A 9. század elejére a mai Észak-Macedónia területe több mint két évszázada kívül esett a bizánci állam hatékony ellenőrzésén. A 6–7. századi szláv betelepülés és a Balkán belső területeit ért avar támadások következtében a császári közigazgatás a tengerparti városokba és néhány megerősített erősségbe szorult vissza. A térségben szláv törzsi közösségek, helyi fejedelemségek és alkalmi bolgár vagy bizánci befolyási övezetek váltakoztak. Ez a fejezet azt a folyamatot tárgyalja, amelynek során Bizánc fokozatosan visszaállította katonai és egyházi jelenlétét, miközben a térség a bolgár–bizánci hatalmi versengés egyik legfontosabb hadszínterévé vált. A bizánci thema-rendszer kiépülése, a helyi szláv elit átalakulása és a Számuel cár nevéhez kötött, rövid életű bolgár állam létrejötte együttesen formálta azt a középkori örökséget, amelyre a későbbi regionális identitások épültek. A tárgyalás során különös figyelmet kell fordítanunk arra, hogy a 9–11. századi források etnikai és politikai kategóriái nem feleltethetők meg a modern nemzeti fogalmaknak, és hogy a mai nemzeti történetírások gyakran visszavetítik saját kategóriáikat erre a soknyelvű, átmeneti korszakra.
A bizánci közigazgatás thema-rendszere (görögül théma, többes számban thémata) a 7. században, a birodalom keleti tartományainak elvesztése nyomán alakult ki. Lényege az volt, hogy a korábbi polgári provinciák helyett katonai körzeteket hoztak létre, amelyekben a helyi hadsereg parancsnoka, a sztratégosz (stratēgos) egyesítette a katonai és polgári hatalmat, a katonáskodó parasztok pedig földhasználat fejében teljesítettek katonai szolgálatot. A rendszer a 8–9. század folyamán fokozatosan terjedt ki a Balkánra, ahogy Bizánc visszaszerezte az ellenőrzést a szlávok lakta belső területek felett.
A mai Észak-Macedónia területének visszahódítása több szakaszban történt. A 9. század első felében, különösen II. Niképhorosz (802–811) és utódai idején, a bizánci hadsereg sikeres hadjáratokat vezetett a Balkán belsejébe, és a szláv törzsi területeket fokozatosan adófizetővé tette. A bizánci politika nem csupán katonai megszállást jelentett; a császári udvar tudatosan alkalmazta a beolvasztó (asszimilációs) adminisztrációt: a helyi szláv vezetőket rangokkal, címekkel és javadalmakkal kötötte magához, a keresztény térítést pedig az államhatalom kiterjesztésének eszközeként használta.
A 9. század közepére a térség két nagyobb bizánci katonai körzet között oszlott meg. A délebbi területek a Thesszalonikéi thema (görögül Théma Thessalonikēs) fennhatósága alá tartoztak, amelynek központja a birodalom második legfontosabb városa, a tengerparti Thessaloniké volt. Az északi és nyugati hegyvidékeket, beleértve a Vardar felső folyásának vidékét és a Preszpa–Ohridi-medence térségét, kezdetben a Dyrrhachioni thema (a mai albániai Durrës központtal) vagy a Sztrymoni thema felől ellenőrizték. A 9. század második felében azonban a bolgár hatalom terjeszkedése miatt ezek a themák gyakran csak névleg működtek, és a tényleges ellenőrzés a bolgár kánság, majd cárság erőviszonyaitól függött. Fontos hangsúlyozni, hogy a thema-rendszer nem egyetlen, egységes pillanatban jött létre a térségben, hanem évtizedeken át tartó, a bolgár–bizánci háborúk ütemétől függő folyamatban.
Az új közigazgatás bevezetése mélyreható társadalmi változásokkal járt. A bizánci adóztatás, a katonai szolgálat és az egyházi szervezet kiépülése a korábbi szláv törzsi társadalmat fokozatosan a bizánci állam alattvalóinak hierarchiájába illesztette. Ugyanakkor a helyi lakosság nyelvében, szokásaiban és településszerkezetében a szláv elem domináns maradt. A bizánci források gyakran Szklevinia (görögül Sklaviniai) néven emlegették a szláv lakosságú területeket, ami nem egy egységes politikai egységet, hanem a birodalmi szerzők által használt gyűjtőfogalmat jelölt. A 10. század elejére a térségben a bizánci jelenlét a városok és a főbb utak ellenőrzésére korlátozódott, míg a hegyvidéki hátországban a helyi szláv elit jelentős autonómiát élvezett.
A 9. század második felében a térség politikai térképét alapvetően a bolgár kánság, majd a kereszténység felvétele után bolgár cárság terjeszkedése rajzolta át. A mai Észak-Macedónia területének nagyobb része először I. Borisz kán (852–889, 864-től keresztény) uralkodása alatt került bolgár fennhatóság alá. Borisz a kereszténység felvétele után a bizánci missziós tevékenységet is felhasználta állama megerősítésére, és a szláv nyelvű liturgia bevezetése – amelyet a bizánci udvar kezdetben vonakodva fogadott el – éppen a Balkán belső, szláv lakosságú területein bizonyult a bolgár uralom legitimációs eszközének.
A térség bolgár uralmának megszilárdulása a 9–10. század fordulóján, I. Simeon cár (893–927) uralkodása alatt vált teljessé. Simeon, aki maga is Konstantinápolyban nevelkedett, és a bizánci udvari címek és szokások alapos ismerője volt, a bolgár államot a bizánci birodalom vetélytársává kívánta tenni. Uralkodása alatt a bolgár határok dél felé mélyen benyomultak a bizánci területekre, és a mai Észak-Macedónia területe bizánci szempontból gyakorlatilag elveszett. A bolgár uralom alatt a helyi szláv lakosság egyesült a bolgár birodalmi keretek között, de a helyi identitások továbbra is törzsi, területi és vallási elemekből szövődtek.
A 10. században a bolgár–bizánci viszony hullámzott. A 927-es béke után rövid időre megszilárdult a bolgár fennhatóság, de a század közepére a bolgár állam belső válságokkal küzdött, és a bizánci hadsereg fokozatosan visszaszerezte a kezdeményezést. A térség lakosságát ez a váltakozó uralom többszörösen is érintette: a bolgár és bizánci hadjáratok adókat, rekvirálásokat és erőszakot hoztak, a helyi vezető réteg pedig mindkét hatalom árnyékában kereste a túlélés útját. A 10. század utolsó évtizedeiben a mai Észak-Macedónia területe a bolgár hatalom belső magterületévé vált, ami új államalakulat létrejöttéhez vezetett.
A századforduló legfontosabb politikai fejleménye a Számuel cár (uralk. 997–1014, de tevékenysége már 976-tól nyomon követhető) nevéhez fűződő állam megszilárdulása a Balkán délnyugati és középső részén. A hagyományos történetírás ezt az alakulatot gyakran Nyugat-Bolgár Cárság vagy Macedón Cárság néven emlegeti; mindkét elnevezés utólagos konstrukció. A korabeli bizánci források egyszerűen bolgár államként beszélnek róla, és uralkodóját a bolgár cárok örökösének tekintik. A mai észak-macedón történetírásban viszont Számuel államát gyakran a macedón államiság középkori előzményeként értelmezik; ez az állítás azonban nem dokumentált tény, hanem emlékezetpolitikai értelmezés, amelyet a tudományos közösség egy része élesen vitat.
Számuel eredete és pályakezdésének pontos körülményei bizonytalanok. A bizánci krónikák, különösen Ióannész Szkülitzész 11. század végi világkrónikája, a Komitopuli (fiútestvérek) négy fiát említik, akik apjuk, egy bizonyos Nikola komitész halála után a bolgár területek nyugati részén lázadtak fel a bizánci uralom ellen 976 körül. A Komitopuli testvérek közül Számuel a 980-as évek végére fokozatosan egyeduralomra tett szert, miután testvérei közül többen meghaltak a harcokban vagy udvari villongásokban. 997-ben, miután a keleti bolgár területek uralkodója, Roman cár meghalt, Számuel felvette a cári címet. A korabeli felfogás szerint ez a lépés a bolgár uralkodói folytonosság igényét fejezte ki, nem pedig egy új, macedón vagy más nemzeti állam megalapítását.
Számuel államának magterülete a Preszpa-tó és az Ohridi-tó medencéje volt, ahonnan a hatalma nyugat felé az Adriai-tenger partvidékéig, északon a Duna irányába, keleten pedig Trákia és a mai Bulgária egyes részeire terjedt ki. Az állam központja kezdetben Preszpa lehetett, majd Számuel Ohridba helyezte át székhelyét. Az ohridi udvar a bolgár cári hagyományt követte, de a gyakorlatban a helyi szláv elit és a bizánci közigazgatási minták sajátos keverékét működtette. Az ohridi bolgár patriarchátus – amelyet a hagyományos bolgár történetírás a bolgár egyház folytonosságának részeként, a macedón történetírás viszont a macedón egyházi hagyomány előzményeként értelmez – a 10. század végén jött létre, és fontos szerepet játszott az állam legitimációjában. A patriarchátus státuszát a korabeli egyházjogban vitatták; bizánci szempontból nem volt egyenrangú a konstantinápolyi patriarkátussal.
Számuel államának belső szerkezete csak töredékesen ismert. A források hiánya miatt nem tudjuk pontosan, hogyan adóztatták a lakosságot, milyen volt a katonai szervezet, és milyen kapcsolatot tartott a helyi szláv törzsi vezetőkkel. Bizonyosra vehető, hogy az uralkodó a helyi elit egy részére támaszkodott, akiket rangokkal és földadományokkal magához kötött, és hogy a hegyvidéki területeken a helyi autonómia jelentős maradt. A bizánci források gyakran hangsúlyozzák a bolgár állam katonai erejét, ami arra utal, hogy Számuel képes volt viszonylag nagy hadseregeket mozgósítani. Ugyanakkor ezek a leírások a birodalmi ideológia részeként az ellenség félelmetes nagyságát is hivatottak kiemelni, így fenntartással kezelendők.
Számuel uralkodásának java részét a Bizánc elleni háborúk töltötték ki. A 976 körül kezdődő konfliktus eleinte a bolgárok számára hozott sikereket: Számuel csapatai feldúlták a bizánci területeket, megszerezték a mai Albánia és Észak-Görögország egyes részeit, és időnként a Peloponnészoszra is lecsaptak. A bizánci udvar azonban a 990-es évek végétől fokozatosan ellenoffenzívába lendült. A döntő fordulatot I. Baszileiosz (II. Baszileiosz, 976–1025) császár személyes hadjáratai hozták, aki a keleti frontokon elért győzelmek után teljes erejét a Balkánra összpontosította.
A háború lefolyása hosszú és kegyetlen volt. A bizánci sereg évről évre visszatért, erődöket foglalt vissza, és szisztematikusan pusztította a bolgár hátországot. A legnagyobb csatára 1014-ben, a Kleidion-hágónál (a mai Észak-Macedónia és Bulgária határvidékén) került sor. A bizánci krónikák szerint Baszileiosz csapatai átkarolták és megsemmisítették a bolgár sereget, és a császár több ezer hadifoglyot vakíttatott meg. A hagyományos elbeszélés szerint minden századik fogoly egy szemét megtarthatta, hogy társait hazavezesse, és Számuel a látványtól szívrohamot kapott, s néhány nappal később meghalt. Ezt az epizódot a későbbi történetírás széles körben átvette, és a „bolgárölő” (görögül Boulgaroktonos) melléknév a bizánci császár állandó jelzőjévé vált. A történet hitelessége azonban vitatott: a vakítás ténye a korabeli hadviselésben nem példátlan, de a foglyok számára vonatkozó adatok, a szimbolikus arányok és Számuel halálának közvetlen oka a bizánci krónikák retorikai konstrukciói lehetnek. A modern történészek egy része elfogadja a vakítás megtörténtét, de a pontos számokat és a császár szándékát inkább a bizánci propaganda részeként értelmezi.
Számuel halála után fia, Gavril Radomir (1014–1015) alatt az állam gyorsan felbomlott. A belső trónharcok, a helyi elit egy részének átpártolása és a bizánci nyomás együttesen tették lehetővé, hogy Baszileiosz 1018-ra az egész egykori bolgár területet beolvassza a bizánci birodalomba. Az utolsó ellenállást a hegyvidéki erősségekben, különösen a mai Albánia és Észak-Macedónia határvidékén fojtották el. 1018-ban Baszileiosz diadalmenetben vonult be Ohridba, és a bolgár területeket bizánci provinciákká szervezte át. A hódítás emléke a bizánci történetírásban a birodalom restaurációjának csúcspontjaként, a bolgár történeti hagyományban pedig a bolgár államiság tragikus megszűnéseként élt tovább. A mai észak-macedón történetírás ezt a korszakot gyakran a macedón területek bizánci uralom alá kerüléseként tárgyalja, ami szintén a modern nemzeti narratíva visszavetítése.
A bizánci hódítás után a térség közigazgatási, egyházi és társadalmi rendje alapvetően átalakult. Baszileiosz 1018-as rendelkezései – amelyeket részben a bizánci krónikák, részben a későbbi egyházi feljegyzések őriztek meg – a bolgár egyházat érsekséggé fokozták le, de megtartották az ohridi központot. Az Ohridi Érsekség (görögül Archiepiskopē Achridōs) a 11. században a Balkán egyik legnagyobb egyházi tartománya lett, fennhatósága alá tartozott a mai Észak-Macedónia, Bulgária, Szerbia és Albánia jelentős része. Az érseki székhely megtartása kompromisszumos bizánci politika volt: a császár nem számolta fel teljesen a bolgár egyházi hagyományt, de azt a konstantinápolyi egyház alá rendelte, és az érseket a bizánci udvar nevezte ki.
A világi közigazgatásban a térséget bizánci thema-rendszerbe szervezték. A mai Észak-Macedónia területe a Bulgária thema (görögül Théma Boulgarias) részévé vált, amelynek székhelye kezdetben Szkopje vagy Ohrid lehetett. A thema élén álló sztratégosz a bizánci katonai hierarchia tagja volt, de a gyakorlatban a helyi viszonyok ismerete és a helyi elit együttműködése nélkül nem tudta ellátni feladatát. A bizánci hatalom ezért a korábbi bolgár és szláv vezető réteg egy részét megtartotta, rangokkal és címekkel integrálta, miközben a bizánci arisztokrácia tagjai is földbirtokokhoz jutottak a térségben. Ez a kettős elit a 11–12. században a helyi társadalom sajátos arculatát adta: a városokban és az egyházi központokban a görög nyelv és a bizánci kultúra dominált, a vidéki hátországban pedig a szláv nyelvű parasztság és a helyi vezető réteg őrizte hagyományait.
A bizánci uralom nem volt zavartalan. A 11. század második felében és a 12. század elején több felkelés robbant ki a térségben, amelyeket a bizánci krónikák részben bolgár, részben szláv lázadásként írtak le. Az 1072-es felkelés – amelyet Konsztantin Bodin, a későbbi szerb uralkodó is támogatott – rövid időre kiszakította a mai Észak-Macedónia egyes részeit a bizánci ellenőrzés alól, de a császári hadsereg a lázadást leverte. Az ilyen felkelések jellege vitatott: a modern történetírás egy része etnikai-nemzeti mozgalomként értelmezi őket, mások viszont inkább a bizánci adóterhek és katonai terhek elleni helyi ellenállásnak tekintik. A források nem teszik lehetővé, hogy a résztvevők saját identitását egyértelműen meghatározzuk.
A 12. század végén a térség újra a nagyhatalmi versengés kereszttüzébe került. A bizánci hatalom gyengülése, a normann támadások, majd a negyedik keresztes hadjárat (1204) után létrejött latin államok mind hozzájárultak a bizánci uralom eróziójához. A mai Észak-Macedónia területe ekkor rövid időre a bolgár cárság és a szerb királyság vetélytársainak befolyása alá került. Ez a korszak azonban már átvezet a következő fejezetek témájához; itt elég annyit rögzíteni, hogy a 1018-as bizánci hódítás nem számolta fel a helyi szláv társadalom önálló hagyományait, és a térség a 13. századra újra a bolgár–szerb–bizánci hatalmi háromszög ütközőzónájává vált.
A bizánci uralom és a szláv államalakulatok történetére vonatkozó források döntő többsége bizánci szerzőktől származik. A 9–11. századra nézve a legfontosabb elbeszélő források a bizánci krónikák: Ióannész Szkülitzész világkrónikája, Ióannész Zónarasz 12. századi történeti munkája, valamint a Theophanész folytatói néven ismert szövegcsoport. Ezek a források a konstantinápolyi udvar szemszögéből íródtak, és a bolgárokat, szlávokat gyakran barbárokként, a császári hatalom alá vetett vagy az ellen lázadó népekként ábrázolják. A bolgár oldalról származó elbeszélő források gyakorlatilag hiányoznak, így a Számuel-kor belső viszonyait szinte kizárólag a hódító perspektívájából ismerjük.
A szláv nyelvű feliratok, oklevelek és egyházi szövegek a térségből csak töredékesen maradtak fenn. A Bitola-felirat – amelyet Számuel korára vagy közvetlenül utána datálnak – a legfontosabb helyi szláv nyelvű forrás, de értelmezése vitatott; a szöveg töredékessége miatt nem dönthető el, hogy pontosan mely uralkodó és mely uralkodói címe szerepel benne. Az ohridi érsekség oklevelei és a bizánci császári iratok (praktikonok, szigillionok) fontos adatokkal szolgálnak az egyházi birtokokról és a közigazgatási gyakorlatról, de a térségre vonatkozóan csak hiányosan állnak rendelkezésre.
A régészeti kutatások a 20. század második felétől jelentős eredményeket hoztak a középkori településhálózat, az erődítések és az egyházi építészet terén. A Preszpa-tó és az Ohridi-tó környékén feltárt templomok, kolostorok és erődítések megerősítik, hogy a 10–11. században a térség kiemelt politikai és egyházi központ volt. Ugyanakkor a régészeti leletek etnikai besorolása problematikus: a kerámia, a temetkezési rítusok és az építészeti stílus nem köthetők egyértelműen „macedón” vagy „bolgár” etnikumhoz, hiszen a korabeli identitások a mai kategóriáktól eltérően szerveződtek.
A historiográfiai viták elsősorban három kérdés körül összpontosulnak. Az első Számuel államának etnikai jellege: a bolgár történetírás a bizánci források nyelvhasználata alapján a bolgár cárság folytonosságát hangsúlyozza, míg a macedón történetírás a helyi gyökereket és a „macedón” jelleget emeli ki. A második vita a Kleidion-hágói csata áldozatszámát és a vakítás történeti hitelességét érinti; a kérdésben nincs tudományos konszenzus, mivel a források retorikai-retrospektív jellege nem teszi lehetővé a pontos rekonstrukciót. A harmadik vita az ohridi érsekség nemzeti hovatartozásáról szól: a bolgár ortodox egyház és a macedón ortodox egyház egyaránt a maga közvetlen elődjének tekinti az érsekséget, ami a 20–21. századi egyházi és nemzeti identitásvitákban élesen jelen van. Mindhárom vita esetében a forráskritika arra figyelmeztet, hogy a középkori intézmények és identitások nem írhatók le a modern nemzeti kategóriák visszavetítésével.
A bizánci uralom és a szláv államalakulatok korszaka a mai Észak-Macedónia területének történetében meghatározó jelentőségű. A 9–11. században a térség a bizánci birodalom peremvidékéből a bolgár–bizánci hatalmi vetélkedés központi hadszínterévé vált. A bizánci thema-rendszer bevezetése a császári közigazgatás és adóztatás kereteit teremtette meg, míg a bolgár állam terjeszkedése a szláv lakosság politikai integrációját hozta. Számuel cár állama rövid, de intenzív időszakban a térséget a Balkán egyik legnagyobb politikai alakulatának központjává tette. A 1018-as bizánci hódítás nem számolta fel a helyi szláv társadalmat, hanem új egyházi és katonai keretek közé illesztette, miközben a helyi elit egy részének együttműködésére épített. Az Ohridi Érsekség létrejötte hosszú távú egyházi hagyományt alapozott meg, amely a középkor későbbi századaiban és a modern nemzeti egyházak kialakulásában egyaránt kulcsszerepet játszott.
A korszak történetének rekonstrukciója alapvetően a bizánci krónikákra támaszkodik, amelyek a császári udvar perspektíváját közvetítik, és a bolgárokat, szlávokat gyakran ellenséges, barbár képpel ábrázolják. A bolgár oldalról származó elbeszélő források hiánya egyoldalúvá teszi a képet, különösen Számuel államának belső viszonyaira nézve. A régészeti anyag fontos, de az etnikai azonosítás a leletek alapján nem lehetséges; a kerámia, a temetkezési szokások és az építészet stílusjegyei nem köthetők egyértelműen a mai nemzeti kategóriákhoz. A népességi adatok és a hadseregek létszámára vonatkozó bizánci számok túlzóak, retorikai célokat szolgálnak. A Kleidion-hágói csata és a vakítás episódja esetében a forráskritika megkülönbözteti a megtörtént esemény magvát és a későbbi történetírói továbbalakítás rétegeit. A Számuel-kori állam etnikai jellege és az ohridi egyház folytonossága a mai bolgár és macedón történetírás egyik legélesebb vitája; a könyv e vitában nem foglal állást, hanem rámutat a modern nemzeti kategóriák visszavetítésének módszertani kockázatára.