A 19. század utolsó harmadában Bosznia-Hercegovina az Oszmán Birodalom egyik legnehezebben kormányozható tartományából a nagyhatalmi diplomácia és a balkáni nemzeti mozgalmak ütközőzónájává vált. Az oszmán reformok (tanzimát) ígéretei és a helyi hatalmi viszonyok közötti feszültség 1875-ben fegyveres felkelésbe torkollott, amelyet a keleti kérdés addigi legélesebb válsága követett. A válság közvetlen következménye lett az 1878-as okkupáció: az Osztrák–Magyar Monarchia a nagyhatalmak felhatalmazásával katonailag birtokba vette a tartományt, ami alapvetően átrendezte a régió társadalmi, vallási és politikai viszonyait. Az alfejezet az 1875–1878 közötti időszakot tárgyalja, kitérve a felkelés belső dinamikájára, a nemzetközi beavatkozásra, valamint a boszniai társadalom különböző csoportjainak reakcióira. A folyamat megértéséhez szükséges visszautalni a bosnyák muszlimok kialakulásának kérdésére, amelyet az előző alfejezet A bosnyák muszlimok kialakulása mutatott be.
Az 1875-ös felkelés közvetlen előzménye a 19. századi oszmán modernizáció kudarca volt a tartomány perifériáin. Az 1839-től meghirdetett tanzimát reformok – így az 1856-os Hatt-i Hümájun rendelet – elvileg minden alattvaló számára egyenlő jogokat és kötelezettségeket írtak elő, a gyakorlatban azonban a boszniai tartományi elitek ellenállása és a központi hatalom gyengesége miatt csak részlegesen valósultak meg. A keresztény parasztok továbbra is súlyos adóterheket viseltek, miközben a muzulmán földbirtokos réteg (agák, bégek) helyi hatalmát a reformok alig érintették. A hercegovinai régióban – különösen a Neretva és a Trebišnjica folyók felső völgyeiben – a sziklás, terméketlen talaj és az oszmán adóbérleti rendszer (iltizám) együttesen elviselhetetlen helyzetet teremtett a zömmel ortodox szerb és katolikus horvát földművesek számára. A helyi muzulmán földbirtokosok gyakran katonai erővel hajtották be a járandóságokat, amit a keresztény lakosság nemzeti-vallási sérelemként is megélt.
A felkelés közvetlen kiváltó okát a rossz termés és az újabb adóemelések jelentették. 1874-ben a tartományban aszály sújtotta a mezőgazdaságot, majd a következő évre a kormány a katonai kiadások emelkedésére hivatkozva növelte a paraszti terheket. A kortárs diplomáciai jelentések és a későbbi történetírás egyaránt hangsúlyozzák, hogy a felkelés nem egyetlen külső erő szervezésére robbant ki, hanem a helyi elégedetlenség spontán megnyilvánulásaként. 1875 júliusában a hercegovinai Gabela és Nevesinje környékén fegyveres csoportok támadtak meg oszmán adószedőket és helyőrségeket. A mozgalom gyorsan terjedt, és a felkelők – akik magukat „ustanak” (felkelő) néven emlegették – elfoglaltak több kisebb erődöt. A felkelés vezetői közé tartozott a szerb származású Luka Vukalović és a montenegrói határvidékről érkező Peko Pavlović, de a résztvevők jelentős része egyszerű paraszt volt, akiknek célja elsősorban az adóterhek csökkentése és a helyi földbirtokosok hatalmának megtörése volt.
Fontos megkülönböztetni a felkelés két szintjét. Az egyik a helyi gazdasági-társadalmi tiltakozás volt, amelyben a keresztény parasztság a tanzimát ígéreteinek betartását követelte. A másik szint a nemzeti-állami törekvésekhez kapcsolódott: a szerb és montenegrói fejedelemségek, valamint a pánszláv körök a felkelést a délszláv egyesülés felé vezető lépésként értelmezték. Ez a kettősség a későbbi nemzetközi válság során is meghatározó maradt.
A hercegovinai felkelés híre gyorsan eljutott a szomszédos Szerbiába és Montenegróba. A két fejedelemség kormánya hivatalosan semleges maradt, de a határ menti területeken önkénteseket, fegyvereket és pénzt juttattak a felkelőknek. A szerb közvélemény – különösen a fiatal értelmiség és a katonai körök – háborús lelkesedéssel fogadta a híreket, és nyomást gyakorolt a kormányra, hogy avatkozzon be. A montenegrói fejedelem, Nikola Petrović, saját dinasztikus és területi céljait is szem előtt tartva támogatta a felkelőket, ami a határvidéken gyakorlatilag be nem jelentett háborúhoz vezetett.
A nagyhatalmak figyelmét a felkelés különösen azért keltette fel, mert az orosz birodalmi politika a balkáni ortodox szlávok védelmezőjeként lépett fel, míg az Osztrák–Magyar Monarchia a tartomány esetleges megszállásában saját balkáni befolyásának kiterjesztését látta. Az 1870-es évek elején a Monarchia külpolitikája – elsősorban Andrássy Gyula külügyminiszter irányításával – a balkáni status quo fenntartását részesítette előnyben, mert félt attól, hogy egy nagy délszláv állam veszélyeztetné a Habsburg Birodalom déli határait. Ugyanakkor a Monarchia katonai és gazdasági körei már ekkor is szorgalmazták Bosznia-Hercegovina megszállását, részben stratégiai, részben gazdasági okokból. A tartomány Ausztria-Magyarország számára hídfőállást jelenthetett volna a török ellenőrzés alatt álló Szandzsák és Makedónia felé.
A nemzetközi beavatkozás első lépése az 1875 decemberében kelt Andrássy-féle jegyzék volt, amely a felkelőknek szánt engedményeket – adóreformot, vallásszabadságot, a földbirtokviszonyok vizsgálatát – szorgalmazta. Az oszmán kormány elfogadta a javaslatokat, de a felkelők a helyi muzulmán földbirtokosok ellenállása miatt nem bíztak az ígéretek végrehajtásában. A helyzetet súlyosbította, hogy 1876 tavaszán a felkelés átterjedt Bulgáriára is, ahol az oszmán bashi-bozuk csapatok kegyetlen megtorlást hajtottak végre. A bulgáriai atrocitásokról szóló beszámolók – amelyeket Gladstone brit politikus és a nyugati sajtó terjesztett – radikalizálták az európai közvéleményt, és érdemi beavatkozásra kényszerítették a nagyhatalmakat. A dokumentált tények szerint a bulgáriai mészárlások áldozatainak száma vitatott; a becslések néhány tízezer és százezer között mozognak, és a kortárs propaganda is befolyásolta a számokat.
Az 1876 májusi berlini memorandum – amelyet az Osztrák–Magyar Monarchia, Oroszország és Németország jegyeztek – a fegyverszünetet és a reformok ellenőrzését sürgette, de a brit kormány elutasította a beavatkozást. A válság elmélyülését jelezte, hogy 1876 júniusában Szerbia és Montenegró hivatalosan is hadat üzentek az Oszmán Birodalomnak, remélve, hogy az orosz támogatás és a felkelők győzelmei lehetővé teszik a területi és politikai rendezést.
Az 1876–1877 közötti szerb–montenegrói háború a balkáni nemzeti mozgalmak és a nagyhatalmi politika összefonódását mutatja. A szerb hadsereg – amelyet a porosz mintára szervezett tisztikar vezetett, de amelynek felszerelése és kiképzése elmaradt a kor európai színvonalától – kezdetben sikereket ért el a délkelet-szerbiai területeken. A montenegrói csapatok Hercegovinában egyesültek a felkelőkkel, és közösen több oszmán erődöt foglaltak el. Azonban az oszmán hadsereg 1876 őszén ellentámadásba lendült: a szerb sereg jelentős vereséget szenvedett Đunis és Aleksinac térségében, és a szerb kormány fegyverszünetet kért. A háború hadműveleteiről szóló beszámolók – így az orosz önkéntes tábornok, Mihail Csernyajev visszaemlékezései – azt mutatják, hogy a szerb hadsereg hiányosságai mellett a felkelők és a reguláris erők közötti koordináció is gyenge volt.
A szerb vereség után az orosz diplomácia aktívabbá vált. Az 1877-es év fordulópontot hozott: Oroszország nyíltan az Oszmán Birodalom ellen fordult, elsősorban a balkáni ortodox szlávok védelme és saját befolyásának kiterjesztése érdekében. Az 1877–1878-as orosz–török háború kezdetekor az orosz hadsereg két fronton támadott: a Kaukázusban és a Balkánon. A balkáni hadműveletek során az orosz csapatok átkeltek a Dunán, elfoglalták Bulgária nagy részét, majd a téli időszakban átkeltek a Balkán-hegységen. A háború diplomáciai hátterét az 1877-es budapesti egyezmény rendezte, amelyben az Osztrák–Magyar Monarchia semlegességéért cserébe Oroszország elismerte a Monarchia jogát Bosznia-Hercegovina megszállására, de nem annektálására.
A háború katonai eseményeit a kortárs sajtó és a résztvevők visszaemlékezései részletesen dokumentálták. Az oszmán védelem a Plevnánál tanúsított heves ellenállása ellenére összeomlott, és 1878 januárjában az orosz csapatok elérték Drinápolyt. Az Oszmán Birodalom fegyverszünetet kért, majd 1878 márciusában aláírták a San Stefanó-i békét. A békeszerződés rendelkezései szerint Bulgária – beleértve Macedónia nagy részét – autonóm fejedelemségként jött volna létre, Szerbia és Montenegró pedig jelentős területeket kapott volna. Bosznia-Hercegovina sorsát azonban a San Stefanó-i szerződés nem rendezte egyértelműen: a tartományt a Monarchia befolyási övezetébe utalták, de pontos státuszát a nagyhatalmak későbbi döntésére bízták.
A San Stefanó-i béke azonnal nagyhatalmi ellenállást váltott ki, elsősorban azért, mert a létrehozott „Nagy-Bulgária” orosz befolyás alatt állt volna, ami sértette a brit és az osztrák–magyar érdekeket. A brit kormány a Földközi-tenger keleti medencéjében fennálló pozícióját féltette, a Monarchia pedig a délszláv egységtörekvések megerősödésétől tartott. A nemzetközi nyomás hatására 1878 júniusában Berlinben kongresszust hívtak össze, amelyen a nagyhatalmak – Németország, Oroszország, az Osztrák–Magyar Monarchia, Nagy-Britannia, Franciaország, Olaszország és az Oszmán Birodalom – képviselői vettek részt. A kongresszus elnöke Otto von Bismarck német kancellár volt, aki a békés kiegyezés érdekében közvetítő szerepet játszott.
A berlini kongresszus legfontosabb döntései a balkáni államok területi rendezésére vonatkoztak. Bulgária autonómiáját jelentősen csökkentették: a San Stefanó-i tervezethez képest a déli részeket Kelet-Rumélia néven visszacsatolták a szultán uralma alá, de autonóm közigazgatással. Szerbia és Montenegró függetlenségét elismerték, de területi nyereségüket mérsékelték. Bosznia-Hercegovina tekintetében a kongresszus 25. cikkelye úgy rendelkezett, hogy a tartományt az Osztrák–Magyar Monarchia „megszállhatja és igazgathatja”, de formálisan az Oszmán Birodalom fennhatósága alatt marad. A döntés hivatalos magyarázata a tartomány békéjének és rendjének helyreállítása volt, de a valódi indok a nagyhatalmi egyensúly fenntartása és az orosz befolyás déli irányú terjeszkedésének megakadályozása volt. A kongresszusi jegyzőkönyvek és a résztvevők levelezése alapján a boszniai rendelkezést elsősorban Andrássy Gyula érte el, aki a Monarchia balkáni terjeszkedését a magyar politikai elit támogatásával is elfogadtatta.
A döntés jogi természetét a történetírás azóta is vitatja. A kortárs jogászok és későbbi történészek egy része szerint az okkupációt a Berlini Kongresszus felhatalmazása legitimálta, míg mások hangsúlyozzák, hogy a Monarchia katonai beavatkozása valójában hódítás volt, amelyet a nagyhatalmak utólag hagytak jóvá. A boszniai muszlimok és a helyi szerbek egy része számára a Monarchia megszállása idegen uralmat jelentett, ami a későbbi ellenállás és a nemzeti mozgalmak radikalizálódásának alapjává vált.
Az Osztrák–Magyar Monarchia 1878 nyarán kezdte meg a tartomány megszállását. A hadjáratot a közös hadsereg és a horvát–szlavón honvédség egységei hajtották végre, Josip Filipović tábornok parancsnoksága alatt. A Monarchia vezetése arra számított, hogy a helyi lakosság – különösen a katolikus horvátok – lelkesedéssel fogadja a csapatokat, de a valóságban a megszállás komoly katonai ellenállásba ütközött. A fő ellenállást a boszniai muzulmán lakosság fejtette ki, amely a tartományt saját hazájának tekintette, és az oszmán uralom alatt kialakult autonómiáját, vallási és gazdasági privilégiumait féltette. A muzulmán ellenállás vezetője Sarajevóban a városi elit által szervezett „Megbízottak Tanácsa” volt, de vidéken is fegyveres csoportok alakultak. Az ortodox szerbek egy része viszont – különösen Kelet-Hercegovinában és a szerb határ mentén – a Monarchia csapatait felszabadítóként üdvözölte, míg mások a szerb fejedelemséghez való csatlakozást részesítették előnyben.
A hadjárat három hónapig tartott, és a kortárs katonai jelentések szerint mindkét oldalon több ezer halottat követelt. A leghevesebb összecsapásokra Sarajevó környékén, valamint Banja Luka és Tuzla térségében került sor. A Monarchia katonai sikere elsősorban a tüzérségi fölénynek és a szervezettebb logisztikának volt köszönhető, de a helyi ellenállás elhúzódó jellege meghazudtolta a bécsi vezérkar optimista várakozásait. A megszállás során a Monarchia csapatai ellen irányuló támadásokban a muszlim és ortodox lakosok közösen is részt vettek, ami a későbbi etnikai-nemzeti szembenállás egyik paradox gyökerét képezte: a modern nacionalista kategóriák visszavetítése helyett a helyi lojalitások sokáig vallási és regionális alapon szerveződtek.
A Monarchia hivatalos „okkupáció” (okupacija) helyett „bevonulásról” beszélt, de a kortárs diplomáciai iratok – így a bécsi külügyminisztérium jelentései – egyértelműen katonai megszállásként írták le a folyamatot. Az okkupációt követően a tartományt a Monarchia közös pénzügyminisztériuma alá rendelték, és megkezdődött a közigazgatás kiépítése. A terület formálisan az Oszmán Birodalom részét képezte, de a gyakorlatban a Monarchia gyarmati jellegű irányítást vezetett be, amelyet a helyi lakosság egy része idegen megszállásként élt meg.
Az okkupáció fordulópontot hozott a boszniai nemzeti mozgalmak történetében. A 19. század első felében a tartomány lakosságának kollektív identitásai elsősorban vallási alapon különültek el: ortodox keresztények, katolikus keresztények, muszlimok és kisebb számban zsidók. A modern értelemben vett nemzettudat – a szerb, horvát, illetve a kialakulóban lévő bosnyák (muszlim) identitás – fokozatosan, a 19. század közepétől kezdett megjelenni, de a folyamat nem volt lineáris. Az oszmán millet-rendszer hivatalosan is vallási közösségek szerint szervezte a lakosságot, ami hosszú időn át késleltette a szekuláris nemzeti kategóriák elterjedését.
A szerb nemzeti mozgalom Boszniában az ortodox egyházi elit és a határ menti kereskedőréteg körében kezdett kibontakozni. A 19. század második felében a szerb fejedelemség és később a szerb állam is aktívan támogatta a boszniai szerbek kulturális és oktatási intézményeit, ami elősegítette a szerb nemzeti identitás erősödését. A horvát nemzeti mozgalom elsősorban a katolikus ferences közösségek és a dél-horvátországi értelmiség révén kapcsolódott be a boszniai katolikusok nemzetépítésébe. Az illír mozgalom és a jugoszláv eszme hívei a délszláv egység gondolatát hirdették, ami a boszniai katolikusok egy részénél talált visszhangra, de a lakosság többsége számára a vallási és regionális kötődés erősebb maradt.
A boszniai muszlimok identitásának kérdése a század végére vált különösen élessé. Az oszmán uralom alatt a muszlim lakosság privilegizált helyzetet élvezett, de a reformok és a keresztény nagyhatalmak nyomása miatt ez a pozíció folyamatosan erodálódott. Az okkupáció után a Monarchia politikája – amely a muszlim elitek egy részének hivatalát és vagyonát meghagyta, de a vallási autonómiát alárendelte – új helyzetet teremtett. A muszlim értelmiség egy része – mint például a későbbi politikus, Safvet-beg Bašagić – a bosnyák nemzeti identitás kialakításán fáradozott, míg mások az oszmán birodalmi lojalitást részesítették előnyben. A „bosnyák” (bošnjak) kifejezés korabeli használata a muszlim lakosságra utalt, de a modern bosnyák nemzetfogalom csak a 20. század folyamán, különösen Tito Jugoszláviájában nyerte el mai értelmét. A 19. századi forrásokban a „bosnyák” gyakran egyszerűen a tartomány lakóját jelölte, vallástól függetlenül, ami a későbbi nemzeti történetírások szempontjából félreértésekre adott okot.
A felkelés és az okkupáció nemzetközi következménye az volt, hogy Bosznia-Hercegovina a nagyhatalmi érdekek és a helyi nemzeti törekvések kereszttüzébe került. Az 1878-as döntés nem oldotta meg a tartomány belső feszültségeit, hanem új formába öntötte azokat. A Monarchia modernizációs és közigazgatási intézkedései – utak, vasutak, iskolák építése – valódi változásokat hoztak, de a lakosság többsége számára az idegen uralom és a vallási-nemzeti sérelmek elnyomták a gazdasági előnyök érzékelését. Ennek a kettősségnek a feldolgozása a későbbi fejezetek feladata lesz, különösen a Habsburg uralom elemzésekor A Habsburg uralom.
Az 1875–1878 közötti Bosznia-Hercegovina történetére vonatkozó forrásanyag rendkívül gazdag, de egyenetlenül oszlik meg. Az elsődleges források között kiemelkedőek a nagyhatalmi diplomáciai iratok – különösen az Osztrák–Magyar Monarchia külügyminisztériumának levéltári anyagai, a brit Foreign Office jelentései és az orosz diplomáciai levelezések –, amelyek a berlini kongresszus hátterét dokumentálják. A kongresszus jegyzőkönyvei és a résztvevők naplói (például Andrássy Gyula feljegyzései) közelítő képet adnak a döntéshozatalról, de a tárgyalások nem minden részlete ismert, mivel a kulcsfontosságú megbeszéléseket gyakran informális keretek között tartották.
A katonai eseményekre vonatkozó források szintén bőségesek: a Monarchia hadseregének hivatalos hadműveleti jelentései, a helyi lakosok visszaemlékezései és a kortárs sajtó beszámolói egyaránt fennmaradtak. Problémát jelent azonban, hogy a résztvevők beszámolói erősen elfogultak, és a veszteségadatok jelentősen szóródnak. A hadjárat során elesettek számát a Monarchia hivatalos közlései alacsonyabban, a helyi hagyományok és egyes történészi becslések magasabban adják meg. A felkelés és a megtorlások áldozatainak pontos száma nem ismert; a becslések a korabeli politikai álláspontok mintázatát követik.
Különösen vitatott a felkelők nemzeti karaktere. A szerb történetírás hagyományosan szerb nemzeti felkelésként értelmezi az 1875-ös eseményeket, míg a bosnyák történetírás újabb generációi hangsúlyozzák a résztvevők vallási és szociális heterogenitását, valamint a helyi sérelmek elsődlegességét. A magyar nyelvű történetírás – elsősorban a Monarchia balkáni politikájának kutatása – a nagyhatalmi érdekek felől közelít, és gyakran alábecsüli a helyi cselekvők szerepét. A jelenlegi tudományos konszenzus szerint a felkelés egyszerre volt paraszti tiltakozás és a nemzeti mozgalmak katalizátora, de a kortárs szereplők motivációi nem illeszthetők a későbbi nemzeti kategóriákba.
A Berlini Kongresszus döntéseinek megítélése emlékezetpolitikai viták tárgya. A boszniai muszlimok egy része a mai napig a nagyhatalmi árulás és a muszlim lakosság elárulásának pillanataként emlékezik 1878-ra, míg a szerb és horvát nemzeti narratívák saját nemzeti szempontból értelmezik az okkupációt. A történeti kutatás feladata ezeknek az értelmezéseknek a szétválasztása a dokumentált tényektől, és annak hangsúlyozása, hogy a 19. századi identitások nem azonosak a későbbi nemzeti kategóriákkal.