A mai Albánia területének ókori története nem azonos a későbbi albán nemzet történetével, mégis alapvető kereteket ad a térség későbbi fejlődéséhez. Az illírek (görögül Illyrioi, latinul Illyrii) néven összefoglalt, egymással rokon vagy szövetséges törzsek az i. e. 1. évezredben népesítették be a Balkán-félsziget nyugati sávját, az Adriai-tenger keleti partvidékét és annak hátországát. A római hódítás ezt a törzsi világot fokozatosan bekebelezte, provinciákba szervezte, és részben romanizálta. Az alfejezet azt mutatja be, hogyan vált ez a terület a római állam szerves részévé, milyen városi kultúra alakult ki, és milyen bizonytalanságok terhelik az illírekre vonatkozó ismereteinket. A téma azért is meghatározó, mert a későbbi római–bizánci közigazgatási keretek, az úthálózat és a kereszténység terjedése ezen az ókori alapzaton nyugodott.
Az „illír” fogalom az ókori forrásokban nem egy egységes etnikai csoport precíz önmeghatározását jelöli, hanem a görög és római szerzők által használt gyűjtőkategóriát a Balkán-félsziget nyugati részén élő, részben egymással is hadakozó törzsekre. A korabeli görög források, elsősorban Hekataiosz (i. e. 6. század végén), Hérodotosz (i. e. 5. század) és Thuküdidész (i. e. 5. század vége) említik az illíreket, de leírásaik pontatlanok, és a fogalom használata időben változott. A római korban már jól ismertek az egyes törzsek vagy törzsi csoportosulások nevei: a taulantok (latinul Taulantii), az ardiaták (Ardiaei), a labaták (Labeatae), a daszareták (Dassaretae), a parthenek (Partheni) és a mai Észak-Albánia területén, illetve attól északra élő dalmaták (Delmatae), liburnok (Liburni) és más csoportok. A törzsi világ belső tagoltsága régészetileg is érzékelhető: a temetkezési szokások, a kerámiaművesség és a településszerkezet regionális eltéréseket mutatnak, ami arra utal, hogy nem zárt, homogén kultúráról van szó.
A mai Albánia partvidéke már az i. e. 8–6. században bekapcsolódott a görög gyarmatosítás hálózatába. Az adriai partvidéken két jelentős korinthoszi–korkürai alapítású város jött létre: Epidamnosz (görögül Epidamnos, későbbi római nevén Dyrrhachium, ma Durrës) és Apollonia (görögül Apollonia, a mai Fier közelében). Epidamnosz alapítását a hagyomány i. e. 627-re, Apolloniáét i. e. 588 körülre teszi, de ezek a dátumok irodalmi hagyományból származnak, nem független régészeti kronológiából. A görög városok a tenger felé tájékozódtak: a kikötő, a kereskedelem és a kézművesség biztosította jólétüket, miközben a hátországgal – vagyis az illír törzsekkel – hol békés, hol konfliktusos kapcsolatban álltak. A két világ nem vált el mereven: a part menti görög városok lakosságába idővel illír elemek is beépültek, a belső területeken pedig a görög tárgyi kultúra és írásbeliség hatása kimutatható.
Az i. e. 4–3. században a törzsi világban államszerű képződmények alakultak ki. A források említik az ardiata Agrón királyt és feleségét, Teutát, akik az i. e. 230-as években a mai Montenegró és Észak-Albánia partvidékén erős tengeri hatalmat szerveztek, és kalóztámadásaikkal veszélyeztették az Adrián hajózó római és italikus kereskedőket. Az ardiaták központja a Škodrai-tó (albánul Liqeni i Shkodrës, szerbül Skadarsko jezero) környékén volt, de a „királyság” belső szerkezete, intézményei és pontos területi kiterjedése vitatott: a görög–római források a törzsi vezetőket „királyoknak” nevezik, ám ez nem jelenti azt, hogy a modern értelemben vett államról beszélhetünk. A források nyelvezete gyakran a hellenisztikus királyságok mintáját vetíti rá erre a törzsi világra, ezért a leírások mögöttes valósága csak korlátozottan rekonstruálható.
Róma az i. e. 3. század utolsó harmadában vált katonai tényezővé az Adriai-tenger keleti partvidékén. Az első közvetlen konfliktusra az ardiaták tengeri tevékenysége miatt került sor: a római szenátus i. e. 229-ben hadat küldött Teuta ellen, mert a kalóztámadások a római és italikus kereskedők hajóit érték. Az első római–illír háború (i. e. 229–228) gyors római győzelemmel zárult. A béke értelmében az ardiata uralom meggyengült, Róma pedig a partvidék egy részét védnöksége alá vonta, és Epidamnoszt, Apolloniát, valamint Korkürát a római befolyási övezethez sorolta. Ezt követte a második római–illír háború (i. e. 219), amikor Démétriosz Pharioszi, egy korábbi római szövetséges, megkísérelte kiterjeszteni hatalmát. Róma ismét beavatkozott, és Démétrioszt elűzte. A két első háború nem vezetett közvetlen tartományi annexióhoz: Róma egyelőre kliensviszonyokkal és katonai szövetségekkel biztosította befolyását, nem állandó közigazgatással.
A későbbiekben az illír területek kérdése összefonódott a nagyobb hellenisztikus hatalmi küzdelmekkel. Az i. e. 2. század elején Róma a makedón háborúk során került szembe a Makedón Királysággal, és a mai Albánia területe stratégiai felvonulási útvonallá vált. A gentiuszi háború (i. e. 168) már a harmadik római–illír konfliktusnak tekinthető: Genthiosz, a labaták királya, a rómaiak ellen a makedón Perszeusz királlyal lépett szövetségre, ám Róma gyorsan leverte. A római győzelem után a mai Albánia területének nagy része római fennhatóság alá került, és i. e. 167-ben a római állam a meghódított területeket részben adófizető közösségekre osztotta, részben közvetlenül igazgatta.
A tartományi szervezet kialakulása fokozatos volt, és a mai Albánia területe nem alkotott önálló közigazgatási egységet. Az i. e. 2. század végén és az i. e. 1. században a római érdekek a térségben a via Egnatia (görögül Egnatia hodos) megépítésével és a tengeri útvonalak ellenőrzésével kapcsolódtak össze. Az i. e. 1. század polgárháborúiban a partvidék fontos hadszíntérré vált: Iulius Caesar és Pompeius összecsapása során Dyrrhachiumnál i. e. 48-ban zajlottak hadműveletek. Augustus császár uralkodása alatt, az i. e. 27 körüli tartományi rendezés során a térség Illyricum provincia része lett, majd a későbbi átszervezések nyomán a mai Albánia északi része Dalmatia provinciához, déli része pedig Epirus és Macedonia tartományokhoz tartozott. A tartományhatárok időben változtak, és a mai államhatárok visszavetítése a római közigazgatásra súlyos anakronizmus lenne.
A római uralom alatt a mai Albánia területe két nagyobb közigazgatási tömb határán helyezkedett el. A mai ország északi, hegyvidéki része a Dalmatia provincia része lett, amelynek központja a mai Horvátország területén fekvő Salona volt. A mai Albánia középső és déli része a Macedonia provincia részeként vagy ahhoz kapcsolódó területként működött; a déli partvidék és a mai Gjirokastra környéke pedig Epirus provinciához tartozott. Ez a felosztás azért fontos, mert a terület nem alkotott egységes igazgatási vagy kulturális régiót: a romanizáció intenzitása, a városiasodás mértéke és a latin nyelv terjedése eltérő volt az egyes zónákban.
A római uralom legfontosabb infrastrukturális újítása a via Egnatia volt, amely az i. e. 2. század közepén, valószínűleg az i. e. 140-es években épült ki. Az út Dyrrhachiumból indult, áthaladt Apollonián, majd a mai Albánia belső területein keresztül a mai Észak-Macedóniába, onnan Thesszalonikébe (ma Szaloniki, görögül Thessaloniki), majd tovább keletre, Bizánc felé vezetett. A via Egnatia a Balkán-félsziget egyik legfontosabb római útvonala volt, amely összekötötte az adriai partvidéket az Égei-tengerrel és a keleti provinciákkal. Az út mentén települések, állomások és katonai táborok létesültek, és a kereskedelmi forgalom is felélénkült. Az út mint közlekedési folyosó a későbbi korokban is meghatározó maradt, még az oszmán korban is használták.
A római uralom alatt a meglévő görög városok – Dyrrhachium, Apollonia, Buthrotum (görögül Bouthroton, ma Butrint) – tovább működtek, és fokozatosan romanizálódtak. A városi elit latin nyelvű feliratokat állított, a hivatali nyelv a latin lett, de a mindennapi életben a görög nyelv sokáig megőrizte szerepét, különösen a déli területeken. A régészeti leletek – középületek, fórumok, fürdők, színházak, mozaikpadlók – azt mutatják, hogy ezek a városok a birodalmi városi kultúra helyi változatait képviselték. Dyrrhachium a római korban jelentős kikötőváros lett, amelynek lakossága a becslések szerint a császárkorban néhány ezer fő lehetett, de megbízható népszámlálási adat nem áll rendelkezésre. A városokban latin nyelvű iskolák, fürdők, templomok és kereskedelmi épületek működtek, ám a javarészt illír vagy görög anyanyelvű lakosság romanizációja fokozatos és egyenetlen volt.
A belső területeken a római uralom kevésbé volt látványos. A törzsi településszerkezet részben fennmaradt, a hegyvidéki falvak lakói adót fizettek és katonáskodtak, de mindennapi életükben a római kultúra elemei lassan és töredékesen jelentek meg. A római hadseregben szolgáló illír származású katonák a birodalom számos részén feltűnnek feliratokon; a katonai szolgálat a romanizáció egyik csatornája volt, de a szolgálatból hazatérő veteránok hatása a belső területeken korlátozott lehetett. A mai Albánia hegyvidéki zónáiban a latin nyelv és a római intézmények terjedése a partvidékhez képest lassabb volt, ami a későbbi nyelvi és kulturális fejlődés szempontjából is meghatározó tényezővé vált.
A római uralom alatt a terület gazdasága elsősorban mezőgazdasági alapú maradt. A part menti és folyóvölgyi területeken olajbogyót, szőlőt és gabonát termeltek, a hegyvidékeken a pásztorkodás dominált. A római kori birtokszerkezetről kevés közvetlen forrás áll rendelkezésre: a feliratok és a régészeti leletek alapján valószínűsíthető, hogy a partvidéken nagyobb birtokok is kialakultak, de a belső területeken a törzsi-nemzetségi közösségi földhasználat tovább élt. A kereskedelem a kikötőkön és a via Egnatián keresztül folyt; Dyrrhachium és Apollonia kikötői az itáliai, görög és keleti árucserében vettek részt. A helyi bányászatról – különösen a réz- és vasérclelőhelyekről – szórványos adataink vannak, de a kibocsátás mértéke nem rekonstruálható megbízhatóan.
A római uralom nem volt folyamatosan békés. A legnagyobb katonai konfliktus a Bato-felkelés (i. sz. 6–9) volt, amely a mai Bosznia és Dalmácia területén robbant ki, de hatása a mai Albánia északi területeire is kiterjedt. A felkelésben több illír törzs vett részt, köztük a dalmaták és a pannonok, és a római hadseregnek csak több év alatt sikerült levernie. A felkelés emlékeztet arra, hogy a római hódítás nem volt egyirányú folyamat: a helyi közösségek aktív ellenállást tanúsíthattak, és a római hatalom katonai jelenléte a tartományokban hosszú ideig szükséges maradt. A Bato-felkelésről szóló források – elsősorban Velleius Paterculus és Cassius Dio – római nézőpontból írják le az eseményeket, ezért a felkelők motivációiról és céljairól csak közvetve alkothatunk képet.
A római kor vallási élete a görög–római politeizmus és a helyi istenségek keveredését mutatja. A partvidéki városokban a görög istenek – Zeusz, Apollón, Aszklépiosz – tisztelete élt, a belső területeken pedig helyi istenségek nevei jelennek meg római értelmezésben, például a Silvanus és a Diana helyi változatai. A feliratokon gyakori a római császárkultusz is, amely a birodalmi lojalitás kifejezése volt. A kereszténység a Balkánon a 3–4. században kezdett terjedni, és a mai Albánia területén a késő antikvitásban szerveződött egyházmegyei hálózattá; erről azonban ebben az alfejezetben csak annyiban esik szó, amennyiben a római kori alapokra épült.
A római kori városi kultúra a mai Albánia területén elsősorban a part menti sávban és a via Egnatia mentén bontakozott ki. Dyrrhachium a legjelentősebb város volt: a római korban új fórum, bazilika, fürdők és vízvezeték épült, a városfalakat megerősítették. A régészeti ásatások – részben a modern Durrës alatt – jelentős mozaik- és éremleletet tártak fel, de a város teljes római kori kiterjedése a mai beépítettség miatt nehezen rekonstruálható. Apollonia romjai jobban kutathatók: a városban görög típusú színház, templomok és a római korban épített középületek maradványai láthatók. Buthrotum (Butrint) kiemelkedően jól dokumentált lelőhely: a város fóruma, színháza, fürdője és a késő antik keresztény bazilikái a római–bizánci átmenet folyamatos lakottságát mutatják. Ezek a városok azonban nem alkottak sűrű, zárt hálózatot: a mai Albánia belső területein a római városiasodás mértéke alacsony maradt.
A római kori településhálózat és a törzsi világ kapcsolatának megítélése a kutatásban vitatott. Egyes történészek és régészek a romanizációt viszonylag sikeres folyamatnak tekintik a partvidéken, míg a hegyvidékeket a római hatásoktól szinte érintetlen zónának látják. Mások hangsúlyozzák, hogy a római uralom nem szüntette meg a helyi identitásokat: a törzsi nevek, a helyi istenségek és a társadalmi szerveződés elemei a római korban is fennmaradtak, és a késő antikvitásban is érzékelhetők. A régészeti anyag változatos képet mutat: a partvidéki városok erősen romanizált arculata mellett a belső területek települései inkább a helyi hagyományokat őrizték. A „romanizált városi kultúra” fogalma tehát nem általánosítható az egész mai Albánia területére.
A 3–4. században a birodalom egészét érintő válságok – a katonai anarchia, a gazdasági nehézségek, a betörések – a térséget is elérték. A városok falait megerősítették, a vidéki telepek egy része elnéptelenedett, más része a hegyekbe húzódott. A késő antikvitásban a kereszténység megszilárdulása és a püspöki szervezet kiépülése új intézményi keretet adott a térségnek: Dyrrhachium és Apollonia püspökségei már a 4–5. században feltűnnek a zsinati forrásokban. A római tartományi szervezet a 4. század közigazgatási reformjai során átalakult: a terület a Moesia, majd a Praetorianus Itália és a keleti provinciák határán elhelyezkedő egyházmegyei-tartományi rendszer része lett. A mai Albánia területe ekkor sem alkotott egységes közigazgatási egységet, hanem a nagyobb birodalmi struktúrák határterületeként működött.
Az ókori Illíria és a római uralom rekonstrukciója elsődleges források és régészeti anyag kombinációján alapul. Az irodalmi források közül fontosak a görög és római történetírók – Polübiosz (i. e. 2. század), Titus Livius (i. e. 1. század–i. sz. 1. század eleje), Appianosz (2. század) és Cassius Dio (2–3. század) – akik a római hódítás eseménytörténetét beszélik el, de gyakran római nézőpontból, és a helyi viszonyokat leegyszerűsítve mutatják be. A feliratok – elsősorban latin nyelvű kőfeliratok – a városi elit, a hadsereg és a birodalmi közigazgatás működéséről adnak értékes adatokat, de a vidéki lakosság életéről alig szólnak. A régészeti ásatások Dyrrhachiumban, Apolloniában és Buthrotumban folyamatosan bővítik az ismereteket, ám a leletanyag értelmezése sokszor vitatott.
A legnagyobb bizonytalanság az „illír” identitás természetére vonatkozik. A modern kutatásban vita folyik arról, hogy az illírek egységes nyelvű és kultúrájú nép volt-e, vagy a görög-római források által összemosott, sokféle törzsi csoport gyűjtőneve. A nyelvészeti rekonstrukció – az illír nyelv ugyanis csak néhány személynéven, helynéven és felirattöredéken keresztül ismert – nem teszi lehetővé a törzsi hovatartozás pontos meghatározását. A mai albán nyelv és az ókori illír nyelv közötti rokonság tudományos hipotézis, amelyet számos kutató elfogad, de a hiányos nyelvi anyag miatt nem tekinthető bizonyított ténynek. A nemzeti historiográfiák – különösen az albán nemzeti történetírás – gyakran folytonosságot feltételeznek az illírek és az albánok között, ez azonban emlékezetpolitikai értelmezés, nem pedig forrásokkal igazolható tudományos állítás. A kora újkori és modern albán identitás kialakulása nem vezethető le közvetlenül az ókori illír törzsi viszonyokból.
A római hódítás időrendjéről és a provinciák belső viszonyairól is vannak bizonytalanságok. Az i. e. 2. századi rendezés pontos közigazgatási tartalma nem rekonstruálható teljes biztonsággal, mert a források töredékesek, és a későbbi szerzők visszavetítő leírásai torzíthatnak. A római kori településhálózat és a belső területek romanizációja esetében a régészeti adatok hiányosak, ezért az általánosítások óvatosságot igényelnek. A gazdasági életre, a népesedés mértékére és a mindennapi életre vonatkozó adataink egyelőre nem tesznek lehetővé kvantitatív kijelentéseket; ahol a szakirodalom számokat közöl, azok rendszerint becslések.