A szláv betelepülés és az avar kaganátus széthullása után a Balkán-félsziget belső területein két, egymástól eltérő pályát befutó államalakulat bontakozott ki. A bolgár állam a türk nyelvű bolgár elit és a szláv többségű lakosság fokozatos összeolvadásából született, és a 9–10. század fordulóján Bizánc komoly vetélytársává vált. A szerb fejedelemségek ezzel szemben több, kisebb területi egységből indultak, és csak a 12. század végén, a Nemanjić-dinasztia (Nemanjići) alatt értek el tartós állami és egyházi intézményesülést. A két folyamat nem független egymástól: a bolgár és bizánci befolyás váltakozása, valamint a térség folyamatos katonai és diplomáciai versengése alakította a szerb fejedelemségek mozgásterét, miközben a bolgár uralkodók Bizánc elleni háborúi a Balkán egészének hatalmi viszonyait átrendezték.
A bolgár állam létrejöttét a bizánci források egyértelműen 681-re teszik, amikor IV. Konstantin császár (668–685) kénytelen volt békét kötni Aszparuh kán (Asparuh) vezette bolgár csoportokkal, és ennek keretében elismerni azok Duna-delta környéki jelenlétét. A bolgárok türk nyelvű, félnomád katonai szervezettségű csoportok voltak, amelyek a 7. században a Fekete-tenger északi partvidékéről nyomultak a Duna alsó szakaszához, miután a Kazár Kaganátus szorításában felbomlott a korábbi onogur-bolgár szövetség. Aszparuh apja, Kubrat (Kurt) rövid életű állama a 7. század közepén a kazár terjeszkedés áldozatául esett; a bolgárok egy része észak felé, a Volga vidékére húzódott, más részük a Dunához vonult. Az Aszparuh vezette csoport 679–680 körül kelt át a Dunán, és a bizánci hadsereg elleni sikeres hadjárat után 681-ben békeszerződést kötött Konstantinápollyal. Ez a szerződés nemcsak a bolgárok területi jelenlétét ismerte el, hanem éves adó fizetésére is kötelezte Bizáncot – a források szerint ez a mozzanat különösen megalázó volt a császári udvar számára. A 681-es dátumot a mai bolgár történetírás, és némileg vitatva a nemzetközi kutatás, a Bolgár Kánság (más néven az első bolgár állam vagy Első Bolgár Birodalom, bolgárul Pǎrvo bǎlgarsko carstvo) alapításaként tartja számon. Fontos azonban hangsúlyozni, hogy az államiság folytonossága a 7. században még törékeny, a központi hatalom pedig inkább katonai szövetség, mint területi állam volt.
Az Aszparuh által megszállt terület két, eltérő településtörténetű régiót fogott össze: a Duna-delta és a Fekete-tenger közötti síkságot, ahol a bolgár katonai elit szálláshelyei és központjai jöttek létre, valamint a belső, folyóvölgyekkel szabdalt vidéket, ahol a korábbi évszázadokban szláv népesség telepedett le. A bolgár állam tehát kezdettől fogva kettős jellegű volt: a katonai vezetőréteg türk-bolgár, a lakosság túlnyomó része szláv nyelvű volt. A kán hatalma a katonai kíséreten és az adószedésen nyugodott, a szláv törzsi közösségek pedig többnyire önállóan éltek. A források alapján nem dönthető el, hogy a bolgár hódítás mennyire volt erőszakos; a régészeti anyag folytonosságot mutat a szláv települések egy részénél, ezért a kutatók inkább fokozatos uralmi berendezkedést, semmint teljes lakosságcserét feltételeznek. A bolgár elit kezdetben megtartotta türk nyelvét és saját vallási hagyományait, de az állam működéséhez szükséges adminisztrációban egyre inkább a szláv közvetítő rétegekre támaszkodott.
A 8. században a bolgár–bizánci viszony váltakozva háborúkkal és békeszerződésekkel telt. Tervel kán (700–721) idején a bolgárok beavatkoztak a bizánci trónviszályokba; 705-ben éppen az ő támogatásával nyerte vissza trónját II. Jusztinianosz császár. Tervel a segítségért cserébe a caesar címet kapta, ami a bizánci császári hierarchiában kivételesen magas méltóság volt – ez a gesztus egyszerre tükrözte a bolgár uralkodó presztízsét és Bizánc politikai kényszerét. A század közepén azonban kiújultak a harcok; a bolgárok többször betörtek Trákiába, és a bizánci hadjáratok sem hoztak tartós eredményt. 811-ben a bizánci hadsereg elfoglalta a bolgár fővárost, Pliszkát, de a visszavonulás során a bolgárok csapdába csalták a sereget, és I. Nikephorosz császár (802–811) is életét vesztette. A csatában elszenvedett vereség súlyosan megrázta Bizáncot, és a bolgár állam katonai hírnevét tartósan megalapozta. A 816-os békeszerződés már a bolgár befolyási övezet kiterjesztését jelezte: a szerződés rendelkezései szerint a bolgár fennhatóság alá tartozó területek közé tartozott a mai Bulgária északkeleti része mellett a Felső-Trákia egyes szakasza is, bár a határ pontos vonala a forrásokban vitatott.
Az államszervezet szempontjából a 8. század végétől a szláv elem fokozatos térnyerése figyelhető meg. A kánok hatalma azonban nem volt korlátlan: a 9. század elején több belső hatalmi harc is feljegyzésre került, és a bolgár előkelők egy része nyíltan ellenezte a bizánci minták követését. A türk-bolgár elit lassú elszlávosodását a nyelvészeti és régészeti adatok együttesen valószínűsítik, de a folyamat pontos időbeli lefutása nem rekonstruálható teljes bizonyossággal. Az bizonyos, hogy a 9. század közepén, Omurtag kán (814–831) és utódai idején a bolgár udvar már szlávul beszélő közvetítőkkel dolgozott, és az állam területén a szláv nyelv vált a mindennapi érintkezés nyelvévé. Omurtag maga még türk nyelvű feliratokat emeltetett, de utódai, Malamir (831–836) és Preszián (836–852) alatt a szláv identitás egyre erősebbé vált. Ezt jelzi, hogy a 9. század második felében a bolgár uralkodók már szláv nevű és szláv nyelvű udvari hivatalnokokat alkalmaznak, és maga a kán is egyre inkább a szláv lakosság fejedelmeként jelenik meg a forrásokban.
A bolgár állam intézményesülésének fordulópontja a kereszténység felvétele volt. A térítés hosszú folyamat eredményeképpen, de a hivatalos felvétel a források szerint Borisz kán (Boris, 852–889) uralkodása alatt, 864–866 körül történt. Borisz keresztelkedésének pontos időpontja vitatott; a bizánci és latin források eltérő dátumokat és részleteket közölnek, de abban konszenzus van, hogy Borisz a bizánci császár szövetségeseként, ugyanakkor a római pápával is tárgyalva döntött a keresztség felvétele mellett. A keresztelkedés politikai jelentősége kettős volt: egyrészt megerősítette a bolgár uralkodó hatalmát azáltal, hogy az államot keresztény legitimációval ruházta fel, másrészt megnyitotta az utat a bizánci és a római egyházi intézményrendszer befolyása előtt. Borisz szándéka azonban az volt, hogy a bolgár egyház minél nagyobb önállóságot kapjon.
A keresztény hitre térés nem volt előzmény nélküli. A bolgár udvarban már korábban is éltek keresztény hadifoglyok és követek, és a 9. század első felében bizánci missziós tevékenység is folyt. Az uralkodói gesztus azonban nem jelentette a lakosság azonnali megtérését; a pogány szokások továbbélésére a források és a régészeti leletek egyaránt utalnak. Borisz emiatt szigorú intézkedéseket hozott, és a források szerint a kereszténységet ellenző előkelők egy részét kivégeztette. A vallási fordulat tehát egyszerre volt uralmi technika és társadalmi konfliktus.
A bolgár egyház jogállása körüli vita Konstantinápoly és Róma között évekig húzódott. Borisz kezdetben a pápához fordult, aki nem biztosított önálló pátriárkátust, de legalább az egyházi szervezet bizonyos fokú autonómiáját ígérte. Ez azonban a bizánci udvar számára fenyegetést jelentett, hiszen a Balkán stratégiai helyzetű területét római befolyás alá kerülhetett. Végül 870-ben, a Konstantinápolyban tartott zsinaton a bolgár egyház a bizánci egyházhoz csatlakozott, de autonóm érsekség rangot kapott, ami a gyakorlatban jelentős önállóságot biztosított. A bolgár érsek közvetlenül a konstantinápolyi pátriárka alá tartozott, de a bolgár uralkodó a kinevezésben befolyást gyakorolt. Ez a megoldás köztes helyet foglalt el a Rómával való szakítás és a teljes bizánci alárendelés között.
A kereszténység felvételének kulturális következménye a szláv írásbeliség meghonosodása lett. Borisz udvarába menekült Konsztantin-Cirill és Metód több tanítványa, akiket Nagymoráviából űztek el a latin klérus ellenállása miatt. A tanítványok, köztük Kliment (Ohridi Szent Kelemen) és Naum, 885–886 körül érkeztek a bolgár területre, és Borisz támogatásával iskolákat alapítottak. A legjelentősebb központok Pliszka, majd Preszlav és Ohrid voltak. A tanítványok a Moráviában kialakított glagolita ábécét használták, de Pliszkában és Preszlavban hamarosan kialakult a cirill ábécé, amely a görög unciális írást és a glagolita néhány elemét ötvözte. A cirill írás elterjedése a bolgár udvarban a szláv liturgikus nyelv megerősödését szolgálta, és hosszú távon a balkáni szláv kultúrák alapjává vált. A fordítási és másolási tevékenység során a bolgár földön jött létre a óegyházi szláv (más néven óbolgár) nyelv normája, amelyet a későbbi szerb, orosz és más szláv ortodox egyházak is átvettek.
Borisz 889-ben lemondott a trónról és kolostorba vonult, de fia, Vlagyimir (889–893) pogány reakciót kísérelt meg, amit Borisz elhagyva a kolostort leveretett, és másik fiát, Simeont ültette a trónra. Ez az esemény is mutatja, hogy a kereszténység elfogadása a bolgár elit egy részénél törés volt, és a vallási fordulatot csak az uralkodói hatalom erőszakos fellépése stabilizálta.
Simeon (893–927) uralkodása a bolgár állam legnagyobb katonai és kulturális kiterjedését hozta. Simeon gyermekkorát Konstantinápolyban töltötte, ahol görög műveltséget szerzett; a bizánci források “félgörögként” emlegetik, ami arra utal, hogy a császári udvarban nevelkedett, és elsajátította a bizánci udvari szokásokat. Trónra lépése után a bolgár udvar székhelyét Preszlavba helyezte, amelyet a források új fővárosként említenek, és amelyet a régészeti ásatások nagy kiterjedésű, erődített városként azonosítanak.
Simeon uralkodását szinte folyamatos háborúk jellemezték Bizánc ellen. A konfliktus közvetlen kiváltója a bizánci–bolgár kereskedelmi szerződés megsértése volt, de a háborúk mélyebb okai a balkáni hegemóniáért folytatott vetélkedésben rejlenek. Simeon többször vezetett hadjáratot Konstantinápoly ellen, és bár magát a várost nem sikerült elfoglalnia, a bizánci hadsereggel szemben több jelentős győzelmet aratott. A 917-es Ankhiáloszi csata a bizánci krónikák szerint megsemmisítő vereséget hozott a császári seregre, és megnyitotta Simeon előtt az utat a Balkán déli része felé. A következő években bolgár csapatok uralták a mai Albánia, Észak-Görögország és Szerbia egyes területeit is, és Simeon befolyási övezete a Duna torkolatától az Égei-tengerig húzódott.
Simeon uralkodásának központi legitimációs kérdése a császári cím megszerzése volt. A bolgár uralkodó 913-ban, a bizánci udvar nevében eljáró pátriárkától a cár (caesar) címet kapta, ami a bolgár uralkodó és a bizánci császár közötti viszony újraértelmezését jelezte. A cím jelentése a korban vitatott volt: a bolgár értelmezés szerint Simeon a keleti keresztény világ második császára, a bizánci értelmezés szerint csak az alárendeltség egy formája. Simeon 918–919 körül felvette a „cár” (császár) címet, és 925–926-ban a bolgár egyház fejét pátriárkai rangra emelte, ezzel a bolgár államot a bizánci császársággal párhuzamos, de attól független keresztény birodalomként határozta meg. Ezt a lépést Konstantinápoly nem ismerte el, de a bolgár udvar a maga szemszögéből legitimnek tekintette. A „cári” cím használata hosszú távon a bolgár uralkodói hagyomány részévé vált, és később a szerb uralkodók is átvették.
Simeon birodalmának belső szerkezete heterogén maradt. A bolgár fennhatóság alá került területeken a helyi szláv fejedelmek, görög városok és albán törzsi közösségek különböző fokú autonómiát élveztek; a bolgár hatalom elsősorban katonai jelenlétet és adófizetést jelentett. A központi adminisztráció preszlavi udvarában görög mintákat követett, de az írásbeliség nyelve a szláv maradt. A kulturális virágzás ebben az időszakban érte el csúcspontját: a preszlavi iskolában bibliai és liturgikus szövegek mellett jogi és történeti munkák is készültek. A Zakon sudnyj ljudem („Törvény az ítélkezésről az emberek számára”) a világi jogalkotás korai szláv nyelvű emléke, amely bizánci minták alapján, de bolgár viszonyokra alkalmazva szabályozta a büntetőjog és a házasság kérdéseit. E jogi szöveg fennmaradása jelzi, hogy a bolgár állam a 10. század elején már rendelkezett az írott jogalkotás és az egyházi-közigazgatási írásbeliség infrastruktúrájával.
Simeon 927-ben bekövetkezett halála után a bolgár birodalom gyorsan meggyengült. Fia, I. Péter cár (927–969) hosszú uralkodása alatt a belső erőszak, a bogumil mozgalom terjedése és a bizánci nyomás erősödése aláaknázta az államot. A szerb területek feletti bolgár uralom meglazult, a magyarok betörései és a kijevi fejedelmek hadjáratai tovább gyengítették a bolgár központot. A 971-es bizánci visszafoglalás, majd a Sámuel cár (997–1014) vezette utolsó bolgár ellenállás bukása 1014-ben vagy 1018-ban véget vetett az első bolgár államnak. A bizánci hódítás után a bolgár területek bizánci fennhatóság alá kerültek, de a bolgár egyház és a szláv liturgikus hagyomány nem tűnt el; a későbbi bolgár államiság ehhez a 10. századi örökséghez nyúlt vissza.
A szerb államalakulat kialakulása jóval későbbi és lassúbb folyamat volt, mint a bolgár államé. A szerbek a szláv betelepülés során a Balkán középső, hegyvidéki régióiba kerültek, és a források a 10. századig csak elszórtan említik őket. A legfontosabb korai lelet a De Administrando Imperio (DAI), amelyet VII. Konstantinos bizánci császár (913–959) neve alatt, valószínűleg a 950-es években állítottak össze. A szöveg a szerbeket a Duna és a Dinári-hegység közötti területek lakóiként írja le, és megemlíti, hogy a császár által elismert szerb fejedelmek a bizánci fennhatóság alatt éltek. A DAI adatai azonban nem tekinthetők pontos etnikai leltárnak: a szerző célja a bizánci birodalom határai mentén élő népek bemutatása volt, és az adatok részben korábbi évszázadok emlékezetét, részben a 10. századi állapotot tükrözik.
A korai szerb fejedelemségek a forrásokban Raška (Raška), Duklja (a későbbi Zeta, ma Montenegró területe), Travunija és Zahumlje néven jelennek meg. Ezek a területi egységek nem alkottak egységes államot, hanem kisebb, egymással is rivalizáló fejedelemségek voltak, amelyek fölött a bizánci és a bolgár hatalom váltakozó befolyást gyakorolt. A 9. században a bolgár állam észak felől terjeszkedve többször meghódította a szerb területek egyes részeit, de a szerb fejedelmek időnként bizánci segítséggel visszaszerezték hatalmukat. A bolgár befolyás a 9. század végétől, Simeon uralkodása alatt vált intenzívebbé, amikor a szerb területek a bolgár–bizánci ütközőzóna részévé váltak. A szerb fejedelmek ilyenkor gyakran kénytelenek voltak hol az egyik, hol a másik félhez csatlakozni, és a források több olyan szerb dinasztiát említenek, amelyek bizánci támogatással vesztették el vagy nyerték vissza trónjukat.
A 10. század végétől, amikor a bolgár hatalom meggyengült, a szerb fejedelemségek egyes részei bizánci fennhatóság alatt, más részei pedig helyi uralkodók alatt szerveződtek. A 11. században a Dukljai Királyság átmenetileg kiemelkedett: Mihály (1050–1081 körül) felvette a királyi címet, és a pápa elismerését is elnyerte, bár a terület a bizánci császárság kulturális és politikai vonzáskörzetében maradt. Fia, Konsztantin Bodin (1081–1101) a normannokkal és a bizánci udvarral is konfliktusba keveredett, és országa a 12. század elejére szétesett. A dukljai királyság rövid fénykora azonban fontos előzménye volt a szerb államiságnak: megmutatta, hogy a déli szláv fejedelmek képesek a bizánci és a nyugati keresztény hatalmak közötti térben önálló egyházi és politikai kapcsolatokat kiépíteni.
A középkori szerb identitás ebben a korban nem volt egységes. A források „szerbnek” nevezik a Raška, Duklja, Travunija és Zahumlje lakóit, de ezek a csoportok saját területi és dinasztikus identitással is rendelkeztek. A Nemanjić-dinasztia felemelkedése előtt nem beszélhetünk tartós szerb államról, legfeljebb szerb fejedelemségekről, amelyeket a bizánci adminisztráció és az egyházi hagyományok szálai kötöttek össze. A „szerb” megnevezés használatát a forrásokban tehát nem szabad a modern nemzeti kategóriákhoz mérni: a 10–12. században elsősorban területi és uralkodói, nem pedig népi-nemzeti identitást jelölt.
A szerb állam tartós intézményesülése a 12. század utolsó harmadában, Stefan Nemanja (1166–1196) hatalomra jutásával kezdődött. Nemanja Ras városa környékén, a mai nyugat-szerbiai Raška régióban volt birtokos; a bizánci források szerint császári hivatalt is viselt, ami azt jelzi, hogy a bizánci udvarral szoros kapcsolatban állt. 1166-ban megdöntötte testvére, Tihomir hatalmát, és a szerb területek egy részének uralkodója lett. Nemanja hatalmának alapja a bizánci császárral, I. Manuél Komnénosszal (1143–1180) való viszony volt: hol a császár szövetségeseként, hol ellenfeleként lépett fel, de 1180 után, amikor Manuél halálával a bizánci központi hatalom meggyengült, Nemanja kiterjesztette fennhatóságát a környező területekre. 1180–1190 között a mai Montenegró és Dél-Szerbia egyes részei kerültek uralma alá, és a szerb állam szilárd magterületté vált. Nemanját a szerb hagyomány a „Szent Simeon” néven is tiszteli, miután 1196-ban lemondott a trónról, kolostorba vonult, majd fia, Szent Száva alapította Hilandar kolostorban halt meg.
Nemanja hatalomra jutása nem egyszerű területi hódítás volt, hanem a bizánci provinciális rendszer átalakulásának következménye. A 12. század végén Bizánc balkáni uralma fellazult; a helyi katonai vezetők és nagybirtokosok egyre nagyobb önállóságra tettek szert. Nemanja ezt a helyzetet használta ki, és a szerb területek egyesítésével olyan államot hozott létre, amely bár formálisan elismerte Bizánc fennhatóságát, gyakorlatilag függetlenül cselekedett. A Nemanjić-dinasztia hatalmának legitimációját a ortodox keresztény egyház és a bizánci udvari kultúra adta, ugyanakkor a dinasztia a nyugati keresztény világgal is diplomáciai kapcsolatokat tartott fenn. Ez a kettősség a szerb állam későbbi történetét is meghatározta.
Nemanja fiai közül a legfontosabb Stefan Prvovenčani (1196–1228) és Rastko, a későbbi Szent Száva (1175–1235). Stefan apja trónját örökölte, és 1217-ben, a pápai udvar támogatásával felvette a királyi címet; a koronázás pontos helye és körülményei vitatottak, de a szerb uralkodó ezzel a nyugati keresztény világ királyságai közé emelte országát. Szent Száva ezzel párhuzamosan, 1219-ben a nikaiai bizánci császártól és a konstantinápolyi pátriárkától kérte és kapta meg a szerb ortodox egyház autokefáliáját, azaz önálló érsekségi rangját. Szent Száva lett az első szerb érsek, és ő szervezte meg az egyházmegyei hálózatot, a kolostori életet és a szerb liturgikus hagyományt. A szerb egyház függetlensége és a királyi cím megszerzése együttesen teremtették meg a középkori szerb állam intézményi kereteit. Fontos, hogy az autokefália elfogadása Nikaia (a IV. keresztes hadjárat utáni bizánci utódállam) részéről történt, mivel Konstantinápoly 1204 és 1261 között a latin császárság uralma alatt állt. A szerb egyház így a bizánci örökség folytonosságának részévé vált, miközben a királyság politikailag a nyugati és keleti hatalmak között egyensúlyozott.
A Nemanjić-dinasztia emelkedését a belső jogi és kulturális építkezés is kísérte. Szent Száva szerkesztette a Krmčija (Nomokánon) néven ismert egyházi joggyűjteményt, amely a bizánci egyházi és világi jog szláv fordítását adta, és hosszú időre a szerb egyházjog alapjává vált. A dinasztia bőkezűen támogatta a kolostorokat és az írásbeliséget; a szerb kolostori iskolákban a cirill írás és az óegyházi szláv nyelv terjedt, és a szerb királyi oklevelek fennmaradt példányai a 13. század elejétől tanúsítják a fejlett adminisztrációt. A Stefan Nemanja és utódai által uralt terület magja a Raška, a Duklja/Zeta és a mai Dél-Szerbia egyes része volt, de a 13. század folyamán a dinasztia hatalma fokozatosan kiterjedt a mai Észak-Macedónia és Albánia egyes területeire is. Ez a terjeszkedés azonban nem jelentette a helyi közösségek beolvasztását; a Nemanjić-uralom alatt a görög, albán és vlach lakosság megőrizte saját nyelvét és szokásait, és az állam etnikai összetétele mindvégig sokszínű maradt.
A bolgár és a szerb állam kialakulásának párhuzamba állítása a bizánci hatalom és a helyi elitek közötti viszony két eltérő útját mutatja. A bolgár állam egy katonai hódításból született, és gyorsan eljutott a császári cím és a pátriárkai egyház intézményesítéséig; a szerb állam ezzel szemben hosszú, több évszázados szerveződés után, a bizánci provinciális rend széthullásának pillanatában emelkedett királysággá és autonóm egyházzá. Mindkét folyamatban kulcsszerepet játszott a szláv nyelvű liturgia és írásbeliség, amely a bizánci kulturális örökség adaptációját és a helyi elitek önállóságát egyszerre biztosította.
A bolgár és a szerb állam kialakulásának rekonstrukciója elsősorban bizánci krónikákra (Theophanes, Nikephoros, a folytatók), a De Administrando Imperio szövegére, valamint bolgár és szerb feliratokra, oklevelekre és egyházi jogi szövegekre támaszkodik. A régészeti feltárások (Pliszka, Preszlav, Madara) és a nyelvészeti elemzések a településtörténet és az etnikai viszonyok rekonstrukciójában nyújtanak további adatokat. A források azonban egyenetlenek: a bolgár állam első évszázadából szinte kizárólag bizánci szemszögű beszámolók maradtak fenn, a szerb fejedelemségekről pedig a 10. századig alig van közvetlen adat.
A legfontosabb vitatott kérdések a következők. (1) A 681-es dátum értelmezése: a bizánci források egy békeszerződést említenek, de hogy ez az államalapítás pillanata, vagy csak egy hosszabb folyamat egyik állomása, a kutatásban nem egységes. (2) A bolgár elit etnikai összetétele: a türk-bolgár és szláv elemek aránya, a fúzió időbeli lefutása nyelvészeti és régészeti alapon csak becsülhető. (3) Borisz kán keresztelkedésének időpontja és körülményei: a bizánci és a latin források eltérően adják meg, és a politikai motivációkat is másként hangsúlyozzák. (4) Simeon cári címének jogi alapja: a bolgár és bizánci értelmezés szembenállása a forrásokban is tükröződik, ezért a mai történetírás is vitatja, hogy a cím felvétele egyenrangúságot vagy alárendelt császári címet jelentett-e. (5) A szerbek korai betelepülésének időpontja és útvonala: a DAI adatai valószínűleg későbbi állapotot vetítenek vissza, és a régészeti leletek inkább fokozatos, hullámokban történő betelepülést mutatnak. (6) A Nemanjić-dinasztia eredete és a királyi koronázás helye: a források hiányosak, és a későbbi szerb hagyomány sok részletet utólag alakított.
Ezek a bizonytalanságok nem teszik kétségessé az államalakulatok létrejöttét, de óvatosságra intenek a részletek és a motivációk értelmezésében. A modern nemzeti történetírások gyakran hangsúlyozzák az államalapítás kontinuitását, ám a forráskritika azt mutatja, hogy a bolgár és szerb államiság intézményei több szakaszban, külső minták és belső kényszerek hatására alakultak ki.