Az oszmán expanzió a Balkánon nem egyetlen hadjárat, hanem több mint száz évet átfogó, fokozatos és ellentmondásos folyamat volt, amely a 14. század közepétől a 15. század közepéig alapvetően átrendezte Délkelet-Európa hatalmi viszonyait. A korábbi alfejezetben láthattuk, hogy a negyedik keresztes hadjárat (1204) után a Bizánci Birodalom többé nem tudta tartósan helyreállítani korábbi hatalmát, a balkáni térséget pedig szerb, bolgár, bizánci és kisebb helyi uralkodók versengése jellemezte. Ebbe a széttagolt, dinasztikus és területi konfliktusokkal terhelt világba érkezett meg az anatóliai oszmán állam, amely katonai szervezettségét, rugalmas intézményeit és a helyi elitek megosztottságát kihasználva előbb hídfőt szerzett a Dardanellák európai oldalán, majd fokozatosan bekebelezte vagy vazallusává tette a balkáni államokat. Ebben az alfejezetben a hódítás kulcsfontosságú állomásait vizsgáljuk: Gallipoli elfoglalását, a rigómezei csatát, a nikápolyi vereséget, Konstantinápoly elestét és a helyi államok bukását. A folyamatot nem lehet egyetlen „török–keresztény” szembenállásként ábrázolni, mert a balkáni szereplők egymással is vetélkedtek, és az oszmán hódítás gyakran helyi szövetségeken, hűbéri alkukon és adminisztratív integráción alapult.
Az oszmán (Osmanlı) állam a 13. század végén, Anatólia északnyugati határvidékén alakult ki, a Bizánci Birodalom egykori területein. Névadó alapítója, Oszmán bej (Osman Gazi) olyan török–muszlim főúr volt, aki a mongol nyomás elől Anatóliába érkező török elemek és a bizánci határvidék harcai közepette fokozatosan kiterjesztette hatalmát. A korai oszmán állam nem volt modern értelemben vett nemzetállam: uralkodója a bej (bey) címet viselte, és hatalmát a török–muszlim harcos elemek, a határvidéki gázi (hitharcos) hagyomány és a különböző etnikai-vallási csoportok támogatására alapozta. Oszmán utóda, Orhán (1324–1362) elfoglalta Burszát (1326), Nikaiát (1331) és Nikomédiát (1337), ezzel az oszmánok regionális katonai hatalommá váltak, és közvetlenül a Dardanellák ázsiai partvidékét ellenőrizték. A balkáni terjeszkedés előtt az oszmánok már intézményesítették a zsákmányszerző portyákat, és kialakították a későbbi hódításokban kulcsszerepet játszó katonai szervezet csíráit. A kortárs bizánci és nyugati források gyakran „török” vagy „oszmán” néven említik őket, de a 14. századi anatóliai viszonyok között az oszmánok csak egyike voltak a sok török hatalmi központnak; kiemelkedésük éppen a bizánci területek felé irányuló terjeszkedésüknek és belső szervezettségüknek köszönhető.
Az oszmánok európai jelenléte szorosan összefügg a bizánci polgárháborúkkal. A 14. század közepén a bizánci trónért versengő csoportok török segédcsapatokat hívtak be, és az oszmán haderő így átkelt a Dardanellák európai partjára. A Gallipoli (törökül Gelibolu) félsziget elfoglalásának pontos időpontja a forrásokban vitatott: a hagyományos időpont 1354, amikor egy földrengés megrongálta a város falait, és az oszmánok megszállták; egyes oszmán krónikák 1352-re teszik az első katonai jelenlétet. A kortárs bizánci történetíró, Niképhorosz Grégorasz beszámolója szerint a természeti csapás után a törökök egyszerűen bevonultak a lakatlan vagy védtelen részekre, de a pontos nap és a katonai cselekmények jellege bizonytalan. A mai történettudományban konszenzus, hogy az 1350-es évek közepén az oszmánok tartós hídfőt szereztek a félszigeten, és ezt követően már nem adták fel. Ez a dokumentált tény stratégiai jelentőségű: Gallipoli lehetővé tette a szabad átkelést Anatólia és Európa között, és megnyitotta az utat a balkáni terjeszkedés előtt. A bizánci császár hiába kért nyugati segítséget, a Gallipoli elleni visszafoglalási kísérletek kudarcba fulladtak. A hídfő megszerzése után az oszmánok gyorsan terjeszkedtek Trákiában, és az uralkodói cím szultán (sultan) felvételével párhuzamosan a balkáni területeket Rumélia (Rumeli) néven kezdték szervezni. A „Rumélia” elnevezés a bizánci „római” örökségre utalt, és az oszmán közigazgatásban az európai tartományok összefoglaló neve lett.
A Gallipoli utáni évtizedekben az oszmán hódítás elsősorban Trákia irányába folytatódott. A bolgár és bizánci területek határán fekvő Drinápoly (Edirne) elfoglalásának időpontja ugyancsak vitatott: egyes források 1361-re, mások 1369-re teszik, a kortárs bizánci történetírók pedig nem mindig adnak egyértelmű kronológiát. A város elfoglalása után az oszmán uralkodó a székhelyét Edirnébe helyezte át, ami azt jelezte, hogy a birodalom súlypontja immár a Balkán felé tolódott. Az 1360-as évektől az oszmán akindzsi (akıncı) portyázó lovasság rendszeres támadásokat intézett a szerb, bolgár és bizánci területek ellen, a helyi keresztény uralkodók pedig adófizetésre és hűbéri szolgálatra kényszerültek. A balkáni államok nem alkottak egységes frontot: a szerb cárság, a bolgár cárság és Bizánc egymással is vetélkedett, ami megkönnyítette az oszmán előrenyomulást. A 14. század második felére a korábban erős szerb birodalom több részre szakadt, a bolgár területeket pedig Trnovói és Vidini cárságra osztották, ami tovább gyengítette az ellenállást. A mai történettudomány úgy látja, hogy az oszmán hódítás éppen a balkáni politikai széttagoltságot használta ki: a helyi dinasztiák közötti konfliktusokban az oszmánok hol az egyik, hol a másik felet támogatták, és a hűbéri rendszeren keresztül fokozatosan beépítették a területeket a birodalmukba.
A balkáni hódítás egyik legismertebb, de a forrásokban és a későbbi emlékezetpolitikában leginkább terhelt eseménye a rigómezei csata (Kosovo polje). A csata időpontja a Julián-naptár szerint 1389. június 15., a Gergely-naptári átszámítással június 28.; a helyszín a mai Koszovó területén fekvő Rigómező. Az oszmán haderőt I. Murád szultán vezette, a keresztény koalíciót Lazar Hrebeljanović szerb fejedelem és más regionális uralkodók, köztük bosnyák és albán elemek, valamint a szerb és bolgár területekről érkező csapatok. A csata előzményei: az oszmánok a 1380-as években fokozatosan terjeszkedtek a szerb, bolgár és bizánci területek felé, és több várost, erősséget elfoglaltak. A rigómezei összecsapás a korabeli hadviseléshez képest nagy létszámú volt, de a résztvevők számai erősen vitatottak; a források becslései nem megbízhatók.
A csata kimenetele a kortárs forrásokban nem egyértelmű: mindkét fővezér elesett – Murádot a hagyomány szerint egy Miloš Obilić nevű szerb harcos ölte meg, Lazar pedig fogságba esett és kivégezték. A katonai eredményt a modern történettudományban vitatottnak tekintik: az oszmán haderő stratégiailag felülkerekedett, de a csata nem jelentette a szerb állam azonnali megszűnését. A szerb despoták még évtizedekig uralkodtak, igaz, egyre inkább oszmán vazallusként. A csata leírása a korabeli bizánci történetíróknál (például Laonikosz Khalkokondülész) és az oszmán krónikákban eltérő hangsúlyokkal szerepel; a szerb egyházi források Lazar mártírhalálát emelik ki, de nem mindig időrendi pontossággal. A rigómezei csatát a későbbi szerb epikus költészet és a 19. századi nemzeti ébredés a szerb nemzeti bukás és a mártíromság szimbólumává emelte; ez az interpretáció azonban emlékezetpolitikai konstrukció, amely a 14. századi eseményt a modern nemzeti kategóriákra vetíti vissza. A kortárs források nem beszélnek „szerb nemzeti vereségről”, hanem egy heterogén keresztény koalíció és az oszmán haderő összecsapásáról tudósítanak. A csata után a szerb államiság fennmaradt, és a despoták gyakran aktívan együttműködtek az oszmánokkal, ami arra figyelmeztet, hogy a nemzeti mitológia elválasztható a történeti tényektől.
A rigómezei csata után az oszmánok folytatták a balkáni terjeszkedést, és a 14. század végére közvetlenül fenyegették a Magyar Királyság déli határait. A nyugati keresztény hatalmak válasza a nikápolyi csata (Nikápoly, ma Nikopol, Bulgária) volt, amelyet 1396. szeptember 25-én vívtak. A keresztes hadjáratot Zsigmond magyar király vezette, és részt vettek benne francia, burgundi, német és más nyugati lovagok. A hadjárat célja a Duna menti oszmán terjeszkedés megállítása és a bolgár területek felszabadítása volt. A keresztény sereg a Duna mentén nyomult előre, és több erősséget elfoglalt, de a siker rövid életűnek bizonyult. A csata lefolyása a forrásokban ellentmondásos: a nyugati krónikák szerint a francia lovagok fegyelmezetlensége és a magyar gyalogság koordinációjának hiánya vezetett a vereséghez, míg az oszmán források a győzelmet inkább saját taktikai fölényüknek tulajdonítják. A dokumentált tény az, hogy a keresztény sereg megsemmisítő vereséget szenvedett, és számos főúr fogságba esett; maga Zsigmond csak üggyel-bajjal menekült el.
A vereség következményei messze túlmutattak a katonai kudarcon: a bolgár cárság maradványai végleg összeomlottak. A Trnovói cárság már 1393-ban elesett, a Vidini cárság 1396-ban szűnt meg; Bulgária területe szinte teljesen oszmán uralom alá került. A nikápolyi csata egyben a késő középkori keresztes hadjáratok utolsó nagy kísérlete volt a Balkánon, és kudarca azt mutatta, hogy a nyugati hatalmak nem tudják vagy nem akarják tartósan megállítani az oszmán előrenyomulást. A csata leírása a nyugati krónikákban (például Froissart) és az oszmán forrásokban egyaránt fennmaradt, de a részletek – a résztvevők száma, a taktikai hibák – utólagos értelmezés tárgyát képezik. A modern történettudomány vita tárgyának tekinti, hogy a vereség mennyiben volt elkerülhető, és hogy a francia részvétel milyen mértékben nehezítette Zsigmond helyzetét; abban azonban konszenzus van, hogy a csata fordulópontot jelentett a bolgár államiság felszámolásában.
A 15. század elején az oszmán terjeszkedés átmenetileg megtorpant. 1402-ben a Timur Lenk vezette közép-ázsiai haderő az ankarai csata (1402. július 20.) során legyőzte I. Bajazid szultánt, aki fogságba esett. Az oszmán állam ezt követően hosszabb polgárháborúba süllyedt, amelyben Bajazid fiai versengtek a hatalomért. Ez az úgynevezett interregnum (1402–1413) lehetőséget adott a balkáni vazallus államoknak, hogy részben visszanyerjék önállóságukat, és a szerb, bolgár, bizánci és albán uralkodók átmenetileg fellélegeztek. A szerb despoták kihasználták az oszmán belső harcokat, és időnként hol az egyik, hol a másik trónkövetelőt támogatták, ami egyszerre mutatja a vazallusi viszony rugalmasságát és a helyi elitek taktikázási lehetőségeit. A polgárháborúból végül I. Mehmed került ki győztesen, aki helyreállította az oszmán központi hatalmat, és újraindította a balkáni hódításokat. A 15. század első felében az oszmánok fokozatosan bekebelezték a megmaradt balkáni államokat vagy vazallusává tették azokat. Ebben a szakaszban a hódítás már nem pusztán portyázó hadjáratokból állt, hanem intézményesült: az oszmánok kiépítették a szandzsák (sancak) közigazgatási egységeket, és bevezették a timár-rendszert, amely a katonai szolgálatért cserébe jövedelembirtokot juttatott a lovasságnak. A helyi keresztény elitek egy része együttműködött az új hatalommal, megtartva birtokait és befolyását, míg mások a függetlenség megőrzéséért vagy a nyugati segítségért küzdöttek. Az interregnum korszaka tehát nemcsak a hódítás átmeneti megtorpanását, hanem a balkáni elitek és az oszmán központ közötti alkuk folyamatos újratárgyalását is megmutatja.
A balkáni oszmán uralom szempontjából a legnagyobb stratégiai fordulópontot Konstantinápoly elfoglalása jelentette 1453. május 29-én. A várost II. Mehmed (a később „Hódító”-nak, Fatihnak nevezett szultán) ostromolta, és az ostrom során az oszmán tüzérség – különösen a nagy méretű ágyúk – döntő szerepet játszott a falak lerombolásában. A bizánci császár, XI. Konstantin az ostrom alatt elesett, a város pedig török kézre került. Konstantinápoly eleste a Bizánci Birodalom végét jelentette, és ezzel egy több mint ezer éves államiság szűnt meg. A hódítás nem csupán katonai esemény volt: az oszmánok a várost birodalmuk fővárosává tették, és innen irányították a további balkáni és kelet-mediterrán terjeszkedést. A korabeli bizánci történetírók (például Szphranzé, Dukasz) és oszmán krónikák részletesen leírták az ostromot, de a beszámolók eltérő hangsúlyokat helyeznek: a bizánci szerzők a tragédiát és a város pusztulását emelik ki, míg az oszmán források a győzelmet és a birodalmi legitimációt hangsúlyozzák. A modern történettudomány konszenzusa szerint az ostrom katonailag jól dokumentált, de a résztvevők számai erősen vitatottak. A nyugati segítségnyújtás kérdése is vita tárgya: a latin keresztény államok csak korlátozott támogatást adtak, és a bizánci vezetés gyakran úgy érezte, hogy magára hagyták. Konstantinápoly eleste után az oszmán hatalom a Balkánon már nem egy periférikus fenyegetés, hanem a térség meghatározó birodalmi kerete lett, amely a korábbi bizánci, szerb és bolgár elitek egy részét is integrálta.
Az 1453 utáni évtizedekben az oszmánok fokozatosan felszámolták a megmaradt balkáni államokat és fejedelemségeket. A Szerb Despotátus utolsó erőssége, Szendrő (Smederevo) 1459-ben esett el, így a szerb államiság középkori formája megszűnt. A Boszniai Királyság 1463-ban került oszmán kézre, amikor Jajce várát elfoglalták, és az utolsó bosnyák uralkodót kivégezték. A boszniai terület közvetlen oszmán tartománnyá vált, de a helyi vallási és társadalmi viszonyok fokozatosan alakultak át; ennek következményei a későbbi alfejezetekben, különösen a bosnyák muszlimok kialakulásánál A bosnyák muszlimok kialakulása tárgyalandók. A Hercegovina területén a hercegség 1482-re szűnt meg, bár a pontos annektálás dátuma és formája vitatott. Az albán területeken Szkander bég (Gjergj Kastrioti) halála (1468) után az ellenállás fokozatosan összeomlott: Kruja 1478-ban, Shkodra 1479-ben került oszmán uralom alá. Szkander bég alakja a 19. századi albán nemzeti ébredés során vált hősi szimbólummá, miközben a róla szóló források egy része későbbi legendárium; a kortárs dokumentumok viszont azt mutatják, hogy az albán fejedelmek közötti megosztottság és a Nápolyi Királysággal való időszakos szövetség egyaránt jellemezte pályáját. A Peloponnészoszi Despotátus (Misztrász) 1460-ban esett el, a Trapezunti Császárság 1461-ben, bár az utóbbi már a Balkánon kívül feküdt. A Havasalföld és Moldva nem vált közvetlenül oszmán tartománnyá, hanem vazallus fejedelemségekként adót fizettek és katonai segítséget nyújtottak, de belpolitikájukban megtartottak bizonyos önállóságot. A hódítás eredményeként a 15. század végére a Balkán nagy része – Trákiától a Duna déli partjáig, az Adriai-tenger keleti partjától a Fekete-tengerig – közvetlen vagy közvetett oszmán fennhatóság alá került. A folyamat nem volt lineáris: időnként ellenállási mozgalmak és helyi felkelések törtek ki, de ezeket az oszmán haderő többnyire leverte.
Az oszmán hódítás tartós sikere nem csupán a katonai fölénynek, hanem a rugalmas intézményi berendezkedésnek is köszönhető. A hódított területeken az oszmánok bevezették a timár-rendszert, amelyben a katonai szolgálatért cserébe jövedelembirtokot (timár) kaptak a szpáhi (sipahi) lovasok. Ez a rendszer biztosította a haderő folyamatos finanszírozását és a tartományok katonai ellenőrzését. A gyalogság elitjét a janicsár (yeniçeri) hadtest alkotta, amelyet a devsirme (devşirme) rendszeren keresztül – keresztény fiúk rendszeres begyűjtésével – töltöttek fel. A devsirme nem csupán katonai intézmény volt, hanem a birodalmi elitek újratermelésének eszköze is, és hozzájárult a helyi keresztény lakosság egy részének fokozatos iszlamizációjához. Az oszmán közigazgatás a nem muszlim alattvalókat dzimmi (zimmi) jogállásba sorolta, akik dzsizje (cizye) fejadót és haradzs (haraç) földadót fizettek, cserébe viszont megtarthatták vallásukat és belső közösségi önigazgatásukat. A hódítás korai szakaszában az oszmánok gyakran meghagyták a helyi keresztény uralkodókat vazallus állam-ként, akik adót fizettek és katonai segédcsapatokat állítottak ki; ezeket a formációkat később fokozatosan tartománnyá szervezték. Az iszlamizáció nem volt azonnali tömeges jelenség: a 15. században még a lakosság túlnyomó többsége keresztény maradt, de a városokban és a katonai-polgári elitekben megindult egy fokozatos vallási átrendeződés, amelyet gazdasági, társadalmi és adminisztratív ösztönzők is elősegítettek. A hódítás hosszú távú következményei – a birodalmi határok, a településszerkezet, az etnikai és vallási viszonyok átalakulása – a következő alfejezetekben, különösen az oszmán intézményekkel foglalkozó részben Az oszmán uralom intézményei kerülnek tárgyalásra. A helyi lakosság perspektívájából a hódítás nem kizárólag erőszakként, hanem gyakran új lehetőségek – például adókedvezmény, katonai pálya – forrásaként is megjelent; ugyanakkor a hadjáratok, a portyák és a devsirme rendszer valós terheket róttak a paraszti közösségekre, és a menekülés, áttelepülés is gyakori volt. Az oszmán uralom alatti társadalmi viszonyok részletes elemzése a későbbi fejezetekben folytatódik.
Az oszmán expanzió történetének rekonstrukciója többféle forrástípusra támaszkodik, amelyek egymással gyakran ellentmondanak. A bizánci történetírók – például Niképhorosz Grégorasz, Laonikosz Khalkokondülész, Dukasz és Szphranzé – részletes beszámolókat hagytak hátra, de elfogultak a bizánci „római” (rhōmaioi) identitás védelmében, és adataik nem mindig ellenőrizhetők. A korai oszmán krónikák, mint Âşıkpaşazâde, Neşrî vagy Oruç, jóval később keletkeztek, és gyakran legendás vagy legitimáló elemeket kevernek a tények közé; ezért a korai oszmán állam történetét a modern történettudomány óvatosan kezeli. A nyugati források, például Froissart krónikája a nikápolyi csatáról, a keresztény lovagi kultúra szemszögéből, gyakran túlzó számokkal írják le az eseményeket. A szerb egyházi források, elsősorban az uralkodók életrajzai, a rigómezei csata vallási és dinasztikus értelmezését nyújtják, de nem mindig időrendi pontossággal. A régészeti bizonyítékok – erődítések, pénzleletek, tömegsírok – kiegészítik, de ritkán döntik el a vitás kronológiai kérdéseket.
A legfontosabb bizonytalanságok közé tartoznak a dátumok: Gallipoli elfoglalásának éve (1352 vagy 1354), Drinápoly elfoglalása (1361 vagy 1369), a rigómezei csata pontos napi időpontja (a Julián-naptár szerint június 15., de a forrásokban eltérő átszámítások szerepelnek). A csaták létszámadatai szinte kivétel nélkül megbízhatatlanok, mert a korabeli szerzők gyakran túloztak vagy nem rendelkeztek pontos információkkal. A rigómezei csata kimenetelének értelmezése máig vitatott: egyes történészek szerint az oszmán haderő egyértelmű győzelmet aratott, mások szerint a csata taktikailag döntetlen volt, és csak a szerb vezető elit pusztulása tette lehetővé az oszmán térnyerést. A modern nemzeti emlékezetpolitika – elsősorban a szerb és a koszovói narratíva – a csatát a nemzeti sorsforduló mitikus pillanataként kezeli, ami nem a korabeli forrásokból, hanem későbbi konstrukciókból táplálkozik. Hasonlóképpen Szkander bég alakja a 19. századi albán nemzeti ébredés során vált hősi szimbólummá, miközben a róla szóló források egy része későbbi legendárium. Konstantinápoly ostromának és elestének általános ténye jól dokumentált, de a résztvevők számai, a támadás technikai részletei és a város sorsa az első napokban erősen vitatott. A balkáni államok bukásának kronológiája viszonylag pontos, de az egyes területek annektálásának jogi formája – vazallus állam, közvetlen tartomány, adófizető fejedelemség – gyakran csak későbbi oszmán oklevelekből rekonstruálható, amelyek keletkezése és hitelessége is kérdéses lehet. A „Balkán” kifejezés maga sem a kortársak szóhasználata: a 14–15. században a kortársak Ruméliát vagy egyszerűen az európai török területeket emlegették; a mai földrajzi-politikai fogalom későbbi tudományos konstrukció, amelynek használata a visszavetítés veszélyével jár.