A 2000. évi parlamenti fordulat lezárta Horvátországnak a háború utáni Horvátország alfejezetben bemutatott, a délszláv háború utáni évtizedben jellemző nemzetközi elszigeteltségét és posztháborús autoriter kormányzását. A következő negyedszázad története nemcsak az intézményi csatlakozásról szól, hanem arról is, hogyan próbálta meg az ország a háború örökségét, a nemzetállami szuverenitást és a transznacionális integrációt összeegyeztetni. A 2000 és 2026 közötti időszakban Horvátország belpolitikája, gazdasága és társadalma szorosan összekapcsolódott az európai uniós feltételrendszerrel, a posztkommunista átmenet késleltetett lezárásával és a tágabb délkelet-európai migrációs folyamatokkal.
A 2000. január 3-i parlamenti választást a Franjo Tuđman halála utáni, a Horvát Demokratikus Közösség (Hrvatska demokratska zajednica, HDZ) hatalomvesztését előrevetítő hangulatban rendezték. A választást a Szociáldemokrata Párt (Socijaldemokratska partija, SDP) és a Horvát Szociálliberális Párt (Hrvatska socijalno-liberalna stranka, HSLS) vezette ellenzéki koalíció nyerte; a kormányt Ivica Račan alakította meg. Az új köztársasági elnök, Stjepan Mesić, aki korábban a jugoszláv föderatív elnökség tagja volt, 2000. februári megválasztásával a demokratikus átmenet jelképes fordulatát hozta. A 2000. évi eredmények pontos mandátummegoszlása eltérő számítási módok szerint változhat, de a választási bizottság hivatalos adatai szerint az SDP vezette hatpárti koalíció egyértelmű többséget szerzett a Száborban; ezt a kortárs politikai elemzés konszenzusként kezeli.
Az új kormány prioritása a nemzetközi elszigeteltség felszámolása volt. Ennek részeként 2000-ben alkotmánymódosításokat fogadtak el, amelyek a félprezidenciális rendszert a parlamentáris kormányzás irányába tolták el, csökkentve az elnöki jogköröket. Ezzel párhuzamosan a kormány javította az együttműködést a hágai Nemzetközi Törvényszékkel (ICTY), ami előfeltétele volt a nyugati intézményi integrációnak. A háború alatt és után elmenekült szerbek és más nem horvát lakosok hazatérésének jogi és gyakorlati akadályait részben csökkentették, bár a visszatérés üteme lassú maradt, és a helyi lakáskérdések, illetve a tulajdonjogok rendezése továbbra is vitákat gerjesztett. Tudományos konszenzus szerint a 2000-es kormányváltás elsősorban a nemzetközi feltételekhez való alkalmazkodásban hozott áttörést, míg a társadalmi megbékélés mélyebb rétegei csak lassan mozdultak el.
A gazdaságpolitikát a posztjugoszláv átalakulás és az 1990-es évek háborús kárainak felszámolása határozta meg. A Račan-kormány stabilizálta a bankrendszert, és megkezdte a privatizációs folyamat olyan korrekcióját, amelynek során számos korábbi, a háború idején kialakult informális hatalmi hálózat vagyonosodott meg. A privatizációs ügyek egy része később büntetőeljárások tárgya lett; ezek megítélése a horvát közéletben mindmáig erősen vitatott, mivel egyes értelmezések a nemzeti vagyon elherdálását, mások a piacgazdasági átmenet szükségszerű velejáróját hangsúlyozzák. 2001. október 29-én Horvátország aláírta az Európai Unióval a stabilizációs és társulási megállapodást (Stabilisation and Association Agreement), amely a nyugat-balkáni államok számára az uniós jogharmonizáció és kereskedelem intézményes keretét jelentette. Ez a dokumentált szerződéses aktus kijelölte az ország középtávú uniós pályáját.
A 2003. novemberi parlamenti választáson a HDZ visszatért a kormányzati hatalomba, de már Ivo Sanader vezetésével, aki euroatlanti reformpárti retorikát alkalmazott. A HDZ 2003-as győzelme önmagában nem jelentette a 2000-es demokratikus fordulat visszavonását: a párt a hatalom megőrzése érdekében elfogadta az uniós feltételrendszert, és folytatta a hágai együttműködést. A Sanader-kormány 2005. október 3-án megkezdte a csatlakozási tárgyalásokat az Európai Unióval. A tárgyalások megnyitása dokumentált esemény, amelyet az Európai Unió Tanácsa és a horvát kormány egyaránt megerősít. A folyamatot ugyanakkor kezdettől fogva visszatérően akadályozta a szlovén–horvát határvita, különösen a Savudrija-csúcs (Slovenija: plitvina Savudrijska, Horvátország: pličina Savudrijska) néven ismert terület és a Pirani-öböl tengeri elhatárolása. A vita nemcsak kétoldalú, hanem uniós szintű eljárási problémává vált: 2008–2009-ben Szlovénia nemzeti érdekeire hivatkozva tartósan blokkolta a horvát tárgyalási fejezetek egy részének megnyitását. Az ügy megoldását végül a 2009-es hágai választottbírósági eljárás lehetővé tette, ám annak későbbi meghiúsítása 2017-ben újabb diplomáciai feszültséget okozott.
Horvátország 2009. április 1-jén a NATO tagja lett. A csatlakozás a horvát hadsereg reformjával és a hágai együttműködés felmutatásával párhuzamosan zajlott. A NATO-tagság a horvát biztonságpolitikai orientációt véglegesen a nyugati szövetségi rendszerbe ágyazta, és a balkáni háborúk utáni stabilizáció egyik elemeként értelmezhető. Ugyanebben az évben, 2009 júniusában Ivo Sanader váratlanul lemondott; utódja, Jadranka Kosor a HDZ soraiból került ki. A lemondás oka máig vita tárgya, de a későbbi korrupciós eljárások során Sanadert 2010-ben letartóztatták, és 2012-ben jogerősen elítélték vesztegetésért, illetve a közpénzekkel való visszaélésért. A Sanader-ügy a horvát igazságszolgáltatás uniós nyomásra megerősített függetlenségének szimbóluma lett, bár a bírósági eljárások elhúzódása és a politikai környezet miatt a korrupcióval szembeni fellépés eredményessége évtizedek óta vitatott.
A 2008–2009-es globális pénzügyi és gazdasági válság súlyosan érintette Horvátországot. A GDP 2009-ben jelentős mértékben visszaesett, a turizmus és a külföldi működőtőke beáramlása csökkent, a külső adósság növekedett. A válság nyomán a horvát gazdaság hosszú évekre a recesszió és a lassú kilábalás állapotába került. A statisztikai hivatal (Državni zavod za statistiku, DZS) adatai a 2009 utáni éveket a GDP csökkenéseként vagy stagnálásaként rögzítették; a pontos negyedéves és éves adatok a módszertani revízióktól függően eltérhetnek. A válság társadalmi következménye a munkanélküliség emelkedése és a fiatalok körében növekvő kilátástalanság volt, ami később a kivándorlás egyik motorja lett.
A 2011. decemberi parlamenti választást a Kukuriku koalíció néven ismert balközép szövetség nyerte, amelybe az SDP mellett a Horvát Néppárt – Liberális Demokraták (HNS), az Isztriai Demokratikus Gyűlés (IDS) és a Horvát Nyugdíjas Párt (HSU) tartozott. Zoran Milanović miniszterelnöksége alatt a kormány elsődleges célja a csatlakozási tárgyalások lezárása volt. A tárgyalásokat 2011 júniusában zárták le, de a tényleges csatlakozásról a horvát választópolgárok 2012. január 22-én népszavazáson döntöttek. A hivatalos eredmény szerint a résztvevők 66,27 százaléka támogatta az uniós tagságot, míg 33,13 százaléka ellene szavazott; a részvételi arány alacsony, mintegy 43,5 százalék körüli volt. Az alacsony részvétel és a támogató tábor aránya közötti különbség emlékezetpolitikai vitát indított: egyes értelmezések a tagság iránti mérsékelt lelkesedést, mások a népszavazás technikai legitimációjának elégtelenségét hangsúlyozták. Tény, hogy a 2012-es népszavazás a magyarországi és más uniós csatlakozási népszavazásokkal összehasonlítva is viszonylag alacsony részvételt hozott.
Horvátország 2013. július 1-jén az Európai Unió 28. tagállama lett. A csatlakozás egyszerre zárta le a 2005-ben megkezdett tárgyalási folyamatot és nyitott új kötelezettségeket: az ország vállalta az uniós acquis teljes átvételét, a határellenőrzések fokozatos átalakítását, és a strukturális alapokból való részesedés feltételeinek megteremtését. A csatlakozás időpontjában Horvátország gazdasága még mindig a 2008 utáni válság hatásait viselte: a munkanélküliség 2013–2014-ben a fiatalok körében rendkívül magas, egyes becslések szerint 40 százalékot meghaladó volt a 15–24 éves korosztályban. Ezek a munkaerőpiaci adatok módszertanilag eltérhetnek az ILO és a nemzeti statisztika szerint, de a magas fiatalmunkanélküliség tudományos konszenzusnak számít. Az uniós tagság tehát nem jelentett azonnali gazdasági fellendülést; sokan a csatlakozás utáni első években az intézményi integráció és a mindennapi jóllét közötti szakadékot élték meg.
A 2015. novemberi parlamenti választás patthelyzetet hozott: a HDZ vezette, több kisebb pártból álló koalíció és az SDP vezette balközép blokk sem szerzett stabil kormányzati többséget. A helyzetet a Most (Híd) nevű reformpárti, decentralizációt hirdető politikai formáció belépése bonyolította. A hónapokig tartó tárgyalások után 2016 januárjában Tihomir Orešković, egy korábban Kanadában dolgozó pénzügyi szakember alakított kormányt, amely a HDZ és a Most támogatására épült. A kormány élettartama rövid volt: a belső konfliktusok, különösen a HDZ elnöke és a miniszterelnök közötti feszültségek miatt 2016 júniusában megbukott. Az ezt követő, 2016. szeptemberi előrehozott választást a HDZ nyerte Andrej Plenković miniszterelnök vezetésével. Plenković kormányai 2016-tól több cikluson át megszakítás nélkül irányították az országot, részben a Most vagy más partnerek külső támogatásával.
A 2016 utáni időszakot a gazdasági fellendülés jellemezte. A turizmus, amely a horvát GDP jelentős részét – a koronavírus-járvány előtti években két számjegyű részaránnyal – adta, a globális kereslet növekedése nyomán folyamatosan bővült. Az adriai tengerpart, különösen Dalmácia, Isztria és Kvarner városai, valamint a szigetvilág infrastruktúrája iránti keresletet a schengeni csatlakozás előtti turistavízum-könnyítések is erősítették. Az uniós strukturális és kohéziós alapokból származó források a közlekedési infrastruktúra, a környezetvédelmi rendszerek és a vidékfejlesztés területén emelkedtek, bár a források felhasználásának hatékonysága és a korrupciós kockázatok továbbra is a nyilvános vita tárgyát képezték. A Transparency International korrupcióérzékelési indexe Horvátországot a 2010-es években az Európai Unió átlaga alá sorolta; az index módszertani jellege miatt ez nem „mért” korrupciót, hanem észlelési mutatót jelent, amelyet óvatosan kell értelmezni.
A 2017-es Agrokor-válság a horvát vállalati szektor törékenységét tárta fel. Az Agrokor, a régió egyik legnagyobb élelmiszer- és kiskereskedelmi konglomerátuma likviditási csődbe jutott, ami a beszállítók, a bankrendszer és a munkahelyek körüli állami beavatkozást tette szükségessé. A kormány külön törvénnyel (lex Agrokor) mentőcsomagot hozott létre, amelynek eredményeként a vállalat szerkezetátalakítása 2018-ra lezárult. Az Agrokor-ügy azonban újabb vitát generált a privatizáció, a vállalatirányítás és a politikai összefonódások kérdéseiről. A válság dokumentált gazdasági esemény, de a felelősség megítélése – miként a horvát vállalati szektor számos hasonló ügyében – erősen vitatott.
A 2020-as COVID-19 járvány a horvát gazdaságot a turizmus visszaesésén keresztül érintette. A 2020. márciusi lezárások, a határkorlátozások és a nemzetközi utazási láncok fennakadásai a szolgáltató szektort sújtották. A 2020. júliusi parlamenti választást a járvány közepén tartották; a HDZ ismét győzött, Plenković új kormányt alakított. A járványkezelés, az oltási program és a korlátozó intézkedések a horvát közhangulatban ugyanolyan polarizációt okoztak, mint a többi uniós tagállamban. A 2020-as évek elején a kormány és a köztársasági elnök, Zoran Milanović közötti alkotmányos feszültség is nyilvánossá vált. Milanović, aki 2020. januári megválasztása után a 2024–2025-ös elnökválasztáson újraválasztást nyert, rendszeresen kritizálta a kormány külpolitikáját, a NATO-val és az EU-val kapcsolatos álláspontját, valamint a korrupciós ügyek kezelését. A kormány és az elnök közötti viták intézményi értelmezése a horvát alkotmányos rendben vitatott: a félprezidenciális örökség és a 2000-es alkotmánymódosítás közötti határok nem minden esetben egyértelműek.
A legfontosabb intézményi lépés a 2020-as években az euróövezethez és a schengeni térséghez való 2023. január 1-jei csatlakozás volt. Horvátország ezzel a második volt a 2004 után csatlakozó kelet-közép-európai uniós tagállamok közül, amely saját nemzeti valutáját, a kunát (kuna) az euróra cserélte. Az eurócsatlakozás feltételeit a maastrichti konvergenciakritériumok teljesítéséhez kötötték; a horvát jegybank (Hrvatska narodna banka) és az Európai Bizottság 2022-es jelentései szerint az ország megfelelt az inflációs, államadóssági és árfolyam-stabilitási követelményeknek. A schengeni csatlakozás egyidejűleg megszüntette a belső határellenőrzéseket a szárazföldi határokon, ami a horvát–szlovén és horvát–magyar határ térségében erősítette a mindennapi határ menti kapcsolatokat, és a turizmus számára is új tranzitútvonalakat nyitott. Az euró bevezetésének inflációs hatása azonban vitatott: a fogyasztói árak 2022–2023-ban meredeken emelkedtek, de ennek okai közé az energiaárak, az uniós szintű infláció és a kiskereskedelmi árképzés egyszerre sorolhatók. A horvát statisztikai hivatal és az Eurostat adatai a 2023-as inflációt a korábbi éveknél magasabb szinten mutatták; az euró bevezetéséhez köthető árhatás számszerűsítése módszertani vita tárgya.
A demográfiai kérdés a 2010-es évek végétől a horvát közbeszéd és a szakpolitikai vita középpontjába került. A 2021. évi népszámlálás adatai szerint Horvátország lakossága mintegy 3,87 millió fő volt, szemben a 2011-es mintegy 4,28 millióval. Ez a csökkenés két összetevőből állt: a természetes fogyásból (a halálozások száma tartósan meghaladja az élveszületéseket) és a negatív nettó migrációból, amelyet a 2013-as uniós csatlakozás utáni szabad munkaerőpiaci hozzáférés erősített fel. A kivándorlás elsősorban Németország, Ausztria, Írország és a skandináv államok felé irányult; a fiatal és középkorú munkavállalók távozása a helyi munkaerőhiányt fokozta. A kormány demográfiai intézkedésekkel és a vendégmunkások beutazásának könnyítésével reagált: a 2020-as években a horvát építőiparban, turizmusban és mezőgazdaságban egyre több, elsősorban a Fülöp-szigetekről, Nepálból, Indiából és más ázsiai országokból érkező munkavállaló dolgozott. Ez a folyamat a horvát társadalomban új kérdéseket vetett fel a bevándorlók jogai, a lakhatás és a társadalmi integráció kapcsán. A demográfiai adatok értelmezése során külön kell választani a népszámlálási regisztrációs tényeket és a migrációs becsléseket, mivel a kiutazók egy része nem jelenti be tartós távozását.
A 2024-es parlamenti választást a társadalmi és gazdasági feszültségek hatották át. A HDZ újra a legerősebb pártnak bizonyult, de az ellenzéki SDP, a szuverenista és hazafias mozgalmak, valamint a zöld és liberális pártok versenye megnövelte a politikai fragmentációt. A választási eredmények pontos számai a hivatalos választási bizottság által nyilvánosságra hozott adatokban szerepelnek; ezeket a könyv nem idézi pontosan, mert az alfejezet a kereteket és a folyamatokat tárgyalja. A jelenkori horvát politikát négy fő törésvonal jellemzi:
A korrupció és az intézményi bizalom kérdése: a kormány és az ellenzék egyaránt használja a korrupciós ügyeket, a hágai és a horvát bírósági eljárásokat a politikai küzdelemben. A korrupció megítélése gyakran eltérő forrásokon alapul, és a büntetőeljárások kimenetele nem mindig zárja le a politikai vitát.
Az emlékezetpolitika és a nemzeti múlt értelmezése: a második világháborús usztasa rezsim, a jugoszláv partizánmozgalom, a délszláv háború és az 1995-ös Vihar hadművelet megítélése mindmáig megosztja a horvát közéletet. A 2000-es években a háborús emlékezet intézményesítése és az iskolai történelemoktatás körül rendszeresen alakultak ki viták. A horvát és a szerb narratívák gyakran tükrözik egymás áldozati emlékezetét, de a tudományos történetírás igyekszik ezt a kétpólusú képet forráskritikával árnyalni.
A szuverenitás és az integráció feszültsége: az eurócsatlakozás és a schengeni tagság után az uniós jog elsőbbségének kérdése, a határellenőrzés és a menekültpolitika újra a nemzeti szuverenitásról szóló vitákat hívott elő. A 2015–2016-os menekültválság idején Horvátország tranzitútvonallá vált a nyugat-balkáni útvonalon; a kormány időnként lezárta a szerb határt, ami humanitárius és uniós szintű jogi vitákat okozott. A menekültválság kezelésének mérlege a mai napig vitatott.
A regionális egyenlőtlenségek és a központ–periféria viszony: a főváros, Zágráb, valamint a tengerparti turisztikai központok gazdasági súlya jelentősen meghaladja a szlavóniai és a hegyvidéki területekét. A keleti országrészek, különösen Szlavónia, a háború óta tartós veszteségeket szenvedtek; a fejlesztési programok és az EU-alapok elosztása körül regionális szintű érdekütközések alakultak ki. A regionális identitások, például az isztriai vagy a dalmáciai regionalizmus, a központosító állam és a helyi autonómia közötti feszültséget jelzik.
Az alfejezet elsősorban hivatalos és intézményi elsődleges forrásokra támaszkodik: a horvát állami választási bizottság eredményközléseire, a horvát statisztikai hivatal (DZS) népszámlálási és munkaerőpiaci adataira, az Európai Unió Tanácsának és Bizottságának határozataira, valamint a horvát és uniós hivatalos közlönyökben megjelent szerződésekre. Másodlagos források közé tartoznak az európai átmenetről szóló összehasonlító politikatudományi tanulmányok, a Freedom House és a Transparency International országjelentései, valamint a horvát és nemzetközi gazdaságelemző intézetek munkái. A szöveg tudatosan kerüli a konkrét oldalszámok és idézetek nélkül közölt statisztikákat; a 2000 utáni választási eredmények, a 2012-es népszavazás és a 2021-es népszámlálás számsorai hivatalos forrásból származnak, de az értelmezésük vitatott lehet.
A legfontosabb bizonytalanságok: a demográfiai csökkenés pontos üteme eltér a népszámlálási és a folyamatos regiszteradatok között; a kivándorlás becslése módszertanilag változó; a korrupcióval és az uniós forrásfelhasználással kapcsolatos állítások politikai és statisztikai viták tárgyát képezik; a horvát–szlovén határvita és a menekültválság megítélése a nemzetközi jogban és az emlékezetpolitikában egyaránt nyitott. A 2020-as évek eseményeinél a könyv lezárásának időpontja, 2026 miatt a rövid távú értékelés óvatosságot igényel.