A kelet-adriai partvidék története a kora középkortól a 18. századig nem írható le a szárazföldi Horvátország történetének egyszerű függelékeként. Dalmácia, Isztria és a hozzájuk kapcsolódó szigetvilág sajátos átmeneti zónát alkotott a latin/velencei mediterránum, a szláv–horvát hátország és a később előretörő oszmán világ között. A part menti városok, a velencei birtokok és a Raguzai Köztársaság intézményei, társadalmi tagozódása, gazdasági kapcsolatai és identitásformái élesen különböztek a horvát rendi állam belső, kontinentális viszonyaitól, amelyekről az előző alfejezet szólt.
A késő római és bizánci Dalmácia (Dalmacija) tartományi szervezetének maradványai alapvetően meghatározták a partvidék kora középkori településszerkezetét. A római városok – elsősorban Zadar (Zara), Split (Spalato), Trogir (Traù), Dubrovnik (Raguza), valamint a szigeteken fekvő Rab (Arbe), Krk (Veglia) és Osor (Ossero) – a bizánci uralom alatt is megőrizték városi intézményeik, püspökségeik és latin nyelvű elitjük egy részét. A 6–7. századi avar–szláv betelepedés a hátországot fokozatosan szláv nyelvűvé tette, a part menti városok azonban sokáig megőrizték romanizált, késő antik jellegüket. A bizánci források, például Bíborbanszületett Konstantin császár 10. századi műve, a De administrando imperio, a dalmáciai városokat római eredetű, latinul beszélő közösségekként írják le, amelyek adót fizettek Bizáncnak. Ez azonban inkább a városi elit önképe és a bizánci administratív kategorizálás, mint a teljes lakosság nyelvi viszonyainak pontos leírása; a népesség alsóbb rétegeiben már ekkor is jelen volt a szláv nyelvhasználat.
A 9–11. században a dalmáciai városok politikai hovatartozása többször változott. A bizánci fennhatóság egyre formálisabbá vált, miközben a horvát királyság, majd a 11. század végétől a magyar–horvát perszonálunió uralkodói is igényt tartottak a partvidékre. Krešimir horvát király (1058–1074) uralkodása alatt a horvát királyság fennhatósága egyes városokra is kiterjedt, ám ez nem jelentette a városi autonómia megszüntetését. A városok saját tanácsaikkal, bíráikkal és püspökeikkel továbbra is önálló jogi személyként működtek. A 11. század végétől a magyar királyok – különösen Kálmán király 1102-es koronázása után – megerősítették a dalmáciai városok kiváltságait, cserébe hűséget és adót vártak. A városi elitek számára a távoli királyi hatalom gyakran elfogadhatóbb volt, mint a közeli horvát nemesi családok nyomása. Ugyanakkor a magyar királyi hatalom soha nem tudta tartósan ellenőrizni a tengerpart egészét; a tényleges hatalmi viszonyokat a helyi patríciuscsaládok, a püspökök és a külső hatalmak – Bizánc, Velence, a normannok, később a magyar királyok – közötti egyensúly határozta meg.
A 13–14. század folyamán a dalmáciai városok többsége fokozatosan kommunává szerveződött: a városi autonómia intézményei – a választott tanács, a bíró, a jegyző – írásos statútumokban rögzültek. Ilyen statútumai voltak például Splitnek, Zadarnek, Trogirnak és Dubrovniknak. A városi elit, a patríciusság, amely részben latin/romanizált származásúnak, részben elszlávosodott családoknak tekintette magát, monopóliumot gyakorolt a városi hivatalok felett. A lakosság jelentős része azonban kézműves, halász, tengerész és szolgáló volt, akik nem vettek részt a politikai döntésekben. A városfalakon kívül, a distretto néven ismert területeken a környező mezőgazdasági népesség élt, amely a 14. századra nagyrészt szláv nyelvűvé vált, és a városok adóztatása alá tartozott. A város és vidéke közötti nyelvi, jogi és társadalmi határ a későbbi nemzeti konfliktusok egyik fontos gyökere, de a középkorban ez még elsősorban jogi és rendi, nem pedig modern nemzeti elkülönülést jelentett.
A Velencei Köztársaság (Serenissima Repubblica di Venezia) már a 10. századtól érdekelt volt az Adriai-tenger keleti partvidékének ellenőrzésében. A tengeri hajózás biztonsága, a sókereskedelem monopóliuma és a keleti kereskedelem útvonalainak védelme mind azt kívánta, hogy a dalmáciai kikötők ne kerüljenek ellenséges, különösen nem magyar vagy oszmán kézbe. A velencei–magyar konfliktusok sorozatában Zadar többször is ostrom és hódoltatás alá került: 1202-ben a negyedik keresztes hadjárat velencei hajóhada foglalta el és fosztotta ki a várost, ami a középkori dalmáciai városhálózat egyik legnagyobb traumáját okozta. Ezt követően Velence időszakosan ellenőrizte a várost, de a 14. században a magyar királyok – különösen Nagy Lajos (1342–1382) – visszaszerezték Dalmácia nagy részét. Az 1358-as zadari béke értelmében a magyar király fennhatósága alá került a partvidék jelentős része, és Velence kénytelen volt lemondani dalmáciai igényeiről.
A fordulatot az oszmán előretörés és a magyar királyi hatalom belső válsága hozta el. A 14. század végétől a török hódítás fokozatosan elérte a Boszniából és Szerbiából a dalmáciai hátországot. A magyar királyi hatalom nem tudta megvédeni a partvidéket, és a helyi nemesi családok, valamint a városok magukra maradtak. Luxemburgi Zsigmond uralkodása alatt a dalmáciai helyzet tovább romlott, és 1409-ben Nápolyi László, a nápolyi trónkövetelő, aki magát magyar királynak is tekintette, 30 000 velencei aranydukátért eladta Velencének Dalmácia nagy részét, köztük Zadart, Novigradot és Pago szigetét. A vételt Velence folyamatosan kiegészítette újabb városokkal és területekkel: a 15. század közepére Split, Trogir, Šibenik, Knin és a part menti sáv, valamint a szigetek nagy része velencei fennhatóság alá került. Ez a birtokkomplexum alkotta a Velencei Dalmáciát (Dalmazia Veneta), amely 1797-ig, a Velencei Köztársaság megszűnéséig fennmaradt.
A velencei uralom nem számolta fel a dalmáciai városok belső autonómiáját, de azt a velencei államérdeknek rendelte alá. Minden jelentősebb város élére velencei nemesek közül kinevezett rektor (rector) vagy generalkapitány került, akinek hatalmát a helyi tanácsok korlátozták, ám a legfőbb katonai, külügyi és pénzügyi döntések Velencében születtek. A velencei uralom alatt a partvidék gazdasága szorosabban integrálódott a velencei kereskedelmi hálózatba: a sókitermelés, a bor, az olívaolaj, a fa és a bőr exportja Velence keresletét követte, míg a behozatal – gabona, textília, fémáruk – a velencei piacról érkezett. A városi patríciusság egy része velencei mintára szerveződött, olasz nyelvűvé vált, és a velencei uralmat a stabilitás és a kiváltságok forrásának tekintette. A hátország szláv nyelvű parasztsága számára azonban a velencei uralom elsősorban adóterhet, a katolikus egyház velencei irányítását és a helyi autonómia korlátozását jelentette. A 15–17. században a velencei–oszmán határvidéken folyó kisebb-nagyobb háborúk, a török portyák és a járványok rendszeresen pusztították a határ menti településeket, ami a lakosság folyamatos vándorlását és a vlach (morlak) pásztorközösségek betelepülését is elősegítette.
A velencei Dalmácia kora újkori berendezkedése tehát kettős szerkezetű volt: a tengerparti városokban latin/olasz nyelvű, katolikus, városi kultúra és rendi autonómia virágzott, míg a hátországban szláv nyelvű, részben ortodox vagy katolikus, paraszti és pásztorlakosság élt, amelynek igazgatása a velencei hatóságok és a helyi nemesi vagy katonai elit közvetítésével történt. Ez a kettősség a 18. század végéig fennmaradt, és a modern nemzeti mozgalmak kialakulásakor fontos hivatkozási ponttá vált.
A Raguzai Köztársaság (Dubrovačka Republika) a kelet-adriai partvidék leghosszabb életű és legönállóbb városállami alakulata volt. A mai Dubrovnik helyén a késő ókorban és a kora középkorban bizánci fennhatóságú, latin nyelvű közösség élt; a 7. században a hátországi szláv bevándorlás elől a közeli Epidaurum lakói menekültek ide. A város a 11–12. században még Bizánc, majd a normannok és a magyar királyok befolyása alatt állt, de a 12. század végétől fokozatosan önálló tengeri kereskedővárossá vált. A 14. századra a Raguzai Köztársaság saját területet – a városon kívül a Pelješac-félszigetet, Mljet szigetét és a Konavle-vidéket –, saját törvénykönyvet (Liber statutorum civitatis Ragusii, 1272) és saját külpolitikát alakított ki.
A Raguzai Köztársaság élén a rektor állt, akit rendkívül rövid időre – később egy hónapra – választottak, és akinek hatalma szinte teljesen ceremoniális volt. A tényleges hatalmat a Nagytanács (Consilium maius), a Szenátus (Consilium rogatorum) és a Kistanács (Consilium minus) gyakorolta, amelyek kizárólag a bezárt arisztokrata réteg, a patríciátus tagjaiból álltak. Ez a rendszer a velencei modellhez hasonló, de annál is szigorúbb arisztokratikus köztársaságot hozott létre: a 15. századtól a patríciuscsaládok listája hivatalosan is zárt volt, és a politikai jogokkal nem rendelkező köznép (popolo) csak a gazdasági életben vehetett részt. A raguzai állam kis mérete ellenére – lakossága a 15. században hozzávetőleg 20–30 ezer fő lehetett a városban és a környező területeken, de a becslések bizonytalanok – a mediterrán politika egyik legügyesebb szereplője volt. Fennmaradásának kulcsa a diplomáciai egyensúlyozás volt: a 14. századtól a magyar királyok, majd az Oszmán Birodalom formális védnöksége alatt, de gyakorlatilag önállóan működött, és soha nem került tartósan velencei uralom alá.
A 15. században, miután az oszmánok meghódították Boszniát és Hercegovinát, a Raguzai Köztársaság 1458-tól évi adót fizetett a szultánnak, cserébe megőrizte önállóságát, kereskedelmi kiváltságait és belső jogrendjét. Ez az adófizetés – a haradzs – nem jelentett teljes oszmán fennhatóságot, hanem a kölcsönös elismerés és a kereskedelem védelmének eszköze volt. Raguza a 16–17. században is fennmaradt, miközben a velencei Dalmácia és az oszmán hátország között közvetítő szerepet játszott, és a katolikus egyház, a zsidó kereskedők és a muzulmán kereskedők számára is viszonylagos toleranciát biztosított. A Raguzai Köztársaság 1808-ban, a napóleoni háborúk során szűnt meg, amikor a francia csapatok megszállták, majd a területet a napóleoni Illír Provinciákhoz csatolták.
A raguzai identitás kérdése máig vitatott. A város vezető rétege a kora újkorban magát latin/olasz műveltségű, „raguzai” vagy „dalmát” közösségnek tekintette, és hivatalos nyelve a latin, majd az olasz volt. A lakosság nagy része azonban szláv nyelvű (horvát vagy szerb dialektusokat beszélő) elemeket is magában foglalt, a 16. századtól pedig a szláv („illír”) nyelvű irodalom is virágzott a városban, például Marin Držić és Ivan Gundulić művei révén. A modern horvát és szerb nemzeti történetírás egyaránt igyekezett kisajátítani a Raguzai Köztársaság örökségét, de a források alapján a kora újkori raguzai identitás nem feleltethető meg mai nemzeti kategóriáknak: a városi elit lojalitása a köztársasághoz, a kereskedelemhez és a katolikus egyházhoz kötődött, nem pedig modern nemzeti közösséghez.
A kelet-adriai partvidék gazdasága a középkorban és a kora újkorban alapvetően a tengerre épült. A dalmáciai és isztriai városok legfontosabb természeti kincse a só volt. A sólepárlás Pag, Rab, Nin és más szigetek sekély lagúnáiban folyt; a velencei állam a sókereskedelmet szigorúan ellenőrizte, mert a só monopóliuma a velencei kincstár egyik legfontosabb bevételi forrása volt. A só mellett a halászat – különösen a szardínia és a tonhal –, a hajóépítés, a borkészítés, az olívaolaj és a fa (elsősorban a tölgyfa) képezte a partvidéki export alapját. A fa a velencei hajóépítés számára stratégiai jelentőségű volt, és a dalmáciai erdők kitermelése a 16–17. században jelentős mértéket öltött.
A kereskedelem szerkezete a 15. századtól alapvetően átalakult. Míg a kora középkorban a dalmáciai városok elsősorban a bizánci és a déli itáliai kereskedelemben vettek részt, a 14–15. századtól a velencei uralom alatt a partvidék a velencei tengeri birodalom perifériájává vált. A városi kikötők – Zadar, Split, Šibenik, Hvar, Korčula – a velencei hajóforgalom állomásai lettek, és a helyi hajósok, kereskedők a velencei védnökség alatt folytatták tevékenységüket. Ezzel szemben a Raguzai Köztársaság megőrizte önálló kereskedelmi hálózatát, amely a Balkán belsejétől – a bányavárosok ezüstjétől, a gyapjútól, a bőrtől – a Földközi-tenger kikötőiig terjedt. Raguza a 15–16. században a balkáni kereskedelem egyik legfontosabb közvetítője volt, különösen a boszniai és szerb ezüstbányák termékeinek exportjában, valamint a keleti fűszerek, selyem és textíliák balkáni elosztásában.
A társadalom tagozódása a partvidéken markánsan elkülönült a kontinentális horvát rendi társadalomtól. A városokban a patríciusság – a zárt, tanácsokban ülésező elit – birtokolta a politikai hatalmat és a legjövedelmezőbb kereskedelmi pozíciókat. Alatta helyezkedett el a köznép, amely kézművesekből, halászokból, tengerészekből, kiskereskedőkből és szolgálókból állt; ez a réteg a céhekben szerveződött, de politikai jogokat nem kapott. A városokhoz tartozó vidéki lakosság – a distretto parasztjai – jogilag alávetett helyzetben volt, adót és munkaszolgáltatást teljesített a városnak. A velencei uralom alatt ehhez a képhez hozzájárult a hátországi vlach közösségek sajátos katonaparaszti státusza is: a török portyák elleni védelem érdekében a velencei hatóságok földet és adókedvezményt adtak a betelepülő pásztorközösségeknek, cserébe katonai szolgálatot vártak el. Ez a gyakorlat a kora újkorban a velencei–oszmán határvidék egyik meghatározó társadalmi intézményévé vált.
A vallási kép is sokszínű volt. A part menti városokban a római katolikus egyház dominált, és a püspökségek – Zadar, Split, Trogir, Hvar, Korčula, Dubrovnik – a városi igazgatás fontos pillérei voltak. A velencei hatóságok a püspöki kinevezéseket igyekeztek ellenőrizni, ami időnként konfliktusokhoz vezetett a pápai hatalommal. A hátországban a szláv nyelvű lakosság egy része a 16. századtól – részben az oszmán hódítás, részben a szerb ortodox egyház befolyása következtében – ortodox hitre tért, így a velencei Dalmáciában a katolikusok és ortodoxok közötti határ egyre inkább egybeesett a város/vidék és a part/hátország választóvonalával. A Raguzai Köztársaságban ezzel szemben a katolikus egyház kizárólagos hivatalos vallás volt, de a kereskedelmi érdekek miatt a város tolerálta a zsidó közösség jelenlétét, amely a 16. századtól a szefárd bevándorlók révén növekedett, és a gettó 1546-os létrehozása ellenére is fontos szerepet játszott a nyugat–keleti kereskedelemben.
A humanizmus és a reneszánsz kulturális hatásai a partvidéken különösen erősen érvényesültek. A 15–16. századi Split, Zadar, Hvar, Korčula és Dubrovnik városi elitje intenzív kapcsolatot tartott az itáliai műveltséggel; a gimnáziumok, a ferences és domonkos iskolák, a könyvtárak és a nyomdák – például a dubrovniki nyomda, amely 1527-ben adta ki a horvát nyelvű protestáns énekeskönyvet – a humanista műveltség balkáni közvetítőivé váltak. A raguzai irodalom, különösen a 16–17. századi „illír” nyelvű költészet, a horvát irodalomtörténet egyik csúcspontja, de a korabeli szerzők számára a nyelv és a területi identitás nem modern értelemben vett nemzeti hovatartozást jelentett, hanem a helyi „dalmát” vagy „raguzai” műveltség kifejeződését.
A dalmáciai és isztriai városi társadalom, a velencei uralom és a Raguzai Köztársaság történetének rekonstrukciója viszonylag kedvező forráshelyzetre támaszkodik. A legfontosabb írott elsődleges források közé tartoznak a városi statútumok – például Split, Zadar, Trogir, Dubrovnik és Pag statútumai –, a velencei állami levéltár iratai, a raguzai állami levéltár oklevelei és tanácsi jegyzőkönyvei, a pápai és egyházi oklevelek, valamint a korabeli krónikák és utazási leírások. A velencei és raguzai közigazgatás fejlettsége miatt a kora újkori adóösszeírások, vámnyilvántartások és kereskedelmi szerződések részletes képet adnak a gazdasági viszonyokról.
Ugyanakkor több alapvető kérdés bizonytalan vagy vitatott. A városok és a hátország nyelvi-etnikai összetételére vonatkozó középkori adatok szórványosak; a „latin”, „szláv”, „dalmát” és később „horvát” kategóriák tartalma korszakonként és forrásonként változik. A demográfiai adatok a 15–17. századból gyakran hiányosak, a lakosságszámok – különösen a hátországi vlach közösségek és a mozgó pásztornépesség esetében – csak durva becsléseknek tekinthetők. A Raguzai Köztársaság „nemzeti” jellegének kérdése a 19. századi nemzeti történetírások óta erősen átpolitizált: a források alapján a kora újkori raguzai identitás nem azonosítható egyértelműen sem a modern horvát, sem a modern szerb nemzeti identitással. A velencei uralom megítélése szintén vitatott: míg egyes történészek a velencei korszakban a stabilitás, a városi fejlődés és a mediterrán integráció időszakát látják, mások a perifériás kizsákmányolás és a helyi autonómia felszámolásának mozzanatait hangsúlyozzák. A 15. századi zadari eladás pontos jogi természete és a velencei–magyar trónviszály kontextusa ugyancsak értelmezési vitákat vet fel.