A római hódítás előtti Makedón Királyság (latinul: Macedonia, görögül: Makedonia) nem egyszerűen „görög állam” volt, hanem a hellén világ északi peremén fekvő monarchia, amely a déli poliszokhoz képest erős királyi hatalommal és katonai arisztokráciával rendelkezett. A királyság magterülete a Thermaikoszi-öböl környékén, Pella és Aigai (a mai Vergina) térségében feküdt, a hellén kulturális hatás pedig legkésőbb az i. e. 4. századtól erőteljesen érvényesült. A mai Észak-Macedónia (Severna Makedonija) területe az ókorban nem a királyság központját, hanem annak északi, hegyvidéki peremrégióit – a felső-makedóniai vidékeket, valamint a paionok, dardánok és részben trákok által lakott tereket – foglalta magába. Ez a földrajzi elhelyezkedés alapvetően meghatározta a római provincializáció jellegét: a tartományt nem homogén etnikai közösség, hanem hellenizált, félig hellenizált és helyi nyelvű közösségek sokasága alkotta. Ebből következik, hogy a római provincia nem a későbbi szláv állam elődje, hanem egy birodalmi közigazgatási keret volt, amelybe többféle nyelvű és kultúrájú népesség tartozott. A római örökség és a késő antikvitás általános folyamatai itt tehát sajátos regionális változatban jelentkeztek: Makedóniában Róma inkább a hellenisztikus városi kultúrára épített, mintsem eltörölte volna azt.
A római beavatkozás a makedón háborúk során vált tartóssá. A második makedón háborút lezáró künoszkephalai csata (i. e. 197) után a római szenátus szabadnak nyilvánította a görög államokat, ám a Makedón Királyságot meggyengítette. A harmadik makedón háborút követő pydnai csata (i. e. 168) a királyság végét jelentette: a rómaiak négy, egymástól elszigetelt köztársasági körzetre – a forrásokban merides néven említett egységekre – osztották Makedóniát, megtiltották a köztük való házasodást és birtokforgalmat, és adófizetésre kötelezették őket. A források (Polybios, Livius) egyetértenek abban, hogy a római beavatkozás elsődlegesen a kelet-mediterrán hatalmi egyensúlyt szolgálta, nem pedig valamiféle „felszabadító” missziót. A helyi elitek egy része együttműködött a rómaiakkal, mások ellenálltak; a lakosság tömegeinek tapasztalatairól azonban alig vannak közvetlen feljegyzések.
A provinciává alakítás közvetlen kiváltó oka az Andriskos-féle felkelés volt (i. e. 150–148), amelyben egy magát Perszeusz fiának kiadó trónkövetelő sereget gyűjtött, és rövid időre visszaállította a királyság látszatát. A rómaiak Quintus Caecilius Metellus irányításával verték le a felkelést, és a területet tartósan megszállták. A szakirodalom egy része i. e. 148-ra, más része i. e. 146-ra teszi a Provincia Macedonia hivatalos megszervezését; a bizonytalanság abból fakad, hogy a kortárs források nem közölnek alapítási dátumot, hanem a folyamatos katonai jelenlétből következtetnek. Korinthos elfoglalásával (i. e. 146) szinte egy időben a rómaiak a Balkán déli részén létrehozták az első tartós provinciájukat, amely a későbbi birodalmi közigazgatás egyik modellje lett. Ez a párhuzamosság a római hódítás és a provinciák általános folyamatához is kapcsolódik: Makedónia volt az első tartós római tartomány a Balkánon.
A Provincia Macedonia senatori provincia lett, élén proconsuli rangú helytartóval. Igazgatása a hellenisztikus előzményekhez képest nem volt egységes: a városok jelentős része megőrizte belső önkormányzatát – a boulé (tanács), a démoszgyűlések és a választott tisztségviselők rendszerét –, de adót fizetett Rómának, és nem folytathatott önálló külpolitikát. A legfontosabb városok, mint Thessalonica, Amphipolis és Pella, eltérő jogállást kaptak: némelyek civitas libera (szabad város), mások civitas stipendiaria (adófizető város) lettek. A rómaiak emellett coloniákat is alapítottak, elsősorban Philippi helyén, ahová veteránokat telepítettek. Ez a latin nyelvű közösség jól mutatja, hogy a romanizáció elsősorban a katonai telepesek és a közigazgatás révén terjedt, nem pedig tömeges betelepítéssel. A municipium jogállás később, a császárkorban vált gyakoribbá, amikor a helyi elitek római polgárjogot szereztek.
A tartomány stratégiai és gazdasági jelentőségét a Via Egnatia kiépítése jelzi. Ez az út a dyrrachiumi (később Durrës) kikötőtől indult, majd Lychnidos (a mai Ohrid) és Heraclea Lyncestis (Bitola közelében) érintésével, Edessán és Pellán át Thessalonikébe, onnan Amphipoliszon és Philippin keresztül Byzantium (később Konstantinápoly) felé haladt. A Via Egnatia tette lehetővé a római hadseregek gyors átcsoportosítását kelet felé, és egyúttal a helyi városokat bekapcsolta a mediterrán kereskedelmi hálózatba. A Vardar (Axios) folyó völgye pedig fontos észak–déli folyosó volt, amelyen a trák és illír régiók felől érkező termékek áramlottak a thessalonikei kikötőbe. A mai Észak-Macedónia területe tehát e két közlekedési tengely – a kelet–nyugati Via Egnatia és az észak–déli Vardar-völgy – metszéspontjában feküdt, ami a római jelenlét intenzitását növelte.
A gazdaság alapja a mezőgazdaság (gabona, szőlő, olajbogyó), az állattenyésztés és a hegyvidéki bányászat maradt. A bányászat a mai Észak-Macedónia területén, például a Kratovo–Zletovo környéki érclelőhelyeken régészeti nyomokkal feltehetően folyt, bár az ókori termelés volumenéről nincsenek pontos adatok; a későbbi bányászati hagyomány visszavetítése forráskritikai problémát jelent. A városokban a kézművesség, a kereskedelem és a helyi piacok működése a feliratokból és a felszíni leletekből ismert. A tartomány gazdagságát a római adók, a helyi elitek emlékművei és a császárkori középítkezések jelzik. A vidéki paraszti gazdaságok többsége azonban önellátó maradt, és csak lassan kapcsolódott be a piaci termelésbe.
A városi élet a római korban is hellén jellegű maradt: a görög nyelv volt a feliratok, a kereskedelem és a helyi politika nyelve; a görög istenek, a császárkultusz, a gymnasiumok (görögül: gymnasion), a színházak és a hellén filozófiai iskolák tovább virágoztak a hódítás után is. A Római Birodalom keleti felén soha nem törekedtek a görög nyelvű elitek teljes latinizálására, ezért a provincia a „hellenisztikus Kelet” egyik mintaterületeként működött. A mai Észak-Macedónia területén fekvő Stobi (a Vardar torkolatvidékénél), Scupi (a mai Skopje közelében), Heraclea Lyncestis és Bargala feliratai görög és latin nyelvűek vegyesen, ami a birodalmi hivatalosság és a helyi hellenizmus rétegzettségét mutatja. A városi elitek egy része római polgárjogot szerzett, és a helyi tisztségek római mintájú cursus honorumot követtek, de a nyilvános kultúra továbbra is a görög városok hagyományára épült.
A vidéki lakosság még inkább heterogén maradt: a hellenizált városi központok körül a falvakban a makedón, paion, dardán és trák nyelvek tovább éltek, amint azt a feliratokban megőrzött személynevek és istennevek jelzik. A rómaiak nem próbálták ezeket a közösségeket egységesíteni, amíg adózásuk és a katonai szolgáltatásuk biztosítva volt; a „romanizáció” a Balkán belső vidékein többnyire felszínes maradt. A feliratokban megjelenő nők a városi elit tagjaiként gyakran szerepelnek mecénásként, papnőként vagy síremlékállítóként, ami a hellén-római női reprezentáció kontinuitását mutatja, de a falusi nők életéről szinte semmit sem tudunk. A rabszolgák a háztartásokban, a kézművesműhelyekben és a bányákban dolgoztak; róluk elsősorban a felszabadítási feliratok és a sírkövek tanúskodnak.
A késő császárkorban a provinciát több részre osztották. Diocletianus és Constantinus reformjai nyomán a mai Észak-Macedónia területe Macedonia Salutaris, Epirus Nova és Dardania tartományok között oszlott meg. Thessalonica a régió legnagyobb városaként tovább erősödött, míg a belső területek a katonai védelem és a helyi püspöki hálózat logikáját követték. Ez az átszervezés előkészítette a későbbi bizánci közigazgatás kereteit, és a településhálózat átalakulása a kereszténység terjedése és a késő antik átalakulás folyamatához kapcsolódik. A városokban bazilikák épültek, a püspökök gyakran a helyi arisztokráciából kerültek ki, és a templomi építkezések a városi reprezentáció folytatását jelentették. A vidéki pogány kultuszok helyi változatai ugyanakkor sokáig fennmaradtak, amit a késő antik keresztény vitairatok és a régészeti nyomok is jeleznek.
A kereszténység terjedéséről a 4. századtól vannak megbízhatóbb források: Lychnidos (Ohrid) püspöke a zsinati akták szerint részt vett a szerdikai zsinaton (343), és Stobi püspöksége is a késő római egyházszervezetbe illeszkedett. A keresztény hit megerősödése nem törölte el a hellén városi kultúrát, hanem új intézményi keretekbe olvasztotta azt; a templomok, a püspöki központok és a zarándokhelyek a római városi szövetben jelentek meg. A 6. századtól kezdődő szláv betelepülés és a bizánci–barbár határzóna kialakulása azonban gyökeresen új fejezetet nyitott a régió történetében, amit a szlávok és avarok betelepülése és a későbbi alfejezetek tárgyalnak.
Összességében a római hódítás Makedóniában nem a hellenisztikus örökség elpusztítását, hanem annak birodalmi keretbe szervezését hozta el. A provincia a Balkán egyik leginkább urbanizált és gazdaságilag is jelentős tartományává vált, ami a római eliteket és a császári adminisztrációt is vonzotta. Mégis, a római berendezkedés a feltárt régészeti lelőhelyek és a kevés írott forrás alapján egyenlőtlenül hatott: a városokban hellén-római vegyes, a vidéki közösségekben helyi hagyományok érvényesültek, a belső területek pedig a késő császárkorban is csak közvetve kapcsolódtak a mediterrán hálózathoz. Ez a belső tagoltság döntő előzménye volt annak, hogy a késő antikvitásban a régió a bizánci–barbár határzóna részévé vált, és a római városi örökség nem közvetlenül, hanem a bizánci hellenizmus átszűrésében hagyományozódott tovább.
Az ókori Makedónia római hódításáról elsősorban a görög-római történetírás (Polybios, Livius, Plutarkhosz, Sztrabón) számol be, amelyek szerzői a római szenátus és a hellén elitek szempontjából írtak; a legyőzött lakosság tapasztalatairól alig vannak közvetlen forrásaink. A római provincia igazgatását és a városok jogállását feliratok, törvényszövegek, érmek és a későbbi itáliai jogtudósok hivatkozásai alapján rekonstruáljuk. A mai Észak-Macedónia területén végzett régészeti feltárások – Stobi, Heraclea Lyncestis, Scupi, Lychnidos és Bargala lelőhelyein – gazdag tárgyi anyagot szolgáltatnak, ám ezek időbeli rétegzettsége és értelmezése gyakran vitatott.
A legfontosabb bizonytalanságok:
A Makedón Királyság etno-nyelvi besorolása: a makedón nyelv és a lakosság viszonya a görög nyelvhez a mai napig vita tárgya; az ókori források egy része hellén dialektusként, más része rokon, de különálló nyelvként utal rá. Ezt a kérdést a 19–20. századi nemzeti kisajátítások is terhelik, ezért a könyv forráskritikai szempontból kezeli.
A Provincia Macedonia alapítási dátuma: a szakirodalom i. e. 148 és i. e. 146 között ingadozik; a kortárs feliratok nem adnak egyértelmű alapítási évszámot, a későbbi római szerzők pedig gyakran visszamenőlegesen értelmezik a folyamatot.
A lakosság számát és etnikai arányait illetően nem rendelkezünk megbízható becslésekkel; a római népszámlálások helyi adatai nem maradtak fenn, így minden közölt adat csak hozzávetőleges.
A vidéki romanizáció/hellenizáció mértéke: a feliratok többnyire a városi elitek önreprezentációját tükrözik, a falusi lakosság nyelvi és vallási viszonyaira alig közvetlenül utalnak. A régészeti anyag – különösen a sírkövek és fogadalmi feliratok – mintavételi torzításai is jelentősek.
A római hódítás áldozatairól nincsenek megbízható számok; a források a harcok és a rabszolgasorba vetés tényét gyakran politikai-erkölcsi keretben említik, nem statisztikai igénnyel.
A késő római provinciahatárok pontos nyomvonala a mai Észak-Macedónia területén szintén rekonstruált, és az újabb kutatások módosíthatják; a korábbi szakirodalom gyakran túlzottan éles határokat rajzolt.
Mindezen bizonytalanságok ellenére a római provincia intézményi kereteiről, a Via Egnatia jelentőségéről és a hellenisztikus városi élet kontinuitásáról a források és a régészeti leletek egybehangzó képet adnak.