képviselői pecsételtek meg. A dokumentum tartalma: a közösségek kölcsönösen segítséget ígérnek egymásnak, közös békebíráskodást vezetnek be, és védik a helyi jogokat, szokásokat és a birodalmi közvetlenséget. Szó sincs benne Habsburg-ellenes szabadságharcról, nemzeti függetlenségről vagy demokratikus alkotmányról – ezek későbbi visszavetítések.
A három erdei kanton földrajzi és társadalmi adottságai alapvetően meghatározták a szövetség jellegét. Uri a Gotthard-hágótól északra fekvő völgy volt, amelynek jelentősége a 13. század elején megépült hágóút miatt nőtt meg. Schwyz és Unterwalden (utóbbi két félkantonból: Obwalden és Nidwalden) hegyvidéki, főként állattartó, viszonylag szegény paraszti közösségek voltak. A föld nagy része szabad paraszti birtok volt, a nemesség gyenge, a jobbágyság ritka; a helyi közösségek széles körű önigazgatást gyakoroltak. A birodalmi közvetlenség (Reichsfreiheit) azt jelentette, hogy e területek közvetlenül a császárnak, nem pedig valamely helyi hűbérúrnak voltak alárendelve. E jogállás védelme központi motívuma volt a szövetségi levélnek, mert a Habsburgok éppen ekkor terjeszkedtek a térségben, és igyekeztek fennhatóságuk alá vonni a Gotthard-út menti közösségeket.
A mai történészi konszenzus szerint az 1291-es levél nem egy új állam alapítása, hanem egy a korban gyakori, jogbiztosító és békefenntartó megállapodások közül. Hasonló szövetségi oklevelek születtek a környező alpesi régiókban is, és a 13. század végi politikai helyzetben a levél mindenekelőtt a helyi elitek autonómiájának biztosítására szolgált. A „három erdei kanton” kifejezés is csak fokozatosan vált a szövetség magterületének megnevezésévé; a szövetség intézményesülése nem 1291-ben, hanem a következő évtizedekben zajlott le.
A 14. században az ósvájci szövetségi hálózat jelentősen kibővült, méghozzá nemcsak vidéki közösségekkel, hanem városokkal is. 1332-ben Luzern városa csatlakozott, 1351-ben Zürich, 1352-ben Glarus és Zug, 1353-ban pedig Bern. Ezzel létrejött az úgynevezett nyolc kanton (Acht Orte) szerkezete, bár a kifejezés maga későbbi, és a résztvevők közötti jogviszony korántsem volt egységes: a városok és a vidéki kantonok eltérő szerződésekkel, eltérő feltételekkel kapcsolódtak egymáshoz.
A bővülés hátterében két, egymással összefüggő tényező állt: a Habsburg-ellenes érdekek és a Gotthard-útból származó gazdasági lehetőségek. A városok – különösen Luzern és Zürich – a Habsburg-terjeszkedés ellen kerestek szövetségeseket, míg a vidéki kantonok a hágóforgalom ellenőrzéséből és a zsoldoskatonaságból származó jövedelmek megszerzésére törekedtek. A konföderáció katonai sikerei megerősítették kohézióját, de ezeket a konfliktusokat a mai történetírás nem nemzeti felszabadító háborúkként, hanem elsősorban lokális és regionális hatalmi összecsapásokként értelmezi.
A legfontosabb összecsapások a morgarteni csata (1315), a sempachi csata (1386) és a näfelsi csata (1388) voltak. Morgartenben a konföderációs csapatok meglepetésszerűen legyőzték I. Lipót osztrák herceg seregét; Sempachnál III. Lipót herceg esett el; Näfels pedig a Habsburg-erők újabb vereségét hozta. A csaták időpontja és lefolyása részben korabeli krónikákból ismert, de a későbbi svájci történetírás ezeket gyakran mitizálta. A modern kutatás hangsúlyozza: a konföderáció győzelme nem jelentette a Habsburgok teljes kiszorulását a térségből, és a háborúk okai sem kizárólag a „szabadság” védelme, hanem adó- és vámviták, útvonal-ellenőrzés és helyi joghatósági konfliktusok voltak.
A 14. század végétől a svájci zsoldoskatonák (Reisläufer) Európa-szerte keresett harcosokká váltak. A kantonok számára a zsoldosszolgálat fontos bevételt és politikai befolyást hozott, ugyanakkor növelte a belső társadalmi különbségeket: a zsoldosügyekből főként a városi és vidéki elitek profitáltak, míg a szegényebb paraszti rétegek gyakran kényszerből álltak hadba. A zsoldoskereskedelem a későbbiekben a konföderáció egyik meghatározó, de vitatott gazdasági ágazata lett.
A 15. század végére a konföderáció és a Német-római Birodalom viszonya feszültté vált. I. Miksa császár (ur. 1493–1519) birodalmi reformtörekvései – a birodalmi reform (Reichsreform) keretében bevezetett közös adók, a birodalmi kamarai bíróság (Reichskammergericht) és a birodalmi gyűlés megerősítése – azt célozták, hogy a birodalom egész területén érvényesítsék a császári fennhatóságot. A konföderáció kantonjai ezt a saját autonómiájuk elleni támadásként értelmezték, és elutasították az új intézmények joghatóságát. A helyzetet tovább élezte a dél-német területeken működő Sváb Szövetség (Schwäbischer Bund) és a konföderáció közötti határvillongások sora, valamint a Habsburgok és a konföderáció közötti viták a Rajna menti uradalmakról és a déli hágókról.
1499 tavaszán nyílt háború tört ki, amelyet a svájci történetírás hagyományosan sváb háborúnak (Schwabenkrieg), a német történetírás pedig svájci háborúnak (Schweizerkrieg) nevez. A harcok a Rajna mentén és a keleti határvidéken zajlottak, és több összecsapásban – például a dornachi csatában (1499. július 22.) – a konföderációs csapatok felülkerekedtek. A háborút a bázeli béke (Frieden zu Basel) zárta le 1499. szeptember 22-én. A béke értelmében a konföderáció gyakorlatilag mentesült a birodalmi adók és a birodalmi bíróságok fennhatósága alól, bár formálisan továbbra is a Német-római Birodalom része maradt. A formális elismerés csak az 1648-as vesztfáliai béke keretében következett be.
A sváb háború jelentősége tehát nem a „függetlenség kivívása” volt, ahogyan azt a 19. századi svájci emlékezetpolitika gyakran ábrázolta, hanem a birodalmi intézményi reform elutasítása és a kantonok jogi-politikai autonómiájának megerősítése. A modern kutatás szerint a háború egy regionális, korlátozott konfliktus volt, amelynek kimenetele a konföderáció és a Habsburgok közötti erőviszonyokat rögzítette, de nem szüntette meg a birodalmi tagságot, és nem vezetett teljes szuverenitáshoz. A bázeli béke ugyanakkor tartósan meggyengítette a császári hatalmat a déli határvidéken, és hozzájárult ahhoz, hogy a konföderáció a 16. században még inkább saját útját járta.
Az Ósvájci Konföderáció intézményi szerkezete a mai szemlélő számára meglepően decentralizált volt. A legfőbb közös szerv a Tagsatzung volt, a kantonok követének időszakos tanácskozása. A Tagsatzung nem volt parlament: nem hozott a kantonokra kötelező érvényű törvényeket, és döntéseit a résztvevők egyhangúsága esetén is gyakran csak ajánlásként kezelték. A gyűlésen a kantonok követi egyenlő joggal vettek részt, de a napirendet és a döntések végrehajtását nagyban befolyásolták az egyes kantonok közötti informális hatalmi különbségek. A Tagsatzung fő feladatai közé tartozott a közös külkapcsolatok egyeztetése, a közös hadjáratok megszervezése, a közös uradalmak igazgatásának felügyelete és a kantonok közötti viták békés rendezése.
A konföderációhoz tartozó területek nem alkottak zárt, egységes jogterületet. Egyes területek közös uradalmak (gemeine Herrschaften) voltak, amelyeket a kantonok közösen hódítottak meg és igazgattak. Ilyen volt például Thurgau (1460-tól), Aargau (1415-től) vagy a későbbiekben Tessin egyes részei. Ezekben az uradalmakban a kantonok képviselői felváltva gyakorolták a kormányzati hatalmat, ami gyakran vezetett súrlódásokhoz és a helyi lakosság jogainak korlátozásához. A közös uradalmak lakói nem rendelkeztek a kantonok polgárainak jogaival, és az adóterhek is egyenlőtlenül oszlottak meg.
A szövetségi szerződések hálózata sem volt egységes: az egyes kantonok egymással külön-külön is kötöttek megállapodásokat, és ezek tartalma, időtartama és kötelezettségei eltérőek voltak. A konföderációnak nem volt közös pénze, közös adórendszere, állandó hadserege vagy központi végrehajtó szerve. A közös katonai fellépést eseti megállapodásokkal szervezték, a közös költségeket pedig a kantonok által meghatározott kulcsok szerint osztották meg. Ilyen értelemben az Ósvájci Konföderációt a modern történetírás gyakran „szerződések hálózataként” írja le, nem pedig egységes államalakulatként.
A kantonok önállósága a belső berendezkedésükben is megmutatkozott. A vidéki kantonok – Uri, Schwyz, Unterwalden, Glarus, Zug – viszonylag széles körű politikai részvételt biztosítottak a szabad paraszti férfiaknak a Landsgemeinde (népgyűlés) intézményén keresztül. Itt a helyi közösségek tagjai évente nyílt gyűlésen szavaztak a fontos kérdésekről, választottak tisztségviselőket és ítélkeztek. Ez azonban nem jelentett modern értelemben vett demokráciát: a részvétel korlátozott volt, a nők és a függő helyzetű személyek kizárásával, és a tényleges hatalom gyakran a módosabb paraszti családok kezében összpontosult.
A városi kantonok – Zürich, Bern, Luzern, később Fribourg, Solothurn, Bázel, Schaffhausen – ezzel szemben oligarchikus rendszereket működtettek. A hatalmat a patríciusok (városi előkelő családok) és a céhek közötti, gyakran feszültségekkel terhes egyensúly tartotta fenn. A városi kantonok adóbevételei, kereskedelmi kapcsolatai és katonai ereje jelentősen meghaladták a vidéki kantonokét, ami a konföderáción belüli egyenlőtlenségek állandó forrása volt. A vidéki és városi kantonok közötti érdekellentétek a 15–16. században többször nyílt konfliktusokhoz vezettek, és a reformáció időszakában tovább éleződtek.
Összességében az Ósvájci Konföderáció a 13. század végétől a 18. század végéig egy olyan laza, szerződéses alapon álló szövetségi hálózat volt, amelyben a kantonok megőrizték jogalkotási, katonai és gazdasági autonómiájukat. A közös intézmények – mindenekelőtt a Tagsatzung – csak a legszükségesebb ügyekben koordinálták a cselekvést. Ez a szerkezet egyszerre biztosította a helyi elitek hatalmát és a külső beavatkozással szembeni ellenálló képességet, ugyanakkor állandósította a belső egyenlőtlenségeket és a kantonok közötti rivalizálást.
Az Ósvájci Konföderáció korai történetére vonatkozó ismereteink többféle forrástípusból származnak, amelyek eltérő megbízhatóságúak. Elsődleges források közé tartozik az 1291-es Szövetségi levél, amelynek eredeti példánya fennmaradt; a Tagsatzung jegyzőkönyvei a 15. századtól kezdve; a bázeli béke oklevele; a kantonok közötti szerződések gyűjteményei; valamint a városi és kolostori levéltárak iratai. Ezek a dokumentumok lehetővé teszik a szövetségi kapcsolatok jogi és intézményi rekonstrukcióját, de sok részlet – például a mindennapi élet, a paraszti közösségek belső viszonyai, a katonai konfliktusok pontos lefolyása – csak hiányosan ismert.
Különösen problematikusak a késő középkori és kora újkori krónikák, mint a Weisses Buch von Sarnen (1470 körül) vagy Aegidius Tschudi 16. századi krónikája. Ezek a művek teremtették meg a Rütli-eskü, Tell Vilmos és az 1291-es „alapítás” elbeszélését, ám a modern történetírás ezeket a motívumokat irodalmi és politikai konstrukcióknak tekinti, nem pedig dokumentált történelmi tényeknek. A Tell-történet például más európai mondakörökben is felbukkan, és semmilyen korabeli forrás nem támasztja alá a 14. század eleji eseményként való értelmezését. A tudományos konszenzus szerint a Tell-mítosz történeti magja nem igazolható; a későbbi svájci emlékezetpolitika azonban évszázadokon át fenntartotta és ápolta ezt a narratívát.
Az 1291-es Szövetségi levél értelmezése körüli vita szintén fontos. A hagyományos felfogás szerint ez a dokumentum a konföderáció „alapító okirata”. A mai kutatás ezzel szemben hangsúlyozza, hogy a levél nem hozott létre új intézményeket, nem nevezte meg a résztvevőket „kantonokként”, és nem tartalmazott kizárólagos vagy végleges szövetségi kötelezettséget. Hasonló megállapodások máshol is léteztek, és a későbbi szövetségi szerkezet számos ponton eltért az 1291-es levélben foglaltaktól. Ezért a levél inkább „egy a sok jogbiztosító oklevél közül”, amely az adott pillanatban a helyi elitek érdekeit szolgálta.
A sváb háború forrásai szintén elfogultak: a korabeli krónikák – svájci és birodalmi részről egyaránt – saját oldalukat igyekeztek igazolni, és a későbbi történetírás is gyakran nemzeti alapon értelmezte a konfliktust. A háború pontos katonai eseményei, az áldozatok száma és a résztvevők motívumai részben rekonstruálhatók, de a mai történészi konszenzus szerint a „függetlenségi háború” címke anakronisztikus, mert a konföderáció formálisan továbbra is a birodalom része maradt, és a bázeli béke sem mondta ki a teljes szuverenitást.
Végül a konföderáció intézményeire vonatkozó ismereteink is egyenetlenek: a Tagsatzung jegyzőkönyvei nem minden időszakból maradtak fenn, és a kantonok belső iratai is hiányosak. A „kanton” szó használata a 14. századra szintén anakronisztikus – a kortársak „Ort” (hely) vagy „Stand” (rend) kifejezéseket használtak –, ezért a modern szövegeknek óvatosan kell bánniuk ezzel a terminológiával.