A dekolonizációt gyakran egyetlen, a második világháború után felgyorsuló folyamatként ábrázolják, amelynek során a nyugat-európai gyarmattartó államok elveszítették tengerentúli területeiket. Valójában a dekolonizáció nem egyetlen egységes modell szerint zajlott, hanem országonként, gyarmatonként és korszakonként nagyon eltérő utakon, eltérő erőszakszinttel és eltérő örökséggel. Az alfejezet a brit, francia, portugál és spanyol gyarmatbirodalmak felbomlását, valamint a német és olasz gyarmati múlt rövid utótörténetét tárgyalja. Célja, hogy bemutassa a függetlenség politikai és gazdasági feltételeit, a dekolonizáció során elkövetett erőszakot, a posztkoloniális migráció kialakulását, és azt, hogy a gyarmati örökség hogyan alakítja a mai vitákat. Az előző alfejezet a rabszolgaság és a gyarmati gazdaság szerkezetét tárgyalta; itt most arra kérdezünk rá, mi történt, amikor ezek a gyarmati rendszerek politikai értelemben véget értek, és milyen társadalmi, gazdasági és emlékezeti következmények maradtak fenn.
A dekolonizáció a második világháború után, nagyjából 1945 és 1975 között bontakozott ki, de a folyamat nem volt egységes. A brit és francia gyarmati rendszerek felbomlása részben az 1940-es évek végétől, részben az 1960-as években gyorsult fel. A portugál gyarmatbirodalom egészen 1974–1975-ig tartott ki, mert a lisszaboni diktatúra a tengerentúli területeket nem gyarmatként, hanem az anyaország „tengerentúli tartományaiként” kezelte, és az afrikai függetlenségi háborúkat katonai eszközökkel próbálta elfojtani. Spanyolország nagyobb gyarmatai már a 19. század elején elvesztek, így a 20. századi spanyol dekolonizáció csak néhány kisebb afrikai területre és a vitatott Nyugat-Szahariára korlátozódott. A német és olasz gyarmatbirodalom rövid életű volt: a német gyarmatokat az első világháború után a Népszövetség mandátumként más hatalmaknak adta át, az olasz gyarmatokról pedig a második világháború utáni békeszerződések és ENSZ-gyámsági rendszerek rendelkeztek.
A dekolonizációt tehát nem lehet egyetlen kronológiai sávba zárni. Mégis van egy fontos közös vonás: a második világháború meggyengítette a nyugat-európai gyarmattartó államok gazdasági és katonai kapacitását, ugyanakkor a szövetségesek – különösen az Egyesült Államok és a Szovjetunió – retorikailag is szembefordultak a régi gyarmati renddel. Az ENSZ 1945-ös alapokmánya kimondta a népek önrendelkezési jogát, és ez jogi keretet adott a függetlenségi mozgalmaknak. A hidegháború logikája azonban kettős hatással járt: a szuperhatalmak egyrészt a dekolonizációt támogatták, másrészt a függetlenedő államokat saját befolyási övezetükbe igyekeztek vonni, ami gyakran új függőségeket teremtett.
A brit dekolonizáció legnagyobb és leginkább ismert esete India felosztása és függetlenné válása 1947-ben. A brit korona gyarmati uralma a 18. századtól fokozatosan épült ki, és a 20. század elejére India volt a birodalom legfontosabb gazdasági és stratégiai területe. A második világháború után a munkáspárti brit kormány – Clement Attlee miniszterelnöksége alatt – felgyorsította a hatalom átadását, részben a háború alatt megerősödött indiai nemzeti mozgalom, részben a brit gazdasági kimerültség miatt. A dekolonizáció dokumentált folyamat: az 1947. évi Indian Independence Act a Brit Parlament törvénye volt, amely jogilag megteremtette a független Indiát és Pakisztánt. A hatalom átadása 1947. augusztus 15-én történt, Pakisztán augusztus 14-én ünnepelte függetlenségét.
A felosztás azonban nem volt békés. A brit hatóságok és az indiai politikai elitek között vitatott körülmények között, rövid idő alatt húzták meg a határt a hindu többségű India és a muszlim többségű Pakisztán között. A felosztás helyi szinten etnikai és vallási erőszakba torkollott: a becslések szerint 10–20 millió ember kényszerült lakóhelye elhagyására, és a halálos áldozatok száma a történészi irodalomban széles tartományban, hozzávetőleg 200 000 és 2 000 000 között mozog. A nagy szórás oka, hogy az erőszak nagy része nem dokumentált, vidéki környezetben történt, és a különböző kormányzati, valamint közösségi források eltérő számokat közöltek. A felosztás emlékezete Indiában, Pakisztánban és Bangladesben (amely 1971-ig Kelet-Pakisztán volt) máig vitatott, és a történészek sem értenek egyet abban, hogy a felosztás a brit „oszd meg és uralkodj” politika, a vallási nacionalizmusok vagy a gyors hatalomátadás logikájának következménye volt-e. Annyi bizonyos, hogy a brit dekolonizáció Indiában nem volt erőszakmentes, és a határ meghúzása tartós konfliktusforrást teremtett, különösen Kasmír térségében.
Délkelet-Ázsiában a brit dekolonizáció eltérő mintát követett. Burma (a mai Mianmar) 1948-ban vált függetlenné, közvetlenül India után, és kilépett a Nemzetközösségből, ami ritka eset volt a brit volt gyarmatok között. A félszigeti Malaya 1957-ben kapta meg a függetlenséget, de a brit kormányzat ezt megelőzően 1948 és 1960 között fegyveres felkeléssel szembesült: a malájai szükségállapot (Malayan Emergency) keretében a brit és maláj biztonsági erők a kommunista gerillákkal harcoltak. A függetlenség feltételei stratégiai és gazdasági érdekekhez kötődtek: a brit kormány igyekezett fenntartani a kaucsuk- és ónbányászati érdekeltségeket, valamint a szingapúri katonai támaszpontokat. Szingapúr 1963-ban csatlakozott a Maláj Föderációhoz, majd 1965-ben vált ki abból, és lett önálló köztársaság. Borneó északi területei (Sabah, Sarawak) 1963-ban váltak a Maláj Föderáció részévé, Brunei pedig 1984-ben lett független.
Afrikában a brit dekolonizáció hullámokban haladt. Az 1957-ben függetlenné vált Ghána (korábbi nevén Aranypart) volt az első volt gyarmat a szubszaharai Afrikában, és Kwame Nkrumah vezetésével a pánafrikai mozgalom egyik központjává vált. 1960-ban Nigéria is függetlenné vált, majd Kelet-Afrikában Tanganyika (1961), Uganda (1962), Kenya (1963) és más területek követték. A brit kormányzat főként a gyarmati adminisztrációtól való viszonylag rendezett átmenetre törekedett, de ez nem jelentette az erőszak hiányát. Kenyában az 1952 és 1960 közötti Mau Mau-felkelés – amelyet a brit hatóságok „szükségállapotnak” neveztek – során a dokumentált adatok szerint több tízezer ember halt meg, és a brit kormány 2013-ban hivatalosan is bocsánatot kért a kenyai kormányzattól a gyarmati időszak alatti emberi jogi visszaélésekért. Rodézia (a mai Zimbabwe) esetében a fehér telepes kisebbség 1965-ben egyoldalúan kikiáltotta a függetlenséget, hogy megőrizze hatalmát; a brit kormány ezt nem ismerte el, és a terület végül 1980-ban, Zimbabwe néven vált nemzetközileg elismert állammá, miután a fegyveres felszabadító mozgalmak és a nemzetközi nyomás kikényszerítette a többségi uralmat.
A brit dekolonizáció intézményi kerete a Nemzetközösség (Commonwealth of Nations) volt. A volt gyarmatok többsége – Indiát is beleértve – tagja lett ennek a politikai és gazdasági együttműködési szervezetnek, amely a brit korona iránti hűség helyett a „szabad és egyenlő” tagállamok társulásaként határozta meg magát. A Nemzetközösség azonban vitatott intézmény: egyes történészek szerint a gyarmati múlt politikai és kulturális kapcsolati hálóját konzerválta, míg mások szerint a dekolonizáció utáni együttműködés egyik hasznos fórumává vált.
A francia gyarmati birodalom felbomlása élesebb törésekkel és nagyobb erőszakkal járt, mint a brit esetek többsége. Ez részben azzal függött össze, hogy a francia köztársasági ideológia a gyarmatokat jogilag és szimbolikusan Franciaország részének tekintette, és a „francia civilizációs misszió” (mission civilisatrice) narratíváját hivatalosan is hirdette. A gyarmati területek elvesztése ezért a francia belpolitikában nem egyszerűen birodalmi, hanem nemzeti identitásbeli válságként jelent meg.
Indokínában a japán megszállás összeomlása után 1945-ben a Viet Minh nevű kommunista vezetésű függetlenségi mozgalom kikiáltotta a Vietnámi Demokratikus Köztársaságot. Franciaország ezt nem ismerte el, és 1946 és 1954 között az első indokínai háborúban katonai erővel próbálta visszaállítani uralmát. A háború a francia csapatok 1954. májusi, Dien Bien Phu-i vereségével ért véget, amely dokumentált katonai esemény. Az 1954-es genfi megállapodás ideiglenesen kettéosztotta Vietnámot, és kivonta a francia erőket a térségből, de a megállapodás előkészítette a későbbi vietnámi háború feltételeit is. Kambodzsa és Laosz 1953–1954-ben nyerte el függetlenségét, részben békés tárgyalások útján.
A francia dekolonizáció legsúlyosabb konfliktusa Algéria volt. Algéria 1848-tól jogilag nem gyarmat, hanem Franciaország része volt, és a területen jelentős számú európai telepes, úgynevezett pied-noir élt. Az 1954 novemberében kirobbant algériai felkelés az FLN (Front de libération nationale) vezetésével függetlenséget követelt; a francia állam ezt terrorizmusként kezelte, és a hadsereg széles körű katonai műveletekkel, kínzásokkal és internálótáborokkal válaszolt. A háború 1954 és 1962 között zajlott, és mindkét oldalon súlyos erőszakot hozott. Az áldozatok számáról nincs egységes nemzetközi konszenzus: az algériai források és a függetlenségi kormányzat hivatalos becslései jellemzően 1 millió fölötti halottról szólnak, míg francia történészi becslések gyakran ennél alacsonyabb, de szintén százezres nagyságrendű veszteségeket valószínűsítenek. A francia kormány hosszú ideig hivatalosan nem ismerte el, hogy események „háborút” alkottak; csak az 1990-es évek végétől használták a jogi és politikai nyelvben az „algériai háború” kifejezést.
Az algériai háború belpolitikai válságot robbantott ki Franciaországban. 1958-ban a francia gyarmati hadsereg és a pied-noir szervezetek nyomására Charles de Gaulle visszatért a hatalomba, és megszületett az Ötödik Köztársaság alkotmánya. De Gaulle kezdetben fenntartotta az „Algéria francia” retorikát, de 1959-től fokozatosan elfogadta az algériai önrendelkezés lehetőségét. Az 1962. márciusi éviani megállapodás tűzszünetet hozott, majd 1962 júliusában Algéria formálisan függetlenné vált. A háború utolsó szakaszában az OAS (Organisation armée secrète) nevű szélsőjobboldali, a francia uralom fenntartásáért küzdő szervezet terrorcselekményeket hajtott végre mind Algériában, mind Franciaországban. A függetlenség után több százezer pied-noir hagyta el Algériát és települt vissza Franciaországba; pontos számuk becslés, de a legtöbb történész 800 000 és 1 000 000 közé teszi. Ugyanakkor a francia hadseregben szolgáló algériai katonák, a harkik közül sokan nem tudtak vagy nem tudtak időben elmenekülni, és Algériában megtorlásoknak voltak kitéve; a Franciaországba menekült harkik és családjaik évtizedekig táborokban vagy peremhelyzetben éltek. A harkik sorsa ma is az algériai–francia emlékezetpolitika egyik legérzékenyebb pontja.
A francia dekolonizáció Nyugat- és Egyenlítői-Afrikában többnyire kevésbé erőszakos formában zajlott: 1960-ban tömegesen váltak függetlenné a volt francia gyarmatok, köztük Szenegál, Mali, Elefántcsontpart, Niger, Csád és mások. A függetlenség azonban gyakran formális volt, mert Franciaország gazdasági, pénzügyi és katonai együttműködési szerződésekkel kötötte magához az új államokat. A CFA frank közös valutarendszer, a francia katonai támaszpontok hálózata és az úgynevezett Françafrique – a francia politikai és üzleti elitek afrikai befolyását jelölő, gyakran kritikusan használt fogalom – a gyarmati utáni függőség intézményesített formáit jelentették. A fogalmat főként kritikus újságírók és kutatók használják; a hivatalos francia álláspont szerint ezek a kapcsolatok önkéntes együttműködések.
A portugál gyarmatbirodalom a leghosszabb ideig maradt fenn a nyugat-európai gyarmati rendszerek közül. Az 1932-től 1968-ig hatalmon lévő António de Oliveira Salazar, majd utóda, Marcello Caetano a gyarmatokat „tengerentúli tartományoknak” minősítette, és nem ismerte el a függetlenségi mozgalmak legitimitását. Az 1961-től kibontakozó gyarmati háborúk – Angolában, Mozambikban és Bissau-Guineában – élénk nemzetközi kritikát váltottak ki, és a portugál államot katonailag, gazdaságilag és politikailag is kimerítették. Az 1974. áprilisi, baloldali katonatisztek által végrehajtott szegfűs forradalom (Revolução dos Cravos) megdöntötte a diktatúrát, és az új kormány gyors tárgyalásokat kezdett a felszabadító mozgalmakkal. Angola, Mozambik, Bissau-Guinea, továbbá a Zöld-foki-szigetek és São Tomé és Príncipe 1975-ben váltak függetlenné, míg Kelet-Timor 1975 novemberében kiáltotta ki függetlenségét, de Indonézia rövidesen megszállta; Kelet-Timor csak 2002-ben vált ténylegesen független állammá.
A portugál dekolonizáció utóhatásai különösen súlyosak voltak: a gyarmati háborúk már a függetlenség előtt több százezer afrikai életét követelték, és az 1974-es portugál kivonulás után az angolai és mozambiki függetlenségi mozgalmak közötti hatalmi harcok hosszú polgárháborúkba torkollottak, amelyek a hidegháború szuperhatalmi konfliktusaival is összekapcsolódtak. A portugál anyaországot a visszatelepülők – az úgynevezett retornados – hulláma érte el: becslések szerint félmillió és egymillió közötti ember költözött vagy menekült Portugáliába 1974–1976 között; ez a szám bizonytalan, mert a regisztráció hiányos volt.
Spanyolország nagy gyarmatbirodalma a 19. században, a latin-amerikai függetlenségi háborúkban (1808–1833) omlott össze; az 1898-as spanyol–amerikai háborúban Kuba, Puerto Rico, Guam és a Fülöp-szigetek is elveszett. A 20. századi spanyol dekolonizáció így csak néhány afrikai területre terjedt ki: Egyenlítői-Guinea 1968-ban vált függetlenné, Nyugat-Szahara pedig 1975-ben került a spanyol gyarmati uralom megszűnése után Marokkó és Mauritánia befolyása alá. A nyugat-szaharai terület hovatartozása azóta is vitatott: a Polisario Front által vezetett nyugat-szaharai függetlenségi mozgalom az önrendelkezési jogot követeli, míg Marokkó a területet saját szuverén részének tekinti. Az ENSZ 1991-es tűzszüneti megállapodása után népszavazást ígért, de ez máig nem valósult meg. A nyugat-szaharai menekültek nagy része algériai menekülttáborokban él, számuk becslés; a humanitárius szervezetek több tízezer emberről beszélnek, de pontos regiszterek hiányában a szám vitatott.
A német gyarmatbirodalom rövid élete (1884–1918) után a volt német gyarmatok a Népszövetség mandátumterületeiként más gyarmattartó hatalmak – főként Nagy-Britannia, Franciaország, Belgium és Japán – igazgatása alá kerültek. A dekolonizáció később ezeken a területeken is az adott mandátumhatalom politikája szerint zajlott. Olaszország egykori gyarmatai közül Líbia 1951-ben vált függetlenné, Szomália pedig 1960-ban, miután az ENSZ gyámsági rendszerében Olaszország igazgatása alatt állt; Eritrea sorsát 1952-ben Etiópiához csatolták, ami később hosszú háborúhoz vezetett, és Eritrea csak 1993-ban vált függetlenné. Az olasz gyarmati múlt – különösen a második világháború alatti észak-afrikai és balkáni politikájával összefüggésben – sokáig kevéssé volt jelen az olasz közbeszédben; a történészi kutatás az 1990-es évektől kezdve tárta fel részletesen az olasz gyarmati erőszakot.
A dekolonizáció nem csupán a gyarmattartó államok és a függetlenségi mozgalmak közötti küzdelem volt, hanem a nemzetközi rend átalakulásának része is. Az 1945-ben alapított ENSZ a gyarmati rendszer felszámolását az önrendelkezési elv jegyében hivatalosan is napirendre tűzte. Az 1960-as ENSZ-közgyűlési határozat – amelyet a nyugat-európai gyarmattartó államok egy része ellenzett – deklarálta, hogy a gyarmati uralom sérti az emberi jogokat. A hidegháborúban mind az Egyesült Államok, mind a Szovjetunió igyekezett saját befolyását növelni a frissen függetlenné vált államokban, ezért a dekolonizáció gyakran a szuperhatalmi versengés terepévé vált. Az 1955-ös bandungi konferencia az afrikai és ázsiai államok függetlenségi és el nem kötelezettségi mozgalmának mérföldköve volt, és a dekolonizációt összekapcsolta a nemzetközi gazdasági egyenlőtlenségek kritikájával.
A dekolonizáció tehát részben a nyugat-európai hatalmak akaratgyengeségéből, részben a függetlenségi mozgalmak erejéből, részben a nemzetközi környezet nyomásából következett. Az erőviszonyok gyarmatonként eltérőek voltak: ahol a gyarmattartó állam katonai erőt vetett be – Algéria, Indokína, a portugál Afrika, Kenya, a malájai szükségállapot –, ott a dekolonizáció véres és elhúzódó volt; ahol a hatalomátadás tárgyalásos úton történt – például a francia Nyugat-Afrika nagy részén vagy a brit nyugat-afrikai gyarmatokon –, ott az átmenet békésebbnek tűnt, de a politikai stabilitás gyakran ott is törékeny maradt.
A dekolonizáció egyik legtartósabb társadalmi hatása a posztkoloniális migráció volt. Nyugat-Európa a második világháború utáni gazdasági fellendülés évtizedeiben munkaerőhiánnyal küzdött, és a volt gyarmatokról érkező bevándorlók jelentős része ennek a munkaerőpiacnak a része lett. A migráció azonban nem egyszerűen gazdasági folyamat volt: a gyarmati múlt által létrehozott jogi, nyelvi és családi kötelékek nagyban meghatározták, hogy ki, hová és milyen feltételekkel vándorolt.
Az Egyesült Királyságba 1948-tól érkeztek nagyobb számban bevándorlók a Karib-térségből és a Dél-ázsiai szubkontinensről. Az Empire Windrush nevű hajó 1948. júniusi londoni megérkezése – amelyen 492 utas volt, többségük karibi országokból – a brit közemlékezetben a posztkoloniális bevándorlás szimbolikus kezdetévé vált, és az ezt követő generációt Windrush-generációnak nevezik. A fogalom politikai és emlékezeti kategória: a 2010-es években a brit belügyi szervek szigorú bevándorlási ellenőrzései miatt többen, akik jogilag brit állampolgárok voltak, de nem rendelkeztek megfelelő papírokkal, lakhatási, munkaügyi vagy egészségügyi jogosultságaikat elveszítették, és egyeseket tévesen deportáltak; a brit kormány 2018-ban az úgynevezett Windrush-botrány keretében hivatalosan is bocsánatot kért. A brit bevándorlási politika az 1960-as évektől fokozatosan szigorodott, ami vitákhoz vezetett a bevándorlás és a rasszizmus kérdéséről.
Franciaországba elsősorban az észak-afrikai volt gyarmatokról – Algériából, Marokkóból és Tunéziából –, valamint a nyugat-afrikai frankofón államokból érkeztek bevándorlók. Az algériai háború utáni migráció részben visszatelepülő európaiakból, részben algériai munkavállalókból állt; az 1970-es évektől családegyesítési programok révén bővült a bevándorlók köre. A maghrebi bevándorlók franciaországi jelenléte hosszú távon átalakította a francia városi társadalmat, és felszínre hozta a gyarmati múlt, az iszlám és a szekularizmus körüli vitákat. A „beur” kifejezés az 1980-as években a második generációs észak-afrikai fiatalok önelnevezéseként terjedt el, és a franciaországi integrációs nehézségeket is jelezte.
Portugáliába a dekolonizációs háborúk utolsó éveiben és a forradalom után érkezett tömegesen a volt gyarmatokról származó afrikai munkavállaló, valamint a fehér telepesek visszatelepülő hulláma. A portugál gyarmati múlt a bevándorlás és a társadalmi egyenlőtlenség vitáiban ma is jelen van. Spanyolországban a posztkoloniális migráció elsősorban Latin-Amerikából és Egyenlítői-Guineából érkezett, de a spanyol gyarmati múlt emlékezete sokkal inkább az 1492 utáni amerikai birodalomhoz, mint a 20. századi afrikai gyarmatokhoz kapcsolódik.
A posztkoloniális migráció nem csupán demográfiai tény, hanem politikai és kulturális vita tárgya is. A bevándorlók és leszármazottaik számos nyugat-európai országban strukturális hátrányokkal szembesültek a lakhatás, az oktatás és a munkaerőpiac terén. Egyes kutatók ezt a gyarmati múlt intézményi rasszizmusának folytatásaként értelmezik; mások a bevándorlók integrációjának általános nehézségeiként írják le. Az 1960-as és 1970-es évek óta megjelenő bevándorlás-ellenes politikai mozgalmak – a brit Nemzeti Fronttól a francia Nemzeti Frontig – a bevándorlást a nemzeti identitás fenyegetéseként ábrázolták; ezt a keretezést a történészek és társadalomtudósok gyakran a gyarmati hierarchiák átörökítéseként bírálják.
A dekolonizáció utáni gazdasági viszonyokat az egyenlőség retorikája és a tartós függőség feszültsége jellemezte. A volt gyarmatok többsége függetlensége idején nyersanyag-exportáló gazdasággal rendelkezett, amelyet a gyarmati időszakban a gyarmattartó hatalmak igényeihez igazítottak. Az új államok gyakran ugyanazokra az exportpiacokra és ugyanazon külföldi tőke bevonására szorultak, mint korábban, és ez a gazdasági struktúra a dekolonizáció után sem változott meg gyorsan. A függetlenségi mozgalmak vezetői közül sokan bírálták ezt az egyenlőtlen világgazdasági rendet, és a hetvenes években az ENSZ-ben az „új nemzetközi gazdasági rend” követelése is megfogalmazódott. Ennek gyakorlati eredménye korlátozott volt; a globális pénzügyi intézmények, a volt gyarmattartó országok bankjai és a transznacionális vállalatok befolyása továbbra is meghatározó maradt.
A neokolonializmus fogalma – amelyet főként a függetlenségi vezetők és baloldali teoretikusok használtak, például Kwame Nkrumah 1965-ben megjelent azonos című munkája – azt a jelenséget írja le, hogy a formális politikai függetlenség ellenére a gazdasági és kulturális befolyás gyarmati mintái fennmaradtak. A fogalom politikai és elemzési kategória, nem jogi terminus; használata vita tárgya, mert egyesek szerint leegyszerűsíti a volt gyarmatok saját elitjeinek szerepét, mások szerint viszont pontosan megragadja a világgazdasági egyenlőtlenségek szerkezeti természetét. A francia CFA frank például ma is vitatott intézmény: kritikusai szerint a valutarendszer fenntartja a francia befolyást és korlátozza a tagállamok monetáris szuverenitását, támogatói szerint pedig stabilizálja az árfolyamot és elősegíti a regionális kereskedelmet.
A politikai örökség legalább annyira összetett. A gyarmati határok meghúzása gyakran figyelmen kívül hagyta a helyi etnikai, nyelvi és vallási közösségek határait; ez a függetlenség után számos afrikai államban belső feszültségekhez és polgárháborúkhoz vezetett. Ugyanakkor a függetlenség utáni elitek felelőssége sem hagyható figyelmen kívül: sok esetben a gyarmati intézményi kereteket örökítették tovább, és a hatalom megszerzése után maguk is autoriter eszközökhöz nyúltak. A dekolonizáció utáni államépítés nehézségei tehát nem csupán a gyarmati múltból, hanem a helyi politikai döntésekből és a hidegháborús beavatkozásokból is fakadtak.
A gyarmati örökség emlékezetpolitikai kezelése a 2010-es és 2020-as években került a nyugat-európai közbeszéd előterébe. A brit, francia, portugál, spanyol, német és olasz múzeumokban őrzött gyarmati tárgyak restitúciója, a rabszolgaság és a gyarmati erőszak nyilvános elismerése, valamint a bocsánatkérések kérdése élénk vitákat vált ki. Egyes kormányok – például Németország a namíbiai herero és nama közösségek elleni 1904–1908-as gyarmati háború kapcsán – hivatalos politikai nyilatkozatokban ismerte el az erőszakot, és megállapodásokat kötött az érintett államokkal. A megállapodások tartalmát azonban sok kritika érte, mert az áldozatok leszármazottai szerint nem biztosítottak megfelelő kárpótlást. A francia elnöki nyilatkozatok Algéria kapcsán szintén ellentmondásosak: Emmanuel Macron 2018-ban „emberiesség elleni bűncselekménynek” nevezte a gyarmati rendszer bizonyos elemeit, de hivatalos állami bocsánatkérést nem tett. Az Egyesült Királyságban a Winston Churchill-szobrok sorsa, a bristolban megdöntött Edward Colston-szobor és a tantervi viták a birodalmi múlt oktatásában mutatják, hogy a gyarmati örökség nem pusztán történészi kérdés, hanem élő társadalmi konfliktus.
A dekolonizáció eseményeinek kronológiája jórészt dokumentált: a függetlenségi törvények, nemzetközi szerződések, kormányzati jegyzőkönyvek, ENSZ-határozatok és a korabeli sajtótudósítások széles körben elérhetők. A hatalomátadások időpontjai és a fő politikai szereplők cselekményei tehát viszonylag jól rekonstruálhatók. A nehézségek ott kezdődnek, ahol a dekolonizáció erőszakos folyamatait, az áldozatok számát vagy a migráció méretét kell számszerűsíteni. India felosztásának halálos áldozatai, az algériai háború emberveszteségei, a portugál gyarmati háborúk és az azt követő polgárháborúk áldozatai mind becslések, amelyek forrástól függően jelentősen eltérnek. Ennek oka egyrészt a hivatalos statisztikák hiánya vagy manipulációja, másrészt a fegyveres konfliktusokban bekövetkező halálesetek regisztrálásának általános nehézsége, harmadrészt az emlékezetpolitikai érdekek hatása a számok értelmezésére.
A posztkoloniális migráció adatai a második világháború utáni időszaktól kezdve jobban dokumentáltak, mert a befogadó országok bevándorlási nyilvántartásokat vezettek. Ugyanakkor a bevándorlók leszármazottainak integrációs helyzetére vonatkozó statisztikai adatokat sok nyugat-európai ország nem gyűjti etnikai vagy faji kategóriák szerint, így a diszkrimináció mértékéről szóló tudás korlátozott. A gyarmati örökség gazdasági hatásainak elemzése vitatott: a gazdaságtörténészek egy része a gyarmati uralom hosszú távú negatív hatásait hangsúlyozza, mások szerint az egykori gyarmatok gazdasági teljesítménye elsősorban a függetlenség utáni intézményi döntések és a globális piaci feltételek függvénye. A neokolonializmus fogalmát a tudományos irodalomban sem használják egységesen, és a vitatott állítások gyakran inkább politikai értelmezési keretekből, mint mérhető adatokból származnak.
A gyarmati múlt emlékezete és a jelenkori restitúciós viták esetében a könyv lezárásának időpontjáig, 2026-ig folyamatosan változik a hivatalos álláspont. A 2025–2026-os fejleményeket csak ellenőrzött források alapján lehetne részletezni; ebben az alfejezetben ezért a hosszabb távú folyamatokra koncentrálunk, a friss nyilatkozatok és döntések ismertetésénél pedig a forrásellenőrzés szükségességét jelezni kell.