Az 1995–2000 közötti horvát történelem talán legsűrűbb átalakulási periódusa: a háborús győzelemtől a nemzetközi konszolidációig, a tekintélyelvű nacionalista rendszertől az első demokratikus hatalomváltásig vezető út. Ebben a fél évtizedben egyszerre kellett feldolgozni a háború következményeit, visszailleszkedni a nemzetközi közösségbe, és megkezdeni az állam intézményeinek demokratikus átépítését. Az alábbiakban a horvát offenzívák és a daytoni rendezés mellett Tuđman rendszerének természetét és a rendszer végét előidéző demokratizálódási folyamatot tárgyaljuk.
Az 1995-ös esztendő fordulópontot hozott a horvátországi és boszniai háborúban. A horvát hadsereg (Hrvatska vojska, HV) két nagy katonai műveletben, a Villám hadműveletben (Operacija Bljesak, 1995. május 1–3.) és a Vihar hadműveletben (Operacija Oluja, 1995. augusztus 4–7.) szerezte vissza az 1991-ben a horvátországi szerbek által kikiáltott Krajinai Szerb Köztársaság (Republika Srpska Krajina, RSK) területének nagy részét.
A Villám hadművelet a Nyugat-Szlavóniában található, körülbelül 500 km²-nyi szerb ellenőrzésű területet vonta horvát fennhatóság alá. A művelet rövid lefolyása ellenére jelentős polgári lakosságot érintett: a nemzetközi szervezetek becslései szerint 10 000–15 000 ember menekült Boszniába és Jugoszláviába. A horvát hatóságok a műveletet a közlekedési útvonalak és a horvát állam területi integritásának helyreállításaként igazolták; a jugoszláv és a krajinai szerb vezetés „etnikai tisztogatásról”, az ENSZ és az EU megfigyelői „aránytalan erő alkalmazásáról” beszéltek. A hágai Nemzetközi Törvényszék (International Criminal Tribunal for the former Yugoslavia, ICTY) későbbi peranyagaiban mindkét értelmezés elemei megjelennek.
A Vihar hadművelet ennél jóval nagyobb kiterjedésű volt. Mintegy 10 000–12 000 km² területet érintett, a Krajina fővárosát, Knin városát is beleértve. A horvát erők létszámát 100 000–130 000 főre becsülik; a szerb oldalon a hadművelet idején a Krajinai Szerb Hadsereg (Srpska vojska Krajine, SVK) állománya részben már felbomlóban volt. A hadművelet néhány nap alatt elérte célját, a horvát hadsereg augusztus 5-én bevonult Kninbe, amelyet a horvát nemzeti szimbolika azóta a győzelem napjaként (Dan pobjede) tart számon.
A Vihar hadművelet következményei máig mély viták tárgyát képezik. A horvát fél a területi integritás visszaállítását és az 1991 óta tartó szerb felkelés befejezését hangsúlyozza; a szerb és részben a nemzetközi bírálatok a civil lakosság tömeges elmenekülését emelik ki. A Nemzetközi Vöröskereszt és az ENSZ Menekültügyi Főbiztossága (UNHCR) adatai szerint a műveletet követő hetekben 150 000–200 000 szerb civil hagyta el a területet, Bosznia-Hercegovina és Jugoszlávia irányába. Hogy ez a távozás a horvát hadsereg előre eltervezett kiűzési politikája vagy a szerb katonai és politikai vezetés által elrendelt evakuáció következménye volt-e, a történetírásban és a bírósági eljárásokban vitatott. Az ICTY a horvát tábornokok, Ante Gotovina és Mladen Markač ügyében első fokon (2011) elítélő, másodfokon (2012) felmentő ítéletet hozott; a fellebbviteli tanács a „törvénytelen tüzérségi támadás” tényét nem találta bizonyítottnak, ezért a bűnszervezetben való részvétel vádja megdőlt. Ez a fordulat Horvátországban a nemzeti igazság megerősítéseként, Szerbiában a nemzetközi igazságszolgáltatás kudarcaként vonult be a közbeszédbe; a jogi ítélet és a történeti értelmezés különbségét a tankönyvi tárgyalásnak is hangsúlyoznia kell.
A hadműveleteket követően a horvát kormány és a helyi szerb képviselők 1995. november 12-én aláírták az Erdődi megállapodást (Erdutski sporazum), amely a Duna menti, a háborúban szerb ellenőrzés alatt maradt Kelet-Szlavónia, Baranya és Nyugat-Szerémség fokozatos, békés visszaintegrálását irányozta elő. A megállapodás az ENSZ átmeneti közigazgatását (United Nations Transitional Administration for Eastern Slavonia, Baranja and Western Sirmium, UNTAES) hozta létre, amely 1996 és 1998 között felügyelte a horvát fennhatóság újbóli kiterjesztését, a civil közigazgatás, a rendőrség és a választások előkészítését. Ez a folyamat a horvát háború utolsó, békés rendezésű szakasza; a résztvevők között a horvát és a helyi szerb vezetés mellett az amerikai és az ENSZ-diplomácia játszott meghatározó szerepet. A visszaintegrálás 1998-ban fejeződött be, amikor a terület ismét horvát fennhatóság alá került, s ezzel Horvátország nemzetközileg elismert határain belül a közigazgatási egység helyreállt.
A horvátországi háború lezárásával párhuzamosan a nemzetközi közösség a boszniai háború befejezésére koncentrált. A Daytoni békeszerződés (Daytonski mirovni sporazum), amelyet 1995. november 21-én parafáltak az amerikai légitámaszponton, december 14-én pedig Párizsban írtak alá, elsősorban Bosznia-Hercegovina állam szerkezetét és a katonai rendezést rögzítette. Horvátország számára a daytoni folyamat annyiban bírt közvetlen jelentőséggel, hogy a horvát elnök, Franjo Tuđman aláírója volt a megállapodásnak, és a horvát hadsereg boszniai szerepvállalása, valamint a boszniai horvátok politikai érdekei szorosan összefonódtak a horvát külpolitikával.
A daytoni rendezés megerősítette Bosznia-Hercegovina állami kereteit, ugyanakkor a horvát politikai vezetés számára a boszniai horvátok ügyének nyitva maradása hosszú távú feszültségforrás maradt. A horvát kormány hivatalosan üdvözölte a békét, ám a boszniai horvátok státusának kérdése a horvát politikában a 90-es évek második felében ismételten előkerült. A daytoni szerkezet a boszniai horvátoknak nem biztosított önálló entitást, szemben a boszniai szerbekkel, akik a Republika Srpska keretében kaptak területi autonómiát. Ezt a horvát nacionalista értelmezés a horvát érdekek háttérbe szorulásaként értelmezte, míg a nemzetközi közösség a több entitásra épülő boszniai állam fenntartását hangsúlyozta. A könyv későbbi Bosznia-Hercegovina-fejezete A jugoszláv Bosznia és A háború és a Holocaust tárgyalja a daytoni államszerkezet belső ellentmondásait; itt elég annyit rögzíteni, hogy a horvát állam külpolitikája a daytoni rendezés után a nemzetközi elismerés és a délkelet-európai stabilizáció irányába tolódott el, ám a boszniai horvát kérdés továbbra is érintetlen maradt.
A horvát külpolitika 1995–2000 közti alapdilemmája a nemzetközi közösséggel való együttműködés és a nemzeti szuverenitás hangsúlyozása között húzódott. Tuđman kormánya egyfelől a nemzetközi pénzügyi intézmények, az Európai Unió és a NATO felé közeledett, másfelől a háború idején kialakult nemzeti egységkormányzati stílus, a média feletti ellenőrzés és az ellenzék gyengesége a demokratikus nyilvánosság beszűkülésével járt. A nemzetközi szervezetek, így az Európa Tanács és az EBESZ ismételten bírálták a horvát kormányt a menekültek visszatérésének akadályozása, a kisebbségi jogok korlátozása és a médiaszabadság hiánya miatt.
Franjo Tuđman (1922–1999) elnöksége 1990-től haláláig tartott, és a horvát államiság megalapozásának, valamint a háborús vezetésnek az időszaka. Az 1995 utáni években rendszerének természete körül éles viták folytak, és folynak ma is: a horvát hivatalos emlékezet az államalapító szerepét hangsúlyozza, a kritikus történetírás a tekintélyelvű, nacionalista paternalizmust, a bírálók pedig a háborús bűnök felelősségének elbagatellizálását emelik ki.
A Tuđman-rendszer politikai szerkezete az 1990-es alkotmányra épült. Az elnöki rendszerben a köztársasági elnök széles jogkörökkel rendelkezett: ő volt a fegyveres erők főparancsnoka, kinevezhette a kormányfőt, feloszlathatta a parlamentet, és jelentős befolyása volt a kül- és biztonságpolitikára. Az 1990-es évek horvát politikai rendszerét a Horvát Demokratikus Közösség (Hrvatska demokratska zajednica, HDZ) dominálta, amely az 1990-es első szabad választásokon, majd az 1992-es és 1995-ös parlamenti választásokon is abszolút többséget szerzett. Az 1995-ös választásra a Vihar hadművelet utáni eufórikus légkörben került sor; a HDZ a nemzeti győzelem letéteményeseként aratott győzelmet, és a parlamentben kétharmados többséget szerzett. Az ellenzéki pártok – mindenekelőtt a szociáldemokraták (Socijaldemokratska partija, SDP) és a szociálliberálisok (Hrvatska socijalno-liberalna stranka, HSLS) – szűk mozgástérbe szorultak, a választási rendszer aránytalanságai a HDZ-nek kedveztek.
A rendszer tekintélyelvű vonásai a háborús szükségállapotból eredő intézkedésekkel, majd a háború utáni hatalomkoncentrációval erősödtek. A médiatörvények, az állami televízió (Hrvatska radiotelevizija, HRT) pártirányítása és a magánmédia részleges cenzúrája szűkítette a nyilvánosságot. A nemzetközi emberi jogi jelentések, így az amerikai Freedom House és a Human Rights Watch éves jelentései a médiaszabadság korlátozottságáról, a kisebbségi szerbek visszatérésének akadályozásáról, a roma kisebbség diszkriminációjáról és a bírósági eljárások átpolitizálódásáról számoltak be. Ugyanakkor a rendszer legalább formálisan megtartotta a többpárti választásokat, a parlament működését és az alkotmányos kereteket, ezért a nemzetközi szakirodalom gyakran „félautoriter” (semi-authoritarian) vagy „választási tekintélyelvűség” (electoral authoritarianism) kategóriával írja le.
A háborút követő időszak gazdaságpolitikája a központi állami irányítás és a korrupt privatizáció kettősségét mutatta. A szocialista önigazgatású jugoszláv gazdaság öröksége, a háború pusztításai, a menekültáradat és a korábbi jugoszláv belső piac elvesztése súlyos terheket rótt a horvát gazdaságra. Az 1990-es évek közepén a kormány a kuponprivatizáció és a belső tőkefelhalmozás kevert modelljével juttatott állami vállalatokat magánkézbe. A folyamatot a kritikus közgazdászok és az ellenzék szerint politikai lojalitás és személyes kapcsolatok mentén bonyolították; a kedvezményezettek köre gyakran a háborús elithez kötődött. A nemzetközi pénzügyi szervezetek – az IMF és a Világbank – a makrogazdasági stabilizáció, a dinar (akkor még horvát dinár, majd 1993-tól horvát kuna, HRK) stabilitása és a külső adósság kezelése terén együttműködtek a horvát kormánnyal, de a privatizáció átláthatatlanságát bírálták.
A Tuđman-korszak kultúrpolitikájának középpontjában a horvát nemzeti identitás megerősítése állt. A tankönyvek, a nemzeti ünnepek, az utcanevek és a történetírás intézményi rendszere a horvát államiság folytonosságát hangsúlyozta, gyakran a 20. századi jugoszláv időszakot elnyomásként, a horvát államot európai, keresztény és nyugati civilizációs térként mutatva be. Ez a narratíva erősítette a nemzeti egységet, de kizárt vagy másodlagos szerepbe szorított minden olyan identitást és történetet, amely a horvát nemzeti narratívába nem volt beilleszthető. A történészszakma egy része – mint Ivo Banac, Josip Jurčević és mások – bírálta az állami emlékezetpolitika leegyszerűsítéseit, hangsúlyozva, hogy a horvát történelem sokszínű, és a 20. századi események értékelése nem szűkíthető le a nemzeti áldozat- és hőstörténetekre.
A horvát demokratikus átmenet nem egyetlen eseményhez, hanem folyamathoz köthető, amely az 1990-es évek végén, Tuđman életének utolsó éveiben kezdett felgyorsulni. A legfontosabb külső ösztönző a nemzetközi közösség feltételességi politikája volt: az EU, az Európa Tanács, az EBESZ és az Egyesült Államok a horvát kormányt a menekültek visszatérésének elősegítésére, a kisebbségi jogok biztosítására, a médiaszabadság bővítésére és a hágai törvényszékkel való együttműködésre szorította. A nemzetközi integráció ígérete – különösen az 1999-ben elindított Stabilizációs és Társulási Folyamat – fontos hivatkozási ponttá vált a horvát politikai vitákban.
Belső tényezőként az ellenzéki pártok fokozatos szerveződése és a civil társadalom erősödése említhető. Az 1995-ös választás után az ellenzék parlamenti képviselete ugyan szerény maradt, de a helyi önkormányzati választások, a szakszervezetek és a független sajtó – mint a Feral Tribune hetilap vagy a Nacional kritikus hetilap – folyamatosan tematizálták a hatalom visszaéléseit, a korrupciót és a háborús bűnök kérdését. A civil szervezetek, mint a GONG választási megfigyelő szervezet vagy a Documenta – Centar za suočavanje s prošlošću (Documenta – A múlttal való szembenézés központja, Zágráb) a választások tisztaságát és a háborús bűnök dokumentálását tűzték napirendre.
A demokratizálódás fordulópontja az 1999-es év volt. A horvát elnök, Franjo Tuđman novemberben elhunyt. Halálával a rendszer legitimációs bázisa meggyengült, a HDZ belső hatalmi harcai pedig felszínre kerültek. A 2000. január 3-án tartott parlamenti választásokon a hatpárti ellenzéki koalíció – az SDP és a HSLS vezetésével – elsöprő győzelmet aratott. A szociáldemokrata Ivica Račan alakíthatott kormányt, míg az elnökválasztáson Stjepan Mesić győzött, aki korábban a HDZ-ből vált ki, és a demokratikus átmenet jelképévé vált. A hatalomváltás békésen zajlott; a horvát politikatörténet ezt az 1990 óta első valódi demokratikus rotációnak tekinti.
A 2000-es kormánykoalíció előtt a háború utáni horvát állam legégetőbb kérdései álltak: a menekültek visszatérése, a hágai együttműködés, a korrupció visszaszorítása, a gazdasági stabilizáció és az EU-integráció. Az új kormány alkotmányos reformot hajtott végre, amely csökkentette az elnöki jogköröket és erősítette a parlamentáris rendszert; a nemzetközi szerződések ratifikálásával pedig elindult a horvát állam fokozatos visszaintegrálódása az európai intézményi hálózatokba. A demokratizálódás folyamata azonban nem volt lineáris: a háborús bűnökkel kapcsolatos felelősségre vonás, a kisebbségi szerbek visszatérésének nehézségei és a gazdasági átalakulás társadalmi költségei továbbra is súlyos terheket róttak a horvát társadalomra.
A háború utáni Horvátországról szóló történeti tudásunk alapja az 1990-es évek állami és nemzetközi dokumentumai, a hágai törvényszék peranyagai, az EBESZ, az EU, az ENSZ és a nemzetközi emberi jogi szervezetek jelentései, a horvát és szerb sajtó, valamint a korszak politikai szereplőinek memoárjai és interjúi. Az elsődleges források – jegyzőkönyvek, törvények, katonai parancsok, diplomáciai táviratok – sok esetben nyilvánosak, de értelmezésük erősen vitatott.
A legnagyobb bizonytalanság a háborús áldozatok és a menekültek számát érinti. A Vihar hadművelet polgári áldozataira vonatkozó becslések a horvát és a szerb forrásokban nagyságrendileg eltérnek; a nemzetközi szervezetek adatai is tág intervallumot adnak meg. A menekültek számát 150 000 és 200 000 közé teszik a nemzetközi források, de az elvándorlás és a későbbi visszatérés dinamikájáról csak közelítő adatok állnak rendelkezésre. A hágai ítéletek jogi értelemben lezárták egyes ügyeket, de a történeti értelmezés nyitott maradt: a „bűnszervezet” kérdése, a tüzérségi támadások arányossága és a civil lakosság távozásának okai továbbra is tudományos viták tárgyát képezik.
A Tuđman-rendszer megítélése sem egyöntetű a szakirodalomban. A horvát történetírásban a rendszer egyszerre jelenik meg államalapító, háborús vezető és tekintélyelvű időszakként; a külföldi politikatudományi irodalom a „félautoriter” vagy „választási tekintélyelvű” modellekbe sorolja. A rendszer pontos működéséről, a privatizáció korrupciós mechanizmusairól és a média befolyásolásáról a levéltári források részleges hozzáférhetősége miatt a kép még hiányos.
A menekültek visszatéréséről és a kisebbségi jogok gyakorlati érvényesüléséről rendelkezésre állnak az OSCE és az UNHCR statisztikái, de ezek is becslések, és a visszatérés minőségét – a lakhatást, munkalehetőségeket, biztonságérzetet – nehéz számszerűsíteni. A demokratizálódás folyamatának értékelése pedig attól függ, milyen mérce szerint mérjük a demokrácia minőségét: a Freedom House és más szervezetek indexei eltérő súllyal veszik figyelembe a választási folyamatot, a médiaszabadságot, a korrupciót és a jogállamiságot.