A mai Albánia területe a késő antikvitástól a késő középkorig nem alkotott egységes politikai vagy etnikai képződményt. Sorsát a Bizánci Birodalom tengerparti városainak érdekei, a belső hegyvidék törzsi társadalmának sajátos szerveződése, valamint a szomszédos bolgár és szerb államalakulatok terjeszkedése határozta meg. A szlávok 6–7. századi betelepülése átformálta a nyelvi és települési viszonyokat, míg a 11–12. századi forrásokban felbukkanó albán népnév arra utal, hogy ekkorra már kialakult egy sajátos, albán nyelvű közösség. Ennek az időszaknak a rekonstrukciója azért is kulcsfontosságú, mert a modern albán történetírás az illír–albán folytonosság tételét elsősorban ebből az anyagból próbálja alátámasztani, miközben a rendelkezésre álló bizánci, latin és szláv források csak korlátozott betekintést engednek. Az alfejezet ezért a bizánci fennhatóság intézményeit, a szláv betelepülés hatásait, a bolgár és szerb fennhatóság időszakait, valamint az albán népnév első említéseit és az ezekhez kapcsolódó forráskritikai problémákat tárgyalja.
A 4–6. században a mai Albánia területe a kelet-római, majd bizánci provinciarendszerben több közigazgatási egység között oszlott meg. A partvidék és a belső területek északi része Praevalitana provincia része volt, a középső és déli területek Epirus Nova és Epirus Vetus provinciákhoz tartoztak, míg a keleti peremvidék Dardania provincia befolyása alatt állt. A tengerparti városok – Dyrrhachion (görögül: Δυρράχιον, latinul: Dyrrhachium, albánul: Durrës), Apollonia, Buthrotum (görögül: Βουθρωτόν, albánul: Butrint) és Aulon (görögül: Αυλών, albánul: Vlorë) – megerősített püspöki székhelyekként és kereskedelmi csomópontokként működtek. A belső hegyvidéki vidékek ezzel szemben törzsi keretekben szerveződtek, és a római állam adóztató, katonai ellenőrző hatalma itt mindig korlátozott maradt.
A 7. századtól a bizánci katonai közigazgatás, a themák (görögül: θέματα, egyes számban thema) rendszere fokozatosan felváltotta a késő antik provinciákat. A mai Albánia területét elsősorban a Thema Dyrrhachion (görögül: θέμα Δυρραχίου) fedte le, amelynek központja a város volt, és feladata a partvidék, valamint az onnan a belső területek felé vezető utak védelme volt. Délkelet felől a Thema Nikopolis (görögül: θέμα Νικοπόλεως) ellenőrizte Epirusz partvidékét, kelet felől pedig a Thema Thessaloniké hatóköre ért el a Korçai-medencéig. A themák határai azonban nem voltak állandóak; a 9–11. században a katonai helyzettől függően többször átszervezték őket. A thema-rendszer bizánci jellegű katonai-polgári igazgatást jelentett: a helyőrségek parancsnokai – a strategosok – a polgári ügyekben is illetékességet kaptak, és a helyi adók beszedését is felügyelték.
Az egyházszervezet szempontjából a térség a latin és a görög kereszténység határvidékén helyezkedett el. Dyrrhachion a 4. században püspöki székhely, az 5. századtól metropolita szék volt, és a római pápa fennhatósága alá tartozott. A 8. századtól azonban a bizánci egyházpolitika egyre inkább a konstantinápolyi pátriárkához kötötte az érsekséget. Ez a kettős kötődés hosszú távon meghatározta a partvidék vallási arculatát: a 11. századi egyházszakadás után a part menti városokban a latin püspökségek is megmaradtak, és a normann, majd velencei befolyás erősítette a latin rítus jelenlétét. A belső területeken ezzel szemben a szláv betelepülést követően a kereszténység terjedése megtorpant, és a hegyvidéki közösségekben hosszú időre a pogány hagyományok domináltak.
A 6. század végén és a 7. század elején szláv csoportok, gyakran avar fennhatóság alatt, betörtek a Balkán-félszigetre. A mai Albánia területén a régészeti leletek – elsősorban kézzel formált, korongolatlan kerámia, égett pusztulási rétegek és új típusú temetők –, valamint a helynévanyag szláv rétege utal jelenlétükre. A betelepülés mértéke azonban tudományos vita tárgya. Egyes kutatók szerint a szlávok a síkságokat és a part menti hátországot is elérték, mások szerint főként a folyóvölgyekben és a hegyek közötti medencékben telepedtek le, miközben a megerősített partvárosok megőrizték görög/latin jellegüket.
A bizánci források közül a Szent Démétriosz csodái (latinul: Miracula Sancti Demetrii) című gyűjtemény beszámol szláv és avar támadásokról, de ezek a tudósítások elsősorban Thessaloniké környékére vonatkoznak, és a mai Albánia területére csak áttételesen utalnak. Dyrrhachion elleni szláv támadásokról is maradtak fenn elszórt adatok, de ezek megbízhatósága változó. Az írott források tehát nem teszik lehetővé a betelepülés pontos kronológiájának vagy demográfiai súlyának megállapítását.
A szláv betelepülés hatása regionálisan erősen eltérő volt. A partvidéki városok – Dyrrhachion, Aulon, Buthrotum – megőrizték városias jellegüket és római-bizánci intézményeiket; lakosságukban tovább élt a görög, latin és helyi romanizált elem. A belső területeken ezzel szemben a szláv nyelv és a törzsi szerveződés vált meghatározóvá. A helyi romanizált lakosság – a későbbi vlachok elődei – és a feltételezett illír maradványok a hegyvidékekre szorultak vissza, ahol a pásztorkodás vált az életmód alapjává. Ez a rekonstrukció elsősorban nyelvészeti érvekre támaszkodik: az albán nyelv igen sok szláv jövevényszót őriz a földművelés, az állattartás és a település témakörében, ami intenzív, több évszázados együttélést jelez. Ugyanakkor az albán nyelv latin rétege a római korból, görög rétege pedig a bizánci kapcsolatokból származik, ami a helyi lakosság folytonosságát is valószínűsíti.
A 8–9. században a szláv csoportok fokozatosan integrálódtak a bizánci adózási és katonai rendszerbe. A hegyvidéki területeken azonban a bizánci fennhatóság továbbra is névleges maradt; a törzsi közösségek belső autonómiájukat megőrizték, és adót csak alkalmanként fizettek. A Komani-kultúra néven ismert régészeti leletegyüttes – amely a 6–8. századi temetőket és településeket foglalja magában a mai Észak-Albánia és Dél-Dalmácia területén – éppen ezt az átmeneti időszakot mutatja, de etnikai besorolása vitatott. Egyes kutatók az albánok korai jelenlétének bizonyítékát látják benne, mások szerint a szláv, romanizált és helyi elemek keveredésének lenyomata.
A 9. században a balkáni erőviszonyok átrendeződtek. Az Első Bolgár Birodalom nyugati irányba terjeszkedve fokozatosan fennhatósága alá vonta a mai Albánia keleti részeit, elsősorban a Korçai-medence, a Preszpa-tó és az Ohridi-tó vidékét. A bolgár uralom a 10. században, I. Simeon cár (uralk. 893–927) idején érte el legnagyobb kiterjedését. A bizánci krónikák szerint a bolgár seregek a 10. század elején a partvidékig hatoltak, és időlegesen Dyrrhachion környékét is ellenőrizték. A bolgár egyház központja, az Ohridi érsekség a szláv nyelvű liturgia és írásbeliség terjesztésében játszott kulcsszerepet, és hatása a mai Albánia keleti területeire is kiterjedt.
A 11. század elején II. Baszileiosz bizánci császár – akit a későbbi bizánci hagyomány „bolgárölőként” ismert – visszafoglalta a területet, és megerősítette a Thema Dyrrhachion védelmét. A bolgár fennhatóság tehát nem bizonyult tartósnak, de nyelvi és egyházi hatása tovább élt. A 11–12. században a partvidék ismét bizánci ellenőrzés alatt állt, miközben a belső területeken a helyi törzsi vezetők gyakoroltak tényleges hatalmat. A bizánci forrásokból ismert, hogy a térségben több lázadás is kitört, és a helyi elitek hol a bizánci udvar, hol a szomszédos hatalmak oldalára álltak.
A 11. század végétől a normann veszély is megjelent. Robert Guiscard normann herceg 1081-ben ostrom alá vette Dyrrhachiont, és a város elfoglalásával rövid időre megszakította a bizánci uralmat. A normann támadás jól mutatja a partvidék stratégiai jelentőségét: Dyrrhachion a via Egnatia nyugati végpontjaként a Balkán és Itália közötti átkelőhely volt, és aki a várost birtokolta, az a kelet–nyugati útvonalat ellenőrizte. A normannokat a bizánci seregek hamarosan kiszorították, de a partvárosok feletti bizánci ellenőrzés ettől kezdve törékeny maradt.
A 13. századtól a Szerb Királyság terjeszkedett dél felé. A Nemanjić-dinasztia uralkodói fokozatosan megszerezték a mai Észak-Albánia egyes területeit, különösen a Shkodrai-medencét és a Drin folyó völgyét. A 14. század közepén IV. István Dušan cár (uralk. 1331–1355) – aki magát „a szerbek és görögök császárának” címeztette – birodalmához csatolta a mai Albánia nagy részét. Dušan uralma alatt a partvidék egyes városai azonban velencei kézen maradtak, délen pedig az Epiruszi Despotátus őrizte meg befolyását. A szerb fennhatóság intézményei – a vlastelin (nemesi birtokos) réteg, a župan (tartományi elöljáró) tisztsége és a kiterjedt okleveles adományozási gyakorlat – a mai Albánia területén is kimutathatók. A szerb oklevelek albán és vlach neveket is tartalmaznak, ami a helyi lakosság jelenlétére utal a szerb igazgatás keretei között.
Dušan halála (1355) után a szerb birodalom központi hatalma gyorsan szétesett. A mai Albánia területén a helyi fejedelmi családok – a Thopia, a Balšić, a Muzaka és a Kastrioti család – vették át a hatalmat. Ezek a fejedelemségek már a következő alfejezet témáját jelentik, de annyi itt is fontos, hogy a szerb uralom nem homogenizálta a térség etnikai viszonyait; a terület továbbra is soknyelvű és vallásilag megosztott maradt, a helyi elit pedig pragmatikusan alkalmazkodott az éppen uralkodó hatalomhoz.
Az albán népnév első biztos említései a 11. századból származnak. Anna Komnéné bizánci hercegnő Alexias című történeti művében Albanoi (görögül: Ἀλβανοί) néven említ egy közösséget, amely a Dyrrhachion környéki hegyekben él, és részt vesz a normann-ellenes harcokban 1081 körül. A 12. századi bizánci történetíró, Ióannész Kinnamosz szintén Albanoi-ról ír. A latin forrásokban a 13. századtól Albanenses, illetve Arbanenses alakok fordulnak elő. Az albán önelnevezés korai formája Arbër (határozatlan: arbër; a mai albán standardban: shqiptar, a nyelvjárásokban máig él az arbër/arbëreshë alak). A 15. századi latin és bizánci források már Arbanon / Arbëria néven említenek egy körülhatárolható fejedelemséget a mai Albánia középső részén, ami az albán etnikai terület politikai megszerveződésének kezdetét jelzi.
A forrásokban szereplő Albanoi kifejezés értelmezése azonban nem problémamentes. Nem egyértelmű, hogy Anna Komnéné már önálló etnikai csoportot jelölt-e ezzel a névvel, vagy csupán egy földrajzi-törzsi gyűjtőnevet használt. A bizánci szerzők gyakran archaizáló vagy pontatlan népneveket alkalmaztak, ezért a 11. századi említésekből nem lehet közvetlenül a mai értelemben vett albán nemzeti tudatra következtetni. Annyi azonban bizonyos, hogy a 11–12. században a forrásokban megjelenik egy olyan közösség, amelyet a kortársak a környező szláv, görög és latin lakosságtól elkülönítettek.
A nyelvészeti rekonstrukció szerint az albán nyelv az indoeurópai nyelvcsalád önálló ága; közeli rokona nincs, előzménye pedig vitatott. A kutatók többsége a balkáni ókori nyelvek valamelyikéből – leggyakrabban az illírből, ritkábban a trákból – vezeti le, anélkül azonban, hogy döntő bizonyítékot tudna felmutatni. Az albán nyelv latin jövevényszavai a római korig nyúlnak vissza, görög jövevényszavai a bizánci kapcsolatokra utalnak, szláv jövevényszavai pedig a 6–9. századi együttélés nyomát őrzik. A nyelv első írásos emléke azonban csak a késő középkorból, a 15. századból származik, ezért a korábbi nyelvállapotra kizárólag közvetett bizonyítékokból következtetünk. A nyelvészeti rekonstrukció tehát nem helyettesítheti a hiányzó írott forrásokat.
Az illír–albán folytonosság hipotézise tudományosan nem bizonyítható. A 19. századi albán nemzeti ébredés óta a nemzeti történetírás axiómaként kezeli az albánok ókori illír eredetét, és ezt az eredetet a modern albán állami emlékezetpolitika is hangsúlyozza. A mai nyelvészeti, régészeti és történeti kutatás azonban óvatosabb: a folytonosság lehetséges, de a rendelkezésre álló források alapján nem igazolható. A szláv betelepülés mértékétől függően a helyi lakosság aránya is vita tárgya; a források hiánya miatt a 4–10. század közötti etnikai viszonyok rekonstrukciója végső soron hipotetikus, és a felekezeti, nyelvi, valamint társadalmi különbségek gyakran fontosabbak voltak, mint az etnikai hovatartozás.
A partvidéki városok – Dyrrhachion, Aulon, Buthrotum, Lezha – a bizánci és később velencei tengeri kereskedelem csomópontjai voltak. Dyrrhachion a via Egnatia nyugati végpontjaként összekötötte a Balkánt Konstantinápollyal és Itáliával; a városban görög, latin, szláv, albán és zsidó közösségek éltek egymás mellett. A 11–12. századi bizánci oklevelek és a Dyrrhachioni thema parancsnokainak pecsétjei dokumentálják a kereskedelmi kapcsolatokat és a város katonai szerepét. A 13–14. században a Velencei Köztársaság megszerezte a partvidék több városát, és a levéltári anyagok – jegyzőkönyvek, kereskedelmi szerződések, püspöki kinevezések – részletes képet adnak a városok gazdasági és társadalmi életéről.
A belső területek ezzel szemben elsősorban pásztorkodásból éltek. A hegyvidéki törzsi csoportok juh- és kecsketartással, valamint időszaki földműveléssel foglalkoztak. A katun (aromán/szláv kifejezés a pásztortanyára, albánul: katund) típusú időszaki települések a hegyi legelőkön és a téli szállásokon váltakoztak. A 14. századi szerb oklevelek vlach és albán pásztornépeket említenek, akik az uralkodóknak adót fizettek, és katonai szolgálatot is teljesítettek. A termelés és kereskedelem részletei régészeti és okleveles adatokból rekonstruálhatók, de a számszerű becslések megbízhatatlanok. A városok és a hegyvidék közötti cserekapcsolat – só, gabona, bőr, gyapjú – folyamatos volt, de a belső területek gazdasága soha nem érte el a partvidék városias színvonalát.
A 13–14. századi velencei jelenlét a partvidéken dokumentált: a városokban latin püspökségek, konzulok és kereskedelmi telepek működtek. A velencei levéltárak fontos forrásai a térség történetének, de a szerb és albán terjeszkedés hatásait gyakran csak közvetve mutatják. A belső területek írott forrásai viszont rendkívül szűkösek; a hegyvidéki közösségek saját hangja nem maradt fenn, ezért a társadalomtörténeti rekonstrukció elsősorban a külső hatalmak igazgatási és adózási irataira, valamint a régészetre támaszkodhat.
Az alfejezet rekonstrukciója elsősorban bizánci krónikákra (Anna Komnéné: Alexias, Ióannész Kinnamosz, Georgiosz Pakhümerész), egyházi zsinati aktákra, császári oklevelekre, pecsétekre, szerb oklevelekre és velencei levéltári iratokra támaszkodik. A szláv betelepüléshez a régészeti leletek – temetők, települések, kerámia – és a nyelvészeti helynévanyag szolgáltatják a legfontosabb bizonyítékokat. Ugyanakkor a források töredékessége és elfogultsága alapvető bizonytalanságot visz a képbe: a bizánci szerzők a konstantinápolyi udvar, a szerb oklevelek a szerb uralkodó perspektívájából írnak, a hegyvidéki közösségek saját írásos hagyatéka pedig teljesen hiányzik.
A legfontosabb bizonytalanságok közé tartozik a szláv betelepülés mértéke és a helyi lakosság aránya; a bolgár és szerb fennhatóság pontos földrajzi kiterjedése és időtartama; valamint az albán etnikai kontinuitás kérdése. A Komani-kultúra régészeti anyaga például egyes kutatók szerint az albánok korai jelenlétét bizonyítja, mások szerint a szláv, romanizált és helyi elemek keveredésének lenyomata; a vita a mai napig nem zárult le. Az albán népnév első említései kapcsán különösen fontos, hogy az Alexias szövege nem egyértelmű abban, hogy az „Albanoi” már önálló etnikai csoportot jelöl-e, vagy csupán földrajzi-törzsi gyűjtőnevet. A nyelvészeti rekonstrukciók hipotetikusak, és a közvetlen írott források hiánya miatt nem dönthetik el a folytonosság kérdését.
A téma erős emlékezetpolitikai terheltsége miatt a tankönyv külön hangsúlyt fektet a forráskritikára. Az illír–albán folytonosság, a „tisztán albán” vagy „tisztán szláv” településtörténet narratívái egyaránt a 19–20. századi nemzeti mozgalmak termékei, és a források bizonytalanságainak figyelmen kívül hagyásával fogalmaznak meg határozott állításokat. A történeti rekonstrukcióban ezért külön kell választani a dokumentált tényt, a tudományos konszenzust, a vitatott értelmezést és az emlékezetpolitikai állítást.