Az 1945 és 1990 közötti szlovén történelem nem írható le csupán a Jugoszláv Szocialista Szövetségi Köztársaság egyik tagköztársaságának történeteként. A szlovén területek a második világháborúból súlyos emberi és anyagi veszteségekkel, ugyanakkor egy viszonylag erős partizánmozgalom és egy új, föderatív államszervezet ígéretével kerültek ki. Az 1945 utáni évtizedekben Szlovénia a jugoszláv föderáció gazdaságilag legfejlettebb, társadalmilag legrétegzettebb és fokozatosan legnyitottabb tagköztársaságává vált. Ebben az alfejezetben a szocialista korszak szlovén tapasztalatát vizsgáljuk: a hatalom megszilárdítását, az iparosítást, a jugoszláv önigazgatási kísérletet, a társadalmi modernizációt, valamint azokat a feszültségeket, amelyek az 1980-as évekre a föderációs keretek újragondolása felé mutattak.
Szlovénia területén a második világháború végén, 1945 májusában a jugoszláv partizánmozgalom, illetve annak szlovén szervezete, a Szlovén Felszabadítási Front (Osvobodilna fronta, OF) ellenőrizte a legfontosabb városokat és közlekedési csomópontokat. A háború alatt az OF már 1943-ban kinyilvánította, hogy a háború utáni Jugoszláviában Szlovénia föderatív egységként, a szlovén nemzeti jogok elismerésével vehet részt. Ez a program a háború alatti partizánmozgalom egyik legfontosabb politikai ígérete volt, és jelentősen hozzájárult ahhoz, hogy a kommunista vezetésű ellenállás szélesebb társadalmi támogatottságot szerezzen, különösen a munkások, az értelmiségiek és a parasztság egy része körében.
A hatalomátvétel azonban nem volt csupán a felszabadítás ünnepe. Az 1945-ös év folyamán a jugoszláv kommunista hatóságok Szlovéniában is felszámolták a tényleges vagy vélt politikai ellenfeleket. A legtöbb vitát kiváltó események közé tartozik a hazatérő, a háború alatt a német megszállókkal vagy az olasz fasiszta és kollaboráns erőkkel együttműködő szlovén domobránok (domobranci) és más fegyveres csoportok tagjainak tömeges kivégzése. A kivégzések pontos helyszínei és áldozatszámai a rendszerváltás után intenzív történészi és emlékezetpolitikai vita tárgyává váltak. A mai szlovén történetírásban a dokumentált esetek alapján több ezer, egyes becslések szerint tízezret is elérő áldozatról beszélnek, de a pontos szám meghatározása a források hiányos volta és a későbbi hallgatás miatt bizonytalan. Ezt a kérdést a [A megszállás és a háború] alfejezetben tárgyalt háborús megszállás és kollaboráció összefüggésében kell értelmezni: a megtorlás nem választható el a háború alatti erőszak logikájától, ugyanakkor a háború utáni leszámolások jogi és erkölcsi megítélése a mai napig éles viták forrása.
A politikai rendszer kiépítése párhuzamosan haladt a gazdasági átalakítással. Az 1945–1946-os években Szlovéniában is végrehajtották a nagy- és középbirtokok államosítását, majd 1946-tól kezdődően a földreformot. A földreform a szlovén parasztság egy részének juttatott földet, de a későbbi kollektivizálási kísérletek, amelyeket a szovjet modell mintájára 1949 és 1953 között erőltettek, a szlovén mezőgazdaságban is ellenállásba ütköztek. A szlovén vidék társadalomszerkezete – a viszonylag kis birtokméret, a hegyvidéki és alpesi gazdálkodás, valamint a részben már a Monarchia idején kialakult piaci kapcsolatok – nem kedvezett a nagyüzemi mezőgazdasági termelésnek. A kollektivizálás kudarca hozzájárult ahhoz, hogy az 1950-es évek elején a jugoszláv vezetés fokozatosan feladta a merev szovjet típusú agrárpolitikát.
A Jugoszláv Szocialista Szövetségi Köztársaság 1945. november 29-én kikiáltott államszervezetében Szlovénia a hat tagköztársaság egyike lett. A föderáció elvi alapja a népek önrendelkezésének elismerése volt, ugyanakkor a valóságos hatalom a Jugoszláv Kommunista Párt (később Jugoszláv Kommunisták Szövetsége, Zveza komunistov Jugoslavije, ZKJ) központi szerveiben összpontosult. A szlovén pártszervezet, a Szlovén Kommunisták Szövetsége (Zveza komunistov Slovenije, ZKS) formálisan önálló szervezet volt, de 1945 és 1948 között szorosan követte a belgrádi központ irányvonalát.
Szlovénia területi kiterjedése a második világháború utáni rendezés során némileg megváltozott. A legfontosabb területi nyereség a korábban Olaszországhoz tartozó, döntően szlovén és horvát lakosságú Isztriai-félsziget északi része, valamint a Karszt-vidék (Kras) egyes területei voltak. Az 1947-es párizsi békeszerződés értelmében létrejött a Trieszti Szabad Terület (Svobodno tržaško ozemlje, STO), amelynek hovatartozása azonban továbbra is vita tárgya maradt. A területet 1954-ben a londoni megállapodás alapján gyakorlatilag felosztották: a város és közvetlen környéke Olaszországhoz, a délebbi, döntően szlovén lakosságú sáv Jugoszláviához, azaz a Szlovén Népköztársasághoz került. A végleges határt az 1975-ös osimói szerződés rögzítette. Ez a határrendezés a szlovén történeti emlékezetben máig érzékeny kérdés, mivel Trieszt városa jelentős szlovén kisebbséget őrzött meg, és a város elvesztése a szlovén nemzeti mozgalomban régóta traumaként, ugyanakkor a realista megoldás példájaként is értelmeződik.
A háború utáni első években a szlovén gazdaságot a háborús károk helyreállítása és a tervgazdasági iparosítás jellemezte. Az 1947–1952-es első ötéves terv keretében Szlovéniában különösen a gépgyártás, a vas- és acélipar, a textilipar és az elektrotechnika fejlődött. A szlovén iparosodás azonban nem a semmiből indult: a Monarchia ausztriai és cseh területeivel való hagyományos gazdasági kapcsolatok, a viszonylag fejlett közlekedési hálózat és a szakképzett munkaerő már a két világháború között is az ipari fejlődés alapját adta. A szocialista iparosítás ezt a bázist szélesítette ki, ugyanakkor a nehézipar erőltetett fejlesztése a szovjet modell szerint torzulásokkal járt.
A szlovén szocializmus történetének fordulópontja az 1948-as Tito–Sztálin-szakítás volt. A Jugoszláv Kommunista Párt és a szovjet vezetés közötti konfliktus nyomán Jugoszlávia kikerült a szovjet blokk országainak köréből, és a hidegháborúban sajátos, el nem kötelezett pozíciót alakított ki. Szlovénia számára ez a szakítás több szempontból is meghatározó volt. Egyrészt a jugoszláv vezetés a szovjet blokktól való elszakadást ideológiailag az önigazgatási szocializmus kidolgozásával igyekezett legitimálni. Másrészt a szakítás következtében Jugoszlávia nyugati gazdasági és politikai kapcsolatai felértékelődtek, ami Szlovénia számára különösen előnyösnek bizonyult: a szlovén gazdaság hagyományos nyugati, elsősorban osztrák, olasz és német kapcsolatai ismét aktivizálódhattak.
A hidegháborús konfrontáció azonban a szlovén társadalomban is félelmet és bizonytalanságot keltett. A szovjet blokk országaival való határ lezárása, a katonai fenyegetettség érzése, valamint a belső politikai ellenségkeresés a szlovén pártszervezetben is tisztogatásokhoz vezetett. Az 1948–1952 közötti időszakban a Közlemény (Informbiro) néven emlegetett szovjet tájékoztatási iroda híveit Jugoszláviában üldözték, és Szlovéniában is internálótáborokat hoztak létre. A legismertebb a Goli otok (Kopár-sziget) horvátországi tábor volt, ahová szlovén rabokat is szállítottak. Az üldözés pontos szlovén áldozatszáma nem ismert pontosan; a történetírás a becslések széles skáláját tartja nyilván, és a kérdés a mai napig kényes emlékezetpolitikai téma.
Az 1950-es évek elején kidolgozott jugoszláv önigazgatási modell elvileg a termelőeszközök munkáskezelésbe adását, a vállalati döntések decentralizálását és a piaci elemek fokozatos bevezetését jelentette. Szlovéniában az önigazgatás hamarosan a gazdasági modernizáció sajátos keretévé vált. A szlovén vállalatok – például a ljubljanai Litostroj gépgyár, a Tovarna avtomobilov Maribor (TAM) tehergépkocsi-gyár vagy a Gorenje háztartásigép-gyártó – a jugoszláv piac mellett egyre inkább a nyugat-európai exportpiacokra is termeltek. A szlovén gazdaság növekedési üteme az 1950-es és 1960-as években meghaladta a jugoszláv átlagot, és a szlovén egy főre jutó jövedelem fokozatosan a föderáció legmagasabbjai közé emelkedett.
Az önigazgatás azonban nem szüntette meg a párt irányító szerepét. A vállalati önállóság és a munkástanácsok működése a gyakorlatban gyakran formális maradt, mert a pártszervezetek, a helyi politikai elitek és a szövetségi bürokrácia továbbra is meghatározó befolyással bírtak. A szlovén társadalomban az 1960-as évektől egyre erősebben jelentkezett az a kritika, hogy a föderáció központi újraelosztási mechanizmusai – például a Szövetségi Fejlesztési Alap – a kevésbé fejlett déli tagköztársaságok javára csoportosítanak át forrásokat, és ezzel fékezik a szlovén gazdaság dinamikáját. Ez a vita nem egyszerűen gazdasági természetű volt: a föderáció jövedelem-újraelosztása a nemzeti egyenjogúság és a szolidaritás elvének értelmezése körüli politikai konfliktussá vált.
A szocialista korszakban a szlovén társadalom mélyreható átalakuláson ment keresztül. Az iparosítás és az urbanizáció következtében a mezőgazdaságban foglalkoztatottak aránya fokozatosan csökkent, miközben Ljubljana, Maribor, Celje, Kranj és más városok lakossága gyorsan növekedett. Az 1948-as népszámlálás szerint a szlovéniai lakosság többsége még vidéken élt; az 1981-es népszámlálás idejére a városi és félvárosi lakosság aránya már meghaladta a vidéki népességét. A számok azonban óvatosan kezelendők: a népszámlálási kategóriák változtak, és a hivatalos statisztikák a foglalkoztatási szerkezetet, nem pedig a tényleges életmódot tükrözték. A szlovén vidék a heti ingázás, a hétvégi gazdálkodás és a városi munkavállalás keverékéből alakította ki a maga sajátos, félproletár életformáját.
Az oktatás kiterjesztése a szocialista modernizáció egyik legmaradandóbb eleme volt. Az 1950-es években bevezetett nyolcosztályos általános iskola fokozatosan minden településre eljutott, és az írástudatlanságot gyakorlatilag felszámolták. A középfokú oktatásban az ipari-technikai képzés mellett a gimnáziumi hálózat is bővült. A felsőoktatásban a Ljubljanai Egyetem (Univerza v Ljubljani) mellett 1975-ben megalapították a maribori egyetemet, ami a szlovén felsőoktatási kapacitások jelentős bővülését jelezte. A felsőoktatás azonban továbbra is viszonylag szűk keresztmetszet volt: a beiskolázási arányok nőttek, de a szlovén fiatalok egy része továbbra is külföldön, elsősorban Ausztriában, Olaszországban vagy a nyugat-európai egyetemeken tanult tovább.
A kulturális élet a szocialista keretek között is viszonylag sokszínű maradt. Az 1960-as évektől a szlovén irodalomban, színházban és képzőművészetben fokozatosan teret nyertek a modernista irányzatok. Az 1960-as évek második felében és az 1970-es években Ljubljana a jugoszláv underground kultúra egyik központjává vált. Az olyan folyóiratok, mint a Problem vagy a Tribuna, a fiatal értelmiségiek, ellenzéki gondolkodók és művészek fórumaiként működtek. A szlovén kulturális elit jelentős része a föderáción belüli nagyobb szellemi és intézményi autonómiát, valamint a nyitottabb nyugati kapcsolatokat szorgalmazta.
A szlovén nyelv státusza a szocialista korszakban folyamatosan erősödött. A föderáció intézményeiben a szerbhorvát nyelv gyakorlati dominanciája érvényesült, de a tagköztársasági intézmények, az oktatás és a kultúra területén a szlovén nyelv használata egyre kiterjedtebbé vált. A szlovén nyelvű sajtó, könyvkiadás, rádió és televízió a nemzeti identitás fenntartásának és fejlesztésének fontos eszköze volt. Ez a nyelvi önállóság a későbbi függetlenségi törekvések egyik intézményi alapját képezte.
A jugoszláv politikai életben az 1960-as évek közepén kibontakozó reformmozgalom Szlovéniában különösen erős támogatásra talált. A Stane Kavčič nevével fémjelzett szlovén pártvezetés 1967 és 1972 között a gazdasági decentralizáció, a piaci reformok és a nagyobb tagköztársasági önállóság mellett érvelt. Kavčič és köre a szlovén gazdaság nyitottabbá tételét, a magánkezdeményezés korlátozott elismerését és a föderáció pénzügyi újraelosztásának csökkentését szorgalmazta. Ez az irányvonal a szlovén társadalom egy részében komoly támogatottságot élvezett, de Belgrádban a párton belüli konzervatív erők a föderáció egységének veszélyeztetését látták benne.
Az 1971–1972-es jugoszláv párttisztogatások során Kavčičot és híveit eltávolították a hatalomból. A szlovén „liberálisok” bukása a jugoszláv reformfolyamatok általános visszaszorításának része volt, de Szlovéniában a politikai leszámolás kevésbé volt drasztikus, mint a horvátországi MASPOK mozgalom felszámolása vagy a szerbiai liberálisok eltávolítása. A szlovén társadalomban a reformok iránti igény azonban nem tűnt el: az 1970-es években a gazdasági reformok részben tovább éltek, és a szlovén értelmiség körében a föderáció átalakításának témája folyamatosan napirenden maradt.
A Jugoszláv Szocialista Szövetségi Köztársaság 1974-es alkotmánya a föderációt tovább decentralizálta. Az alkotmány a tagköztársaságoknak széles körű jogokat biztosított, bevezette a rotációs államelnökség intézményét, és megerősítette a tagköztársasági párt- és állami szervek önállóságát. Szlovénia számára az 1974-es alkotmány elvileg kedvező kereteket teremtett: a szlovén parlament, a szlovén kormány és a szlovén pártszervezet a korábbinál nagyobb mozgásteret kapott a gazdaságpolitika, az oktatás, a kultúra és a belügyek területén.
A decentralizáció azonban új feszültségeket is szült. A föderáció szintjén a döntéshozatal egyre bonyolultabbá vált, mert a tagköztársasági elitek közötti alkudozás a hatékonyság rovására ment. Szlovéniában az 1970-es évek második felében és az 1980-as évek elején a gazdasági növekedés lelassult, a külföldi adósság növekedett, és a vállalatok egy része veszteségessé vált. A szlovén társadalomban mindazonáltal továbbra is viszonylag magas életszínvonal, fejlett szociális hálózat és széles körű foglalkoztatás jellemezte az időszakot, különösen a nyugat-európai nyitottság előnyeit élvező ágazatokban.
Az 1974-es alkotmány egyik legellentmondásosabb eleme a munkásönigazgatási rendszer továbbfejlesztett változata volt. Az elmélet szerint a dolgozók a vállalatokban és a helyi közösségekben közvetlenül dönthettek a termelés, a beruházás és az elosztás kérdéseiben. A gyakorlatban azonban a döntések gyakran a párt- és szakszervezeti bürokrácia, valamint a vállalatvezetők kezében maradtak. A szlovén esetben ez a feszültség azért volt különösen éles, mert a szlovén vállalatok jelentős része exportorientált volt, és a piaci versenyben való helytálláshoz rugalmasabb döntéshozatalra lett volna szüksége, mint amit a formális önigazgatási struktúrák lehetővé tettek.
A szocialista Szlovénia társadalma nem volt homogén. Az ipari munkásság mellett a parasztság, az értelmiség, a hivatalnokok és a kialakulóban lévő, részben állami, részben félprivát szolgáltató szektor szereplői alkották a társadalom fő csoportjait. A hivatalos ideológia a munkásosztályt tekintette a rendszer vezető erejének, de a valóságban a politikai és gazdasági hatalom a pártelit és a vállalatvezető réteg kezében összpontosult. A szlovén társadalomban ennek ellenére a szocialista mobilitás jelensége is érvényesült: az oktatás kiterjesztése, az ipari foglalkoztatás bővülése és a városi életforma terjedése sok család számára tette lehetővé az emelkedést.
A nők helyzete a szocialista korszakban alapvetően megváltozott. A háború utáni jogalkotás biztosította a nők választójogát, a formális jogegyenlőséget, a munkavállalás lehetőségét és az oktatáshoz való hozzáférést. A női foglalkoztatottság a szlovén iparban és a szolgáltatásokban gyorsan nőtt, a születésszám ugyanakkor az 1960-as évektől fokozatosan csökkent. A szlovén nők egy része a feminista mozgalmak iránt is érdeklődni kezdett, különösen az 1980-as években, amikor a jugoszláv értelmiségi életben a női szerepek és a családpolitika kérdései éles vitákat váltottak ki. A feminista csoportok és a női folyóiratok azonban a hivatalos szocialista egyenjogúsági retorika ellenére is gyakran találkoztak a pártállam gyanakvásával.
A szlovéniai nemzeti kisebbségek közül a magyar és az olasz kisebbség helyzete a föderatív alkotmányos keretek miatt viszonylag kedvező volt. A magyar kisebbség főként a Muravidéken (Prekmurje), az olasz kisebbség pedig a partvidéki városokban, elsősorban Koperben (Capodistria), Izolában (Isola) és Piranban (Pirano) élt. A kisebbségi nyelvhasználatot, az iskoláztatást és a kulturális intézményeket a szlovén tagköztársaság jogszabályai biztosították, bár a gyakorlatban a kisebbségi jogok érvényesülése időnként ütközött a helyi többség érdekeivel. A roma közösség helyzete ezzel szemben marginális maradt: a szlovéniai romák egy része telepeken, rossz lakáskörülmények között élt, és a szocialista modernizáció ígéretei az ő esetükben csak korlátozottan teljesültek.
Az 1980-as évek elején a jugoszláv gazdaság súlyos válságba került. A külső adósság növekedése, az infláció felgyorsulása, a termelékenység csökkenése és a föderáció belső egyenlőtlenségei együttesen aláásták a szocialista modell hitelességét. Tito 1980-ban bekövetkezett halála után a föderáció politikai rendszere egyre nehézkesebben működött: a rotációs elnökség és a tagköztársasági elitek közötti alkudozás a döntésképtelenség irányába hatott.
Szlovéniában a válság nyomán felerősödtek a föderáció újraelosztási mechanizmusaival szembeni kritikák. A szlovén gazdasági elit és az értelmiség egy része egyre nyíltabban fogalmazta meg, hogy a szlovén gazdaság teljesítményét a föderáció más, kevésbé fejlett részeinek finanszírozására használják fel. Ez az érvelés azonban leegyszerűsítő volt, mert a szlovén gazdaság is profitált a jugoszláv piacból, a közös infrastruktúrából és a föderáció védelméből. A vita tehát nem egyoldalú kizsákmányolásról szólt, hanem a szolidaritás és a hatékonyság közötti egyensúly kérdéséről.
Az 1980-as évek közepétől a szlovén értelmiségi ellenzék egyre szervezettebbé vált. A Nova revija című folyóirat 1987-ben közölte a szlovén nemzeti programról szóló írásokat, amelyek a szlovén szuverenitás kiterjesztését, a többpártrendszer bevezetését és a piacgazdaság irányába mutató reformokat sürgettek. A program egyik legvitatottabb pontja a szlovén nemzeti érdekek föderációs keretek feletti elsődlegességének kinyilvánítása volt. A szlovén pártszervezet ekkor már nem tudta teljesen ellenőrizni a nyilvánosságot, és a kritikai hangok a hagyományos intézményeken kívül is teret nyertek.
A szlovén társadalomban ugyanakkor nem volt egységes a szocialista rendszer megítélése. A munkások egy része, különösen a veszteséges nehézipari ágazatokban, a szociális biztonság fenntartását féltette, és a piaci reformokat munkahelye elvesztésének veszélyeként élte meg. A vidéki lakosság egy része pedig a szocialista modernizáció eredményeit – az infrastruktúrát, az iskolákat, az egészségügyet – védte, miközben a kollektivizálás emléke tovább élt. A szlovén függetlenségi törekvések tehát nem a társadalom egészének programjaként, hanem elsősorban az értelmiség, a vállalkozói réteg és a fiatalabb városi generációk kezdeményezéseként erősödtek meg.
Az 1980-as évek végére a szlovén gazdaság szerkezete jelentősen eltért a föderáció átlagától. A szlovén iparban a fémfeldolgozás, a gépgyártás, az elektrotechnika, a gyógyszeripar és a textilipar voltak a meghatározó ágazatok. A szolgáltatások, különösen a kereskedelem, az idegenforgalom és a pénzügyi tevékenység, a jugoszláv átlagnál nagyobb súllyal voltak jelen. A mezőgazdaság viszont a foglalkoztatottak kevesebb mint tíz százalékának adott munkát. A statisztikai adatok szerint a szlovén egy főre jutó társadalmi termék a jugoszláv átlag mintegy kétszerese volt, de ezek az adatok módszertani nehézségekkel terheltek, mert a tagköztársaságok közötti árképzési és újraelosztási mechanizmusok torzították a képet.
A szlovén gazdaság nyitottsága a korszak végén már nem csupán a jugoszláv piacra épült. A szlovén vállalatok jelentős része bedolgozóként, kooperációs partnerként vagy exportőrként kapcsolódott az osztrák, a német és az olasz gazdasághoz. A vendégmunkások (gastarbajteri) százezrei éltek és dolgoztak Nyugat-Európában, és hazautalásaik, valamint hazatérésük utáni tapasztalataik a szlovén társadalom nyitottságát erősítették. A vendégmunka a szocialista Jugoszlávia sajátos jelensége volt: a hivatalos ideológia nem szívesen beszélt róla, de a gyakorlatban a nyugati munkavállalás a szlovén családok jövedelmi stratégiájának fontos részévé vált.
A szlovén szocialista korszak utolsó éveit a politikai nyitás és a föderáció átalakításának vitája jellemezte. A Slobodan Milošević szerbiai vezetés 1987-től felerősödő központosító politikája, a koszovói albán kérdés kiéleződése és a szerb nacionalista retorika a szlovén politikai elitben és a szlovén társadalomban is a föderáció jövőjének újragondolását sürgette. A szlovén pártszervezet 1989-re a többpártrendszer bevezetésének, a piaci reformoknak és a tagköztársaságok szuverenitásának megerősítését támogató álláspontra helyezkedett. Ez a folyamat vezetett el később az [A függetlenség és az EU] alfejezetben tárgyalt függetlenségi nyilatkozathoz és a tíznapos háborúhoz.
A szocialista Szlovénia értékelése a mai szlovén történeti közbeszédben megosztó. A korszakot egyesek a modernizáció, a jólét és a nemzeti intézményesülés sikertörténeteként, mások a politikai elnyomás, a háború utáni megtorlások és a gazdasági pazarlás időszakaként írják le. A történetírás feladata, hogy ezeket az emlékezeti kereteket ne vegye át kritikátlanul, hanem a korszak dokumentált tényeit, a statisztikai adatok bizonytalanságait és a kortárs tapasztalatok sokféleségét egyaránt figyelembe vegye.
A szocialista Szlovénia történetére vonatkozó elsődleges források közé tartoznak a szlovén tagköztársasági párt- és állami szervek iratai, a szövetségi intézmények anyagai, a népszámlálási és statisztikai évkönyvek, a vállalati irattárak, a sajtó és a folyóiratok, valamint a személyes visszaemlékezések és interjúk. A szlovén levéltárak – különösen a Szlovén Köztársaság Levéltára (Arhiv Republike Slovenije) és a regionális levéltárak – a korszak kutatásának alapvető intézményei. A pártiratok egy része azonban a rendszerváltás után megsemmisült vagy rendezetlen maradt, ami a politikai döntéshozatal rekonstruálását megnehezíti.
A háború utáni megtorlások áldozatszámai továbbra is vitatottak. A tömegsírok feltárása az 1990-es évek óta folyamatos, de a dokumentált esetek és a becsült áldozatszámok között továbbra is jelentős az eltérés. A történészek egy része a levéltári források hiányosságaira, mások a politikai szándékokra vezeti vissza a bizonytalanságot. A könyv céljának megfelelően ezt a kérdést a dokumentált tények, a tudományos becslések és az emlékezetpolitikai állítások elkülönítésével kell tárgyalni.
A gazdasági adatok értelmezésénél figyelembe kell venni, hogy a szocialista statisztikai rendszer a piacgazdasági fogalmaktól eltérő kategóriákat használt. A társadalmi termék (družbeni proizvod) fogalma nem feleltethető meg egy az egyben a GDP-nek, és a tagköztársaságok közötti ár- és elosztási mechanizmusok torzították a regionális összehasonlításokat. A szlovén gazdaság teljesítményére vonatkozó becslések ezért mindig csak közelítő jellegűek, és a források módszertani hátterét is fel kell tüntetni.
A szlovén társadalom mindennapi életére vonatkozó ismereteink a korszak kutatásának egyenetlenségét tükrözik. Az ipari munkások, a parasztok, a nők és a kisebbségek tapasztalatairól kevesebb szisztematikus tudás áll rendelkezésre, mint a pártelit politikai döntéseiről. A személyes visszaemlékezések, a családtörténeti kutatások és az oral history interjúk az utóbbi évtizedekben bővítették ugyan ezt a képet, de a hivatalos iratok és a mindennapi tapasztalatok közötti kapcsolat továbbra is kutatási terület.