A szerb forradalom (Srpska revolucija) nem egyetlen esemény, hanem több évtizedes, szakaszos folyamat volt, amely a 19. század első felében átalakította az Oszmán Birodalom egyik balkáni tartományának társadalmi és politikai rendjét. A folyamat 1804-ben egy helyi, elsősorban a kegyetlenkedő janicsár helytartók ellen irányuló felkeléssel kezdődött, majd nemzeti és társadalmi dimenziókkal bővült, hogy végül 1830–1833-ra egy nemzetközileg elismert, belső önigazgatással rendelkező szerb fejedelemség jöjjön létre. A forradalom kimenetele nem pusztán a szerb felkelők katonai sikerein múlt; legalább ennyire meghatározta az Oszmán Birodalom belső válsága, a központi hatalom és a helyi elitek közötti küzdelem, valamint a nagyhatalmak, különösen Oroszország beavatkozása. A korszak értelmezése a szerb nemzeti történetírásban hagyományosan a modern nemzetállam születéstörténete, de a források közelebbi vizsgálata ennél összetettebb képet mutat: a felkelés résztvevőinek identitása, céljai és szövetségi rendszerei a korszakban folyamatosan változtak.
Az első szerb felkelés (Prvi srpski ustanak) közvetlen előzménye a Smederevói Szandzsák, vagyis a Belgrádi Pasalik területén uralkodó zűrzavar volt. Az 1790-es években az Oszmán Birodalom központi reformtörekvései, különösen III. Szelim szultán (1789–1807) kísérlete a janicsárok kiváltságainak megnyirbálására, éles ellenállást váltottak ki a birodalom peremvidékein. A Belgrádi Pasalikban négy janicsár vezető, a dahiják (dahije) ragadták magukhoz a hatalmat, és 1801-ben meggyilkolták a szultán helyi képviselőjét, Hadzsi Musztafa pasát. A dahiják uralma a helyi szerb lakosság számára a korábbinál is kiszámíthatatlanabb adóztatást, erőszakos rekvirálásokat és a falusi elöljárók, a knezek (knez, többes számban knezovi) elleni fellépést hozott. A szerb elit egy része, amely a 18. század végén a Habsburg oldalán harcolt az osztrák–török háborúban, tapasztalatokat és kapcsolatokat szerzett, de a felkelés elsődleges okát nem valamiféle előre megfogalmazott nemzeti programban kell keresnünk.
A dahiják 1804 elején megkezdték a befolyásos szerb elöljárók lemészárlását, a fejedelmek mészárlása (seča knezova) néven ismert eseménysorozatot. Ez a lépés nem a szerb parasztság általános elnyomásának fokozása, hanem a helyi elit megfélemlítése és lefejezése volt. A források bizonytalanok abban, hogy hány áldozatot követelt a megtorlás, de a kortárs beszámolók több tucatnyi, esetleg több száz kivégzésről szólnak. A támadás hatására a megmaradt szerb elöljárók, köztük Đorđe Petrović, ragadványnevén Karađorđe („Fekete György”), aki korábban a Habsburg hadsereg szabadcsapataiban szolgált, Orešac falunál gyűlést tartottak, és 1804. február 14-én (a julián naptár szerint február 2-án) felkelést hirdettek.
A felkelés kezdeti szakasza nem a szultán ellen irányult. Éppen ellenkezőleg: a felkelők a legitim uralkodó nevében, a dahiják önkénye ellen fogtak fegyvert. Ez a kettősség jellemezte az 1804–1806 közötti időszakot. Karađorđe vezetésével a felkelők gyorsan elfoglalták a pasalik nagy részét, és a dahijákat 1804 nyarán kivégezték. A mozgalom azonban nem állt meg; a helyi szerb elit, a falusi knezek és a jómódú kereskedők, valamint a szegényebb parasztok egyre inkább a török földesurak, a szpáhik (spahija) és a városi muszlim lakosság ellen fordultak. A belgrádi oszmán helyőrség és a szultán kormányzata a felkelést rablólázadásnak tekintette, és katonai erővel próbálta leverni.
A forradalom ezen szakaszában a társadalmi kérdés legalább akkora súllyal esett latba, mint a vallási vagy nemzeti szembenállás. A szerb parasztok számára a szpáhik elűzése a földterhek, a robot és a bizonytalan jogviszonyok megszüntetésének reményét jelentette. A felkelés vezetői közül sokan maguk is földművelő vagy állattenyésztő családból származtak, és a harc során váltak katonai és politikai elitté. A „nemzet” fogalma a kortársak számára nem a modern, nyelvi-kulturális közösséget jelentette, hanem a „keresztény alattvalók” (raja) közösségét, amelyet a millet-rendszer és a mindennapi tapasztalatok fűztek össze. A szerb ortodox egyház szerepe azonban fontos összekötő kapocs volt: a papság a liturgia nyelvén és a szentek tiszteletén keresztül folyamatosan fenntartotta a középkori szerb állam emlékezetét.
1806–1807-re a felkelés immár nyíltan a szultáni hadsereg ellen irányult. A szerb felkelők 1806 augusztusában a mišari csatában, majd a deligradi csatában legyőzték az oszmán csapatokat, és 1807 elején elfoglalták Belgrádot. A győzelmek nyomán a felkelés vezetése megpróbálta intézményesíteni hatalmát: Karađorđe lett a „szerbek legfőbb vezére” (vožd), és a helyi knezekből, valamint a katonai parancsnokokból álló tanács, a Praviteljstvujušči sovjet (Kormányzó Tanács) látta el az igazgatási feladatokat. Ez a tanács azonban nem modern értelemben vett parlament vagy kormány volt, hanem a felkelő elit hatalmi konkurrenciájának terepe. Karađorđe és a tanács közötti feszültség a felkelés egész történetét végigkísérte.
A nemzetközi helyzet alapvetően befolyásolta a felkelés esélyeit. 1806-ban kitört az orosz–török háború, és az Orosz Birodalom, amely a Balkán ortodox népeinek védelmezőjeként lépett fel, szövetséget keresett a szerb felkelőkkel. Az orosz katonai támogatás azonban korlátozott volt: a dunai fronton folyó harcok elvonták az orosz erőket, és a szerb vezetés hamar megtapasztalta, hogy az orosz stratégiai érdekek nem mindig esnek egybe a helyi célokkal. A szerb felkelők 1807-ben formálisan is orosz protektorátust kértek, de a tervből a nemzetközi erőviszonyok miatt nem lett valóságos államjogi viszony.
A felkelés radikalizálódásával a muszlim lakosság, elsősorban a városi török és szláv muszlim közösségek, valamint az iszlamizált albánok elleni erőszak is eszkalálódott. A felkelők több városból, így Belgrádból is elűzték vagy megölték a muszlim lakosokat. Ennek mértéke vitatott: a szerb nemzeti történetírás hagyományosan a felszabadító harc részeként, míg a muszlim emlékezet és a korabeli oszmán források gyakran etnikai-vallási tisztogatásként írják le. A rendelkezésre álló adatok nem teszik lehetővé a pontos áldozatszám megállapítását; annyi bizonyos, hogy a háború következtében több tízezer muszlim hagyta el a Belgrádi Pasalik területét, és a menekültek egy része Boszniába vagy a birodalom belső területeire költözött.
A felkelés katonai sikerei ellenére a szerb vezetés nem tudott egységes politikai programot kialakítani. Karađorđe hajthatatlan, tekintélyelvű vezetési stílusa és a helyi elitek féltékenysége aláásta a belső egységet. A források, elsősorban a felkelésben részt vevő vagy annak közelében élő kortársak visszaemlékezései, valamint a későbbi, romantikus nemzeti történetírás erősen eltérő képet festenek Karađorđe személyiségéről: a nemzeti hős és a kíméletlen hadúr képe egyaránt jelen van.
1809-re a hadiszerencse megfordult. Az Orosz Birodalom figyelmét elvonta a napóleoni háború, és a törökök jelentős erőket tudtak a balkáni frontra irányítani. A szerb felkelők 1809-es čegari csatában elszenvedett veresége, ahol a szerb parancsnok, Stevan Sinđelić a lőporos raktárt felrobbantva magával rántotta a támadó törököket is, a nemzeti emlékezetben a hősiesség szimbólumává vált. A vereség azonban a felkelés katonai összeomlását vetítette előre. 1812-ben az orosz–török béke, a bukaresti szerződés amnesztiát ígért a szerbeknek, de a tényleges hatalmat a törököknek adta vissza. Karađorđe elhagyta az országot, és a Habsburg Birodalomba menekült.
A török visszafoglalást követő megtorlás kegyetlen volt. A szultán által Belgrádba küldött Szulejmán pasa 1813-ban bevonult a pasalikba, és a felkelés vezetőit üldözni kezdte. A korabeli oszmán és szerb források egyaránt beszámolnak kivégzésekről, kényszerű kitelepítésekről és a paraszti vagyon elkobzásáról. A megtorlás mértékét azonban nehéz pontosan rekonstruálni, mert a források elfogultak, és a későbbi nemzeti történetírás a török kegyetlenség képét erősítette. Az bizonyos, hogy a visszatérő oszmán uralom nem állította vissza a 18. század végi rendszert: a szpáhi-tulajdon részben szétzilálódott, a helyi szerb elit meggyengült, de nem semmisült meg, és a vidéki társadalom felfegyverzett, háborúban edzett férfiakból álló csoportjai készen álltak egy újabb konfliktusra.
Az 1815-ös második szerb felkelés (Drugi srpski ustanak) más jellegű volt, mint az első. A vezető, Miloš Obrenović nem a felkelő elit legkarizmatikusabb alakja volt, hanem egy tapasztalt, pragmatikus helyi vezető, aki korábban Karađorđe alatt szolgált, de a bukás után a helyén maradt, és kiegyezett az oszmán hatóságokkal. 1815 tavaszán, a török adóbehajtás és a megtorlás újabb hullámai ellen, Takovo falunál hirdetett felkelést. A második felkelés kezdetben kisebb méretű volt, és Miloš tudatosan kerülte a nyílt szembenállást a szultáni tekintéllyel. A felkelők gyors győzelmeket arattak a helyi török helyőrségek felett, de Miloš, felismerve a nemzetközi erőviszonyok és az oszmán katonai fölény realitását, tárgyalásokat kezdett.
A második felkelés sikerének kulcsa nem a katonai győzelmekben, hanem a diplomáciai fordulatban rejlett. 1815 nyarán a napóleoni háborúk lezárultával az európai nagyhatalmak, különösen Oroszország, újra figyelmet fordíthattak a balkáni ügyekre. A szultáni kormányzat, amely maga is súlyos belső válsággal küzdött, hajlandónak mutatkozott engedményekre. Miloš Obrenović és a szultáni küldött, Maraşlı Ali pasa között 1815 őszén szóbeli megállapodás, majd 1816-ban írott egyezmény született, amely a szerbek számára belső önigazgatást, adókedvezményeket és a helyi bíráskodás bizonyos formáit biztosította. Miloš nem „fejedelemként” vagy „királyként”, hanem a szultán alattvalójaként, a szerb közösség elismert elöljárójaként lépett fel.
Miloš Obrenović hatalmának alapja a falusi knezek és a katonai parancsnokok hálózata volt. Az 1815–1830 közötti időszakban fokozatosan kiépítette személyes uralmát: monopóliumokat szerzett a só-, a sertés- és a szeszkereskedelemre, ellenőrzése alá vonta az adóbehajtást, és a rivális elöljárókat, köztük Karađorđe híveit, kiszorította vagy meggyilkoltatta. Karađorđe 1817-ben titokban visszatért Szerbiába, hogy egy esetleges pánbalkáni felkelést készítsen elő, de Miloš emberei elfogták és kivégezték. A gyilkosság a szerb politikai kultúrában máig ható törésvonalat hozott létre a két dinasztia, az Obrenovićok és a Karađorđevićek között.
A nemzetközi elismerés felé vezető út a görög függetlenségi háború kitörésével (1821) gyorsult fel. Míg a görög felkelés az Oszmán Birodalom figyelmét és katonai erőit dél felé kötötte le, a szerbek, elsősorban Miloš óvatos politikájának köszönhetően, nem csatlakoztak a felkeléshez, de a kialakult helyzetet tárgyalási pozíciójuk javítására használták fel. Az 1826-os ak-kermani egyezmény (a mai Bilhorod-Dnyisztrovszkij, Ukrajna) az orosz–török kapcsolatokban először említette írásban a szerbek jogait, és a szerb küldöttek számára az önigazgatás kiterjesztését ígérte. Az 1828–1829-es orosz–török háború újabb orosz győzelmet hozott. Az 1829-es drinápolyi béke kötelezte az Oszmán Birodalmat, hogy a szerbeknek széles körű autonómiát adjon, a korábban elfoglalt területek egy részét visszaadja, és a török katonai jelenlétet a megerősített városokra korlátozza.
A békét követő tárgyalások eredményeként 1830-ban a szultán hattaposítvány (hattişerif, azaz uralkodói rendelet) formájában ismerte el Szerbia autonóm fejedelemségét (Kneževina Srbija). Miloš Obrenović lett az örökletes fejedelem (knez). A fejedelemség területe azonban ekkor még nem foglalta magában a Belgrádi Pasalik minden korábbi részét; a hat déli kerület (nahija) csak 1833-ban került vissza a szerb igazgatás alá, miután a szerb kormányzat és az orosz diplomácia további tárgyalásokat folytatott. A török csapatok kivonulása a belgrádi váron kívül 1830–1833 között fokozatosan valósult meg. A városi muszmuszlim lakosság egy része a kivonuló katonasággal együtt távozott, másik része azonban továbbra is a fejedelemségben élt, és jogi helyzete évtizedekig rendezetlen maradt.
Az 1830-as autonóm fejedelemség nem modern nemzetállam volt, hanem egy patriarchális, agrár alapú, személyes hatalmi hálózatokra épülő államalakulat. A társadalom túlnyomó többségét a jobbágysorban élő vagy a földesúri terhektől éppen felszabaduló parasztok alkották. A legfontosabb társadalmi változás a török földesurak távozása volt: a szpáhi-birtokok földjeit a szerb parasztok fokozatosan saját tulajdonukba vették, ami a Balkánon egyedülálló módon egy széles kisparaszti réteget hozott létre. Ennek jogi kodifikációja azonban lassan haladt; a földkérdés a 19. század folyamán végig politikai konfliktusok forrása maradt.
Az állami intézmények kezdetlegesek voltak. A fejedelem mellett működött egy állandó tanács, a Szovjet (szó szerint „tanács”), amelyet azonban Miloš erősen a saját ellenőrzése alatt tartott. Az igazságszolgáltatásban a szokásjog és a rögtönzött bíróságok játszották a fő szerepet; az első írott törvénykönyvek, köztük a polgári törvénykönyv, csak az 1840-es években, Miloš bukása után születtek meg. A központi hatalom a helyi knezek és a folyamatosan bővülő, születőben lévő hivatalnokréteg közreműködésével működött. Az írástudás alacsony szintje miatt a hivatali ügyek jelentős része hosszú ideig szóban intéződött, és a személyes lojalitás fontosabb volt, mint a formális jogi eljárás.
Miloš Obrenović uralkodói stílusa egyre több belső ellenzéket szült. A módos gazdák, a kereskedők és a felemelkedő hivatalnokréteg sérelmezte a fejedelem önkényét, a monopóliumokat és az adóterheket. Az 1835-ös Sretenjei alkotmány, amelyet a tanács és a vidéki elöljárók nyomására fogadtak el, a hatalom megosztását és a polgári jogok garanciáit irányozta elő, de a nagyhatalmak, elsősorban Oroszország és az Oszmán Birodalom, túl liberálisnak találták, és a fejedelem hamarosan visszavonatta. Az 1838-as, ismét török és orosz nyomásra született ún. „török alkotmány” egy állandó, élethossziglan kinevezett tagokból álló tanácsot hozott létre, amely korlátozta a fejedelem hatalmát. A tanács tagjai hamarosan a Miloš-ellenes oligarchia bázisává váltak.
Az 1830-as évek végére a fejedelem és az oligarchia közötti konfliktus nyílt szakításba torkollott. 1839-ben Miloš, látva, hogy a nagyhatalmak és a belső ellenzék egyaránt ellene fordul, lemondott a trónról, és elhagyta az országot. A lemondás nem zárta le az Obrenović-dinasztia történetét: fiai és unokái később visszatértek a trónra. Miloš 1858-ban másodszor is fejedelem lett, és 1860-ban bekövetkezett haláláig uralkodott. A dinasztikus rivalizálás az Obrenovićok és a Karađorđevićek között a szerb politika egyik állandó szerkezeti elemévé vált egészen 1903-ig.
A szerb forradalom értékelése a történetírásban máig vitatott. A romantikus nemzeti narratíva szerint a felkelés a középkori szerb állam feltámadása, a nemzeti szabadság hajnala volt. A modern társadalomtörténeti megközelítés hangsúlyozza, hogy a forradalom résztvevői heterogén csoportokból álltak: parasztok, állattenyésztők, kereskedők, ortodox papok és egykori Habsburg-katonák egyaránt harcoltak, és céljaik sem estek egybe. A nemzeti felszabadítás jelszava mellett legalább ilyen fontos volt a földéhség, a helyi hatalom megszerzése és a személyes bosszú. A forradalom erőszakos oldala, különösen a muszlim lakosság elűzése, a 20. század végi jugoszláv háborúk óta újra élénk viták tárgya: a szerb nemzeti narratíva a török elnyomás elleni önvédelmet, a bosnyák és török történetírás viszont a muszlim közösségek elleni első újkori etnikai tisztogatást hangsúlyozza. A források azt mutatják, hogy az erőszak mindkét oldalon rendszeres volt, és a háborús logika fokozatosan radikalizálta a szembenállást.
A szerb forradalom forrásbázisa összetett, de egyenetlen. A legfontosabb elsődleges források közé tartoznak a felkelés vezetőinek, elsősorban Karađorđének és Miloš Obrenovićnak a levelei, a Kormányzó Tanács jegyzőkönyvei, valamint az oszmán hivatali iratok, például a szultáni fermánok és a helyi pasák jelentései. A kortárs osztrák és orosz diplomáciai források, például a bécsi és a pétervári külügyminisztériumok iratai szintén nélkülözhetetlenek, mert a felkelés eseményeiről gyakran elfogulatlanabb beszámolót adnak, mint a helyi elbeszélések. A korszakra vonatkozó legfontosabb visszaemlékezések, például Prota Matija Nenadović feljegyzései vagy Sima Milutinović Sarajlija munkái, értékesek, de erősen elfogultak: a szerzők saját szerepüket kedvezőbb színben tüntetik fel, és a későbbi dinasztikus viták szempontjából szerkesztik az emlékezetet.
A legnagyobb bizonytalanság a demográfiai adatokat és az áldozatszámokat övezi. A Belgrádi Pasalik lakosságának nagyságát a 18. század végén általában 300 000 és 500 000 közé teszik, de ez a szám becslés, nem pedig népszámlálás eredménye. A felkelés és a megtorlás áldozatainak számát illetően a források 20 000-től 100 000-ig terjedő, egymásnak ellentmondó adatokat tartalmaznak; ezek közül egyik sem tekinthető megbízhatónak. A muszlim menekültek számát is csak hozzávetőlegesen lehet rekonstruálni, elsősorban a későbbi boszniai oszmán összeírásokból.
A forradalom periodizációja szintén vita tárgya. A szerb történetírás hagyományosan 1804-től számítja a nemzeti ébredés katonai szakaszát, de egyes kutatók az 1790-es évek társadalmi mozgalmait vagy éppen az 1815-ös második felkelést tekintik a folyamat valódi kezdetének. Az autonóm fejedelemség 1830-as létrejötte jogilag egyértelmű, de a gyakorlati hatalomgyakorlás folytonossága 1815-től kimutatható. A forradalom „nemzeti” jellegének meghatározása is értelmezési kérdés: a 19. század eleji szerb ortodox paraszti közösség fogalomkészletében a „nemzet” (narod) inkább a köznépet, mint a nyelvi-kulturális közösséget jelentette.