A 6. század második felétől a Balkán-félsziget addigi, alapvetően a késő római–bizánci világhoz tartozó térszerkezete gyökeresen átalakult. A dunai határvédelem fokozatos összeomlása után új, szláv nyelvű közösségek telepedtek le a belső területeken, miközben az avar kaganátus katonai-politikai keretet biztosított, vagy éppen ellenőrzést gyakorolt e folyamat egy része felett. Ez az alfejezet azt vizsgálja, hogyan rekonstruálható ez a betelepülés a szűkös írott források, a régészeti leletek és a nyelvészeti nyomok alapján, és miért vitatott a romanizált lakosság továbbélése.
A szlávok és avarok 6–7. századi balkáni megjelenéséről szóló tudásunk három, jellegében és megbízhatóságában eltérő forráscsoportra támaszkodik. Az írott források elsősorban bizánci görög nyelvű munkák: Prokopiosz (6. század) a gót és perzsa háborúkról írt műveiben a dunai front eseményeit is tárgyalja; Menandrosz Protektor (6. század vége) töredékesen fennmaradt történeti munkája fontos adatokat közöl az avarok és a szlávok első hullámairól; Theophülaktosz Szimokattész (7. század eleje) a Maurikiosz császár korabeli balkáni hadjáratokat írja le; Maurikiosz császárnak tulajdonított hadtudományi mű, a Sztratégikon (7. század eleje) pedig a szlávok és avarok harci szokásairól és társadalmi viszonyairól ad leírást. Emellett a nyugati, latin nyelvű Fredegarius-krónika (7. század közepe) a szlávok avarokkal szembeni lázadásáról és a Szamo-féle államalakulatról tudósít, a Miracula Sancti Demetrii (Szent Démétriosz csodái) című, Thesszalonikéhez kötődő gyűjtemény pedig a város elleni szláv és avar támadások helyi nézőpontját őrizte meg.
E források azonban súlyos korlátokkal terheltek. A bizánci szerzők a dunai határ és a főváros védelmének szempontjából írtak, a betelepülőket gyakran megkülönböztetés nélkül „barbároknak” nevezték, és kevés figyelmet fordítottak a belső társadalmi folyamatokra. A csodagyűjtemények a vallásos épülés célját szolgálták, nem pedig a pontos történeti rekonstrukciót. A régészeti leletanyag, elsősorban a temetők, települések és kerámia, a maga fizikai konkrétságában értékes, de nem „beszél” etnikai hovatartozásról; az etnikai azonosítás mindig értelmezés kérdése. A nyelvészeti nyomok – helynevek, jövevényszavak, nyelvjárási jelenségek – a nyelvi változások irányát és mélységét jelzik, de kronológiai pontosságuk gyenge, és a nyelvcsere lehetőségét sem zárják ki. A korszakhatárok: a szláv betelepülés első, rablóhadjáratokkal jellemezhető szakasza a 6. század közepétől, a tartós letelepedés a 6. század végétől a 7. század közepéig zajlott, de a folyamat helyi ütemei jelentősen eltértek.
A szlávok a 6. század első felében még a Duna alsó folyásától északra, a Kárpátok és a Dnyeper közötti erdős-sztyeppi térségben éltek. A bizánci források két nagyobb csoportot különböztetnek meg: a Sklabēnoi (ógörögül: Σκλαβηνοί) és az Antai (ógörögül: Ἄνται) elnevezésű közösségeket. A modern kutatás ezeket nem tekinti szilárd etnikai vagy politikai egységeknek, hanem inkább törzsi szövetségek laza, változó szerveződésének, amelyek időnként közös rablóhadjáratokat indítottak, máskor egymással is hadakoztak. A Balkánra elsősorban a Sklabēnoi csoportok hatoltak be, míg az antok inkább a keleti, a Fekete-tenger északi partvidékén maradtak, és a 7. század elején eltűntek a forrásokból.
A szlávok balkáni betelepülésének hátterében az avar kaganátus (ógörögül: Χαγάνος, latinul: chaganus) megjelenése állt. Az avarok – egy steppei eredetű, türk vagy mongol nyelvű lovas nép – 557–558 körül érkeztek a Kárpát-medence keleti peremére, és 567–568-ban a longobárdokkal szövetségben megsemmisítették a gepidák királyságát, majd a Kárpát-medence központi részén berendezkedve hozták létre a maguk politikai központját. A kaganátus katonai szervezete a lovasnomád hagyományokra épült: gyors, nagyszámú lovasság, amely a szláv gyalogos csapatokkal kiegészülve vált különösen hatékonnyá. A szlávok egy része az avar fennhatóság alá került, adót fizetett és katonai segédnépként vett részt a kagán hadjárataiban, más csoportok azonban önállóan, vagy éppen az avar nyomás elől menekülve telepedtek le a Balkánon.
A források tanúsága szerint az avarok és a szlávok viszonya korántsem volt egyoldalú alá-fölérendeltség. A szlávok gyakran saját törzsfőik vezetésével harcoltak, és a kagán csak a hadjáratok idejére tudta őket mozgósítani. A 626-os konstantinápolyi ostrom – amelyben avar, szláv és perzsa erők vettek részt – kudarca után a kaganátus hatalma meggyengült, és a korábban alávetett szláv csoportok fellázadtak. A Fredegarius-krónika beszámolóját a modern kutatás részben legendásnak tartja, de a lázadás ténye és a szlávok önállósodása jól illeszkedik a 7. század közepi hatalmi átrendeződésbe.
A szlávok balkáni jelenléte két, egymástól nehezen elválasztható szakaszra bontható. Az első, nagyjából az 540-es évektől az 580-as évekig tartó időszakot a rendszeres, de nem tartós letelepedéssel járó rablóhadjáratok jellemezték. Prokopiosz már 550 körül említi, hogy a szlávok átkeltek a Dunán és Trákiát, valamint Illíriát dúlták. A hadjáratok célja elsősorban zsákmányszerzés, rabszolgák ejtése és a bizánci védelem gyenge pontjainak felderítése volt. A bizánci hadsereg a 6. század közepén még viszonylag sikeresen tudta megvédeni a dunai limes menti erődöket, de a belső területek védelme már ekkor is hézagos volt.
A második szakasz az 580-as évektől a 7. század közepéig tartott, és a fokozatos, tartós letelepedés időszaka volt. A fordulópontot a bizánci védelem összeomlása jelentette: 582-ben elesett Sirmium (a mai Szávaszentdemeter, szerbül Sremska Mitrovica), a dunai erődrendszer egyik kulcspontja, majd 584–586-ban avar és szláv csapatok törtek be a Balkán belsejébe, és egészen a Peloponnészoszig jutottak. A 7. század első évtizedeiben, Phokas (602–610) és Hérakleiosz (610–641) császárok uralkodása alatt a birodalom a perzsa háború miatt gyakorlatilag magára hagyta a balkáni tartományokat. Ekkor vált a szláv jelenlét tömegessé és állandóvá: a közösségek a folyóvölgyekben, a korábbi mezőgazdasági területeken telepedtek le, felégetve vagy elhagyatva hagyva a római városokat és villákat.
A letelepedés nem egyszeri, rendezett „népvándorlási hullám” volt, hanem több évtizedes, helyi szinten változó intenzitású folyamat. A szlávok által lakott területeket a bizánci források Sklavinia (ógörögül: Σκλαβηνίαι) néven kezdték emlegetni, ami nem egyetlen államot, hanem a szláv törzsi területek összességét jelölte. Ezek a Sklaviniák egymástól független, gyakran egymással is rivalizáló kisközösségek voltak, amelyek időnként adót fizettek a bizánci császárnak, időnként pedig maguk indítottak támadásokat a megmaradt bizánci enklávék ellen.
A szláv betelepülés következtében a bizánci uralom a Balkánon a 7. század közepére a tengerparti sávra, a nagyobb megerősített városokra és a szigetekre szorult vissza. A dunai limes (latinul: limes Danubii) mint katonai határvédelmi rendszer gyakorlatilag megszűnt, és a Balkán belső területei – Moesia, Dardania, a mai Szerbia és Észak-Macedónia nagy része, valamint a mai Bulgária és Görögország északi része – kikerültek a császári adminisztráció ellenőrzése alól. A városi lakosság egy része a tengerparti erődített központokba – Thessaloniki, Konstantinápoly, a dalmát és isztriai partvidék városai, valamint a görög szigetek – menekült, más része a hegyvidéki, nehezen megközelíthető területekre húzódott vissza.
A bizánci udvar a 7. században többször kísérletet tett a terület visszaszerzésére. II. Konsztansz (641–668) és II. Iusztinianosz (685–695, 705–711) császárok hadjáratokat vezettek a szlávok ellen, és kisebb sikereket értek el, de a tartós bizánci uralmat a belső területeken már nem lehetett helyreállítani. A birodalom a területi veszteséget a thema-rendszer kiépítésével ellensúlyozta: a megmaradt területeken katonai-polgári közigazgatási egységeket hoztak létre, amelyek a helyi védelemre és a katonai szolgálat fejében földet kapó parasztokra támaszkodtak. Ez a szerkezet a 8. században vált uralkodóvá, de gyökerei éppen a 7. századi összeomlásra adott válaszreakciókban keresendők.
A szlávok és a helyi lakosság kapcsolata nem kizárólag konfliktusokban merült ki. A régészeti leletek és a nyelvészeti adatok arra utalnak, hogy a betelepülők egyes helyeken rátelepedtek a korábbi településhálózatra, másutt új falvakat hoztak létre, és a megmaradt romanizált vagy görög nyelvű lakossággal keveredtek. A görög nyelvű lakosság a tengerparton és a nagyobb városokban őrizte meg identitását, de a belső területeken a szláv nyelv vált uralkodóvá. Ez a nyelvi váltás azonban nem feltétlenül jelentette a korábbi lakosság teljes eltűnését: a helyi romanizált csoportok egy része nyelvet cserélt, és beolvadt a szláv közösségekbe.
A szláv betelepülés előtti Balkán belső területein a latin nyelvű, romanizált lakosság alkotta a vidéki népesség jelentős részét, különösen a Duna menti provinciákban, a hegyvidéki pásztorkodó zónákban és a bányavidékeken. A 7. századi hanyatlás után e lakosság egy része a hegyekben, a nehezen megközelíthető karsztvidékeken és a pásztorkodásra alkalmas területeken maradt fenn. A források ezeket a romanizált, gyakran pásztorkodó közösségeket a 8–9. századtól vlach (ógörögül: Βλάχοι, szerbül/horvátul: vlah) néven emlegetik. A kifejezés a germán *walhaz szóból származik, amely idegent, kelta vagy romanizált lakost jelentett, és a szláv nyelvek közvetítésével terjedt el a Balkánon.
A vlachok – akiket a modern görög nyelvű tudományosság arománoknak (arománul: Armãnji) nevez – pásztorkodó, transzhumáló közösségek voltak, amelyek nyáron a magashegyi legelőkön, télen a tengerparti síkságokon tartózkodtak. Nyelvük a latinból fejlődött ki, és a mai aromán nyelv ennek a folyamatnak a folytatása. A vlachok és a szlávok viszonya gyakran szimbiózisban alakult: a vlachok tejtermékeket, húst és gyapjút szállítottak a földművelő szláv falvaknak, cserébe gabonát és kézművestermékeket kaptak. Ez a gazdasági kiegészítő szerep magyarázhatja, hogy a vlach közösségek a szláv tengerben is megőrizték nyelvüket és életmódjukat, bár idővel sokan közülük kétnyelvűvé váltak, vagy nyelvet cseréltek.
A romanizált lakosság továbbélésének kérdése a modern történetírás egyik legvitatottabb pontja. A 19–20. századi román és albán nemzeti történetírásban a dákoromán és az illír kontinuitás elméletei politikai célokat szolgáltak, és gyakran túlértékelték a folyamatosságot. A mai, forráskritikus kutatás óvatosabb: a régészeti és nyelvészeti adatok arra utalnak, hogy a romanizált lakosság bizonyos, földrajzilag elszigetelt zónákban – a Dinári-hegységben, a Pindoszban, a Rodopéban – valóban fennmaradt, de létszáma és szerepe a szláv betelepülés után marginális volt. A „vlach” kifejezés ráadásul a kora újkorban gyakran nem etnikai, hanem foglalkozási kategóriát jelölt: pásztort, hegyi lakost, függetlenül attól, hogy az illető romanizált vagy szláv nyelvű volt.
A régészeti leletek a szláv betelepülés folyamatát elsősorban a településszerkezet, a kerámia és a temetkezési rítusok változásain keresztül engedik nyomon követni. A késő római – kora bizánci időszakban a Balkán belső területein a települések a római hagyományt követő, kőalapozású, cseréptetős épületekből álltak, és a vidéki lakosság a városi központokhoz kötődött. A 6. század végétől megjelenő, ún. korai szláv leletegyüttes ezzel szemben földbe mélyített, egyszerű, fa- és sárfalú, kemencével ellátott házakból álló falvakat mutat. A kerámia eleinte kézzel formált, durva felületű, a 7. századtól pedig lassúkorongon készült, jellegzetes hullámvonalas díszítésű edényekből áll. A temetkezési szokásokban a hamvasztásos rítus terjedt el, ami élesen különbözik a római kori csontvázas temetkezésektől.
E leletek azonban nem igazolják közvetlenül az etnikai hovatartozást. A régészeti kultúrák – a leletanyag térbeli és időbeli együttesei – nem egyenlők a népekkel; a tárgyi kultúra átvétele, a technológiai utánzás és a helyi alkalmazkodás mind lehetséges. A földbe mélyített házakat például a helyi, szegényebb lakosság is átvehette a szlávoktól, és a hamvasztásos rítus elterjedése sem jelenti automatikusan a lakosság kicserélődését. A régészeti adatokat ezért mindig a többi forrástípussal együtt kell értelmezni.
A nyelvészeti rekonstrukció elsősorban a helynevek és a jövevényszavak elemzésére támaszkodik. A Balkán belső területein a folyónevek, hegynevek és településnevek jelentős része szláv eredetű, ami a szláv nyelv tartós jelenlétére utal. Ugyanakkor a romanizált lakosság továbbélését bizonyítják a román és aromán nyelv latin szókincse, valamint az albán nyelvben található latin jövevényszavak. A szláv nyelvekben a balkáni latinból átvett szavak – például a mezőgazdasági eszközök és a növénytermesztés terminológiája – azt jelzik, hogy a romanizált lakosság a szláv betelepülés után is jelen volt, és kulturális ismereteit átadta az új jövevényeknek. A nyelvészeti adatok azonban nem adnak pontos kronológiát: a nyelvcsere évtizedekig vagy évszázadokig is tarthatott, és a mai nyelvi határok nem vetíthetők vissza a 7. századra.
A 6–7. századi szláv és avar betelepülés alapvetően rajzolta át a Balkán nyelvi, társadalmi és politikai térképét. A korábban latinul beszélő, római-bizánci közigazgatású belső területeken szláv nyelvű, törzsi szerveződésű közösségek jöttek létre, amelyek a következő évszázadokban fokozatosan fejedelemségekké, majd középkori államokká szerveződtek. A bizánci uralom a partvidékre és a nagyobb városokra szorult vissza, de kulturális és egyházi hatása továbbra is meghatározó maradt. A romanizált lakosság fennmaradt elemei – a vlachok – évszázadokon át megőrizték pásztorkodó életmódjukat és latin alapú nyelvüket, miközben a szláv többséggel gazdasági szimbiózisban éltek. Ez a sokszínű örökség képezi az alapját a későbbi középkori balkáni államalakulatok – a bolgár, a szerb, a horvát és a boszniai – történetének, amelyeket a következő alfejezetek tárgyalnak.
A szlávok és avarok betelepüléséről szóló ismereteink alapvetően három forráscsoportra épülnek: a bizánci görög és latin nyelvű elbeszélő forrásokra (Prokopiosz, Menandrosz, Theophülaktosz Szimokattész, a Sztratégikon, a Fredegarius-krónika, a Miracula Sancti Demetrii), a régészeti leletanyagra (települések, temetők, kerámia) és a nyelvészeti rekonstrukciókra (helynevek, jövevényszavak, nyelvjárások). A fő bizonytalanságok a következők: