Bevezetés A fejezet Szerbia 1989 utáni történetét tárgyalja, amely egyben a jugoszláv államszövetség felbomlásának, a délszláv háborúknak és a posztjugoszláv átmenetnek is a kerettörténete. Az itt tárgyalt időszak megértéséhez elengedhetetlen a korábbi, Szerbia Jugoszláviában és napjainkban fejezet A szocialista Szerbia és Koszovó alfejezetének ismerete, amely bemutatta, hogyan változott Szerbia és a szerb vezetés viszonya az albán többségű Koszovóhoz az 1974-es alkotmányt követően. Az 1980-as évek közepétől a Szerbia és a többi jugoszláv tagköztársaság, valamint a szerb vezetés és a koszovói albán politikai elitek közötti konfliktus fokozatosan olyan alkotmányos és erőszakba forduló válsággá mélyült, amelynek keretében a Slobodan Milošević nevével fémjelzett politikai irányváltás meghatározóvá vált. Ezt az időszakot a történeti irodalom gyakran a szerb nacionalista fordulat (srpski nacionalni zaokret) korszakaként írja le, de a kifejezés értelmezése és a folyamat egyes elemei a mai napig vitatottak.
Az alfejezet célja, hogy bemutassa: a szerb politikai rendszer és a társadalom hogyan jutott el a Slobodan Milošević (1941–2006) nevéhez kötött, a Szerbiai Kommunista Szövetségből, illetve utódpártjából kinőtt, autoriter vonásokat mutató hatalmi rendszertől a 2000. október 5-i fordulatig, majd hogyan kezdődött el a demokratikus átmenet és az európai integráció, valamint milyen kihívásokkal szembesült a 21. század eleji szerb állam. Az alfejezet ugyanakkor a jelenkori értelmezés szabályait követve megkülönbözteti a dokumentált tényt, a tudományos konszenzust, a vitatott értelmezést és az emlékezetpolitikai állítást, különösen az 1991–1999 közötti háborúk, a NATO-bombázás, az áldozatszámok és a háborús felelősség kérdéseiben. A korszakhatár itt a szerb nemzetállam, a Jugoszláv Szövetségi Köztársaság (JSZK), majd az államközösség és a 2006 után függetlenné vált Szerbia történetére fókuszál, a boszniai, horvátországi, koszovói fejleményeket csak annyiban érinti, amennyiben a szerbiai politika és a szerb társadalom megértéséhez szükségesek.
Slobodan Milošević politikai felemelkedése nem egyetlen beszédhez köthető, de az 1987. áprilisi koszovói látogatása, valamint az ott elhangzott, a szerb tüntetőknek szóló kijelentése – amelyet a rendszerpárti média és a későbbi nacionalista emlékezet egyaránt az „Önökön nem szabad megtámadni” („Niko ne sme da vas bije!”) fordulattal tett ismertté – a folyamat szimbolikus kiindulópontjává vált. A kijelentés pontos szövege és kontextusa vitatott; az elsődleges források nem mindig egyeznek a későbbi emlékezetben rögzült változattal. Ami dokumentált tény: 1987 végére a Szerbiai Kommunista Szövetség (Savez komunista Srbije, SKS) vezetésében legyőzte az addigi reformkommunista, Ivan Stambolić (1936–2000) nevéhez kötött irányzatot, és megszilárdította hatalmát. A folyamat az 1987. szeptemberi, a párt központi bizottságának „nyolcadik ülésén” (Osma sednica) teljesedett ki.
Az ezt követő években a szerb vezetés a korábbi, tágan értelmezett jugoszláv föderalizmus helyett egyre inkább a szerb nemzeti érdek képviseletét állította politikája középpontjába. Ennek eszköze az 1988–1989 folyamán szervezett, tömegesnek nevezett, úgynevezett „antibürokratikus forradalom” (antibirokratska revolucija) volt, amely a Vajdaság és a Crna Gora párttagságához és utcai mozgósításhoz köthető. A mozgósítás nyomán 1988 októberében – a dokumentált események szerint – lemondatták a Vajdasági, 1989 januárjában a Crna Gora-i és 1989 novemberében a koszovói párttagság vezetését. A hatályos alkotmányos eljárások formailag egy részét megtartották, de a tömegdemonstrációk nyomása, a rendőrségi beavatkozás egyes esetei és a pártapparátuson belüli kényszer miatt az események demokratikus jellege vitatott. A történeti irodalom egy része ezt a folyamatot autoriter hatalomtechnikaként, más része a szerb társadalom nemzeti mobilizációjának „túlmelegedéseként” értelmezi.
Az 1974-es jugoszláv alkotmány a Koszovói Szocialista Autonóm Tartománynak és a Vajdasági Szocialista Autonóm Tartománynak a köztársaságokkal közel azonos jogosítványokat adott a szövetségben. Ezt a szerb politikai elit 1981-től folyamatosan bírálta, arra hivatkozva, hogy a tartományok alkotmányos pozíciója lehetetlenné teszi a szerb kormányzat egységes fellépését. Az 1989. március 28-án hatályba lépett alkotmánymódosítások – amelyeket a tartományi parlamentek is megszavazták – gyakorlatilag visszavonták ezeket a jogosítványokat. A koszovói albán képviselők egy része a módosítást kényszer alatt születettnek tekintette; az 1989. február–márciusi tüntetések, bányászsztrájkok és a szerb biztonsági erők beavatkozásai ezt a félelmet felerősítették.
Az autonómia felszámolása után a koszovói albán elit nagy része párhuzamos intézményeket hozott létre. 1990. július 2-án a tartományi parlament albán többségű része kimondta a Koszovói Köztársaság kikiáltását, amelyet Szerbia nem ismert el. A párhuzamos államiság az évtized során a koszovói albán oktatás, egészségügy és adóztatás területén is fennmaradt, de a szerb hatóságok nemzetközileg elismert hivatalos intézményei párhuzamosan működtek. A fejlemény összefügg A szocialista Szerbia és Koszovó alfejezetben tárgyalt 1981-es zavargásokkal és a szerb–albán viszony radikalizálódásával.
A jugoszláv tagköztársaságokban 1990 folyamán tartották meg az első többpárti választásokat. Szerbiában 1990 decemberében a Milošević vezette Szerbiai Szocialista Párt (Socijalistička partija Srbije, SPS) alakult meg a Szerbiai Kommunista Szövetség és a Dolgozó Nép Szocialista Szövetsége utódjaként. Az SPS a választáson a szavazatok többségét szerezte meg; az ellenzéki pártok – köztük a jobboldali, monarchista irányultságú Szerb Megújhodási Mozgalom (Srpski pokret obnove, SPO) Vuk Drašković vezetésével és a liberális Demokrata Párt – nem tudták megkérdőjelezni a hatalmi dominanciát. A választási kampányt és a szavazatszámlálást a megfigyelők jelentős állami médiafölény és egyenlőtlen feltételek mellett tartották számon; az eredményeket a hivatalos statisztika rögzíti, de a demokratikus minőség vitatott.
A választások egyben a szerb alkotmányos önmeghatározás átalakulását is jelzik: Szerbia 1990. szeptemberi alkotmánya megszüntette a tagköztársaság korábbi szocialista önkormányzati nyelvezetét, és a szuverén nemzetállam (suverena država) jogi kerete felé mozdult el. Ezzel párhuzamosan a többi tagköztársaságban – Szlovéniában, Horvátországban, Bosznia-Hercegovinában, Macedóniában – is új alkotmányok születtek, és a jugoszláv föderáció jogi alapja fokozatosan erodálódott. A szerb álláspont egy ideig a föderáció megtartását és a határok esetleges újratárgyalását kombinálta; a horvát és szlovén vezetés viszont konföderációs modelleket, később függetlenséget követelt.
A A Balkán-háborúk és az első világháború fejezetben bemutatott történelmi előzmények után a délszláv háborúk a 20. század végi jugoszláv felbomlás erőszakos szakaszát alkotják. A szerb álláspont szerint a Horvátországban és Bosznia-Hercegovinában élő szerbeknek joguk volt nem szakadni el Szerbiától; a horvát és boszniai vezetés ezt agressziónak, illetve területi expanziónak tekintette. A nemzetközi szakirodalomban és a Nemzetközi Törvényszék (ICTY) ítéleteiben rögzült tény, hogy a Szerb Köztársaság politikája és a Horvátországi Szerb Köztársaság, illetve a boszniai Szerb Köztársaság fegyveres szervezetei között intézményi, anyagi és katonai összefonódás állt fenn; a felelősség pontos mértéke azonban az eljárásokban is vitatott maradt.
Az 1995. novemberi daytoni megállapodás lezárta a boszniai háborút, és a boszniai szerb, horvát és bosnyák politikai erők közötti hatalommegosztást rögzítette. A szerbiai rezsim formálisan is támogatta a békefolyamatot, de a háborús felelősség, a menekültkérdés és a boszniai szerb entitás viszonya továbbra is meghatározó politikai konfliktus maradt. 1996 novemberétől Szerbia városaiban, elsősorban Belgrádban, több hónapos tüntetéshullám bontakozott ki, miután a kormányzat nem ismerte el az ellenzék győzelmét a helyi választásokon. A tüntetések – amelyeket a résztvevők polgári engedetlenségként, a rezsim „idegen érdekek szervezte zavargásként” értelmezett – végül az ellenzék részleges választási győzelmének elismeréséhez vezettek. A folyamat a 2000-es év előtti legjelentősebb belpolitikai mobilizáció volt, és megmutatta a rezsim társadalmi támogatottságának erodálódását.
Az 1996–1998 közötti koszovói fejlemények a párhuzamos albán intézmények és a fokozódó szerb rendőri-katonai jelenlét közötti konfliktusból fegyveres szembenállássá nőttek. A Koszovói Felszabadítási Hadsereg (Ushtria Çlirimtare e Kosovës, UÇK) 1996-tól hajtott végre támadásokat a szerb biztonsági erők ellen; a szerb válaszcsapások a nemzetközi jelentések szerint civil lakosságot is sújtottak. A Nyugat-Európai és a nemzetközi szervezetek által megfogalmazott követelések a szerb erők kivonására és a koszovói albán politikai képviselet bevonására vonatkoztak. Az 1999. január–februári rambouillet-i tárgyalások kudarca után a NATO 1999. március 24-én légi hadműveletet indított a JSZK ellen. A hadművelet hivatalos indoka a nemzetközi humanitárius válság elhárítása, valamint a koszovói albán lakosság védelme volt.
A légicsapások 1999. június 10-ig tartottak. A támadások szerbiai célpontokat – katonai, kommunikációs, energetikai és infrastrukturális létesítményeket – értek, de a szerb és a nemzetközi források is rögzítenek civil áldozatokat. Az áldozatszám vitatott; a szerb hivatalos statisztika és az emlékezetpolitikai állítások szerint a halottak száma több száz, a nemzetközi szervezetek (Human Rights Watch, Nemzetközi Bíróság, ICTY) a NATO-hadműveletek által okozott civil veszteségeket gyakran 500–600 főre teszik, de ezek a becslések is forrástól függően változnak, és a szerb állami álláspont szerint ez a szám magasabb. A NATO-művelet alatt és után a szerb biztonsági erők több tízezer koszovói albánt kényszerítettek lakóhelyük elhagyására; az ENSZ Menekültügyi Főbiztosság adatai szerint 1999 tavaszán kétszázezer körüli regisztrált menekült és nagy számú belső menekült volt. A háború alatti magyar emberiességi válság és a szerb erők által elkövetett emberi jogi jogsértések megítélésében a nemzetközi szakirodalom konszenzusa a súlyos jogsértések megtörténtére vonatkozik, de a konkrét áldozatszámok és a szervezett etnikai tisztogatás mértéke vitatott.
A háborút a 1244-es ENSZ BT-határozat zárta le, amely a szerb erők kivonását, nemzetközi polgári és katonai jelenlétet, valamint a koszovói önkormányzat kialakítását írta elő. A szerb fél ezt a határozatot ma is a szuverenitás megőrzésének jogi alapjaként értelmezi, míg a koszovói albán politika és a nemzetközi elismerésben részt vevő államok többsége 2008 óta a koszovói függetlenséget tekinti az alapvető keretnek. Ez a kettősség a 21. századi szerb–koszovói viták minden szintjén jelen van, és az értelmezése az emlékezetpolitikai állítások közé tartozik.
A NATO-bombázást követően a Milošević-rezsim hatalmi erőforrásai csökkentek, de a hivatalos intézmények és a média továbbra is az SPS befolyása alatt maradtak. A 2000. szeptemberi jugoszláv elnökválasztáson Milošević az első fordulóban vereséget szenvedett a ellene induló ellenzéki közös jelölt, Vojislav Koštunica (1944–) ellen. A hivatalos választási bizottság a második forduló kiírását követelte, az ellenzék és a civil szervezetek szerint a valós eredmény alapján Koštunica már az első fordulóban győzött. 2000. október 5-én Belgrádban és több szerbiai városban tüntetések törtek ki, a tömeg egy része megrohamozta a szövetségi parlament épületét, és a rendőrségi, katonai erők egy része nem lépett fel a demonstrálókkal szemben. A rezsim elismerte vereségét, és Slobodan Milošević lemondott az elnökségről. Az eseményt a szerb és a nemzetközi emlékezet egyaránt a „2000. október 5-i demokratikus fordulat” (Petooktobarska promena) néven tartja számon, de a szerb szakirodalomban vitatott, hogy a fordulat mennyiben volt eredménye egy belülről szervezett puccsnak, mennyiben spontán népmozgalomnak, illetve mennyiben a nemzetközi nyomásnak és a biztonsági szervek lojalitásváltásának következménye.
Az azt követő években Szerbiában a hatalom a Szerbiai Demokrata Ellenzék (Demokratska opozicija Srbije, DOS) nevű koalícióhoz került; a jugoszláv államfő Vojislav Koštunica lett, a szerb miniszterelnök pedig Zoran Đinđić (1952–2003). A koalíció törékeny volt; Milošević 2001-es letartóztatása és hágai átadása, a gazdasági reformok, a privatizáció és a szervezett bűnözés elleni fellépés egyaránt belpolitikai konfliktusokhoz vezetett. 2003. március 12-én Zoran Đinđićet merényletben meggyilkolták; a gyilkosságot a hivatalos vizsgálat szerint a bűnözői csoportokhoz és az állambiztonsági szervek exponenseihez köthető körök követték el. A merénylet utáni „Szablya” művelet (Operacija Sablja) idején több száz embert vettek őrizetbe, és felszámolták a zimonyi klánként ismertté vált hálózatot. A politikai erőszak, a maffiaállamiság és a jogállami intézmények gyengesége ebben az időszakban a szerb átmenet legkritikusabb problémái közé tartozott.
A Szövetségi Jugoszláv Köztársaság 2003-ban átalakult Szerbia és Crna Gora államközösséggé. Az államközösség laza konföderációs struktúra volt, amelyben a tagköztársaságok fenntartották a jogot, hogy legalább három év után népszavazást írjanak ki a függetlenségről. 2006. május 21-én a Crna Gora-i népszavazáson a résztvevők 55,5 százaléka szavazott a függetlenségre; az EU által támogatott eljárásrend a 55 százalékos küszöböt és a legalább 50 százalékos részvételt szabta meg. A szavazati arányokat a hivatalos választási jegyzőkönyvek rögzítik, de az eredmény a címzettek politikai értelmezése szerint ma is érinti a szerb–crna gorai viszonyt. 2006. június 5-én Szerbia is kikiáltotta függetlenségét, ezzel a délszláv állam jogfolytonosságának utolsó intézményes formája is megszűnt.
A Koszovó státuszára vonatkozó tárgyalások 2006–2007 folyamán az ENSZ-különmegbízott, Martti Ahtisaari (1937–) vezetésével folytak. A szerb fél ellenezte a függetlenséget, és a szuverenitás megőrzését, a koszovói albán fél a függetlenség elismerését követelte. 2008. február 17-én a koszovói parlament – a nemzetközi jelenlévők számára ismert módon – egyoldalúan kikiáltotta a Koszovói Köztársaság függetlenségét. Szerbia ezt a lépést jogellenesnek tekinti, és a 2010-es Nemzetközi Bírósági tanácsadó véleményre hivatkozva, amely szerint a nyilatkozat nem sértette a nemzetközi jogot, az álláspontját fenntartja. A vélemény azonban nem foglalt állást abban, hogy jogszerű-e a függetlenség. A koszovói függetlenséget 2026-ig több mint száz ENSZ-tagállam ismerte el, de a szerb állam, Oroszország, Kína, valamint öt EU-tagállam (Spanyolország, Ciprus, Görögország, Románia, Szlovákia) nem. Az elismerések számát és a lista változását a hivatalos koszovói és szerb kormányzati források eltérően közlik; az ellenőrzött adatokat a tagállami elismerések folyamatos frissítése mellett lehet csak pontosan rögzíteni.
A koszovói konfliktus és a belpolitikai feszültség a 2000-es évek közepétől is meghatározta a szerb pártpolitikát. A Koštunica vezette jobbközép és a Boris Tadić (1958–) nevéhez köthető, EU-integrációt támogató erők közötti ellentét a hágai együttműködés, a NATO-kapcsolat és a koszovói politika kérdéseiben nyilvánult meg. A hágai együttműködés 2004-től vált a stabilizációs és társulási folyamat feltételévé. A szerb hatóságok 2008 júliusában letartóztatták Radovan Karadžić (1945–) volt boszniai szerb vezetőt, 2011 májusában pedig Ratko Mladić (1942–) volt katonai parancsnokot; mindkettejüket átadták az ICTY-nek, ahol elítélték őket. A hágai együttműködés megítélése a szerb társadalomban megosztott: egyesek a nemzetközi igazságszolgáltatás kényszereként, mások a jogállamiság feltételeként értelmezik.
A 2000. évi fordulat után a nemzetközi közösség enyhítette a szankciókat, és lehetővé tette a pénzügyi támogatások, majd a szerződéses kapcsolatok kiépítését. A 2003. júniusi thesszaloniki EU-csúcs elfogadta a nyugat-balkáni államok európai perspektíváját. Szerbia 2012-ben kapott tagjelölti státuszt, de a csatlakozási tárgyalások csak 2014-ben kezdődtek meg. A tárgyalások a belpolitikai reformokon túl a koszovói fejleményekhez is kötődtek, mivel az EU-tagállamok egy része a Koszovóval való viszony normalizálását a csatlakozási folyamat feltételeként kezeli. A 2013. áprilisi brüsszeli megállapodás a szerb és a koszovói miniszterelnök között a koszovói szerb önkormányzati közösség létrehozását és a belügyi-igazságügyi együttműködést irányozta elő, de a végrehajtás részben maradt el; a szerb és a koszovói fél közötti tárgyalások azóta is ismétlődő válságokkal terheltek.
A 2012-es választásokon az addigi ellenzéki Szerb Haladó Párt (Srpska napredna stranka, SNS) Aleksandar Vučić (1970–) vezetésével került kormányra, kezdetben a szocialista utódpárttal koalícióban. Az SNS a 2008-ban szakadárként kivált Szerb Radikális Párt utódja, amely korábban a nemzeti-populista, a hágai együttműködést elutasító irányzatot képviselt, majd fokozatosan az EU-integráció és a nemzetközi együttműködés retorikáját vette fel. A párt és Vučić hatalomra kerülése óta a szerb belpolitika domináns szereplőjévé vált; a 2014-es, 2016-os, 2020-as és 2022-es parlamenti választásokon a koalíciós listák abszolút többséget szereztek. A választások demokratikus minősége az EU és az EBESZ megfigyelői szerint fokozatosan romlott: a médiapiac koncentrációja, a közigazgatás politikai lojalitása, a választási visszaélések és a közvélemény-kutatások szerint a szabadságjogok csökkenése miatt a nemzetközi szervezetek a szerb demokráciát veszélyeztetettnek tekintik. A szerb kormány ezt a kritikát a nemzetközi politikai elfogultsággal magyarázza.
A 2010-es évek végétől a szerb politikai rendszer a „hibrid rezsim” (hibridni režim) kategóriájába sorolódott a Freedom House és a V-Dem Institute egyes értékelései szerint; a politikai pluralizmus formálisan fennmaradt, de a hatalomgyakorlás ténylegesen centralizálódott. A hatalom a miniszterelnöki, majd 2017-től az elnöki posztot betöltő Vučić és szűkebb környezete kezében összpontosul; a pártrendszer azonban továbbra is többpárti, és az ellenzék választásokon indulni és parlamentbe jutni képes, jóllehet a kampányfeltételek egyenlőtlensége vitatott. A 2018–2019-es „All Against” tüntetéssorozat, a 2023-as tömeges „Szerbia az erőszak ellen” mozgósítások, valamint a 2024-es környezetvédelmi és választásjogi tiltakozások a társadalmi elégedetlenség hullámait jelezték, de nem tudták tartósan megváltoztatni a hatalmi viszonyokat.
A szerb–koszovói tárgyalások 2011 óta az EU közvetítésével zajlanak. A párbeszéd eredményei között rögzítették a mozgásszabadságot, a rendszámtáblák, a vámbélyegzők és a telekommunikáció kérdéseit, valamint a szerb önkormányzati közösség létrehozásának elvét. A végrehajtás azonban rendkívül lassú; a 2015-ös brüsszeli megállapodás után a koszovói szerb községek egy részének integrációja megrekedt. A szerb álláspont szerint a koszovói fél nem teljesíti a szerb önkormányzati közösség létrehozására vonatkozó kötelezettségét; a koszovói albán politika szerint a szerb fél akadályozza a koszovói államiság nemzetközi elismerését. A tárgyalások 2018–2020 között a területcsere lehetőségét is megemlítették, de a hivatalos dokumentumok ezt soha nem erősítették meg; a téma nyilvános tárgyalása a szerb és a koszovói társadalomban egyaránt heves vitákat váltott ki. A 2022-es francia-német javaslat és a 2023-as ohridi melléklet a kapcsolatok rendezésének útitervét fogalmazta meg, de a végrehajtás a 2020-as évek közepéig nem zárult le.
A 2000-es évek elején a szerb gazdaság mély átalakuláson ment keresztül. A privatizáció, a bankszektor liberalizációja és a külföldi működőtőke beáramlása egyes években gyors növekedést hozott, de a munkanélküliség, a korrupció és az egyenlőtlen jövedelemeloszlás feszültségeket generált. Szerbia 2009-ben IMF-hitelre szorult, majd a 2012-es költségvetési megszorításokkal és az állami támogatások leépítésével stabilizálta a makrogazdasági mutatókat. A 2015–2019 közötti időszakban a GDP növekedése visszaállt, de a gazdasági teljesítmény 1990-hez viszonyított relatív elmaradása, az elvándorlás és a fiatalok távozása a társadalom központi problémája maradt. A demográfiai folyamatokat a A régió a 21. században fejezet tárgyalja részletesen; itt annyit kell rögzíteni, hogy Szerbia az Európai Unió mérési módszertana szerint a régió legmagasabb szintű EU-n belüli elvándorlási rátáit mutatja, különösen a 2010-es években a németországi és ausztriai munkavállalás és letelepedés miatt. A tényleges migrációs számok becslése a fogadó országok statisztikáin és a szerb népszámlálási adatok különbségén alapul, ezért a különböző források 200 000 és 500 000 közötti eltérő számokat adnak.
A koszovói szerb közösség, a boszniai Szerb Köztársasággal fenntartott kapcsolat, valamint a szerb ortodox egyház szerepe a közéletben és az emlékezetpolitikában a 2010-es években megerősödött. A szerb ortodox egyház (Srpska pravoslavna crkva, SPC) jelentős befolyást gyakorolt a nemzeti identitás és a történelmi emlékezet alakítására; az egyház és az SNS vezetése közötti intézményes szövetség a szociális és szimbolikus kérdésekben szorosabbá vált. A szerb ortodox egyház hivatalos szerepe a koszovói szerb örökség védelmében, valamint a nemzeti ünnepek és az emlékezet rituáléjában a demokratikus átmenet után is meghatározó maradt.
A Milošević-korral és a posztjugoszláv Szerbiával kapcsolatos tudásunk alapvetően elsődleges források (választási jegyzőkönyvek, ENSZ BT-határozatok, ICTY-ítéletek, hivatalos statisztikák, alkotmányszövegek, interjúk) és másodlagos szakirodalom (brit, amerikai, német, szerb és jugoszláv utódállami történeti munkák) kombinációjára épül. Az 1987–2000 közötti időszakban keletkezett állami iratok egy része továbbra is hozzáférhetetlen, a biztonsági szolgálatok és a pártapparátus iratanyagai hiányosak vagy nem selejtezetten fennmaradtak; a Szerbiai Állambiztonsági Szolgálat iratainak egy része a 2000-es években megsemmisült, illetve nem kutatható.
Az áldozatszámokkal, a lakosság kényszermozgásával és a háborús bűnökkel kapcsolatban a legnagyobb bizonytalanság a forrástípusok eltéréséből fakad. Szerb hivatalos források, koszovói albán civil szervezetek, az ICTY ítéletei, az ENSZ Menekültügyi Főbiztosság és a nemzetközi nem kormányzati szervezetek adatai rendre eltérő számokat közölnek; a legtöbb esetben a rendelkezésre álló adatok becslésnek tekintendők, nem „mért” adatnak. A NATO-bombázás civil áldozatainak száma, a koszovói albán menekültek, belső menekültek és a szerb civil áldozatok száma, valamint a Srebrenica-i és más boszniai események felelőssége a tudományos konszenzus ellenére is rendszeresen az emlékezetpolitikai vita tárgya maradt. A történettudományi álláspont szerint a konkrét események közül többnek a ténye dokumentált, de a „ki kezdte?”, „mi volt a cél?”, „ki volt az áldozat?” kérdésekre adott válaszok nem függetleníthetők a nemzeti keretezéstől.
A 2000 utáni szerb politikai rendszer értékelése folyamatosan változik. A hivatalos szerb kormányzati közlések az ország demokratikus stabilitását, a nemzetközi integrációs eredményeket és a gazdasági növekedést hangsúlyozzák; a nemzetközi civil szervezetek és az EU-jelentések a jogállamiság, a médiapluralizmus, a korrupció és a választási egyenlőség hiányosságait emelik ki. A tényleges politikai rendszer nem sorolható be egyszerűen a „demokrácia” vagy a „diktatúra” kategóriába; a kortárs szakirodalom sokkal inkább a versengő autoriter, illetve a hibrid rezsim fogalmát alkalmazza.