Bevezető bekezdés
Az 1878-as berlini kongresszus Szerbia számára mérföldkő volt: a nemzetközi diplomácia nagyhatalmi keretben ismerte el a belgrádi állam függetlenségét, egyúttal kijelölte területi és politikai mozgásterét. Ez a fordulat azonban nem zárta le, hanem éppenséggel új keretek közé helyezte a belpolitikai, dinasztikus és gazdasági konfliktusokat. A független Szerbia 1878 és 1912 közötti története nem a töretlen nemzeti fejlődés elbeszélése, hanem a modern állam megteremtésének ellentmondásos folyamata: párhuzamosan haladt a katonai-közigazgatási modernizáció, a gazdasági átmenet és a paraszti társadalom feszültsége, a dinasztikus rivalizálás, valamint a nemzeti terjeszkedés iránti vágy. A korábbi, a szerb forradalomról és a nemzeti ébredésről szóló alfejezet A szerb forradalom megmutatta, hogyan alakult ki a félautonóm szerb állam. Ebben az alfejezetben azt vizsgáljuk, hogyan rendeződött be a független Szerbia 1878–1912 között, különös tekintettel a berlini kongresszusra, az 1882-es királyság kikiáltására, az Obrenović- és Karađorđević-dinasztia harcára, valamint a gazdasági modernizációra.
Az 1877–1878-as orosz–török háború következményeit az 1878. március 3-án aláírt San Stefanó-i előzetes béke kívánta rendezni. Az orosz diplomácia által diktált megállapodás egy „Nagy-Bulgária” (szerbül Velika Bugarska) létrehozását irányozta elő, amely kiterjedt volna a Vardar-völgyre és Szaloniki hátországára is. Szerbia számára a San Stefanó-i rendezés kevés előnyt kínált: a szerb kormány és a közvélemény egy része Bulgária megerősödését a szláv balkáni rivalitás keretében értelmezte. A berlini kongresszus – amely 1878. június 13. és július 13. között ülésezett a nagyhatalmak képviselőinek részvételével – a San Stefanó-i béke revízióját jelentette. A kongresszus dokumentumaiban Szerbia (szerbül Srbija) független államként szerepel; nemzetközi jogi státusza megszűnt az Oszmán Birodalomtól való függés. A kortárs szerb politikai elit a kongresszus eredményét részleges sikernek tekintette: a függetlenség elismerése mellett a déli határterületek (Niš, Pirot, Vranje környéke) is a belgrádi államhoz kerültek.
A kongresszus ugyanakkor feltételeket is szabott. Szerbiának vállalnia kellett a vallási és etnikai kisebbségek jogi védelmét, valamint biztosítania kellett a kereskedelem szabadságát. A szövegből kiolvasható, hogy a nagyhatalmak nem egyszerűen a szerb nemzeti érdekeket jutalmazták, hanem saját befolyási övezeteiket igyekeztek stabilizálni a Balkánon. Ausztria-Magyarország – amely számára a régió a keleti irányú politikájának kulcsterülete volt – különösen fontosnak tekintette, hogy a szerb állam ne váljon az orosz politika kizárólagos eszközévé. Az osztrák–magyar külpolitikai dokumentumokban Szerbia gyakran mint „a monarchia balkáni befolyásának akadálya” vagy éppen „ügyfele” jelenik meg; ezek a minősítések forráskritikai szempontból a Habsburg diplomácia elfogultságát is mutatják.
A kongresszus egyik vitatott eleme volt Szerbia és a keleti ortodox egyház viszonya. A belgrádi metropólia már az 1830-as évektől kezdve gyakorlatilag autonóm szervezetként működött, de a berlini rendezés után a szerb állam tovább erősítette az egyház fölötti ellenőrzését. A vallási és a politikai szupremácia összefonódása nem kizárólag szerb jelenség volt, hanem a térség több államában megfigyelhető folyamat; az összehasonlító kutatások hangsúlyozzák, hogy a balkáni nemzeti egyházak kiépülése a nemzetállami szuverenitás megerősítésének egyik eszköze volt. A berlini kongresszus utáni években a szerb közéletben folyamatos vita folyt arról, hogy a függetlenség mennyiben tényleges, ha a nagyhatalmak – különösen Ausztria-Magyarország – gazdasági és politikai eszközökkel továbbra is képesek befolyásolni a belgrádi kormányzást.
A berlini kongresszus következményeinek értelmezése körül kialakult a nemzeti emlékezetpolitikai fordulat is. A későbbi szerb nemzeti történetírás a berlini kongresszust gyakran a „nagyhatalmi önkény” példájaként ábrázolta, amely megfosztotta Szerbiát attól, hogy az összes szerb nyelvű terület egyesüljön. Ez az értelmezés azonban a 20. század elejének nacionalista programját vetíti vissza a 19. század utolsó évtizedeire. A forrásokból nem igazolható, hogy a kortárs szerb parasztság – amely a lakosság többségét alkotta – a berlini döntést a nemzeti területi veszteség fogalmában élte volna meg; a politikai nyilvánosságot sokkal inkább a városi elit, a papság és a hivatalnokréteg alakította. Ezt a különbséget a későbbi, a jugoszláv háborúkról szóló fejezetek A jugoszláv háborúk összehasonlító értelmezései is megerősítik.
Az 1878-as függetlenség után a szerb politikai élet központi kérdése az államforma és a dinasztia körüli vita volt. A szerb trónon 1868 óta Milan Obrenović (szerbül Milan Obrenović) állt, előbb fejedelemként, majd 1882. február 22-től királyként. Az 1882-es koronázás nemzetközi jogi aktus volt: a királyi cím elismerését a nagyhatalmak előzetes diplomáciai alkudozása előzte meg. Ausztria-Magyarország támogatta a királyság kikiáltását, mert azt remélte, hogy a monarchia befolyása tovább növekszik; Oroszország viszont gyanakvással figyelte, hogy a szerb udvar egyre szorosabban kötődik Bécshez. A királyi cím felvétele tehát nem csupán szimbolikus emelkedés volt, hanem a nagyhatalmi orientációk finom jelzése is.
Milan király uralkodói gyakorlatát a korabeli kritikusok gyakran jellemezték centralizáló, tekintélyelvű vonásokkal. A politikai rendőrség szerepe növekedett, az ellenzéki sajtót több alkalommal korlátozták. A kormányzati döntésekben a király személyes udvari szövetségesei meghatározó szerepet játszottak. A források alapján azonban vitatott, hogy mennyiben beszélhetünk következetes autoriter rendszerről, mivel a parlamenti választások formálisan megtartották, és a politikai ellenzék időnként nyilvános kritikát fogalmazhatott meg. A korabeli osztrák, orosz és brit diplomáciai jelentések eltérően értékelték Milan tekintélyelvűségének fokát; egyes követek a királyt „gyenge uralkodónak”, mások „túlzottan önkényesnek” látták. Ez az eltérés nem pusztán értelmezési különbség, hanem a különböző birodalmi érdekekből fakadó látszatok dokumentuma.
A belpolitikai küzdelem fő törésvonala a külpolitikai orientáció kérdése volt. Az Obrenović-udvar Ausztria-Magyarországhoz közeledett, aminek gazdasági háttere is volt: a szerb kivitel jelentős része a Habsburg piacokra irányult, a vasúti hálózat fejlesztése pedig osztrák tőkével és műszaki szakértelemmel zajlott. Az 1881-es titkos szerb–osztrák szerződés – amelyet Milan király aláírt – Szerbia külpolitikai mozgásterét korlátozta: vállalta, hogy nem tűr meg a Monarchia ellen irányuló politikai propagandát, cserébe gazdasági kedvezményeket kapott. A szerződés létezése sokáig csak szűk udvari körökben volt ismert, ami a későbbi történeti vita egyik fontos pontja lett. A nemzeti érzelmű ellenzék a bécsi orientációt a függetlenség feladásaként értelmezte; az oroszbarát körök pedig a szláv összefogás jelszavával támadták az uralkodót.
A politikai pártok szervezettsége fokozatosan nőtt. Az 1880-as években a Radikális Párt (szerbül Radikalna stranka) vált a kormányzati politika legjelentősebb ellenzékévé. A radikálisok – vezetőjük Nikola Pašić (szerbül Nikola Pašić) – a paraszti rétegek és a vidéki értelmiség köréből merítették támogatottságukat. A korabeli választási eredmények azt mutatják, hogy a radikálisok népszerűsége a választójoggal rendelkező férfi lakosság körében folyamatosan nőtt; a statisztikai adatok azonban bizonytalanok, mivel a választói névjegyzékek hiányosak és a választási csalásokról szóló beszámolók gyakoriak. A radikálisok programja a kormányzati centralizálással szemben a helyi önkormányzatok erősítését, a paraszti érdekek védelmét és a független szerb nemzeti politika képviseletét hangsúlyozta. Az 1888-as alkotmány – az úgynevezett radikális alkotmány – a polgári jogok kiszélesítését és a parlament szerepének növelését irányozta elő; ez a dokumentum fontos forrása a korszak jogi gondolkodásának.
Milan király 1889-ben lemondott fia, I. Sándor Obrenović (szerbül Aleksandar Obrenović) javára. A lemondás okairól a kortársak és a történészek eltérően nyilatkoztak: szerepet játszott a személyes elhajló politikai helyzet, az udvari küzdelmek és a külpolitikai nyomás. A fiatal Sándor uralkodásának első éveiben a régens tanács és a politikai pártok közötti hatalmi egyensúly törékeny volt. 1894-ben Sándor királyi államcsínnyel hatályon kívül helyezte az 1888-as alkotmányt, és visszatért az 1869-es, koncentráltabb hatalmat biztosító alaptörvényhez. Ezt a lépést a későbbi szerb történetírás úgy értékelte, mint az alkotmányos fejlődés megtörését; az értelmezés azonban vitatott, mert a kortárs politikai rendszer sem működött teljes mértékben alkotmányosan. A források világosan dokumentálják, hogy az 1890-es években Sándor király számos alkalommal kormányzott rendeletekkel, és a sajtószabadságot újra korlátozták.
A dinasztia legitimitásának problémája 1900-ban éleződött ki, amikor Sándor király feleségül vette Draga Mašinović-ot (szerbül Draga Mašin). A házasság súlyos belpolitikai ellenállást váltott ki: az udvari körök, a hadsereg egy része és az egyházi vezetők is tiltakoztak. A női udvari szereplőkkel szembeni ellenséges hangvétel a korszak patriarchális politikai kultúrájának sajátja; Draga királyné ábrázolása a korabeli sajtóban gyakran misztifikáló és nőellenes elemeket is tartalmazott, ami forráskritikai óvatosságra int. Az 1903-as események azonban nem csupán a házasság ügyéről szóltak: a királyi udvar centralizáló törekvései, a választási manipulációk és a társadalmi elégedetlenség együttesen érlelték meg a dynasticus válságot.
A májusi fordulat értelmezése a forráskritika iskolapéldája. A szerb belpolitikai ellenzék egy része „felszabadító tettként” üdvözölte a puccsot, míg a külföldi diplomáciai udvarok többsége gyilkosságként ítélte el. A brit és az orosz levéltári anyagok tanúsága szerint a nyugati nagyhatalmak hezitáltak az új rezsim elismerését illetően; a nemzetközi elszigeteltség több évig érzékelhető volt. A későbbi szerb nemzeti emlékezetpolitika a Karađorđević-restaurációt gyakran a haladás és a nemzeti újjászületés keretébe helyezte, miközben elhallgatta vagy minimalizálta a puccs erőszakos jellegét. Az összehasonlító történetírás hangsúlyozza, hogy a politikai gyilkosságok a 20. század eleji Balkánon nem kivételes események voltak; hasonló módszerekkel más államokban is éltek. Azért fontos a májusi fordulatot részletesen tárgyalni, mert a politikai erőszaknak ez a formája alapozta meg a későbbi titkos katonai szervezetek – köztük a Fekete Kéz (szerbül Crna ruka) – hálózatának befolyását a szerb államgépezetben.
A Karađorđević-restauráció után az 1888-as alkotmányt módosított formában állították vissza; a parlament szerepe megerősödött, a pártok közötti verseny szabadabbá vált. A külpolitikai orientáció részben megfordult: az új udvar kevésbé függött Bécstől, és Oroszországhoz közeledett. Ezt a váltást azonban nem szabad egyszerű ideológiai törésként leírni; a szerb gazdasági szerkezet továbbra is erősen kötődött a Habsburg piachoz. Az 1906–1911 közötti vámháború – amelyet a Monarchia és Szerbia egymás ellen folytatott – a gazdasági függés konfliktusosságát mutatja. Az eseménysorban a szerb állam megpróbálta új exportpiacokat találni, miközben az osztrák–magyar kormányzat politikai nyomásgyakorlásra használta a kereskedelmi korlátozásokat. A vámuniós vitákban keletkezett gazdasági adatok eltérőek a két fél forrásaiban, így a kutatóknak becslésekre kell hagyatkozniuk.
A külpolitikai feszültség 1908-ban érte el újabb csúcspontját, amikor Ausztria-Magyarország formálisan annektálta Bosznia-Hercegovinát. Az annexiós válság Bosznia-Hercegovina a Habsburg uralom alatt szempontjából is fontos, mert a szerb nemzeti politika a boszniai szerbek jogaira hivatkozva tiltakozott. A szerb kormány és a radikális párt a nemzeti érzület felkorbácsolásával próbálta növelni támogatottságát; a lapokban megjelent cikkek szerint a közvélemény egy része háborút várt. A katonai és politikai vezetés azonban tudatában volt annak, hogy Szerbia erőforrásai nem teszik lehetővé az Osztrák–Magyar Monarchiával való nyílt konfrontációt. Az 1908–1909-es diplomáciai válság végül az orosz támogatás visszafogottsága miatt Szerbia kényszerű visszakozásával zárult, de a sérelem emléke a későbbi konfliktusok egyik üzemanyagává vált.
A független Szerbia gazdasága a 19. század utolsó két évtizedében és a 20. század első évtizedében még mindig alapvetően agrárjellegű volt. A lakosság túlnyomó többsége falvakban élt, mezőgazdasági kistermelésből tartotta fenn magát. A mezőgazdasági technológia alacsony szinten állt; a termelékenység növekedése lassú volt. A birtokstruktúrában a paraszti kisbirtok dominált, ami a szerb társadalom egyik jellegzetessége volt a nagy birtokokra épülő román vagy bolgár rendszerhez képest. A kisbirtokos parasztok azonban gyakran eladósodtak, ami a vidéki szegénység növekedéséhez vezetett. A korszak statisztikai kimutatásai – amelyek gyakran pontatlanok és töredékesek – azt sugallják, hogy az adósságterhek a századfordulón különösen a keleti és déli megyékben voltak súlyosak. A paraszti eladósodás társadalmi következményeivel a későbbi, a két háború közötti agrárválságról szóló fejezetek A két háború közötti Balkán is foglalkoznak.
A gazdasági modernizáció leglátványosabb területe a közlekedési infrastruktúra fejlesztése volt. A vasúthálózat kiépítése a 19. század végén indult meg, elsősorban külföldi tőke bevonásával. Az osztrák és magyar bankok, valamint a francia pénzintézetek hiteleket nyújtottak vasútvonalak építésére. A vasúthálózat hossza és a szállított áru mennyisége folyamatosan nőtt, de az adatok nem egységesek: a különböző statisztikai évkönyvek eltérően számolták a megépült pályaszakaszokat, ami a kutatásban bizonytalanságot okoz. A vasút jelentősége nem pusztán gazdasági volt, hanem hatalmi-katonai is. A szerb hadsereg modernizációja szorosan összefüggött a hálózat fejlődésével, mivel a csapatmozgásokhoz és az utánpótlás szállításához a vasút elengedhetetlenné vált.
Az iparosodás lassan haladt. A századfordulón a fővárosban, Belgrádban, valamint Nišben, Kragujevacban és más kisebb városokban alakultak ki ipari üzemek: malmok, textilgyárak, dohányfeldolgozók, fémfeldolgozó műhelyek. A munkásság létszáma alacsony volt, de fokozatosan növekedett. A munkásmozgalom első szervezetei a 20. század elején jöttek létre; az ipari munkások életkörülményei nehezek voltak: alacsony bérek, hosszú munkaidő, hiányzó munkásvédelem. A városi szegénység és a munkakörülmények leírásaira a korabeli újságcikkek, rendőrségi jelentések és a szociáldemokrata sajtó szolgáltat forrásanyagot. Ezek a források természetesen elfogultak, ezért a történész általánosításai óvatosnak kell legyenek. A vidéki és városi élet közötti különbség növekedése a modernizáció társadalmi feszültségévé vált. A parasztság politikai képviselete a radikálisokon keresztül erősödött, míg a munkásság szervezkedése kezdetben a szociáldemokrata mozgalom keretében indult.
A gazdasági modernizáció nem csupán a férfiak világát érintette. A nők munkavállalása a városi iparban és a háziiparban fokozatosan terjedt; becslések szerint a 20. század elején a textiliparban dolgozók jelentős része nő volt. A női oktatás és a nőegyletek fejlődése párhuzamosan haladt a társadalmi elvárások lassú átalakulásával. A nők politikai jogai azonban rendkívül korlátozottak maradtak: választójoggal nem rendelkeztek, és a férfi gyámság intézménye a magánéletben is meghatározta mozgásterüket. A nemzetközi összehasonlító kutatások szerint a szerb női mozgalom – más balkáni társadalmakhoz hasonlóan – az oktatás és a jótékonyság területén ért el hatást, de a politikai követelések nyilvános megfogalmazása csak lassan bontakozott ki.
A független Szerbia gazdasági modernizációjának megítélését a későbbi nacionalista történetírás gyakran a „nemzeti önrendelkezés sikereként” tüntette fel. Ezzel szemben az 1945 utáni szocialista történetírás a kapitalista fejlődés egyenetlenségeit és a paraszti kizsákmányolást hangsúlyozta. A mai kutatások inkább arra mutatnak rá, hogy a szerb állam modernizációja függött a külföldi tőkétől, a birodalmi piacoktól és a nagyhatalmi politikától; a „függetlenség” tehát gazdasági értelemben viszonylagos volt. A vasúti koncessziók, a államadósság és a külföldi hitelek feltételei – amelyeket a pénzügyminisztériumi iratok és a nemzetközi szerződések dokumentálnak – világosan mutatják, hogy a belgrádi kormány mozgástere korlátozott maradt.
A szerb nemzeti politika a 20. század első évtizedében a déli irányú terjeszkedésre összpontosított. A történelmi Koszovó és a Vardar-völgy szerb nemzeti beszédmódja – amely a középkori szerb államiság emlékét idézte fel – egyre határozottabban jelent meg a politikai nyilvánosságban. Az 1389-es rigómezei csata emlékezetét a nemzeti mozgalom folyamatosan ápolta; a csata évfordulóin tartott megemlékezések a szerb területi igények szimbolikus alátámasztásává váltak. Ez a folyamat azonban nem volt egyedülálló: a bolgár, a görög és más nemzeti mozgalmak hasonló történeti érveket használtak saját területi programjaik igazolására. Az emlékezetpolitikai elemzés ezért nem az egyik fél „jogos” vagy „jogtalan” követeléseiről dönt, hanem azt vizsgálja, hogyan vált a múlt a politikai mobilizáció eszközévé.
Az 1912-es Balkán-szövetség (szerbül Balkanski savez) létrejötte Szerbia, Bulgária, Görögország és Montenegró részvételével a területi status quo megváltoztatását célozta. A szövetségről szóló tárgyalások dokumentumai megmutatják, hogy a felek közötti viszony tele volt bizalmatlansággal: a macedóniai területek hovatartozásáról nem tudtak egyértelmű megállapodásra jutni. A szerb kormány – akárcsak bolgár és görög partnere – titkos katonai egyezményekkel készítette elő a háborút. Az 1912. októberi első Balkán-háború kitörése nem egyszerűen az oszmán uralom elleni felszabadító harc volt, hanem a nemzeti területi rivalizálás következménye is. A Balkán-háborúkról szóló összefoglaló fejezet A Balkán-háborúk részletesen tárgyalja a hadműveleteket és azok következményeit. Itt csak azt érdemes kiemelni, hogy Szerbia az első Balkán-háborúban elfoglalta Koszovó jelentős részét, a Vardar-völgy északi felét és a szandzsák nyugati területeit; az elfoglalt régiókban a szerb hadsereg gyakorlata és a helyi lakosság viszonya azonban közel sem volt feszültségmentes. A helyi albán és muszlim lakossággal kapcsolatos erőszakos cselekményekről korabeli visszaemlékezések, diplomáciai jelentések és újságbeszámolók szólnak; ezek ellentmondásosak, ami a történeti rekonstrukciót megnehezíti.
A szerb hadsereg modernizációja a 20. század első évtizedében felgyorsult. A francia katonai tanácsadók által támogatott fejlesztések, a tüzérség és a gyalogság felszerelésének frissítése, valamint a tisztképzés átalakítása mind hozzájárult ahhoz, hogy a szerb hadsereg a Balkánon a legütőképesebb erők közé tartozott. A katonai kiadások a állami költségvetés jelentős részét emésztették fel, ami a szociális kiadások rovására ment. A kormányzati politika katonai prioritásainak bírálata megjelent a szociáldemokrata sajtóban, de a nemzeti mozgósítás légkörében a hadsereg erősítése széles körű támogatást élvezett. A katonai sikerek a későbbiekben a szerb politikai elit legitimitását növelték, ám az 1912–1913-as háborúk emberi és anyagi költségei óriásiak voltak.
A független Szerbia 1878–1912 közötti történetének forrásbázisa gazdag, de egyenetlen. Az államalapítás és a külpolitika tekintetében a legfontosabb elsődleges források a nemzetközi szerződések, a berlini kongresszus jegyzőkönyvei, a nagyhatalmak diplomáciai iratai, valamint a szerb kormányzati és udvari levéltárak anyagai. Az osztrák–magyar diplomáciai jelentések különösen értékesek, de értelmezésükkor figyelembe kell venni, hogy a Monarchia saját balkáni érdekeinek szemszögéből íródtak. A májusi fordulatra vonatkozóan a katonai összeesküvők beszámolói, a bírósági per iratai és a külföldi követek jelentései állnak rendelkezésre; ezek gyakran ellentmondanak egymásnak a puccs előkészítését és a résztvevők körét illetően. A dinasztikus harcok értelmezését tovább nehezíti, hogy a későbbi Karađorđević-állam hivatalos emlékezetpolitikája az Obrenović-korszakot gyakran negatívan festette le, míg a saját legitimációját a májusi fordulattal hozta összefüggésbe.
A gazdasági és társadalmi adatok esetében a legnagyobb bizonytalanság a népességi statisztikákban és a gazdasági mutatókban rejlik. A 19. század végén készült összeírások nem fedték le teljes körűen a lakosságot; a városi és vidéki népesség arányára, a nemzetiségi összetételre és a foglalkozási szerkezetre vonatkozó adatok csak becslések. A vasúthálózat hosszát, a mezőgazdasági termelést és a külkereskedelmi forgalmat közlő statisztikai évkönyvek módszertani alapjai eltérőek, ezért a kutatóknak intervallumokat kell megadniuk. A hadsereg létszámára és felszerelésére vonatkozó katonai jelentések titkosak voltak, így a ma ismert adatok utólagos összesítésekből származnak, amelyek pontossága vitás.
Tudományos konszenzus van abban, hogy a berlini kongresszus jogi értelemben független állammá tette Szerbiát, és hogy a szerb gazdaság a századfordulón döntően agrárjellegű volt. Vitatott azonban, hogy mekkora volt a külföldi tőke tényleges befolyása a szerb államra, és hogy az 1881-es titkos szerb–osztrák szerződés mennyire korlátozta a belgrádi külpolitikát. A májusi fordulat kapcsán a történetírás máig nem ért egyet abban, hogy a puccs mennyiben volt szélesebb társadalmi elégedetlenség kifejeződése, illetve mennyiben katonai klikkek szűk akciója. Az 1903 utáni rezsim demokratizálódásáról szóló értékelések is eltérőek: egyes kutatók a parlamentarizmus megerősödését hangsúlyozzák, mások a hadsereg befolyásának növekedését emelik ki. A korszakra vonatkozó nemzeti emlékezetpolitikai elbeszélések – különösen a Karađorđević-restauráció dicsőítése vagy a májusi fordulat elítélése – nem tekinthetők forrásszerű történeti bizonyítéknak; az ilyen állításokat kritikusan kell kezelni.
Nem tudjuk pontosan, hányan vettek részt a májusi fordulat összeesküvésében, és milyen mértékben tudott róla a leendő király, Péter Karađorđević; a források töredékesek, és a későbbi memoárok gyakran önigazolóak. Azt sem tudjuk pontosan, milyen létszámú volt a szerb hadsereg a Balkán-háborúk előtti években, mivel a mozgósítási tervek titkosak voltak, és a hivatalos közzétett adatok később módosultak.