A 15–18. század folyamán a nyugat-európai államok tengerentúli terjeszkedése alapjaiban alakította át a világkereskedelem, az állami intézmények és a társadalmak szerkezetét. Az ibériai királyságok által kezdeményezett, majd az északnyugat-európai hatalmak által folytatott expanzió nem egyszerűen „felfedezések sorozata” volt, hanem hódítások, kereskedelmi monopóliumok, betelepítések és kulturális találkozások bonyolult együttese. Ez a folyamat a korábbi fejezetekben tárgyalt államok – Portugália, Spanyolország, Franciaország, Anglia, Hollandia – belpolitikai és gazdasági fejlődéséhez szorosan kapcsolódott, és előkészítette a későbbi gyarmati rendszerek kialakulását. Az alábbiakban a tengerentúli birodalmak kialakulásának fő szakaszait, az igazgatási modellek különbségeit és az érintett népekre gyakorolt hatásokat tekintjük át.
A tengerentúli terjeszkedés első rendszeres formáját a Portugál Királyság alakította ki. A portugál uralkodók a reconquista befejezése után – az 1385-ös aljubarrotai győzelem és az Avis-dinasztia megerősödése nyomán – a katonai energiát a nyugat-afrikai partvidék felé irányították. Ceuta 1415-ös elfoglalása gyakran szerepel a portugál expanzió első állomásaként, de a modern történetírás ezt nem egyszerű vallási vagy lovagi vállalkozásként, hanem a marokkói kereskedelem és a gabonaellátás ellenőrzésére irányuló lépésként is értelmezi. Tengerész Henrik (Infante Dom Henrique) udvarában a hajózási ismeretek, a térképészet és a navigáció fejlesztése intézményesült; az általa támogatott expedíciók fokozatosan feltárták az atlanti szigeteket – Madeirát (1419 körül), az Azori-szigeteket (1427–1432 körül) – és a nyugat-afrikai partokat. A szigeteken cukornádültetvényeket hoztak létre, amelyek már a 15. század közepétől rabszolgamunkára támaszkodtak; ez a modell később az atlanti gazdaság egyik alapelemévé vált.
A portugál hajósok fokozatosan dél felé haladtak Afrika partjai mentén: 1488-ban Bartolomeu Dias elérte a Jóreménység-fokot, 1498-ban pedig Vasco da Gama hajóhada megkerülte Afrikát, és megérkezett az indiai Kalikut (Calicut) kikötőjébe. Ezzel létrejött a közvetlen tengeri összeköttetés az európai és az indiai-óceáni fűszerkereskedelem között, megkerülve a levantei közvetítő kereskedelmet. A portugál korona 1500-ban Pedro Álvares Cabral expedíciójával – amely eredetileg India felé tartott – formálisan birtokba vette Brazíliát, bár a brazil partvidék gyarmatosítása csak az 1530-as évektől gyorsult fel. Az Indiai-óceánon a portugálok erőszakos kereskedelmi hálózatot építettek ki: Afonso de Albuquerque elfoglalta Goát (1510), Malakkát (1511) és Hormuzt (1515), és a portugál korona által ellenőrzött Estado da Índia (Indiai Állam) a fűszer-, textil- és aranykereskedelem kulcspontjait tartotta kézben. A portugál jelenlét azonban nem jelentett nagy területű szárazföldi uralmat; elsősorban megerősített kereskedelmi támaszpontok (feitoria) és hajóútvonalak ellenőrzésére épült.
A kasztíliai és aragóniai uralkodók által támogatott Kolumbusz Kristóf 1492-es expedíciója új szakaszt nyitott: az európai hajósok elérték a Karib-térség szigeteit, és ezzel megkezdődött az amerikai kontinens európai hatalmak általi meghódítása. Kolumbusz útját nem az „Amerika felfedezése” retrospektív nemzeti narratívája felől érdemes értelmezni, hanem a korabeli kereskedelmi és dinasztikus törekvések összefüggésében: a cél a nyugati úton elérhető ázsiai fűszerkereskedelem és az arany megszerzése volt. A Karib-térségben a spanyolok kezdetben aranymosásra és a bennszülött taínó lakosság kényszermunkájára építettek, ami a helyi népesség gyors pusztulásához vezetett. A spanyol és portugál korona közötti vetélkedést a tordesillasi szerződés (1494) próbálta rendezni, amely a Zöld-foki-szigetektől nyugatra húzott képzeletbeli vonallal osztotta fel az újonnan elért területeket: a vonaltól keletre eső részek Portugáliát, a nyugatra esők Kasztíliát illették. A szerződés a korabeli európai nemzetközi jogi gondolkodás dokumentuma, de a bennszülött népek szempontjából semmilyen jogalapot nem teremtett; hatékonysága is korlátozott volt, mert más európai hatalmak később figyelmen kívül hagyták.
A szárazföldi hódítás az 1510–1530-as években gyorsult fel. Hernán Cortés 1519 és 1521 között megdöntötte az Azték Birodalmat, és létrehozta Új-Spanyolország (Nueva España) alapjait. Francisco Pizarro 1532–1533-ban elfoglalta az Inka Birodalom központját, amiből Peru alkirálysága született. A konkviszta nem csupán katonai vállalkozás volt: a spanyolok szövetségeseket kerestek az őslakos városállamok és népek között, kihasználták a birodalmakon belüli ellentéteket, és nagy szerepet játszottak a járványok – mindenekelőtt a himlő –, amelyek az európaiakkal való érintkezés után súlyos demográfiai katasztrófát okoztak. A hódítók által alapított városok és a rájuk épülő igazgatási központok a spanyol korona fennhatósága alatt működtek, de a gyakorlatban a konkvisztádorok széles körű helyi hatalmat kaptak.
A spanyol és portugál birodalom igazgatása a kora újkorban a közvetlen királyi ellenőrzés és a helyi elitekre támaszkodó közvetett uralom sajátos keveréke volt. A spanyol korona már 1503-ban létrehozta a Casa de Contrataciónt Sevillában, amely a kereskedelem, a hajózás és a bevándorlás ellenőrzésére szolgált; 1524-ben pedig felállította az Indiai Tanácsot (Consejo de Indias), amely a tengerentúli ügyek legfőbb tanácsadó és igazgatási szerve lett. Az amerikai területeket két alkirályságra osztották: Új-Spanyolországra (1535) és Perura (1542), később további alkirályságok jöttek létre (Új-Granada, Río de la Plata). Az alkirályok a király személyes képviselői voltak, de a gyakorlatban a helyi audienciák (bírósági-igazgatási testületek) és a városi tanácsok (cabildo) jelentős önállóságot élveztek.
A bennszülött munkaerő megszervezésére a spanyolok az encomienda intézményét vezették be: egy-egy spanyol telepes (encomendero) meghatározott számú bennszülött közösség munkájára és adójára tarthatott igényt, cserébe elvileg keresztény oktatásért és védelemért felelt. A gyakorlatban ez gyakran kényszermunkát és súlyos visszaéléseket jelentett. A domonkos szerzetes, Bartolomé de las Casas már az 1510–1540-es években nyilvánosan bírálta az encomienda rendszerét, és a bennszülöttek védelmében fellépve hozzájárult az 1542. évi Új Törvények (Leyes Nuevas) megszületéséhez, amelyek korlátozták az encomienda örökölhetőségét és a bennszülöttek rabszolgasorba vetését. A törvények végrehajtása azonban egyenetlen volt, és a gyarmati elitek ellenállása miatt sok helyen nem érvényesült. A bányászatban – különösen a perui Potosí ezüstbányáiban – a mita nevű, az inka államigazgatásból átvett rotációs kényszermunka-rendszert alkalmazták, amely ismétlődően súlyos emberi és demográfiai következményekkel járt.
A portugál igazgatás eltérő szerkezetet mutatott. Brazíliában a korona kezdetben örökös kapitányságokra (capitanias hereditárias) osztotta a partvidéket, amelyeket magánszemélyeknek adományozott, de ez a rendszer csak részben vált be; 1549-ben központi kormányzóságot hoztak létre Salvador da Bahia székhellyel. Az Indiai-óceánon az Estado da Índia élén a kormányzó vagy alkirály állt, Goa központtal. A portugál korona a fűszerkereskedelem monopóliumát a Casa da Índia lisszaboni intézményén keresztül ellenőrizte, de a tényleges kereskedelem jelentős része magánkereskedők és korrupt tisztviselők kezén folyt. A portugál jelenlét Afrikában és Ázsiában sokáig nem településszerű gyarmatosítást, hanem kereskedelmi és katonai támaszpontok hálózatát jelentette.
A 16. század végétől a holland, angol és francia társaságok egyre határozottabban léptek be az ibériai hatalmak által ellenőrzött tengerentúli kereskedelembe. A holland tartományok a spanyol Habsburg-uralom elleni felkelés (a nyolcvanéves háború, 1568–1648) idején sajátos kereskedelmi és haditengerészeti hatalommá váltak. A Holland Kelet-indiai Társaság (Vereenigde Oostindische Compagnie, VOC, 1602) a világ első részvénytársaságai közé tartozott; a holland parlament (Staten-Generaal) által adott charta monopóliumot biztosított számára a Jóreménység-foktól keletre eső kereskedelemre, valamint jogot hadsereg tartására, erődök építésére és szerződések kötésére. A VOC fokozatosan kiszorította a portugálokat az indonéz szigetvilág fűszerkereskedelméből: Batávia (ma Jakarta) 1619-es megalapítása után a társaság a szegfűszeg- és szerecsendió-termelő szigetek ellenőrzésére törekedett, gyakran erőszakos eszközökkel. A Holland Nyugat-indiai Társaság (West-Indische Compagnie, WIC, 1621) az atlanti térségben működött, részt vett a brazíliai cukortermelés megszerzésében (1630–1654 között holland kézen volt Pernambuco), valamint az afrikai rabszolga-kereskedelemben és a karibi sókereskedelemben. A holland terjeszkedés Észak-Amerikában Új-Németalföld (Nieuw-Nederland) gyarmatot hozta létre a Hudson folyó mentén, Új-Amszterdam (a későbbi New York) központtal; ezt az angolok 1664-ben foglalták el.
Anglia tengerentúli jelenléte a 16. század végén kezdődött, de az első tartós telepek a 17. század első évtizedeiben jöttek létre. Az 1600-ban alapított Angol Kelet-indiai Társaság (East India Company, EIC) kezdetben főleg fűszerkereskedelemmel foglalkozott, majd a 17. század második felétől egyre nagyobb szerepet vállalt az indiai szubkontinens kereskedelmében és politikai ügyeiben. Észak-Amerikában az 1607-es Jamestown (Virginia) megalapítása nyitotta meg a tartós angol jelenlétet, amelyet az 1620-as Plymouth és a Massachusetts-öböl menti puritán telepek követtek. A Karib-térségben az angolok 1624-ben foglalták el St. Kittset, 1655-ben pedig Jamaicát, amely hamarosan a cukortermelés és a rabszolgakereskedelem egyik központjává vált. A francia terjeszkedés az 1530-as évek Jacques Cartier-féle útjaival kezdődött, de a tartós gyarmatosítás csak a 17. század elején indult meg: Québec 1608-as megalapítása után a franciák a Szent Lőrinc-folyó mentén építették ki Új-Franciaország (Nouvelle-France) magját. A francia korona 1663-ban közvetlen királyi tartománnyá nyilvánította a gyarmatot, és a francia Kelet-indiai Társaság (Compagnie française des Indes orientales, 1664) is részt vett az indiai-óceáni kereskedelemben. A francia jelenlét Észak-Amerikában elsősorban a prémkereskedelemre és a jezsuita missziókra épült, és sokkal kisebb számú európai telepesre támaszkodott, mint a brit gyarmatok.
A tengerentúli birodalmak igazgatási modelljei alapvetően kétféle irányba fejlődtek. Az ibériai monarchiák – különösen Spanyolország – közvetlen királyi igazgatást építettek ki, amelyben az egyház, a bíróságok és a kincstár szorosan összefonódott. A katolikus egyház szerepe kiemelkedő volt: a spanyol és portugál korona a patronátus (patronato) jogán nevezte ki a püspököket, és a szerzetesrendek – domonkosok, ferencesek, jezsuiták – a bennszülött lakosság térítésében és oktatásában is részt vettek. A gyarmati társadalom jogilag és társadalmilag hierarchikus szerkezetű volt: a félszigetről érkezett spanyolok (peninsulares) a legfelső réteget alkották, alattuk helyezkedtek el az Amerikában született fehérek (criollos), majd a kevert származású csoportok (meszticek, mulattok, zambók), végül a bennszülött népek és az afrikai rabszolgák. Ez a faji alapú társadalmi rend nem a mai értelemben vett rasszizmus 19. századi ideológiája volt, de a korabeli spanyol jogszabályok és a mindennapi gyakorlat egyaránt etnikai és származási alapon különböztetett meg embereket.
Az északnyugat-európai hatalmak esetében a kereskedelmi társaságok modellje volt meghatározó. A holland VOC és WIC, valamint az angol EIC és a francia társaságok részvényesek tulajdonában lévő, állami chartával felruházott szervezetek voltak, amelyek a kereskedelem mellett katonai, igazságszolgáltatási és diplomáciai funkciókat is elláttak. Az igazgatás a társaságok kormányzóin és helyi tisztviselőin keresztül történt, a profitérdek pedig gyakran felülírta a telepesek vagy a bennszülött lakosság érdekeit. Ezzel párhuzamosan azonban kialakultak a telepes gyarmatok is, különösen Észak-Amerikában, ahol az angol és francia bevándorlók saját önkormányzati intézményeket hoztak létre. Virginia 1619-ben választott képviselőházat (House of Burgesses) kapott, a Massachusetts-öböl puritánjai pedig városi gyűléseken alapuló önigazgatást alakítottak ki. A francia Új-Franciaország ezzel szemben sokáig szigorúbb királyi irányítás alatt állt, és a betelepülők száma is alacsonyabb maradt.
Az ültetvényes gyarmatok – a Karib-térségben, Brazíliában és később Észak-Amerika déli részén – sajátos gazdasági modellt képeztek: a cukor-, dohány- és később gyapottermelés nagyüzemi rabszolgamunkára épült. A transzatlanti rabszolga-kereskedelem a 16. század elejétől a 19. század közepéig tartó folyamat volt, amelyben portugál, spanyol, holland, angol és francia kereskedők egyaránt részt vettek. A rabszolgák túlnyomó többsége Nyugat- és Közép-Afrikából származott, és a középső átkelés (Middle Passage) során embertelen körülmények között szállították őket az amerikai ültetvényekre. A rabszolgaság intézményét a gyarmati jogszabályok – például a francia Code Noir (1685) vagy a brit gyarmatok rabszolgatörvényei – részletesen szabályozták, megerősítve a munkáltatók szinte korlátlan hatalmát. A modern történetírás a rabszolgaságot nem a kor „természetes” velejárójaként, hanem tudatos politikai és gazdasági döntések eredményeként tárgyalja, amelyekért konkrét intézmények és személyek viseltek felelősséget.
A tengerentúli birodalmak kialakulása a bennszülött társadalmakra nézve katasztrofális demográfiai következményekkel járt. A legszélesebb körben elfogadott becslések szerint az amerikai őslakos népesség 1492 előtt legalább 50–100 millió fő lehetett, de a számok rendkívül bizonytalanok, és egyes kutatók ennél magasabb vagy alacsonyabb értékeket valószínűsítenek. A 16. század folyamán a járványok (himlő, kanyaró, tífusz, influenza) és a hódítás, a kényszermunka, az éhezés együttes hatására egyes régiókban – különösen a Karib-térségben és Közép-Mexikóban – a népesség 80–90 százalékkal is csökkenhetett. Ezek a becslések régészeti, demográfiai és korabeli írott források kombinációján alapulnak, és a pontos számok tudományos viták tárgyát képezik; a tendencia azonban dokumentált tény.
A bennszülött népek nem passzív áldozatai voltak az európai terjeszkedésnek. Az ellenállás változatos formái – fegyveres felkelések, menekülés, a hagyományos vallási és társadalmi intézmények fenntartása, később jogi érvelés a spanyol bíróságok előtt – mindvégig jelen voltak. Az afrikai rabszolgák is számos alkalommal szerveztek felkeléseket, szöktek meg, és alakítottak ki önálló közösségeket (például a brazíliai quilombók, vagy a karibi maroon települések). Ugyanakkor a gyarmati rendszerek hosszú távon átalakították az érintett társadalmak belső viszonyait is: az európai hatalmakkal kötött szövetségek, a kereskedelembe való bekapcsolódás és a keresztény missziók egyszerre bomlasztották és formálták újjá a helyi eliteket és közösségeket. A „gyarmati modernizáció” kérdése – vagyis hogy az európai uralom járt-e bármilyen fejlesztő hatással – a történészi vitákban erősen megosztott: a posztkoloniális kritika hangsúlyozza, hogy az infrastruktúra, az oktatás és a jogi intézmények bevezetése elsősorban a kizsákmányolás hatékonyságát szolgálta, és nem a helyi lakosság jólétét.
A tengerentúli birodalmak kialakulásának rekonstrukciója többféle forrástípusra támaszkodik. Az elsődleges források közé tartoznak a hajónaplók (például Kolumbusz útinaplója, Antonio Pigafetta beszámolója Magellán útjáról), a hódítók krónikái (Bernal Díaz del Castillo, Francisco López de Gómara), a szerzetesek és hivatalnokok jelentései (Bartolomé de las Casas, José de Acosta), a királyi rendeletek és a törvénygyűjtemények (Leyes de Indias), a kereskedelmi társaságok könyvelési és levelezési anyagai, valamint a korabeli térképek és navigációs útmutatók. A régészeti kutatások – különösen az egykori települések, ültetvények és rabszolgaszállító hajók feltárása – az írott forrásokat egészítik ki.
A legnagyobb bizonytalanság a bennszülött és afrikai áldozatok számának becslésében van. A 15–16. századi demográfiai adatok ritkák és megbízhatatlanok; a spanyol és portugál hivatalnokok adóösszeírásai sem fedik le a teljes lakosságot. A modern becslések ezért széles skálán mozognak, és a kutatók vitatják, hogy a járványok vagy a közvetlen erőszak és a kényszermunka játszotta-e a nagyobb szerepet. Hasonlóképpen vitatott a rabszolga-kereskedelem összesített áldozatszáma; a legelfogadottabb kutatások szerint a 16–19. század között mintegy 12–12,8 millió afrikai embert szállítottak erőszakkal az amerikai kontinensre, és további több százezer halt meg a szállítás során. Ezek a számok az elérhető hajómanifesztumok és kikötői nyilvántartások alapján készült becslések, és a teljes áldozatszám ennél magasabb lehet.
A „felfedezés” fogalma maga is problematikus: a mai történetírás előszeretettel beszél „európai terjeszkedésről”, „találkozásról” vagy „invázióról”, mert a felfedezés szó azt sugallja, mintha a területek üresek vagy ismeretlenek lettek volna, holott azokat bennszülött társadalmak lakták és irányították. A tordesillasi szerződés és más európai megállapodások jogi érvényessége a nemzetközi jog történetében vitatott: a bennszülött népek nem vettek részt ezekben, és a mai posztkoloniális jogtudomány ezt a gyarmati jogalap kritikájaként tárgyalja. A források értelmezésénél ezért mindig figyelembe kell venni, hogy a korabeli európai dokumentumok az európai hódítók perspektíváját tükrözik, és a bennszülött hangok csak közvetve – például a spanyol bírósági jegyzőkönyvekben, a bennszülött krónikások műveiben vagy a régészeti leletekben – érhetők el.