A demokrácia és a jogállam állapotáról szóló 2020-as évekbeli viták nem függetleníthetők a biztonságpolitikai feszültségektől, amelyeket az előző alfejezet, a Biztonság és geopolitika tárgyalt. A 2008-as pénzügyi válság, a 2015-ös migrációs hullám, a brexit, a Covid-19-világjárvány, a 2022 utáni orosz–ukrán háború és az energiaár-sokk egyenként is megterhelte a képviseleti intézményeket; együttesen pedig megerősítette azokat a politikai erőket, amelyek a fennálló pártrendszert, a bírói felülvizsgálatot és a nemzetközi emberi jogi normákat egyszerre kérdőjelezik meg. Ez az alfejezet nem azt állítja, hogy Nyugat-Európa demokráciái összeomlottak, hanem azt vizsgálja, milyen feszültségek halmozódtak fel a választási verseny, a jogállami intézmények, a médiarendszer és a civil társadalom területén. A régió országai közötti különbségeket legalább annyira fontos kiemelni, mint a közös nyomásokat.
A demokrácia fogalmát a 20. század végén sokan egyetlen, liberális képviseleti modellként értették, amelyet a jogállam és az emberi jogok egészítenek ki. A történeti kép azonban ennél összetettebb: a nyugat-európai államok 1945 után különböző alkotmányos megoldásokkal építették újjá a politikai rendszereiket, és a demokrácia tartalmáról szóló viták soha nem zárultak le. A jogállam (angol rule of law, német Rechtsstaat, francia état de droit) fogalma sem egységes: formális értelemben a törvények kiszámítható és egyenlő alkalmazását jelenti, tartalmi értelemben pedig az alapjogok, a bírói függetlenség és a hatalmi ágak elválasztásának garanciáit is. A politikai szereplők közötti vita gyakran éppen arról szól, hogy melyik értelmezés érvényesüljön.
A populizmus a politikatudományi szakirodalomban vitatott kategória: egyes szerzők ideológiának, mások politikai stílusnak vagy stratégiai mozgósítási formának tekintik. A meghatározástól függetlenül a populista szereplők rendszerint szemben állítják a „népet” egy korrupt vagy elidegenedett elit körrel, és a közvetlen népakarat hivatkozási alapjává teszik a képviseleti intézményeknek. Fontos, hogy a populizmus nem azonos a radikális jobboldallal: létezik baloldali populizmus is, és a nyugat-európai pártrendszerekben mindkét póluson megjelentek ilyen erők. A radikális jobboldalnak nevezett pártok közös jellemzője általában a nemzeti szuverenitás hangsúlyozása, a bevándorlás erős korlátozásának követelése és a hagyományos kulturális rend védelme; ezt a besorolást azonban az érintett pártok sokszor elutasítják, és az elemzők sem értenek egyet abban, hogy hol húzódik a határ a konzervatív jobboldal és a radikális vagy szélsőjobboldal között. A történelmi folytonosság kérdése különösen Olaszországban, Franciaországban és Ausztriában vetődik fel, ahol az egyes pártok elődszervezetei kapcsolatba hozhatók a fasizmussal, a Vichy-rezsim kollaborációjával vagy a pángermán mozgalmakkal. Ezeket a kapcsolatokat a pártok maguk gyakran emlékezetpolitikai vitában tárgyalják, és a szakirodalom is eltérő súlyt tulajdonít nekik.
A demokrácia minőségének mérése szintén nem semleges technika. A V-Dem Intézet, a Freedom House és az Economist Intelligence Unit indexei szakértői kódolásokra támaszkodnak, amelyek összehasonlíthatóvá teszik az országokat, de módszertani választásokat is tükröznek: például azt, hogy a deliberatív elemeket, a sajtószabadságot vagy a civil szervezetek lehetőségeit milyen súllyal veszik figyelembe. A 2010-es és 2020-as években ezek a mutatók a nyugat-európai régió legtöbb országában enyhe romlást jeleztek, különösen a médiapluralizmus, a politikai vita polarizációja és a jogállami garanciák területén. Ugyanakkor a rangsorok és pontszámok önmagukban nem bizonyítják egyetlen ország demokráciájának „válságát” sem; ehhez a konkrét intézményi és társadalmi folyamatokat kell vizsgálni.
A 2010-es évek óta a régió majd minden országában a politikatudományi szakirodalom által radikális jobboldalinak nevezett pártok korábban elképzelhetetlen választási sikereket értek el. A folyamat országonként eltérő ütemben és intézményi feltételek között zajlott.
Franciaországban a Nemzeti Front (Front National, 2018-tól Nemzeti Tömörülés, Rassemblement National) már 2002-ben bejutott az elnökválasztás második fordulójába, ami akkor politikai földrengésnek számított. A párt élén 2011 óta Marine Le Pen áll, aki fokozatosan a mainstream felé próbálta mozdítani a szervezetet, bár a párt egyes kijelentéseit és programpontjait továbbra is radikálisnak minősíti a francia és nemzetközi sajtó egy része. A 2017-es és a 2022-es elnökválasztáson Le Pen ismét a második fordulóba jutott, és 2022-ben a szavazatok mintegy 41%-át szerezte meg a hivatalos eredmény szerint – ez dokumentált tény, bár a pontos arányt a hivatalos választási jegyzőkönyvben érdemes ellenőrizni. A 2024. június–júliusi, előrehozott nemzetgyűlési választáson a Nemzeti Tömörülés a szavazatok jelentős részét szerezte meg, mandátumokban azonban a harmadik blokk lett a baloldali Új Népfront és a centrista elnöki koalíció mögött. A választás nyomán kialakult töredezett többség rávilágított arra, hogy a francia kétfordulós rendszer egyre nehezebben állít fel stabil kormányzati tömböt, és a hagyományos „republikánus front” – vagyis a szélsőjobbnak tartott jelöltek elleni összefogás – is gyengül.
Németországban az Alternative für Deutschland (AfD) 2013-ban euroszkeptikus pártként alakult, majd a 2015-ös menekültválság után fokozatosan bevándorlás- és iszlámellenes irányba tolódott. 2017-ben jutott be először a Bundestagba, és a 2020-as évek elején különösen Kelet-Németország több tartományában a legerősebb erővé vált. A 2024-es tartományi választásokon Türingiában a hivatalos előzetes eredmény szerint első helyen végzett; az eset jelentőségét az adja, hogy a háború utáni német történelemben addig egyetlen szélsőjobboldalinak tekintett párt sem nyert tartományi választást. A 2025. február 23-i előrehozott szövetségi választáson az AfD a CDU/CSU mögött a második helyet szerezte meg, ami a dokumentált végeredmény szerint példátlan eredmény; a párt azonban kormányzati szerepet nem kapott, mert a többi parlamenti erő fenntartotta a politikai karantént, az úgynevezett Brandmauer (tűzfal) elvét. A német vitában élesen elválik egymástól a választási legitimitás és a kormányzati együttműködés kérdése: az AfD választói támogatottsága dokumentált, de a párt alkotmányos keretekkel való viszonyát vitatják.
Olaszországban a jobboldali populizmus már az 1990-es években megjelent Silvio Berlusconi Forza Italia nevű mozgalmával, amely a médiapluralizmus és a személyes politikai hatalom körüli aggodalmak mellett többször kormányzott. A 2018-as választást az Öt Csillag Mozgalom (MoVimento 5 Stelle) és a Lega nyerte, majd 2022-ben Giorgia Meloni miniszterelnök vezetésével az Olaszország Fivérei (Fratelli d’Italia) és jobbközép szövetségesei alakíthattak kormányt. Az Olaszország Fivérei gyökerei az 1946-ban alapított Olasz Szociális Mozgalomra (Movimento Sociale Italiano) nyúlnak vissza, amely nyíltan a fasiszta örökségre hivatkozott; a párt mai vezetése ezt a folytonosságot elutasítja, és konzervatív nemzeti erőként határozza meg magát. A szakirodalom és a nemzetközi sajtó egy része posztfasiszta vagy radikális jobboldali pártnak minősíti, míg más elemzők szerint kormányzati gyakorlata eddig inkább a hagyományos jobbközép politikájához áll közel. Ez a vita emlékezetpolitikai és módszertani, nem csupán szemantikai.
Spanyolországban a Vox 2013-ban alakult, és 2018-ban Andalúziában ért el áttörést. A párt a spanyol nacionalizmust, a katalán függetlenség elutasítását, a bevándorlás korlátozását és a hagyományos családmodell védelmét hangsúlyozza. A 2023-as választást követően a Vox több tartományban és önkormányzatban a Néppárttal (Partido Popular) együtt kormányzott, de 2024-ben a bevándorlási konfliktusok miatt több koalíciós megállapodás is felbomlott. Portugáliában a Chega (Elég!) 2019-ben alakult, és 2024-ben a hivatalos eredmény szerint a parlamenti mandátumok jelentős részét szerezte meg, ami a hagyományosan kétpárti portugál rendszerben új fejlemény. A pontos mandátumszámokat a hivatalos választási jegyzőkönyvben kell ellenőrizni.
Ausztriában a Szabadságpárt (FPÖ) hosszabb múltra tekint vissza: az 1950-es években a német nacionalista örökséget is hordozó szervezetként újraalapított párt 1986 után Jörg Haider vezetésével vált radikális populista erővé. Az FPÖ 2000-es kormányra lépésekor az EU akkori 14 másik tagállama diplomáciai szankciókat vezetett be, ami a jogállam és a demokratikus normák védelmének első ilyen jellegű kísérlete volt az uniós történelemben. A 2024. szeptemberi választáson az FPÖ a hivatalos eredmény szerint a szavazatok mintegy 29%-ával az első helyen végzett, de a kormányalakítási tárgyalások kudarca után 2025 elején új koalíciós megbeszélések indultak. Svájcban a Svájci Néppárt (Schweizerische Volkspartei, SVP) évtizedek óta parlamenti erő, és a közvetlen demokrácia eszközeit – népszavazásokat és kezdeményezéseket – használja migrációellenes és konzervatív témák napirendre tűzésére. A svájci modellben a párt nem kívülálló ellenzéki erő, hanem a konszenzusos kormányzás része, ami megmutatja, hogy a radikális jobboldal intézményi szerepe nem egységes a régióban.
Az Egyesült Királyságban a UKIP szerepe a 2016-os Brexit-népszavazás előtt nőtt meg, majd a kilépés után a Reform UK vette át a radikális jobboldali témák egy részét. A 2024. júliusi választáson a Munkáspárt elsöprő győzelmet aratott, a Konzervatív Párt történelmi mélypontra került, a Reform UK pedig a hivatalos eredmény szerint először szerzett mandátumot a londoni parlamentben. Írországban a radikális jobboldal hosszú ideig marginális maradt; a rendszerkritikai szavazatokat inkább a baloldali nacionalista Sinn Féin szerezte meg, amely 2020-ban a szavazatok jelentős részét kapta, de kormányzati többséget nem tudott alakítani. 2024-ben a választási eredmények a hagyományos nagy pártok visszaerősödését mutatták, bár a pontos arányokat a hivatalos adatok tartalmazzák.
Mindezek a választási eredmények dokumentált tények, amennyiben a hivatalos választási hatóságok adataira támaszkodunk. Ugyanakkor a pártok radikális vagy populista jellegének megítélése nem ugyanolyan bizonyosságú állítás: ez a politikatudomány és a közélet szereplői közötti, attribúcióra szoruló besorolás.
A 2020-as években a jogállamiságról szóló viták nem korlátozódtak az Európai Unió keleti tagállamaira, noha a 7. cikk szerinti eljárások és a költségvetési feltételességi rendelet elsősorban Lengyelországgal és Magyarországgal kapcsolatban kerültek elő. A nyugat-európai országokban más típusú feszültségek mutatkoznak: a bírói felülvizsgálat, az ügyészségi függetlenség, az amnesztiatörvények és a rendkívüli állapot jogi keretei körül.
Az Egyesült Királyságban a parlament szuverenitásának elve hagyományosan erős, ezért a bírói felülvizsgálat szerepe érzékeny politikai kérdés. A brit Legfelsőbb Bíróság 2019. szeptemberi Miller-ítélete (R (Miller) v The Prime Minister) jogellenesnek minősítette Boris Johnson kormányának lépését, amellyel a parlamentet hosszú időre felfüggesztette. Ez a döntés dokumentált tény, és éles vitát váltott ki a bíróságok és a választott hatalom viszonyáról. A kormányzat ezt követően többször bírálta a bíróságokat, és a bevándorlási politika részeként kidolgozott Ruanda-terv kapcsán ismételten konfliktusba került velük, mert a bíróságok jogi akadályokat állítottak a tervezett kitoloncolások elé. A Ruanda-tervet a 2024 után hivatalba lépett Munkáspárt-kormány elvetette; az ügy azonban rávilágított a jogállam, a népszuverenitás és a kormányzati hatékonyság közötti feszültségre.
Franciaországban a 2015-ös terrortámadások után rendkívüli állapotot hirdettek, amelyet 2017-ben egyes elemeiben a rendes törvényi keretbe ültettek át. A civil szabadságjogokat figyelő szervezetek, köztük az Amnesty International és az ENSZ emberi jogi szakértői szerint ezek a rendelkezések tartósan szűkítették a gyülekezési és mozgásszabadságot; a francia kormány szerint viszont a terrorfenyegetés miatt szükségesek voltak. Az Alkotmánytanács több esetben megsemmisítette a túlzottan tágan megfogalmazott rendelkezéseket, jelezve, hogy a bírói kontroll működik, miközben a politikai vita a biztonság és a szabadság egyensúlyáról tovább folytatódik. A 2024-es bevándorlási törvény egyes passzusait is részben megsemmisítette az Alkotmánytanács, ami a francia jogállami rendszerben a törvényhozás alkotmányossági kontrolljának hagyományos gyakorlata.
Olaszországban a jogállamisági viták régóta összefonódnak a média és a politika kapcsolatával, valamint az igazságszolgáltatás és a végrehajtó hatalom konfliktusaival. Berlusconi kormányzati időszakában összeférhetetlenségi és bírósági ügyek sora terhelte a politikai rendszer legitimitását. A Meloni-kormány 2022 utáni egyik legvitatottabb lépése az igazságügyi reformterv és a menekültügyi eljárás Albániába történő kiszervezésére vonatkozó megállapodás volt. Ezt az olasz bíróságok 2024-ben több határozatukban akadályozták, így a kormány és az igazságszolgáltatás közötti feszültség ismét kiéleződött. A sajtószabadság mérésével foglalkozó Riporterek Határok Nélkül szervezet jelentései a médiapluralizmus és az újságírók elleni fellépések miatt Olaszországban hosszabb ideje romló tendenciát mutatnak; ezek a jelentések azonban módszertanilag vitathatók, és az olasz kormány vitatja őket.
Spanyolországban a katalán függetlenségi válság emelte be a jogállami dilemmákat a közélet fő sodrába. A 2017. október 1-jei katalán népszavazás, amelyet a spanyol alkotmánybíróság előzetesen alkotmányellenesnek minősített, a spanyol állam és a katalán autonóm kormány közötti konfliktussá fajult. A spanyol kormány a 155. alkotmánycikkely alapján átmenetileg felfüggesztette Katalónia autonómiáját, a függetlenségi vezetőket pedig bíróság elé állították. A 2023-as kormányalakítás érdekében Pedro Sánchez miniszterelnök 2024-ben amnesztiatörvényt fogadtatott el a katalán ügyben elítélt vagy eljárás alatt álló személyek egy része számára. A törvény hívei a társadalmi megbékélést emelték ki, ellenzői pedig a jogegyenlőség és a hatalmi ágak elválasztásának sérelmét vetették fel. Az Alkotmánybíróság elé került norma sorsa 2026-ig jogi bizonytalanságot hordozott, és a spanyol Igazságszolgáltatási Főtanács (CGPJ) megújításának éveken át tartó blokádja is azt jelezte, hogy a bírói testületek kinevezése körüli politikai harc maga is jogállami kockázat.
Németországban a jogállami intézmények viszonylag erősnek mutatkoztak, de a szélsőjobboldali pártokkal szembeni fellépés lehetősége körül komoly alkotmányos vita alakult ki. A 2024. januári Correctiv-oknyomozás dokumentálta, hogy szélsőjobboldali aktivisták és az AfD egyes tagjai egy potsdami találkozón több millió ember „remigrációjáról” beszéltek. Az ügy ténye dokumentált, de a résztvevők pontos felelőssége és a kifejezés értelmezése vitatott; a hír országszerte nagy tüntetéseket váltott ki a demokrácia védelmében. A viták arról is folytak, hogy indokolt-e az AfD betiltásának kezdeményezése. A Szövetségi Alkotmánybíróság megerősített szerepe, illetve a bírói függetlenség körüli reformtervek ugyanakkor országos szinten érdemi politikai konfliktusokat hoztak felszínre.
Ausztriában az Ibiza-botrány 2019-ben lemondásra késztette a kormányt, és korrupciós ügyek sora tárult fel a Kurz-korszak körül. A bírósági eljárások és a politikai felelősség megállapítása a 2020-as években is zajlott, ami rávilágított arra, hogy a jogállami elszámoltathatóság hosszú időt vesz igénybe. Svájcban a közvetlen demokrácia és a nemzetközi jog viszonya a meghatározó jogállami kérdés. A 2009-es minarettiltó népszavazás a vallásszabadság és a népszuverenitás ütközését mutatta, a 2018-ban elutasított önrendelkezési kezdeményezés pedig azt a kérdést tette fel, hogy a svájci alkotmány elsőbbséget élvezzen-e a nemzetközi joggal szemben. A svájci bíróságok ezen ügyekben nem egységesen foglaltak állást, és a vita a 2020-as években is folytatódott.
A 2010-es évek óta a hagyományos nyomtatott sajtó és a televízió mellett a közösségi média platformjai váltak a politikai kommunikáció elsődleges terepévé. Ez a folyamat országonként eltérő médiaviszonyokkal találkozott. Az Egyesült Királyságban és Németországban erős közszolgálati rendszer működik, Franciaországban a médiapiac koncentrációja a 2010-es években fokozódott, Olaszországban pedig a Berlusconi-korszak óta a média tulajdonosi és politikai összefonódása a rendszer sajátossága. A sajtószabadság-indexek szerint a régió legtöbb országa továbbra is a világ élmezőnyébe tartozik, de a polarizáció és a dezinformáció terjedése mindenütt kihívást jelent.
A dezinformációs kampányok dokumentált tényei közé tartozik a 2016-os Brexit-népszavazás és a 2017-es francia elnökválasztás körüli orosz hálózati tevékenységre utaló bizonyítékanyag. A francia esetben a Macron-leaks néven ismert, választás előtti adatlopást és terjesztést a hivatalos vizsgálatok részben Oroszországhoz köthető csoportokhoz kapcsolták, bár az okozott politikai hatás mértéke vitatott. A 2017-es német szövetségi választás előtt a német hírszerzés is figyelmeztetett orosz dezinformációs műveletekre; a választás eredményét nem befolyásolta igazolhatóan, de a társadalmi bizalom csökkent. A 2020-as években a generatív mesterséges intelligencia megjelenése új kockázatot hozott: a deepfake-tartalmak és az automatizált fiókhálózatok a politikai vita manipulálásának lehetőségét növelték. Az ezzel kapcsolatos kutatások azonban még kezdeti szakaszban vannak, így a hatás nagyságáról nincs tudományos konszenzus.
A politikai kommunikáció személyesedése és a rövid formátumú tartalmak térnyerése átalakította a választási kampányokat. A pártok közötti programviták gyakran háttérbe szorulnak a botrányok és a személyes támadások mögött, ami a választópolgári bizalom eróziójához járulhat hozzá. Ugyanakkor a közösségi média lehetőséget ad olyan csoportoknak is, amelyek korábban a hagyományos médiában alig jutottak szóhoz: például a fiatal klímaaktivisták, a kisebbségi szervezetek vagy a vidéki közösségek képviselői. A platformok moderációs döntései és algoritmusai azonban maguk is politikai viták tárgyai, mert a szólásszabadság és a káros tartalmak korlátozása közötti határokat a vállalatok saját belátása szerint húzzák meg.
A választási részvétel a 2000-es években a régió nagy részében csökkent, majd a 2010-es évek közepétől több országban emelkedett. A 2024-es európai parlamenti választáson a hivatalos összesítés szerint a részvétel az 1979 utáni időszak egyik legmagasabb szintjét érte el az EU egészében, ami arra utal, hogy a demokratikus intézmények iránti közöny nem feltétlenül általános. A politikai pártok tagsága ugyanakkor évtizedek óta csökken, és a hagyományos szocialista, kereszténydemokrata vagy liberális közösségi beágyazottság ritkult. A felmérések, például az Eurobarométer, a politikai intézményekbe vetett bizalom hullámzását mutatják: a 2008-as válság után meredeken esett, majd egyes országokban a kilábalás és a generációváltás nyomán részben visszaerősödött. A bizalmi adatok azonban mintavételi és értelmezési bizonytalansággal terheltek, ezért óvatosan kezelendők.
A civil társadalom a 2010-es és 2020-as években több hullámban bizonyította mozgósító erejét. A 2018–2019-es franciaországi sárgamellényes mozgalom (gilets jaunes) az üzemanyagadó-emelés és a társadalmi egyenlőtlenség ellen tiltakozott; a mozgalom dokumentált, de a résztvevők összetétele és a mozgósítás politikai jellege vitatott maradt. A 2019 óta tartó Fridays for Future klímamozgalom a fiatal generációkat aktivizálta, és számos országban hatással volt a klímapolitikai napirendre. A 2020-as Black Lives Matter tüntetések, valamint a nőjogi és LMBTQ+ mozgalmak is megmutatták, hogy a civil szerveződés nem szűnt meg, csupán átalakult. Németországban a 2024 eleji, tömeges demokráciapárti tüntetések a Correctiv-nyomozás nyomán azt jelezték, hogy a civil társadalom a jogállam védelmében is képes gyorsan mozgósítani.
A civil szervezetek jogi környezete a régióban összességében kedvező, bár egyes országokban a kormányzati retorika a nem kormányzati szervezetek legitimitását kérdőjelezi. A szakszervezetek tagsága csökkent, de a nagyipari és közszolgálati ágazatokban továbbra is jelentős az érdekérvényesítő képességük. A politikai erőszak szórványos jelenségei – például a 2016-os brit parlamenti képviselő, Jo Cox elleni merénylet vagy a 2024-es német és francia politikusok elleni támadások – emlékeztetnek arra, hogy a demokratikus vita erőszakmentessége nem magától értetődő adottság. Ezek az esetek dokumentáltak, de nem reprezentatívak a régió egészére, ezért nem szabad belőlük általános válságdiagnózist építeni.
Ez az alfejezet elsősorban hivatalos választási jegyzőkönyvekre, alkotmánybírósági és felsőbírósági határozatokra, nemzetközi szervezetek jelentéseire, Eurobarométer-felmérésekre és a politikatudományi szakirodalomra támaszkodik. A választási eredmények és a bírósági döntések dokumentált ténynek tekinthetők, amennyiben az elsődleges forrásokat ellenőrizzük. A 2025–2026-os események egy részét azonban a könyv lezárásának időpontjában pontosítani kell, mert a hivatalos statisztikák és a jogi eljárások még nem zárultak le. A demokrácia minőségét mérő indexek nem tényállítások, hanem szakértői kódoláson alapuló becslések; módszertanukat a szakirodalom vitatja. A közvélemény-kutatások hibahatára, a dezinformációs kampányok hatásának mérési problémája és a közösségi platformok adathozzáférése korlátozott, ezért az ezekre vonatkozó állításokat kevésbé megalapozottnak kell tekinteni. A „populizmus”, a „radikális jobboldal” vagy a „szélsőjobboldal” minősítések nem ténykijelentések, hanem a politikatudomány és a közélet szereplői által használt kategóriák; az érintett pártok sokszor elutasítják ezeket. Hasonlóképpen, a jogállami vitákban az egyes szereplők érvelése gyakran emlékezetpolitikai állításokat is tartalmaz, amelyeket nem szabad a tényszerű elemzéssel összemosni.