Az előző alfejezetben a kereszténység terjedését és a késő antik átalakulást vizsgáltuk: azt a folyamatot, amelynek során a római birodalom keleti fele fokozatosan egy görög nyelvű, keresztény, de magát továbbra is rómainak nevező állammá vált. Ez az átalakulás azonban nem zárult le a 4. században. A következő három évszázadot a népvándorlás hullámai, a határvédelem többszöri összeomlása és a központi hatalom újbóli megszilárdulása tették próbára. A Balkán-félsziget a római–bizánci világ leginkább kitett határvidéke lett: itt érték el a birodalmat a gót, hun, avar és szláv csoportok, és itt alakult ki az a társadalmi, nyelvi és etnikai sokszínűség, amely a későbbi középkori államalakulatok alapját jelentette. Ebben a fejezetben azt kérdezzük: hogyan ment végbe a dunai határ összeomlása, mit jelentett Justinianus restaurációs kísérlete, és milyen új állami, társadalmi és kulturális keretek születtek a keleti birodalom túlélése során.
A római Balkán északi határa a Duna volt, de ez a határ soha nem volt zárt. A folyó mentén katonai táborok, erődök és polgári települések sora húzódott, a túlparton pedig különböző, a római terminológiában gyakran összefoglalóan „barbárnak” nevezett csoportok éltek. A 3. század végétől a birodalom határ menti politikája egyre inkább a betelepítésre és a szövetséges katona csoportok alkalmazására épült; ezeket a szerződéses viszonyokat latinul foedus-nak, a résztvevőket foederati-nak nevezték. A Balkán számára a legnagyobb törés a gótok megjelenése volt. A gót csoportok – amelyeket a római források gyakran „szkítáknak” vagy egyszerűen „barbároknak” neveztek – a 3. században már pusztították a kelet-balkáni provinciákat, de a döntő változás a 370-es években következett be, amikor a fekete-tengeri sztyeppéről nyugat felé mozgó hunok nyomása alatt a gótok egy része a Dunán átkelve menedéket kért Valens császártól (364–378). A betelepítést és az élelmiszerellátást a helyi római tisztviselők nem tudták vagy nem akarták biztosítani, ami a letelepítettek lázadásához vezetett. A hadrianopolisi csata (378) során a lázadó gótok és szövetségeseik megsemmisítő vereséget mértek a keleti római hadseregre; maga Valens császár is elesett. Ez a vereség nem jelentette a birodalom végét, de megmutatta, hogy a dunai határ már nem zárható le, és hogy a betelepített csoportok politikai-katonai tényezővé válnak a Balkánon. A csatát leíró kortárs forrás, Ammianus Marcellinus római történetíró a római hadsereg vereségét „a birodalom szerencséjének súlyos csapásaként” értékelte; ez a megfogalmazás inkább emlékezetpolitikai értelmezés, mint semleges adat. A 382-es megállapodás már a gótokat a birodalom területén belül, szövetségesként ismerte el, és a Balkán egyes részein telepítette le őket.
A hunok ezt követően a birodalom keleti felének legfontosabb külső szereplőjévé váltak. A hun törzsszövetség – amelynek központja a 430-as évektől a Kárpát-medencében volt – rendszeres hadjáratokat vezetett a Duna menti provinciákba, és adót követelt a keleti római udvartól. A hunok és a keleti rómaiak viszonyát nem egyszerűen „támadó” és „védő” kategóriákkal lehet leírni: a hun elit egy része római tisztségeket viselt, római aranyat kapott, és részt vett a birodalom belpolitikai küzdelmeiben. A hun fennhatóság alatt álló vagy a hunok elől menekülő csoportok – köztük gót, gepida, szkír és más közösségek – tovább növelték a Balkán északi részének katonai és etnikai sokszínűségét. Attila 453-as halála után a hun központi hatalom szétesett, de a dunai határ nem nyugodott meg: a felszabaduló csoportok egymással és a birodalommal is harcoltak. A 470-es években a keleti gótok egy része Theoderich vezetésével Itáliába vonult, de a Balkánon továbbra is maradtak gót és egyéb csoportok, akik fokozatosan beolvadtak vagy más közösségekbe tagozódtak.
A 6. század első felében a keleti római birodalom egyik legnagyobb uralkodója, Iustinianus (527–565) átfogó programot hirdetett a római világ helyreállítására. E programnak három pillére volt: a jog egységesítése, a nyugati provinciák visszafoglalása és a határok megerősítése. A jogi reform eredménye a Corpus Iuris Civilis, amely a későbbi európai jogtörténet meghatározó alapja lett. A balkáni hadszíntér szempontjából azonban a legfontosabb a katonai és adminisztratív átszervezés volt. Justinianus korában a dunai határon számos erődöt újítottak fel vagy építettek újjá – például a Duna menti Singidunum (a mai Belgrád területén), Viminacium (a mai Kostolac közelében) vagy Naissus (a mai Niš). A bizánci történetíró, caesareai Prokopiosz az építkezésekről szóló művében több száz erődítményről számol be; ezt a számot a modern kutatás gyakran retorikai túlzásnak vagy legalábbis nem minden esetben régészetileg igazolható állításnak tartja. A régészeti leletek alapján azonban valóban kimutatható, hogy a 6. század első felében a Duna mentén és a belső utak mentén sok kisebb-nagyobb erődítményt használtak, illetve újítottak fel. A védekezés nem a folyó teljes hosszán állandó katonai vonalat jelentett, hanem erődök, városok és előretolt figyelőpontok hálózatát, amelynek feladata a beszivárgó csoportok feltartóztatása és a lakosság védelme volt.
Justinianus nyugati háborúi – a vandál királyság visszafoglalása Észak-Afrikában (533–534), az itáliai osztrogót háború (535–554) és a dél-hispániai területek megszerzése – hatalmas erőforrásokat kötöttek le. A kortárs és modern történetírásban is vitatott kérdés, hogy ezek a háborúk mennyire gyengítették a dunai védelmet. A rendelkezésre álló források szerint a balkáni csapatok egy részét nyugatra irányították, és a határ menti erődök helyőrségei gyakran alacsony létszámúak voltak. Az 530-as és 540-es években többször érkeztek hírek „szklavén” és más, a Duna alsó szakaszán túlról jövő csoportok betöréseiről. A bizánci szerzők ezeket a csoportokat Sklavenoi és Antai néven említik; a két kifejezés olyan közösségekre utal, amelyeket a későbbi történetírás általában a szláv nyelvű csoportok elődeiként azonosít. A „szláv” kifejezés azonban itt nem modern nemzeti kategória, hanem nyelvi-nyelvészeti rekonstrukción alapuló gyűjtőfogalom; a kortárs források nem az etnikai, hanem a területi-katonai csoportot nevezték meg.
A Justinianus-kor másik meghatározó eseménye az 541–542-es pestisjárvány volt, amely a birodalom nagy részén, köztük a Balkánon is súlyos demográfiai veszteséget okozott. A betegséget leíró források – különösen Prokopiosz – a városi és vidéki népesség tömeges pusztulásáról számolnak be, de a számszerű becslések rendkívül bizonytalanok. A régészeti kutatások egyes balkáni területeken kimutatták a 6. század közepe utáni településhálózat ritkulását, ám a járvány, a háborús pusztítás és a gazdasági visszaesés hatásait nehéz szétválasztani. A demográfiai hanyatlás valószínűleg gyengítette a határvédelmet és a városi önkormányzatokat is.
A 6. század második felében a Balkánon két, egymással részben összefonódó szereplő vált meghatározóvá: a szláv nyelvű csoportok és az avarok. Az avarok egy közép-ázsiai eredetű lovas csoport volt, amely 567-re a Kárpát-medencében hozott létre kaganátust, miután a gepidákat legyőzte és a longobárdokat Itáliába szorította. Az avarok szervezeti központja a Duna–Tisza közén volt, de befolyásuk a Balkán északi részére is kiterjedt. Az avar hadsereg gyakran szláv csoportokat is magával vitt a balkáni hadjáratokra, és az avar kaganátus adót követelt a bizánci udvartól. A szláv csoportok azonban nem voltak egységesek, és nem mindegyik tartozott avar fennhatóság alá. A 6. század végén és a 7. század elején a bizánci források több nagyobb szláv hullámról írnak, amelyek Trákiát, Macedóniát, Thesszáliát, Epiruszt és a Peloponnészoszt is elérték. A régészeti leletek – különösen a kézzel formált, korongolatlan edények, a földbe mélyített házak és a sajátos temetkezési szokások – alapján a kutatók a szláv megtelepedés fokozatos és területenként eltérő ütemű folyamatát rekonstruálják. A folyamatot nem lehet egyetlen inváziós eseményhez kötni; sokkal inkább a határ átjárhatóságának növekedéséről, a helyi lakosság elvándorlásáról vagy csökkenéséről, majd az új csoportok hosszabb időn át tartó betelepedéséről van szó.
Az avarok és a szlávok együttműködésének egyik legismertebb példája Sirmium (a mai Sremska Mitrovica közelében) ostroma és elfoglalása. Sirmium a késő római Balkán egyik legfontosabb városa és katonai központja volt; 582-ben, illetve 583-ban – a források évszámai kis eltérést mutatnak – avar ostrom alá került, és végül elesett. Ezt követően a Duna-menti római jelenlét folyamatosan visszaszorult. A szláv csoportok a 6. század végén és a 7. század elején már nem csupán rablóhadjáratokat folytattak, hanem tartósan letelepedtek a Balkán belső területein, különösen a folyóvölgyekben és a hegyvidékek peremén. A bizánci források – így például a „Maurikiosz hadikönyve” néven ismert, a császár nevéhez kötött katonai kézikönyv – részletesen leírják a szlávok harcmodorát, társadalmi szervezetét és szokásait; ez a leírás azonban a katonai tanácsadás céljából íródott, ezért nem tekinthető pártatlan etnográfiai leírásnak. A szerző a szlávokat szétszórt településeken élő, gyalogos harcot folytató, folyóátkelésekhez szokott csoportokként jellemzi, akik nem egyetlen uralkodó alatt, hanem több törzsben élnek. A szöveg arra utal, hogy a bizánci hadvezetés már ekkor tartósnak tekintette a szláv jelenlétet, és az ellenük való védekezést a határvédelem részévé tette.
A 6–7. század fordulóján a Dunai határ végleg elvesztette korábbi szerepét. A Maurikiosz császár (582–602) által vezetett hadjáratok időlegesen visszaszorították az avarokat és szlávokat, de a hadsereg terhei, a katonai kudarcok és a belső elégedetlenség a császár elleni lázadáshoz vezettek. A lázadó katona, Phokas 602-ben trónra került, Maurikioszt és családját kivégezték. A 602–610 közötti időszakban a belső polgárháború és a határ menti nyomás egymást erősítette. A birodalom központi hatalma átmenetileg összeomlott, ami tovább nyitotta a Balkánt a külső csoportok előtt. Phokas bukása után Herakleiosz (610–641) vette át a hatalmat, de a birodalom ekkor már kelet felől is súlyos fenyegetéssel nézett szembe: a szászánida Perzsia támadásaival, majd röviddel ezután az arab hódítással.
A Balkánon azonban a 7. század elején már nem csupán katonai betörésekről, hanem tartós betelepedésről és a korábbi római közigazgatási, városi hálózat visszafordíthatatlan átalakulásáról beszélhetünk. A nagy városok közül néhány – például Thessaloniki (görögül Thessaloniki) – meg tudta őrizni folytonosságát, részben erős falai, tengeri kapcsolata és regionális központi szerepe miatt. Mások, így a belső területek egykori római városai, elnéptelenedtek vagy falusias településekké zsugorodtak. A régészetben a 7. századra jellemző a pénzforgalom csökkenése, a városi középületek elhagyása és a korábbi római városi rétegek feletti, gyakran szegényesebb településnyomok megjelenése. A klasszikus polis és municipium világa a Balkán nagy részén véget ért; helyébe kisebb, erődített települések, püspöki székhelyek és a későbbi középkori várközpontok léptek.
A szláv betelepedés nyelvi és etnikai következményei hosszú távon meghatározóak voltak. A Balkán északi és belső területein a szláv nyelvű lakosság fokozatosan többségbe került, míg a tengerparti sávokban, a szigeteken és a déli régiókban – különösen Trákia, Macedónia és Görögország egyes részein – a görög nyelvű és más, korábbról jelen lévő lakosság megőrizte jelenlétét. A helyi, romanizált lakosság egy része – a későbbi vlachok (arománok) elődei – a hegyvidékekre húzódott, és a középkor folyamán sajátos pásztorkodó, néha állattenyésztő-kereskedő közösségekké vált. Fontos hangsúlyozni, hogy a 7. századi etnikai viszonyokról nincsenek megbízható statisztikai adataink, és a „szláv” vagy „görög” jelenlét arányát a korabeli források alapján nem lehet számszerűsíteni. A modern történeti és nyelvészeti kutatás sok esetben vitatja az egyes területek benépesítésének időpontját és mértékét; a kérdés a mai nemzeti történetírások egyik érzékeny pontja, és gyakran erős emlékezetpolitikai töltettel rendelkezik.
A 7. századi válság nem pusztán hanyatlást hozott, hanem a keleti római birodalom intézményeinek mélyreható átalakulását is. Ezt a folyamatot a későbbi történetírás a Bizánci Birodalom születéseként szokta leírni. A korszakra vonatkozó forrásokban azonban maguk az érintettek nem „bizáncinak” nevezték magukat: a birodalom hivatalos neve továbbra is Res Publica Romana vagy Basileia tón Rhómaion volt, az állam pedig római identitását hangsúlyozta. A „Bizánc” kifejezést a 16–17. századi nyugati humanisták tették általánossá, és a mai tudomány is használja megkülönböztetésre, de tudatában kell lennünk annak, hogy ez egy utólagos, nem kortárs kategória.
Az átalakulás egyik legfontosabb eleme a területi katonai rendszer bevezetése volt. A 7. század folyamán a balkáni területeken és Kis-Ázsiában fokozatosan themák (görögül thema, többes számban themata) jöttek létre: olyan katonai-polgári körzetek, amelyekben a katonák földet kaptak, és a helyi lakosság védelmi kötelezettséget viselt. A thema-rendszer kialakulásának pontos kezdetei vitatottak; az első egyértelmű említések a 7. század közepéről származnak, de a folyamat gyökerei Justinianus korába vagy még korábbra nyúlnak vissza. A thema-rendszer lehetővé tette a birodalom számára, hogy csökkentse a központi hadseregtől való függést, és a helyi erőforrásokat közvetlenül a védelemre fordítsa. A Balkánon az első themák közé tartozott a thrák thema és a hellász thema; ezek a görög nyelvű, tengerparti vagy déli területeken jöttek létre, míg a szlávok által elfoglalt belső területek hosszú ideig kívül maradtak a bizánci közvetlen közigazgatáson.
Az egyház szintén kulcsszerepet játszott a folytonosságban. A püspökségek hálózata – bár sok belső területen megszakadt vagy áthelyeződött – a városok és a birodalmi jelenlét egyik utolsó intézményes formája volt. A 7. században a pápaság és a konstantinápolyi pátriárka közötti viszályok, valamint a monotheletizmus körüli viták megmutatták, hogy a keleti egyház a császári hatalom mellett önálló hatalmi tényezővé vált. A balkáni szlávok keresztény térítése ekkor még gyerekcipőben járt, de a későbbi, 9. századi missziók (Kyrill és Methodiosz tevékenysége) ebben a korban gyökereznek: a birodalom hosszú távú stratégiája az volt, hogy a betelepült szláv csoportokat egyházi és kulturális eszközökkel integrálja.
A 7. század másik meghatározó eseménye az arab hódítás volt, amely elvonta a birodalom erőforrásait a Balkánról, és lehetővé tette a szláv és avar csoportok további térnyerését. Ugyanakkor a birodalom déli területein, a part menti sávokban és a görög szigetvilágban a bizánci fennhatóság fennmaradt. A Balkán így a 7. század végére kettős arculatot öltött: a déli, tengerparti részek továbbra is a bizánci állam és egyház szervezeti keretei között éltek, a belső és északi területeken pedig új, szláv nyelvű közösségek alakították ki saját törzsi-társadalmi rendjüket, amelyet az avarok és később a bolgárok befolyása is formált.
A 7. század végére a Balkán-félsziget politikai térképe alapvetően más volt, mint a késő római korban. A Dunai tartományok nagy része elvesztette a birodalmi közigazgatással való közvetlen kapcsolatát; a belső területeken szláv nyelvű, részben még nem keresztény közösségek éltek, míg a partvidéki városok és a déli görög területek bizánci ellenőrzés alatt maradtak. A nagyvárosi élet visszaszorult, a pénzforgalom csökkent, a klasszikus római birtokgazdaság és urbanizáció átadta helyét egy vidékiesebb, katonailag szervezett, erődített központokra épülő társadalomnak. A birodalom alkalmazkodott: a thema-rendszer, a pátriárka-központú egyház és a görög nyelvű adminisztráció új keretet adott a túléléshez.
Ez a korszak a Balkán későbbi története szempontjából döntő fordulópont. A szláv betelepedés nyelvi és demográfiai alapot teremtett a későbbi szerb, horvát, bolgár és egyéb délszláv közösségek kialakulásához; az avar kaganátus szétesése után fokozatosan regionális hatalmak, majd a 9. századtól keresztény államalakulatok jöttek létre. A bizánci hatás – különösen a tengerparton és a déli területeken – meghatározta a városi kultúra, a jog és az egyház folytonosságát. A római birodalom keleti fele tehát nem esett szét egyik napról a másikra; átalakult, és ebben az átalakulásban a Balkán volt az egyik legfontosabb ütközőzóna. A következő fejezetben a szlávok és avarok betelepülésének részletesebb középkori következményeit, valamint a bolgár és szerb állam kialakulását vizsgáljuk.
A 4–7. századi balkáni történetre vonatkozóan a források egyenetlenül állnak rendelkezésre. Az írott források közül kiemelkednek a késő császárkori történetírók és egyházi írók: Ammianus Marcellinus a gótokkal és a hadrianopolisi csatával kapcsolatban, Jordanes a gótok történetéről szóló, 6. századi munkája, caesareai Prokopiosz a justinianusi háborúkról és építkezésekről, valamint a „Maurikiosz hadikönyve” a szlávokról és avarokról. Ezek a szövegek azonban a birodalmi elit nézőpontjából íródtak, gyakran retorikai célokat szolgáltak, és számos esetben nem különítik el pontosan a különböző csoportokat; az „avar”, „hun” és „szklavén” kifejezések használata gyakran pontatlan vagy gyűjtőfogalom. A modern kutatásnak ezért óvatosan kell kezelnie a forrásokban szereplő etnikai címkéket.
A régészeti források – települések, temetők, erődök, pénzérmék, kerámia – pótolhatatlanok a szláv betelepedés, a városi hanyatlás és a határvédelmi változások rekonstruálásához. Ugyanakkor a régészeti anyag keltezése sok esetben bizonytalan, a települések etnikai azonosítása pedig vitatott. A szláv jelenlétre utaló leletanyag és a helyi, késő római lakosság tárgyi kultúrája között nem mindig húzható éles határ. A 6–7. századi demográfiai változások mértékét – a háborúk, a pestis és a migráció együttes hatását – a mai tudomány nem tudja számszerűsíteni; a városok elnéptelenedésének üteme és földrajzi kiterjedése is vitatott.
Különösen éles viták övezik a szláv betelepedés jellegét: egyes kutatók gyors, inváziószerű eseménysorozatot rekonstruálnak, mások fokozatos, több évszázados betelepülést és keveredést hangsúlyoznak. Az utóbbi évtizedekben a „népvándorlás” hagyományos, zárt etnikai csoportok vándorlását feltételező modelljét sokan bírálták, és helyette rugalmas, politikai-katonai szövetségekben szerveződő, nem feltétlenül egységes nyelvű vagy etnikai identitású csoportok mozgását írják le. A thema-rendszer korai története szintén forráshiányos: a témák létrejöttét sokáig egyetlen uralkodóhoz (általában Herakleioszhoz) kötötték, de a modern kutatás ezt a képet árnyalja, és a folyamatot hosszabb, fokozatos átalakulásként értelmezi.
Az alfejezetben használt évszámok és eseményleírások a fennmaradt írott források és a régészeti kutatások jelenlegi konszenzusán alapulnak, de a kora középkori kronológia terén több ponton is bizonytalanság áll fenn. Így például a Sirmium elfoglalásának pontos éve, a szláv csoportok egyes hadjáratainak útvonala és a korai themák területi kiterjedése is vitatott. A modern nemzeti történetírások gyakran eltérően értelmezik ezeket a forráshiányos időszakokat; az itt közölt kép ezért a mai tudományos irodalom közös minimumát igyekszik tükrözni, nem pedig bármely nemzeti narratíva álláspontját.