A horvát királyság története a Balkán-félsziget északnyugati részén a kora középkortól a kora újkorig tartó államalakulás példája: egy olyan politikai keret, amely a 9. század végétől a 16. századig folyamatosan alakította a mai Horvátország területének intézményes és rendi hagyományait. Az alfejezet három nagy kérdést tárgyal: a 10. századi királyság kialakulását és Tomislav (Tomiszláv) helyét a horvát történeti emlékezetben, az 1102. évi magyar–horvát perszonálunió jogi és gyakorlati természetét, valamint a rendi intézmények – mindenekelőtt a szábor (Sabor) és a bán (ban) – hatalmi szerkezetét. A korszak forrásai töredékesek, és a későbbi nemzeti történetírás gyakran visszavetítette a modern nemzetállami kategóriákat a középkori viszonyokra; ezért az alfejezet külön figyelmet fordít a dokumentált tény, a tudományos konszenzus és a vitatott értelmezések elkülönítésére.
A horvát királyság kialakulását a 9–10. század fordulóján nem lehet egyetlen alapító okiratra vagy krónikás leírásra visszavezetni. A korabeli írott források szűkösek és többnyire külső – bizánci, frank, pápai, velencei – szerzőktől származnak. A horvát területek latin nyelvű okleveles anyaga csak a 11. század végétől válik rendszeresebbé, és a legtöbb fennmaradt dokumentum másolatban, későbbi interpolációkkal maradt fenn. A horvát történeti hagyomány által leggyakrabban idézett kora középkori uralkodók – Branimir (Branimir), Tomislav, Krešimir (Krešimir/Časlav) és Dmitar Zvonimir (Dmitar Zvonimir) – nevét többnyire pápai levelek, zsinati akták és későbbi kancelláriai feljegyzések rögzítik, nem pedig a dinasztia saját krónikája.
A 9. század végén a horvát törzs vagy törzsszövetség – a forrásokban Cruatorum, Chroatorum vagy Croatensis formában – a Frank Birodalom hűbéri keretéből fokozatosan önálló politikai tényezővé vált. Branimir 879-ben kapta meg VIII. János pápa elismerését, amelyben a pápa a horvát fejedelmet a római egyházhoz tartozó világi uralkodóként szólította meg. Ez a lépés a nyugati keresztény orientáció megerősítése volt, de nem jelentette egy központosított királyság megszületését. A horvát terület ekkoriban több, egymással laza kapcsolatban álló egységből állt: a dinári hegyvidék belső területeiből, a tengerparti városokból (Zadar, Trogir, Split, Šibenik), valamint a Dráva és Száva közötti síkvidékről, amelyet a források a 11. századtól Szlavóniának (Slavonija) neveznek.
Tomislav uralkodásának (kb. 910–928) értelmezése a horvát történetírás egyik legvitatottabb kérdése. A 16. századi és későbbi krónikák – köztük a spalatói ferences rendtörténet-írás – Tomislavot a horvátok első királyaként ábrázolják, és megkoronázását a dukljai pap krónikájának (a Regnum Sclavorum vagy Letopis popa Dukljanina, kb. 12. század) állításaira alapozzák. A korabeli bizánci forrás, VII. Konstantinosz Porphyrogennétosz De administrando imperio (kb. 948–952) azonban csupán annyit rögzít, hogy a horvátok fejedelme „körülbelül hatvan ezer lovassal és százezer gyalogossal” rendelkezik, és hogy a horvátok keresztények; a császár nem említi Tomislav nevét. A pápai oklevelek közül a legfontosabb X. János pápa 925. évi levele, amely Tomislavot a horvátok királyának (rex Croatorum) címezi, és amelyben a pápa a spalatói zsinat kapcsán a szláv liturgia visszaszorítására int. Ez a levél az első olyan hiteles forrás, amely a „király” címet horvát uralkodóra alkalmazza; a levél azonban nem koronázási jegyzőkönyv, és nem mondja ki, hogy Tomislav bármely más terület felett is uralkodott volna. A modern történészek egy része szerint a 925. évi zsinatok Tomislav püspöki székhelyeinek – Nin (Nona), Split (Spalato) – és a latin rítus ügyében hozott döntései azt jelzik, hogy a királyság befolyása a dalmát városokra is kiterjedt; más kutatók ezt a befolyást esetlegesnek vagy éppen a bizánci és velencei érdekek közötti átmeneti helyzetnek tekintik.
A 10. századi horvát királyság nem volt egységes nemzetállam. A király hatalma főként a dinári hegyvidék belső területeire, a Lika és Gacka környéki völgyekre, valamint a Neretva és a Zrmanja folyók közötti területre terjedt ki. A tengerparti városok – Zadar, Trogir, Split, Dubrovnik – saját közösségi joggal, püspöki székhellyel és gyakran a bizánci császár vagy Velence iránti adófizetési kötelezettséggel rendelkeztek. A horvát uralkodók a 10. század folyamán többször kísérletet tettek e városok bíráinak és püspökeinek kinevezésére, de a városok viszonya a horvát királyhoz nem a modern hűbéri jog szerint alakult; a dalmát közösségek önálló tengeri kereskedelmet folytattak, és nem váltak a horvát fejedelmi adminisztráció szerves részévé.
A királyság latin egyházi szervezete a 11. század elején tovább erősödött. Krešimir III. és IV. Péter király uralkodása alatt a horvát uralkodók adománylevelei rendszeresen felsorolják a bencés monostorok és székesegyházak birtokait, ami a királyi hatalom gazdasági alapját mutatja. A 11. században a horvát királyság időlegesen megszerezte a dalmát városok feletti hűbérúri jogot: IV. Krešimir (1058–1074) uralkodása alatt Zadar, Trogir és Split latin oklevelei a horvát királyt rex et dominus formában említik. Ez a hatalom azonban nem volt tartós. Miután IV. Krešimir 1074-ben normann fogságba esett, a velencei flotta a dalmát városok nagy részét elfoglalta, és a horvát királyság elvesztette közvetlen kikötői hátterét.
Dmitar Zvonimir uralkodása (1075–1089) fordulópont a királyság nemzetközi helyzetében. Zvonimir VII. Gergely pápa legátusának jelenlétében fogadta a királyi címet, és hűbéri esküt tett a pápának; a korabeli források szerint koronázása a solini Szent Péter-templomban történt. Zvonimir uralkodása alatt a horvát királyság szorosabban kötődött a pápai reformirányzathoz, és a horvát egyház latin rítusú kánonjoga megerősödött. A királyság gazdasági alapját a koronabirtokok és azok közvetlen jövedelmei, valamint a tengerparti városokkal fenntartott kereskedelmi kapcsolatok adták; de a Zvonimir halála utáni örökösödési válság (1089–1091) megmutatta, hogy a királyi hatalom erősen függ a nagy nemzetségek támogatásától. A dukljai pap krónikája és a későbbi horvát hagiográfia Zvonimirt a „horvát királyság utolsó igazi uralkodójaként” ábrázolja, ami emlékezetpolitikai állítás, nem pedig dokumentálható tény.
A 11. század végén a horvát királyság trónöröklése bizonytalanná vált. Zvonimir özvegye, Ilona (Ilona, a magyar Árpád-házzal rokonságban álló asszony) hívta be I. László magyar királyt, aki 1091-ben átvonult a Dráván, és megszállta Szlavóniát. A magyar befolyás nem járt azonnali teljes annexióval: a horvát nemzetségek egy része – a Kačić, a Šubić, a Frangepán (Frankopan) és a Gusić családok – saját jelöltet választott, míg mások a magyar királyi ház felé orientálódtak. Végül 1102-ben I. Kálmán magyar király (Könyves Kálmán, horvátul Koloman) a magyar sereggel a horvát területre vonult, és a horvát nemzetségek vezetőivel a mai történeti hagyomány szerint megállapodást kötött. Ennek az állítólagos megállapodásnak a szövege Pacta Conventa vagy Qualiter néven ismert, de a fennmaradt változat csak a 14. századi másolatban, és történeti hitelessége erősen vitatott.
A Pacta Conventa szövege szerint a horvát nemzetségek képviselői elismerték Kálmánt királyuknak, cserébe a magyar király megtartotta a horvát rendek jogait, a birtokviszonyokat és a horvát hadak külön állítását. Egyes horvát történészek – különösen a 17–19. századi rendi hagyományban – ezt a dokumentumot a horvát államiság folytonosságának bizonyítékaként kezelték, és az 1102. évet a „horvát királyság és a magyar királyság perszonáluniójának” kezdeteként jelölték meg. A modern kritikai történetírás azonban rámutat arra, hogy a Pacta Conventa fennmaradt szövege számos anakronizmust tartalmaz, és a 14. századi magyar–horvát kancellária politikai érdekeit tükrözi. A dokumentum 1102-es keltezése tehát nem tekinthető megbízható elsődleges forrásnak; a perszonálunió ténye ettől függetlenül dokumentálható a magyar királyi oklevelekből, amelyek a horvát területeket külön jogi egységként kezelik, és a horvát bán kinevezéséről rendelkeznek.
A magyar királyság és a horvát területek közötti viszony a 12–13. században valóban perszonálunió jellegű volt, de ennek tartalma fokozatosan alakult ki. A magyar királyok Dalmácia és Horvátország királyának is címezték magukat (rex Hungariae, Dalmatiae, Chroatiae), és a horvát területek ügyeit a bán (ban) felügyelte, aki a magyar király helytartója és egyben a horvát közjogi méltóság viselője volt. A bán székhelye a középkorban változott: a 12. században Knin, később Bihács, Zágráb, majd a 16. századtól Zágráb (Zagreb) és Varasd (Varaždin). A horvát és szlavón területeket a 13. századtól kezdve külön bánok irányították; Dalmácia városai pedig a velencei és magyar uralom között váltakoztak.
A középkori horvát területeken a rendi intézmények nem a modern parlamentarizmus előzményei, hanem a nemzetségi és egyházi elitek érdekképviseletének fórumai voltak. A szábor (Sabor) a 12–13. században a horvát főnemesek, a püspökök és a kisebb nemesek gyűléséből alakult ki, de a résztvevők köre és az ülések rendje csak a 14. századtól kezdett formalizálódni. A szábor a magyar királyi hatalommal szemben a horvát rendek egyeztető testülete volt: jóváhagyta az adók kivetését, vitatta a bán döntéseit, és saját pecsétje alatt okleveleket adott ki. A szábor nem volt rendelkezési joggal bíró törvényhozó szerv a modern értelemben, és működése a királyi hatalom és a rendek közötti erőviszonyoktól függött.
A bán tisztsége a kora középkortól a horvát államiság egyik legfontosabb intézménye volt. A bán elsődlegesen katonai és bírói hatalmat gyakorolt, és a magyar király által kinevezett, de a horvát nemzetségek jóváhagyásától függő személy volt. A 14. században a bánok gyakran maguk is a horvát főnemesi családok tagjai közül kerültek ki; például a Šubić család több tagja töltötte be a báni tisztséget, és a bosnyák ügyekben is döntő befolyást gyakorolt. A bán hatalma azonban nem volt korlátlan: a szábor a bán kinevezését elvileg csak a rendek hozzájárulásával fogadhatta el, és a gyakorlatban a bán rendszeresen egyeztetett a főnemesi családokkal. A bán jogköre a Habsburg-uralom alatt is fennmaradt, de fokozatosan a királyi helytartó szerepére korlátozódott, miközben a szábor, a horvát országgyűlés (Hrvatski sabor), a 16. századtól a rendi ellenállás fórumává vált.
A 15. század végére a horvát királyság területe jelentősen csökkent: az oszmán hódítás délről fokozatosan a dinári hegyvidék északi pereméig ért, és a 1493. évi korbávmezei csata (Bitka na Krbavskom polju) után a horvát rendek kénytelenek voltak tudomásul venni, hogy a magyar királyi haderő nem tudja megvédeni a belső-horvát területeket. 1527-ben a cetini szábor (Cetinski sabor) Habsburg Ferdinándot választotta horvát királlyá, miután a mohácsi csatában II. Lajos magyar király elesett. Ez a választás nem a „független horvát állam” döntése volt, hanem a horvát rendek – mindenekelőtt a Frangepán és a Zrínyi (Zrinski) családok – és a Habsburg uralkodó közötti kölcsönös védelemről szóló megállapodás, amely a kora újkorban a horvát területek integrációját a Habsburg védelmi rendszerbe vonta. A cetini választás jogi szövege a későbbi horvát történetírás egyik legfontosabb forrása lett, mert a 19. századi horvát jogtörténet a horvát államiság megszakítatlanságának bizonyítékaként hivatkozott rá; a dokumentum valós tartalma azonban elsősorban a rendi jogok elismerésére és a katonai segítségnyújtásra vonatkozik, nem pedig a modern szuverenitás elismerésére.
A kora újkorban a horvát területeket három, eltérő jogi és politikai berendezkedésű egységre osztották: a Horvát Királyságra (Regnum Chroatiae), a Szlavón Királyságra (Regnum Slavoniae) és a Horvát Katonai Határőrvidékre (Vojna krajina). A két királyság 1527-től formálisan a Habsburg Monarchia része volt, de külön bánnal és külön száborral rendelkezett, míg a határőrvidék felett közvetlenül a bécsi Udvari Haditanács rendelkezett. Ez a felosztás a 17–18. században alapvetően meghatározta a horvát területek társadalmi és gazdasági viszonyait. A báni hatalom a határőrvidék felett nem érvényesült, és a szábor hatásköre is a szabad királyi területekre korlátozódott; ez a kettősség a későbbi nemzeti történetírásban a „horvát jogok sérelmeként” jelenik meg, de a kortárs rendi felfogás szerint egyszerűen a Habsburg Monarchián belüli eltérő kormányzati rendszert tükrözte.
A horvát királyságról szóló ismereteink több forrástípuson alapulnak: pápai és bizánci okleveleken, zsinati határozatokon, királyi adományleveleken, a dukljai pap krónikáján, későbbi krónikákon és a 16–18. századi rendi iratokon. A legnagyobb bizonytalanságok a következők:
Tomislav királyságának kiterjedése és koronázása. A 925. évi pápai levél igazolja a rex Croatorum cím használatát, de nem ad pontos földrajzi leírást, és nem említi a koronázást. A „Tomislav mint első horvát király” kép a 16. századi humanista horvát történetírástól ered, és a középkori források nem támasztják alá.
A Pacta Conventa hitelessége. A dokumentum fennmaradt szövege 14. századi másolat, és számos olyan kifejezést tartalmaz, amely a 12. században nem használták. A történészek többsége ma azt a nézetet képviseli, hogy a Pacta Conventa nem 1102-ben keletkezett, hanem a rendi jogok utólagos megerősítésének igényét tükrözi. A perszonálunió ténye ettől függetlenül bizonyítható, de annak pontos kezdeti feltételei vitatottak.
A 11–12. századi etnikai viszonyok. A horvát és a szlavón területek etnikai összetétele a kora középkorban nem rekonstruálható biztonsággal. A régészeti és nyelvészeti adatok azt jelzik, hogy a horvát identitás a 9–11. században fokozatosan vált el a környező szláv és nem szláv csoportoktól, de a modern nemzeti kategóriák erre a korszakra nem alkalmazhatók.
A szábor és a bán hatalmának természete. A rendi intézményekre vonatkozó ismereteink főként a 13. század utáni oklevelekből származnak; a 10–12. századi ilyen intézmények létezése részben feltételezés. Nem tudjuk pontosan, milyen jogkörökkel bírt a bán a királyság legkorábbi korszakában, és a szábor tagjainak kiválasztási módja is homályban marad.